Isten arra szólít fel az 5Mózes 8:2-ben, hogy „emlékezz vissza”, a 8:11-ben pedig hogy „el ne feledkezz”… A történelemben és személyes életünkben (akár pozitív, akár negatív módon) megtapasztalt isteni cselekedetek felelevenítése nem csupán vezetői kötelességünk, hanem a Szentírás is erre utasít.

Sok rosszat hallhatunk a „megvalljuk, megkapjuk” teológiáról, és mint minden irányzat esetében, a kritika egy része jogos, a másik része pedig nem. Van viszont igazság abban, hogy „a szív teljességéből szól a száj”. Ha a szívem keserűséggel van telve, arról fogok beszélni, és végül azt is fogom learatni. Ha a szívem haraggal, vággyal, kapzsisággal vagy féltékenységgel van telve, akkor ez végül szavakban kiárad belőlem, ami gyakran további következményekkel jár. Szívünk gondolatai és az azokból túlcsorduló szavak erőteljesen befolyásolnak bennünket pozitív vagy negatív irányban.

Azt állítom, hogy a negatív morgásunk, mélázásunk helyébe inkább Istennek a Szentírás lapjain feljegyzett hatalmas cselekedeteit kellene helyeznünk, és ezek mellé még azokat az eseményeket, amikor saját életünkben láttuk az Úr cselekvő szeretetét. Mindig fel kell elevenítenünk Isten jóságát és erejét. „Az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsoltárok 91:2). Csatlakozom a zsoltároshoz, amikor saját lelkemhez (hallható hangon) szólok: „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (Zsoltárok 43:5)

„Miért csüggedsz el, lelkem?” Dávid király önmagának teszi fel a kérdést, az igazat szólja, akár érzi már szellemében, akár nem. Szólni, mondani – nem mantrázó, vak remélgetéssel, hanem meggyőződéssel, bizonyossággal – azt jelenti, hogy ismerem az ebben rejlő igazságot. Felszántani a szív termőtalaját, előkészíteni a Szent Szellem számára, hogy amikor eljön, megtörténhessen a csoda… Az a csoda, amelyre igazából szükségünk van, nem az, amelyre vágyunk, vagy amelyről azt gondoljuk, hogy szükségünk van rá.

A menny királyságát olykor-olykor hatalmas csodák lendítik előre, amikor szívünket lázba hozza, buzgalommal tölti meg, hogy maga Isten cselekszik a nevünkben. Ezek az alkalmak ajtót nyitnak egy-egy olyan család vagy nagyobb közösség felé, akik egyébként soha nem nyílnának meg az evangélium előtt.

De hányszor tettük kezünket úgy betegre, hogy az NEM gyógyult meg? Hányszor próbáltunk meg a mennyből tüzet kérni a rák, az igazságtalanság, a gyülekezeti makacs ellenállás okozta helyzetekben, de csak annyi eredménye lett, hogy még sokáig viselnünk kellett a körülményeket?

Vezetők vagyunk, akik ezt olvassuk. Nem hitbeli csecsemők vagy olyan fanatikusok, akik a kellemetlen tüneteket elintézzük egy legyintéssel, miszerint például az imádságunk alanyának kevés hite van, vagy bűn van az életében… Vezetőként láthattuk már Isten cselekedeteit, átélhettük a kedves Szent Szellem jelenlétét és munkáját bennünk, és imáink hatására láttunk már fantasztikus csodákat, melyek hitelességét ellenőrizni lehetett. Ennek ellentettjével is találkozhattunk, amikor azt mondja az Úr: „Bízz bennem, várj rám, keresd a jelenlétemet, míg meg nem ismered a helyzetre vonatkozó tökéletes akaratomat.” Nekünk AZ IGAZI CSODÁRA van szükségünk, ezt kell keresnünk. Azt a csodát, amelyet az örökkévalóság határtalan birodalmának nézőpontjából Isten szükségesnek tart. Igazság szerint – noha senki sem szeret róla prédikálni – Isten sokszor kijelenti egy adott dologról, hogy az nem az Ő választása, vagy hogy jobbat tartogat annál, amit kérünk. Nehezen viseljük az efféle válaszokat, amikor beteg vagy balesetet szenvedett szeretteinkért imádkozunk, és az életük forog kockán.

Az a fontos, hogy folyamatosan, szüntelenül, hittel és meggyőződéssel imádkozzunk a gyógyító, szabadító Mindenhatóhoz, a VAGYOKHOZ – bármit is válaszol. A Zsidókhoz írt levél a hitről tanít bennünket. Örömmel beszélünk a csodák alanyáról, vagy azokról, akik szavára a csoda előállt, de a Szentírás szerint azok is éppen olyan fontosak, akik nem szabadultak ki, nem maradtak életben, nem gyógyultak meg, mert ők AZ IGAZI CSODÁRA vágytak.

És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg. Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat. Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. Ismét mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban. És mindezeken, noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.
(Zsidók 11:32–40)

Voltak – sokan –, akik azonnal megkapták, amit kértek, míg mások szenvedtek és meghaltak, míg… Míg mire is vártak? Az igazi csodára!

Engedjen meg nekem a kedves Olvasó egy személyes történetet. Fiatal pásztorként több mint harminc évvel ezelőtt egy olyan asszony ágyához hívtak, akiről én akkor azt hittem, hogy nagyon idős. (Hatvanas évei derekán lehetett, de én még nagyon fiatal voltam. Most már sokkal szebbnek látom ezt a kort!) Az asszony haldoklott, az orvosok sem bíztatták. Számos barátja imádkozott már érte – űzték a démonokat, feddték a gonosz szellemeket, gúnyolták az orvosok szakvéleményét. Én jöttem utoljára, Isten utolsó embere, aki beleszólhat a végkimenetelbe. Böjtölés és szellemi felkészülés után beléptem a szobába. Arra számítottam, hogy a szellemvilágban az asszony életéért fogunk küzdeni.

Még el sem tudtam kezdeni imádkozni, amikor az asszony megkért, üljek mellé, hadd olvasson fel nekem a Bibliából. Mondanom sem kell, eléggé meglepődtem. Szellemi offenzívám terve azonnal összeomlott, de nem valami démoni erősség miatt, hanem pont az asszony miatt, akiért imádkozni akartam. Felolvasott, majd a mennyről kezdett beszélni. Szavaiból gyengédség és őszinteség áradt. Egyértelműen érzékelni lehetett a Megváltójával ápolt személyes baráti viszonyát és az örökkévalóság iránti elkötelezettségét. Minden eshetőségre felkészült. Megköszönte, hogy elmentem, és megkérdezte, hogy imádkozhat-e értem. Ez a beteg asszony, aki a halál kapujában állt, ÉRTEM akart imádkozni! Letérdeltem, ő pedig egyik kezét a vállamra téve elkezdett imádkozni. Békességért, kenetért, megismerésért könyörgött. Imádkozott a Szent Szellem jelenlétéért és erejéért az életemben, és hogy a szolgálatom hatékony legyen az elkövetkező években. Imádkozott a feleségemért, két csecsemő gyermekünkért, megáldotta az anyagi életünket, közbenjárt a gyülekezetünk növekedéséért. Úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy a Megváltó ott áll mellette, és az Ő keze is a vállamon van. Együtt imádkozott Vele – értem!

Az asszony másnap meghalt. Láttam, ahogy az emberek sírnak, gyászolnak, és néhányan a szokásos kérdésekkel hozakodtak elő: „Hol volt Isten, amikor szükség volt rá? Miért kellett csalódnunk benne? Biztos gyenge volt a hitünk… Talán nem a megfelelő igéket idéztünk… Vagy talán nem jó olajjal kentük meg a beteget?” És csak özönlöttek a kérdések.

Én viszont az élettelen testet nézve saját szememmel láttam meg az igazi csodát. Szellememben láttam, hogy az asszony helyreállt, él, egészséges, eleven, és gyönyörű az örök fiatalság életerejétől. Megváltójával sétál, kéz a kézben. Még éreztem, ahogy keze a vállamon van, átéltem a békességet, amely az imája nyomán töltött be.

És TUDTAM. Isten mindent hallott, és válaszolt is a hittel elmondott imáinkra. Még mindig itt vagyok ezen a földön, próbálok életről-életre, hit-cselekedetről hit-cselekedetre, megvallásról-megvallásra, gyógyító és gondviselő Istenünknek szóló imáról-imára változást előidézni. És tudom, hogy hall. Tudom, hogy válaszol. Nagyon örülök, amikor a beteg meggyógyul, a démonok menekülőre fogják. Nagyon örülök, amikor a kért dolog olyan módon érkezik meg, ahogyan kértem. De abban is hiszek, hogy Isten az igazi csodát is meg tudja tenni; hiszem, hogy „ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik”. (Zsidók 11:6). Ha engedem, ha elég érett vezető vagyok ahhoz, hogy Ő „elég nagy Isten legyen”, akkor olyan módon lehetek tanúja a Megváltó munkájának, amely sokkal nagyobb, mint amit valaha kérhetek, elgondolhatok vagy elképzelhetek.

Én, személy szerint, kész vagyok rá, hogy életemben és vezetői szolgálatomban átéljem az igazi csodát. Bízom benne, hogy szolgálatod növekedni fog, életek változnak meg, emberek gyógyulnak meg, a szükség idején hömpölygő folyamként anyagi áldások áradnak ki. De azért az igazi csodáért könyörgöm, hogy a kedves Olvasó TUDHASSA, Isten ott van, hall, és mindent helyesen cselekszik.

T-Fav

Szerző: Jeffrey W. Dove

Jeffrey W. Dove a Bible Alliance és Life Publishers International (Assemblies of God; Springfield, Missouri, USA) igazgatója. Pásztorként és misszionáriusként szolgált. 14 éven át hat délkelet-ázsiai ország missziós tevékenységét irányította Bangkokból (Thaiföld)