Hogyan tudja a gyülekezet betölteni a küldetését olyan légkörben, amely a legjobb esetben csak közömbös, a legrosszabb esetben viszont erőszakosan ellenkező? Ilyen cinikus közegben hogyan hirdethetik a keresztyének az evangéliumot? És miben látjuk másnak az evangelizációt, mint azok, akik nem hisznek?

„Tehát a pokolban fogok égni azért, mert nem hiszek?”

Ez a szarkasztikus, konfrontatív válasz egy holland nyelvi órán hangzott el, amikor lányom felvállalta, hogy keresztyénként hisz a halál utáni életben. Ez a beszélgetés a spiritualitásról folyó egyik tudományos vita során alakult ki. Habár a lányom elmagyarázta, hogy nem áll szándékában senkit sem elítélni, az osztályban kitört a vita arról, hogy van-e egyáltalán joga arra, hogy megossza a hitét másokkal.

Mi a gond ezzel a jelenettel? Ha a lányom azt mondta volna, hogy buddhista vagy muzulmán, azt gyanítom, hogy sokkal pozitívabb fogadtatásban lett volna része.

Miért érzik az emberek kényelmetlenül magukat az evangélium üzenetétől? Egy olyan társadalomban, amely üdvözli a sokszínűséget és a szabad eszmecserét, miért támad rá sok ember a keresztyénekre – gyakran még azelőtt, hogy meghallgatná, mit is akarunk mondani? A keresztyénség sok szempontból elérkezett a posztmodern kultúrával való ütközési ponthoz.

Hogyan jutottunk el idáig?

Hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, meg kell vizsgálnunk az elmúlt 300 év elsöprő változásait, egészen a XVIII. századi felvilágosodás korával kezdve. Ez a kor az emberi értelmet tette a legfőbb hatalommá, mentesíteni próbálta az észbeli törekvéseket az isteni hatásoktól. Ahogy a lélegzetelállító tudományos felfedezések a tudósok köréből leszivárogtak a köznép közé, az emberek egyre inkább elkezdték megkérdőjelezni a keresztyénség szükségességét.

A modern kor egyre inkább a perifériára taszította a hit szerepét a társadalomban, mígnem a szekuláris világ nemcsak szkeptikussá, hanem egyenesen ellenségessé vált az evangelizálással szemben.1 Sokan elutasították az isteni igazságról, erkölcsi normákról és az egyedül Krisztus által való megváltásról szóló keresztyén tanításokat. Az emberek megbotránkoztak a bibliai tanításokkal szemben, amelyek nem adnak teret más alternatíváknak vagy ellentétes megoldásoknak.

Ráadásul a technikai fejlődésnek és a megnövekedett mozgástérnek köszönhetően egyre nagyobb teret kaptak a különböző keleti vallások és a szekuláris humanizmus. Ezek a változások kihívás elé állították a hagyományos judeo-keresztyén értékrendre alapozott nyugati társadalmakat. A személyes jogok és a kölcsönös elfogadás lettek a társadalom alapeszméi.

A mai kultúra még a tolerancia eszménye iránt is egyre nagyobb elégedetlenséget mutat, mert szerinte általa terjednek az elfogadhatatlan eszmék. Az új, posztmodern gondolkodásmód szerint a tolerancia kevésbé fontos, mint a romboló, abszolút vagy relatív hitrendszerek lefegyverzése, amelyektől néhányan kényelmetlenül érezhetik magukat.2

Ezek miatt megérett az idő néhány őszinte kérdésre. Hogyan tudja a gyülekezet betölteni a küldetését olyan légkörben, amely a legjobb esetben csak közömbös, a legrosszabb esetben viszont erőszakosan ellenkező? Ilyen cinikus közegben hogyan hirdethetik a keresztyének az evangéliumot? És miben látjuk másnak az evangelizációt, mint azok, akik nem hisznek?

A keresztyén evangelizáció alapjai

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezeket a fontos kérdéseket, először is meg kell határoznunk, mi a valódi evangelizáció. A bibliai evangelizációnak két fő összetevője van: üzenetet hordoz és hozzáállást mutat be. Az egyik nem működik a másik nélkül. Csupán térítési eszköz az a fajta evangelizáció, amely csak az üzenetet tartalmazza, de nincs mögötte a megfelelő hozzáállás. Az evangéliumot bemutatni, nem kikiáltani kell. Másrészről viszont, az az evangelizációs forma, amelyik csak együttérzést és jóindulatot mutat be, de nem mondja el az evangélium üzenetét, olyan, mint egy útjelző, amely a semmibe mutat.

Nem csoda, hogy a János 3:16 olyan erő- és jelentőségteljes. Elmondja a megváltás üzenetét, miközben bemutatja a háttérben húzódó érzelmeket is. „Mert úgy szerette Isten a világot…” Isten üdvtervét szeretete hozta lendületbe. Az örömhír kihirdetése az emberiség felé való viszonyulását mutatja be. A hatékony evangelizáció szeretetből fakad, az üzenetet szeretet hatja át.

Isten szeretete és könyörülete nélkül az evangélium üres marad. Isten szeretete késztet minket az evangélium hirdetésére. Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Szent Szellem mind az üzenetet, mind a szeretetteljes hozzáállást felhasználja.

Az evangélium megalkuvástól mentes üzenetet tartalmaz. Jézus ezt mondta: „senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam”, és kijelentette, hogy Ő „az út, az igazság és az élet” (János 14:6).

Sok másik vers is megerősíti ezt az igazságot. Az evangélium íróinak üzenete nem semleges – nem nyitott a vége, hogy teret adhatna különféle értelmezéseknek. Részrehajlóan, evangelizációs célzattal írták meg: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (János 20:31).

A megváltás útja felől nincs benne nyitott kérdés. Pál korában ez a világos üzenet bosszantotta a zsidókat és a görögöket. Pál tudta, hogy kortársai nem tudják összeegyeztetni a kereszt üzenetét saját elvárásaikkal. Az évszázadok során az Ige semmit sem változott. Még mindig arra hív bennünket, hogy Jézushoz hasonlóvá váljunk. Már jóval posztmodern korunk előtt Pál a tolerancia és az evangélium összefüggéseiről elmélkedett, de arra a határozott következtetésre jutott, hogy „ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája” (Galata 1:10).

Válaszként arra, hogy néhány hamis tanító össze akarta mosni a judaizmust az evangéliummal, hogy az elfogadhatóbb legyen, Pál azt mondta, hogy módosítva az üzenet „más evangélium – pedig nincs más evangélium” (Galata 1:6–7).

Míg az üzenet félreérthetetlen, a szeretetteljes hozzáállás mindenkit befogad. Isten mindenkit egyaránt szeret, és azt akarja, hogy Krisztus minden embert megválthasson (1Timóteus 2:3–5). A Biblia arra utasítja a keresztyéneket, hogy szeressenek mindenkit, minden teremtménynek hirdessék az örömhírt, és mindenkivel békében éljenek (Márk 12:31; 16:15; Zsidók 12:14). Jézus mindenféle embert szeretett és szívesen fogadott, a leprásoktól kezdve a vámszedőkön át a bűnösökig és koldusokig. A vallási vezetők kritizálták, hogy közösséget vállal a rosszhírű emberekkel, de a társadalom számkivetettjei igaz barátra találtak Jézusban. Ma is mindenkit örömmel fogad, aki Hozzá megy.

A Róma 10:13 ezt állítja: „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” Az evangélium nem exkluzív. Istent nem érdekli az ember faji hovatartozása, szociális helyzete, külső megjelenése, vallási háttere vagy bármilyen más felszínes jellemvonása. Arra hív mindenkit, hogy fogadja el a megváltás ingyenes ajándékát. És arra utasít minket, hogy hirdessük üzenetét mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni.

Még ha valaki visszautasítja is az evangéliumot, akkor is szeretnünk kell. Ha üldöznek minket az evangélium miatt, meg kell bocsátanunk és továbbra is szeretnünk kell őket. Mások szeretete gyakorlati evangelizáció, nagyon gyakran ez az egyetlen dolog, amit tehetünk. Míg más vallások csak akkor fogadnak el minket, ha mi is elfogadjuk a tanításaikat, a keresztyén hit nem szab határt a könyörületnek. Jézus szeretete nem szűnt meg a kereszten. István mások iránt érzett aggodalma nem ért véget akkor, amikor megkövezéssel fenyegették. Az őskeresztyén mártírok akkor is szerették az üldözőiket és megbocsátottak nekik, amikor máglyán elégették vagy vadállatokkal tépették szét őket. Megtapasztalták az üzenet elutasítását, de még akkor is a megfelelő hozzáállással hirdették az evangéliumot: szeretettel.

A Biblia a társadalom legkisebb egységében, a családban is alkalmazza ezt az alapelvet. A hitetlen házastárssal élő keresztyéntől kérdezte ezt Pál: „Mert mit tudod te, asszony, vajon megmentheted-e a férjedet? Vagy mit tudod te, férfi, vajon megmentheted-e feleségedet?” (1Korinthus 7:16).

Ugyanígy Péter is azt mondja, hogy a nőknek szeretettel kell fordulniuk a férjeik felé „hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket” (1Péter 3:1).

Evangelizáció és tolerancia

Meg kell jegyeznünk, hogy az evangelizáció és a tolerancia közötti feszültség bizonyos fokig természetes, mert, habár a kettő között vannak átfedések, a végső céljuk különböző. A toleranciamozgalom célja a béke megteremtése, a társadalom különböző szegmenseinek kölcsönös elfogadása. Az evangelizáció célja az, hogy az Istennel való megbékélés valódi békét hozzon az egyén szívébe.

A nyugati társadalmunk megkérdőjelezi az abszolút igazság eszméjét. A humanista gondolkodás szerint az igazság úgy fejlődik, ahogy az idők folyamán a társadalmak és a hitrendszerek változnak. Hogy politikailag korrektek lehessünk, a világ arra kér bennünket, hogy ma azt fogadjuk el helyesnek, ami tegnap még teljesen helytelennek számított.

A nagy elfogadási hullám ellenére a politikailag korrekt irányzatoknak nem igazán sikerült eddig hathatós megoldást nyújtaniuk a világ problémáira. A tolerancia úgy akarja megjobbítani sokszínű társadalmunkat, hogy arra tanítja az embereket, tegyék félre a személyes meggyőződéseiket és az igazságról való fogalmukat, és fogadják el a különbözőségeket. A lelki gyógyulás és átváltozás kérdésére viszont nem tud választ adni. Minden ember ugyanazzal a bűnös természettel rendelkezik, ugyanazokkal az érzelmekkel küszködik, és a lét hasonló kérdéseit feszegeti. A halhatatlan lelkünk az igazság és teljesség után vágyik, amit csak Jézus adhat meg nekünk.

Krisztus arra hív bennünket, hogy változatlan Igéjét vigyük el a változó világba. Az üzenetet nem változtathatjuk meg, de a terjesztésére lehetnek saját eszközeink. A mai kultúrában leginkább talán a meggyőzés működik. Olyan világban élünk, ahol sokféle intellektuális kifejezésmód létezik. A művészet, az irodalom, a filozófia, a szórakoztatóipar, a reklámipar és a technológiai fejlesztések versenyeznek a figyelmünkért.

A meggyőző kommunikáció alapja a tiszteletteljes eszmecsere. Ebben a bizalmas kulturális közegben tud kialakulni az őszinte beszélgetés. Csak gondoljunk két, ellenkező politikai beállítottsággal rendelkező vezetőre, akik leülnek beszélgetni egy kávé mellett. Kölcsönös engedmények által megegyezésre jutnak, közös nevezőt keresnek, ötleteket vetnek fel, végső soron eltérő gondolkodásmódjuk ellenére is kapcsolatot építenek.

Missziós útjai során Pál sokat gyakorolta a meggyőzés művészetét a zsinagógákban, piactereken és más nyilvános találkozóhelyeken. Amikor a filozófusokkal állt szemben Athénban (Cselekedetek 17:16–34), tiszteletteljesen, a saját eszméik és írásaik által mutatta be nekik az evangéliumot. Ez az udvarias rábeszélés nem alakult át végtelen, céltalan beszélgetéssé. Általában elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor a közönség minden kényszer nélkül döntést hozhatott.

Pál tiszteletet tanúsított és hallgatóitól is ezt várta el – ismerjék fel üzenete őszinte szándékát. „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel” (2Korinthus 5:20).

Manipulációnak és megfélemlítésnek nincs helye az evangélium hirdetésében. Ezek a megközelítések a szellemi fölényeskedés érzetét keltik, és egyébként az egyház sötét korszakait fémjelzik. A valódi evangelizáció nem társadalmi befolyásra és magas rangra akar törni. Isten Igéje élő és ható – nem versenyez más vallások propagandamódszereivel.

Körül vagyunk véve agnosztikusokkal, ateistákkal, liberális gondolkodókkal és más hitet követőkkel, de nem az a feladatunk, hogy elkülönüljünk ezektől az emberektől, hanem, hogy hatékony kommunikációt folytassunk velük. Ezzel bemutatjuk nekik az evangélium reményről szóló különleges üzenetét, a mindenki iránti szeretetteljes viszonyulásunkat. Nekünk megvan az, amire a világnak olyan égetően szüksége van. És ezt a megoldást Istent tisztelő, másokat szolgáló szívvel kell felajánlanunk nekik. Pál így fogalmazza meg mindezt a 2Korinthus 5:11-ben: „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg…”

Az evangélium valódi üzenete választásra késztet. Emiatt gondolják tévesen sokan úgy, hogy az evangelizálás intoleráns. Hiszen Jézus a szívet akarja megváltoztatni, míg a világ arra ösztökél minket a sokszínűség nevében, hogy maradjunk meg a bűneinkben és legyünk énközpontúak. Amikor valaki hallja a Krisztus által való megváltás egyszerű üzenetét, döntenie kell, hogy figyelmen kívül hagyja, elfogadja, vagy elutasítja azt. Nincs ebben semmi intoleráns, mivel az egész folyamat tiszteletben tartja a szabad akaratot többelvű társadalmunkban.

Amikor hitelesen közvetítjük az evangéliumot, az nem tűnik túl vonzónak. A kortárs eszmeirányzatok a személyes növekedést, a viszonylagos értékek és igazságok vezérelvét hirdetik és „megkímélik” az egyént a lelkiismerettel, erkölcsi alapelvekkel való foglalkozás „gyötrelmeitől”. Ez ellentétben áll az önmegtagadó, tisztességes élettel, amely által elszámoltathatóvá válunk Isten Igéje és a Szent Szellem előtt. Az evangélium üzenete a bűnből való megmenekülést és az örök élet ajándékát hirdeti, s egyben a személyes felelősségünkre is rámutat. Hajlandónak kell lennünk bűnös természetünk megtagadására, el kell fordulnunk a hamisságtól és teljesen át kell adnunk az életünket Krisztusnak – feladni a saját terveinket, hogy az Ő akarata valósulhasson meg. Ez radikális elhatárolódás attól, ahogy a világ cselekszik. Hát, nem emiatt hagyta el sok tanítvány Jézust? Ennél fogva a biblikus evangelizációnak nincsen köze a manipulatív térítési technikákhoz.  Ezért van az, hogy az észszerű meggyőzés a legjobb módja annak, hogy tárgyilagosan és teljesen el tudjuk magyarázni az evangéliumot.

Amikor a tolerancia jegyében el akarja valaki hallgattatni az örömhírt, akkor az rámutat a „sokszínűség” szószólóinak gőgös képmutatására. Amikor a sokelvű társadalom ilyen taktikát alkalmaz, akkor tekintélyelvű társadalommá válik, ahol az elit határozhatja meg, hogyan kell gondolkodni, beszélni és cselekedni.

Nemrégiben a városunkban egy keresztyén diákcsoport engedélyt kért keresztyén diákszervezet alapításához. Rangos egyetemük szabályzata engedélyezi és támogatja a különböző diákegyesületek alapítását. Többek között van már zsidó szövetség és arab–európai szövetség is. Miért ne lehetne keresztyén is akkor? Ennek ellenére a Szenátus elutasította a kérelmüket arra hivatkozva, hogy a keresztyén etika, hitrendszer és doktrínák nem összeegyeztethetőek a többelvű gondolkodásmóddal és a társadalmi toleranciával. Azt ajánlották, nyújtsák be a kérelmet még egyszer úgy, hogy a keresztyénségre történő minden utalást töröljenek. Ebből azt az egyszerű következtetést vonhatjuk le, hogy a kérelmezett keresztyén szövetség bármi lehetett, csak keresztyén nem.

Akármennyire is bosszantó ez az otromba diszkrimináció, a visszautasítástól való félelmünk nem késztetheti visszavonulásra az egyházat. Isten nem akarja, hogy leváljunk a társadalomról. Amikor Jézus az egyházért imádkozott, ezt mondta: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból … Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba” (János 17:15, 18).

A valódi ellenfelünk nem a kultúra, amelyben élünk. Démoni erők ellen harcolunk, amelyek visszatartják az embereket attól, hogy Krisztust és a megváltását megismerhessék (Efézus 6:12). Kegyelem által megmentett bűnösként, ha a szeretet motivál és a kegyelem inspirál minket, akkor könnyen tudunk az elveszettekkel azonosulni, és jóindulattal és tisztelettel tudjuk közvetíteni nekik Krisztus reményüzenetét.

Az Ószövetségben Jónás próféta nem volt hajlandó azonosulni Ninive népével. Ezért nem tudta megérteni Isten szándékát. Még amikor el is prédikálta az üzenetet, akkor is hiányzott belőle az irgalom.

A Máté evangéliuma 28. fejezetében leírt missziós parancs nem valami kampányszlogen, amelyet különleges eseményekkor hangoztatunk. Inkább ennek kellene megszokottnak lennie a keresztyén számára. Ott kellene evangelizálni, ahol Isten népe él és dolgozik. A missziós parancs eredeti görög szövegének szó szerinti fordítása így hangzik: „Ahogy mentek, tegyetek tanítvánnyá…”

Amikor Isten szíve dobog bennünk, és az Ő akaratában élünk, akkor minden tettünkkel evangelizálunk. Természetes módon szolgálunk az emberek felé, Krisztus földi képviselőiként.3 A jóindulatú szavaink és tetteink által az életünk nyilvánvaló bizonyítékká válik arra, hogy igaz az evangélium.

Természetesen nem csak az a kötelességünk, hogy Jézus szeretetét és könyörületességét bemutassunk, hanem ki is kell tudnunk fejteni ezek lényegét. Bibliai dolog a szükségben levőn segíteni. De az is fontos, hogy elmondjuk az embereknek, miért szeretjük őket, miért tesszük meg a második mérföldet is velük, miért fordítjuk oda arcunk másik felét is, annak ellenére is, ha fáj, és miért adunk enni és inni az ellenségeinknek. Ezek az evangéliumi eszmények ismeretlenek a modern nyugati társadalom számára. Mégis összhangban vannak a sokak által kedvelt, üdvözölt humanitárius eszmékkel. Valójában nincs semmi intoleráns abban, hogy mindenkivel – még a velünk közömbösen vagy akár ellenségesen viselkedőkkel is – kedvesek vagyunk.

Természetesen az evangelizáció nem az emberi erőfeszítésekről szól. A szív megváltoztatása Isten természetfeletti munkája. Ha nem vonjuk be a Szent Szellemet, a terveink el fognak bukni. Másrészről viszont, amikor az evangélium hirdetése során Isten jelenléte kiárad, akkor senki sem feszegeti a tolerancia kérdéseit. Amikor Isten meggyógyít, vagy démonoktól megszabadít valakit, vagy amikor egy bűnöző elfordul a gonoszságtól, akkor az emberek azon vitáznak, hogy elhiszik-e a bizonyságot. A humanista eszmék helyett arról kezdenek el gondolkozni, hogy létezik-e Isten, még mindig részt vesz-e a világ menetében – és ha igen, akkor mit kezdjenek vele.

Nagy az öröm akkor, amikor az egyházhoz még egy ember csatlakozik, de az evangelizáció fő feladata nem a megtértek számolgatása. Krisztus követőjének az Igét kell hirdetnie, az eredményességet a Szent Szellemre bízva. Az evangelizáció a gyülekezet szellemi tevékenysége. Szükség van a Szent Szellem erejére, hogy véghez tudjuk vinni ezt a feladatot. Ezt a tanítást találjuk a Cselekedetek könyvében és a levelekben. Mindegy, hogy görögöknek, rómaiaknak vagy zsidóknak tettek bizonyságot, az őskeresztyének a Szent Szellemre támaszkodtak, hogy Ő változtassa meg a hallgatók szívét és életét. A Szent Szellem átlép a kulturális határokon, és Isten szíve szándékát közvetíti az emberek szívébe.

Nem számít, milyen kihívásokkal állunk szemben a változó kultúránkban, csakis krisztusi könyörülettel fordulhatunk az emberek felé. Szeretetben elmondani az igazságot – ez a keresztyén evangelizáció valódi alapja. Ha moderálni akarjuk az üzenetet, hogy az evangélium elfogadhatóbb legyen, akkor már nem lenn egyedi (márpedig egy valóban „toleráns” társadalomnak az egyediséget inkább támogatnia kellene). Ugyanakkor megfosztjuk az evangéliumot az erejétől, ha nem szeretetből fakadnak a cselekedeteink, hanem csak meg akarjuk tartani a pozíciónkat, felsőbbrendűségünket.

Az egyház történelme tele van olyan példákkal, amelyek bizonyítják ennek a bibliai, istenközpontú hozzáállásnak az eredményességét. A valódi evangelizáció szeretettel kezdődik és ér véget. A két pont között az emberek Jézus életet megváltoztató üzenetével találkoznak.

T-Fav

Jegyzetek

  1. Jean Bethke Elshtain, „Do Not Be Afraid! The Call to Evangelism and Christian Intellectuals,” Word & World, 25 no. 2 (Spring 2005): 172–179. o.
  2. Uo.
  3. K.H. Ding, „Evangelism as a Chinese Christian Sees It,” Missiology: An International Review, 11, no. 3 (July 1983): 314–316. o. Az Uppsalai Egyetemen tartott előadás, Uppsala, Svédország, 1982. november 2.

Szerző: Dr. Joseph Dimitrov

Dr. Joseph Dimitrov a Continental Theological Seminary teológia rektora (Sint-Pieters-Leeuw, Belgium)