Mi történt az ószövetségi pászka után ötven nappal? A tizedik csapás közeledtével Izráel fiai bárányvért festettek fel az ajtófélfára és a szemöldökfára, mert hitük szerint a halál angyala így nem megy be a házukba. Történt-e valami említésre méltó ötven nappal ez után az esemény után? Mikor volt a legelső pünkösd? Történt-e valami olyan esemény a véres ajtófélfák után ötven nappal, amely előképe lehet az újszövetségi pünkösdnek?

Az egyszer s mindenkorra tökéletes és elégséges áldozati bárány, Krisztus keresztre feszítése au újszövetségi pászka (Zsidók 10:12). Az a tény is ezt az ószövetségi kapcsolatot erősíti, hogy a keresztre feszítés a pászka ünnepén történt. A bárány egyiptomi ajtófélfára hintett vére Jézus áldozati halálának előképe. A vér a halál angyalától védte meg Izráel fiait. De volt-e az Ószövetségben olyan esemény ötven nappal később, amelynek köze lehet az Újszövetség beszámolójából ismert felházbeli történésekhez?

Fiatal szolgálattevőként nagyon foglalkoztatott engem ez a kérdés. Nem ismertem olyat, aki kutatta volna ezt a témát. Még arra sem emlékeztem, hogy addig egyáltalán előjött-e maga a kérdés. Elhatároztam, hogy megkeresem a választ a Szentírásban.

Az Egyiptomból való szabadulás történetét tanulmányozva számos jelentős eseményt találtam. Ott van például az átkelés a Vörös-tengeren. Eltelhetett-e vajon ötven nap, míg a hatszázezer férfi, a hozzájuk tartozó nőkkel, gyerekekkel és állatokkal Gósen földjéről eléri a Vörös-tengert? Lehet-e valami a Vörös-tenger átszelésében, ami a pünkösdre mutat előre? A következő az ihatatlan vizű forrás története volt Márában, ahol Mózes egy kis fadarabbal ihatóvá tette a vizet. Vajon Márá a pünkösd előképe? A 2 Mózes 16-ban olvasunk Isten csodás gondviseléséről, amikor mannát és fürjeket küldött. A következő fejezetekben találjuk a sziklából vízfakasztás, az Amálék legyőzése és Mózes feleségét és fiait elkísérő apósnak a történetét. Vajon ezek közül valamelyik az újszövetségi pünkösd előképe?

Ekkor a 19. fejezetben találtam egy kronológiai támpontot. Az 1. vers így szól:

A harmadik hónapban azután hogy kijöttek vala Izráel fiai Égyiptom földéről, azon a napon érkezének a Sinai pusztába. (2 Mózes 19:1; KÁROLI)

Tehát Izráel fiai a harmadik hónapban érték el a Sínait. A három hónap kilencven nap. Ezek szerint az ötven nap valahová az egyiptomi szabadulás és a Sínai közé esett. Várjunk csak! A harmadik hónap akkor kilencven nap, ha az első hónap első napján indultak, és a harmadik hónap utolsó napján érkeztek meg. Mi van, ha ez nem így volt? Akkor kevesebb is lehet. Mikor is indultak? Mikor érkeztek meg? Esetleg nem vettem észre valami fontosat?

Nos, egyszerűbb volt azt kideríteni, hogy mikor jöttek ki Egyiptomból, mint azt, hogy mikor érkeztek a Sínaihoz. A 2 Mózes 12:3–6 szakaszban azt az utasítást kapják Izráel fiai, hogy a hónap 14. napján készítsék el a pászkabárányt. Tehát nem az első napon indultak útnak! Ha a pászka a 14. napon volt, akkor a hónapból 16 nap maradt még hátra. A második hónap harminc napjával együtt összesen 46 napnál tartunk. Ha kiderítem, hogy melyik napon érkezett a nép a Sínaihoz, akkor esélyem van rá, hogy közelebb kerüljek a pünkösd előképét jelentő eseményhez.

Ekkor észrevettem a fent idézett szöveg másik kronológiai támpontját: „azon a napon”. Melyik nap „az” a nap? Ezt kétféleképpen határozhatjuk meg. Jelentheti ugyanazt a napot, amelyiken kijöttek Egyiptomból. Azt tudom, hogy az a nap az első hónap 14. napja volt, így ez azt jelentené, hogy a harmadik hónap 14. napján érkeztek meg. Ezzel a pászkát követő 60. napnál járnánk.

A másik eshetőség az, hogy „azon a napon” érkeztek meg, amelyiken maga a hónap. Ez a hónap első napja lenne. Ezzel a variációval a 46. napnál járnánk. Ez a szám az első hónapból hátralevő 16 nap és a második hónap 30 napjának összegéből jön ki.

A kommentátorok között volt, aki lehetetlennek tartotta a második értelmezési lehetőséget, és olyan is, aki szerint egyedül ez az értelmezés a helytálló. A legtöbben arra jutottak, hogy az adott kifejezés legjobb értelmezése a hónap első napja. Így a kommentátorok konszenzusa alapján a 46. napnál tartunk.

Miután megérkeztek, Mózes felment a Sínai-hegyre, hogy Istennel találkozzon. Olvassuk el, hogy mi is történt ez után:

Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj a néphez, és rendeld el, hogy ma és holnap szenteljék meg magukat, és mossák ki a felsőruhájukat! Legyenek készen harmadnapra, mert a harmadik napon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre. (2 Mózes 19:10–11)

Követjük a számokat? Ha Mózes összesen egy napot töltött a felmenetellel és visszajövetellel, akkor az a 47. nap. Utána két nap megtisztulás következett, tehát a 49. napnál tartunk. A harmadik napon leszállt Isten a Sínai-hegyre – ez az 50. nap! A pászkát követő 50. nap eseménye az, hogy Isten megjelenik a Sínai-hegyen!

Amikor kibontakozott előttem, hogy Isten dicsőségének megjelenése az 50. napra eshetett, szinte magamon kívül voltam… Ennek a felismerésnek nagy jelentősége van. Párhuzamot tudunk vonni a két esemény között? Számomra azonnal egyértelmű volt a Sínai-hegyen és a pünkösd napján történtek közötti hasonlóság. Isten alászállt a Sínai-hegyen (2 Mózes 19:20), és a Szent Szellem Isten alászállt pünkösd napján (Cselekedetek 2:4). Tűz gyúlt a hegyen (2 Mózes 19:18), és tűznyelvek jelentek meg pünkösdkor (Cselekedetek 2:3). Fantasztikus hangok hallatszottak: kürtzengés a Sínain (2 Mózes 19:16), és hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás pünkösdkor (Cselekedetek 2:2). Isten kijelölt egy jól meghatározható csoportot, és arra rendelte őket, hogy a világ számára áldássá legyenek. A diszpenzacionalisták1 szerint mindkét esemény egy-egy új korszak kezdete volt. A Sínai-hegy a törvény korszakának a kezdete, pünkösd napja pedig a kegyelem (az Egyház) korszakának a kezdete. Akár egyetértünk velük, akár nem, mindkét esemény egyértelműen elindított valamit. Isten teljesítette ígéretét, és kiemelkedő módon tette különlegessé ezeket az alkalmakat.

Ha esetleg azt gondolja a kedves Olvasó, hogy valami új dolgot találok ki, akkor olvassa tovább figyelmesen, hogy mit írnak a kommentárok. A „Pulpit Commentary” c. mű vonatkozó szakasza:

1. vers – A harmadik hónapban. Siván hónap többé-kevésbé a mi júniusunknak felel meg. Amikor kijöttek Izráel fiai. Helyesebben: „miután Izráel tábora kivonult” vagy „azután hogy kijöttek Izráel fiai Egyiptom földjéről”. Vesd össze a 16. fejezet 1. versével, ahol ugyanez a kifejezés található. Ugyanazon a napon. Szó szerint: „azon a napon”, ami csak azt jelentheti, hogy „azon a napon, amellyel a hónap kezdődött” – Siván hó első napján.2

George Bush (nem az Egyesült Államok korábbi elnöke, hanem egy XIX. századbeli teológus) így fejti ezt ki:

1. A harmadik hónapban. Héber […] „bahodesh hashshelishi” – a harmadik új(hold)kor. A zsidó szóhasználat szerint a kifejezés a hónap első napjára utal; az „azon a napon” kifejezés még egyértelműbbé teszi: a hónap első napján. Az egyiptomi kivonulás utáni 45. napról van szó, hiszen ha hozzáadjuk az első hónapból megmaradt 16 napot a második hónap 29 napjához, 45 napot kapunk. Ehhez hozzáadjuk azt a napot, amelyen Mózes felment Isten színe elé (3. vers), a következő napot, amikor a nép válaszával visszatért Istenhez (7–8. vers), és a még megemlített három napot (10–11. vers), ami így együtt ötven napot tesz ki, ekkor adatott a törvény, a pászka után. Ezért később pünkösdöt, azaz ezt, az ötvenedik napot ünnepelték. És ezen az ünnepen adatott a Szent Szellem is az apostoloknak (Cselekedetek 2:1–4), hogy a megváltó Úr Jézus Krisztusunk új szövetségét az egész emberiséggel megismertethessék. Jó, ha az ilyen meglepő, véletlen időbeli egybeeséseket különösen megjegyezzük.3

Több kommentár is utal arra a zsidó hagyományra, amely szerint a törvény a harmadik hónap hatodik napján adatott. Amikor viszont ezt a napot jelölik meg, akkor a pünkösd ünnepének napját is erre a dátumra teszik. Míg a pontos nappal kapcsolatban több álláspont létezik, abban következetesen egyetértenek a tudósok, hogy Isten Sínai-hegyen való megjelenése és pünkösd ünnepe ugyanarra a napra esik. A „The Interpreter’s Bible” kommentárja szerint:

19:1–2a […] Ezért tehát a hetek ünnepe (pünkösd) a harmadik hónap hatodik napjára esett. A sínai törvényadás napjának emlékét őrizte. P. kronológiai megjegyzése mindezt figyelembe vehette. Izráel fiainak tehát a harmadik hónap legelején kellett a Sínaihoz érkeznie. Az Amer. Trans. szövegét követő RSV szerint ez a hónap első napja volt. Ezt az értelmezést követi Mekilta is (uo.).4

Mózes 2. könyvének kommentátora a „The Anchor Bible” c. kiadványban hasonló következtetésre jut:

A zsidó hagyomány a törvényadás napját a harmadik hónap (babiloni „Sziván”) hatodik napjára teszi, a hetek ünnepének (Sávuot/pünkösd) rabbinikus hagyomány szerinti napjára. Az az érvelés a 3 Mózes 23:15–16 szakasz rabbinikus értelmezését feltételezi: a hetek ünnepe az első ómer, egy egység árpa Jahve előtt „a szombatot követő napon”, azaz a kovásztalan kenyerek ünnepének második napján való bemutatását követő ötven nap elteltével kezdődik. Viszont valószínűleg nem ez a 3 Mózes 23:15–16 eredeti jelentése (lásd I. kötet, 429–432. o.).5

Elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon mióta kapcsolják össze a bibliamagyarázók Isten Sínai-hegyen való megjelenését és a Szent Szellem pünkösd napján való megjelenését. Mivel nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna ilyet életem első huszonöt évében, először azt hittem, hogy én fedeztem fel ezt az összefüggést. Később azonban megtaláltam ugyanezt a gondolatot az elmúlt háromszáz év kommentárirodalmában. Ennél a bekezdésnél kötöttem ki:

Mióta azonosítják a harmadik hónap ünnepét a sínai törvényadással? Explicite először a Jeb. 6:17-ben találkozunk vele (Kr. e. II. század). De létezhetett-e már a bibliai időkben is? A 2 Krónika 15:10–15 arról számol be, hogy Ászá a „harmadik hónapban” (Weinfeld 1978:11) – nincs konkrét dátum meghatározva – tartott egy nagygyűlést, ahol a próféta intésére a nép megújította Jahvéval a szövetségét, újjáépítette az oltárt, és trombita- és kürtszó mellett hűséget esküdött az Úrnak. A szövetség megnevezése itt „sebu’a ót” (2 Krónika 15:14–15), így az ünnep neve sabu’ót […] azaz „hetek”.6

Tehát az ószövetségi pünkösdöt még az újszövetségi pünkösd előtt a Sínai-hegyhez kötötték.

A gondolat lényege a következő: a Szent Szellem pünkösdi kitöltetésének volt ószövetségi előfutára, mégpedig az, amikor Isten megjelent Izráel fiainak a Sínai-hegyen. Ahogyan az első pászka a tökéletes Bárány áldozatának előképe, úgy a Sínai a pünkösd előképe. Az előképekben olyan hasonlóságokat és kulcsokat találhatunk, amelyek segítségével jobban megérthetjük a második eseményeket. A Sínai-hegy segítségével mélyebben felfoghatjuk a pünkösd lényegét. Rávilágít arra, hogy a pünkösd nem valami kivételes, szerencsés véletlen. Isten már évszázadokkal előre tudott róla, amikor a Sínai-sivatagban megjelent dicsőségben, és szent céljaira népét kiválasztotta.

Ez a fejezet azt a második alapelvet emeli ki, amely által jobban megismerhetjük a pünkösd lényegét: pünkösd előzménye Isten sínai megjelenésében keresendő. Az aratási ünnep is, és a sínai megjelenés is árnyalja a pünkösdről alkotott képünket. A Sínai pünkösd egyik előfutára. Vegyük szemügyre jobban a vonatkozásokat.

Az első dolog, amit meg kívánok vizsgálni, az, hogy Istennek szíve vágya, hogy az emberekhez közelítsen. Igaz, hogy Isten mindenütt jelenvaló, de a Biblia tanítása szerint bizonyos helyeken az emberek jobban tudatában vannak a jelenlétének. Isten mindenütt jelenvaló, és mégis a menny a lakhelye. Jézus mindenütt jelenvaló, mégis az Atya jobbján ül. A Szent Szellem mindenütt jelenvaló, mégis meglátogatja és megvigasztalja az embert.

Tehát Isten mindenütt jelenvaló, de a Sínai-hegyen bemutatta, hogy közelebb jön a földiekhez. Dicsőséges jelenléte leszállt a Sínai-hegy tetejére. Isten egy emberhez, Mózeshez is közelebb került. A menny Istene megjelenik a földön, és emberekkel érintkezik.

Ugyanez a gondolat jelenik meg az újszövetségi pünkösdkor. Az utolsó vacsorán Krisztus közli a tizeneggyel, hogy hamarosan Pártfogót kapnak az Atyától:

Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem fogadhat be, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz. (János 14:16–17)

Pünkösd napján a felházban eljött a Szent Szellem Isten, és betöltött jelenlétével néhány hívet. Isten személyesen akart lakozást venni népe között. A Sínai sugallta, pünkösd bizonyította.

A második vizsgálandó vonatkozás ez: Isten olyan szent, hogy a sínaihoz és a pünkösdihez hasonló személyes találkozás megváltoztatja a embert. Akár a tömegből hív félre bennünket egyedül, akár magányunk takaróját rántja le rólunk, akár „csupán” érzékenyebbé válunk jelenlétére – a találkozás sokféle módon megváltoztat meg bennünket. A testté lett Krisztus is figyelemreméltó hatást gyakorolt az emberekre. Volt, aki meghajolt előtte. Volt, aki remegett. Mások sírtak. A rejtelmesebb, szellemibb megjelenések még nagyobb reakciót váltottak ki az emberekből. Mózes arca ragyogni kezdett – gondolom, önkéntelenül. A felházban százhúsz remegő követőből százhúsz felbátorodott utcai evangélista lett. Ezeket a csodálatos átalakulásokat az Istennel való, életformáló találkozások eredményezték.

A mesterképzést a Fuller Theological Seminary teológián végeztem, ahol az egyik tanárom Szent Szellembe bemerített református ember volt. Egyszer éppen az imádat témájáról beszélgettünk. Azt mondta, hogy a pünkösdi körökön kívül sokakat érdekel a pünkösdiek/karizmatikusok élő istenimádata, és ezért próbálnak több éneket is átvenni tőlük saját istentiszteleteiken. Az volt a véleménye, hogy „nem fognak tudni karizmatikus énekeket karizmatikus módon énekelni, míg át nem élik a karizmatikus megtapasztalást”. Mit akart ezzel mondani? A Szent Szellembe történő bemerítkezés olyan átélés, amelyben Isten dicsősége és jelenléte addig soha nem ismert módon kerül kinyilatkoztatásra a hívő keresztyén számára. Isten minden addiginál valóságosabbá, csodálatosabbá válik. Olyan dicsőségesen közel jön, hogy emiatt megváltozik a Szent Szellemmel teljes hívők éneke Istenről és Istennek.

A harmadik vonatkozás az, hogy ezek a dicsőséges személyes találkozások előre sejthető változással járnak. Már említettük azt a bátorságot, amely gyakran a Szent Szellemmel együtt betölti az embert. Egy nagyobb vitát kiváltó változást is meg szeretnél említeni. Ez a szentség. A Bibliában Isten jelenlétét a szentség jelképezi. Arra utasította Isten Mózest, hogy megjelenésére készülve szentelje meg magát Izráel egész népe, mossák ki ruhájukat (2 Mózes 19:10). A nap közeledett, az emberek pedig remegtek, mert attól féltek, hogy Isten szentségének tüze megemészti a tökéletlen népet. Isten arra utasít, hogy „szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1 Péter 1:16) Előfordulhat, hogy a „Szent” Szellem a hívő keresztyénnek a szentség megélésében is segít?

Hadd emlékeztessem a kedves Olvasót, hogy a modernkori pünkösdizmus a XIX. századi szentségmozgalomból született meg. A keresztyének belefáradtak a vétkezésbe. Elegük lett abból, hogy minden este bocsánatot kérjenek az aznapi bűnökért. Azért imádkoztak, hogy az az Isten, aki el tudja venni a bűnt, vegye el a bűn utáni vágyat is. Egy kis plusz segítséget kértek mindennapi szent életükhöz. A Bibliában azt látták, hogy a Szent Szellembe való bemerítkezés sokszor megoldotta ezt a kérdést. Elkezdték keresni ezt, amit a megszentelődés, teljes megszentelődés, kettős kúra és második áldás névvel is illettek. Sokan elutasították az imájukra kapott választ, de sokan elfogadták azt, és megszületett a modernkori pünkösdi mozgalom. A szent élet utáni vágy volt a mozgalom táptalaja. Már hallom is, ahogy az erkölcsi bukást szenvedett pünkösdi szolgálattevők neve kezd az Olvasóban visszhangozni. Ezeknek a nagy port kavart bukásoknak az ellenére a pünkösdi csoportokat gyakran a szentség fogalmával hozzák összefüggésbe.

Összefoglalásként elmondhatjuk: úgy tűnik, az első pászka után ötven nappal jelent meg Isten a Sínai-hegyen. Ezért ez utóbbira az újszövetségi pünkösd előképeként kell tekintenünk. A két esemény bennünket érintő vonatkozása az, hogy a pünkösdiek olyan Istent ismerhetnek meg, Aki dicsőségével és szentségével közeledik feléjük. A találkozás következtében az ember tanúságtétele bátrabb, életvitele pedig valószínűleg szentebb lesz. A teljesen pünkösdi személy nem csak nyelveken szól, hanem bátor bizonyságtevő és Isten szentségét tükröző életű hívő is.

T-Fav

Jegyzetek

  1. „Korszak” (latin: „dispensatio”). Történelmi korszak, amelyben Isten egy adott módon avatkozik be a teremtés dolgaiba, vagy – az elmélet egyik fő támogatója, C. I. Schofield szavaival – „olyan időszak, amelyben az ember Isten kinyilatkoztatott akaratának való engedelmességében méretik meg”. Schofield hét korszakot különböztet meg: ártatlanság (a bűnbeesés előtt), lelkiismeret (a bűnbeeséstől Nóéig), emberi kormányzás (Noétól Ábrahámig), ígéret (Ábrahámtól Mózesig), törvény (Mózestől Krisztusig), kegyelem (az Egyház korszaka), királyság (ezeréves királyság).” George T. Kurian. Nelson’s New Christian Dictionary. Nashville: Thomas Nelson Publishers, 2001. 242. o.
  2. H. D. M. Spence és Joseph S. Exell. The Pulpit Commentary: Vol. 1, Genesis, Exodus. Peabody, MA.: Hendrickson Publishers, 1989. 104. o.
  3. George Bush. Commentary on Exodus, Grand Rapids: Kregel Publications, 1993. 231. o.
  4. The Interpreter’s Bible, Volume I, New York: Abingdon Press, 1952. 970. o.
  5. Propp, William H. C. The Anchor Bible, Exodus 19–40, New York: Doubleday, 2006. 154. o.
  6. Uo., 154. o.

A cikk a „The Complete Pentecostal – More Than Just Tongues” c. könyvből származik.
Copyright © 2010 by Mark Wootton.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. Mark Wootton

Dr. Mark Wootton az Evangel University pünkösdi vezetéselmélet tanszékének tanára. Életében szolgált pásztorként, gyülekezetplántálóként és egyetemi tanulmányi munkatársként is