Íme, néhány módszer arra, hogy a Sátán lelkipásztort kizökkentő, zaklató, gyengítő, pusztító munkáját elkerüljük.

Miért nem fogadja el a véleményemet a gyülekezetem néhány tagja ebben az ügyben? Végül is, szellemileg felkészültebb vagyok náluk – gondoltam védekezően. Mindez egy nagy erőket felemésztő összecsapáshoz vezetett a gyülekezetben. Visszanézve jövök rá csupán: engedtem Sátánnak, hogy belém döfje egyik tövisét.

Ahogy Sátán megpróbálta megakadályozni Jézus munkáját a földön, úgy állnak velünk szemben is „gonosz erők”, amikor Istenért munkálkodunk (Efézus 6:12). Kiváltképp a pásztorokat támadja az ellenség. Ahhoz, hogy meggyengítse őket, először meggyengíti a Gyülekezetet.

Légy résen az ellenség stratégiáival szemben

Mint szellemi harcosokat, Pál arra sürget bennünket, hogy álljunk meg az „ördög mesterkedéseivel”, stratégiájával szemben (Efézus 6:11).  Hogy ezt meg tudjuk tenni, először tudnunk kell, hogy mik is azok (2Korinthus 2:11). A Bibliából négy alapvető stratégiát ismerhetünk meg, amelyet az ellenség Isten emberei ellen használ: támadás, démoni befolyás, megtévesztés és a tövisek (2Korinthus 12:7). Ezekkel a módszerekkel próbálja meg kizökkenteni, zaklatni, gyengíteni, megsemmisíteni a hívőket.

Ez a cikk hét olyan tüskére hívja fel a figyelmet, amelyet Sátán a pásztor ellen szokott felhasználni. „A pásztor ellen irányuló egyéb stratégiák” c. írásban három másik módszerről is még szó lesz majd.

A tövis eltereli a figyelmet és elgyengít

A bibliatudósok sokféle módon magyarázzák Pál apostol szavait: „tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön” (2Korinthus 12:7). A magyarázatok szerint ez depresszió, vallási ellenfelek, a szolgálat kockázata, szemprobléma, epilepszia vagy egyéb fizikai szenvedés lehetett. Egyikük azt mondta, hogy talán azért nem magyarázza meg pontosan a Biblia, hogy mi lehet ez a tövis, hogy a keresztyének bele tudják képzelni saját problémáikat is ebbe a mondatba, és ne csak Pál adott helyzetére gondoljanak.

Az Ószövetség szerint Izráel számára problémát jelentett a tövis az oldalában (4Mózes 33:55), fájdalmat okozott (Ezékiel 28:24). Tapasztalatom szerint, amikor tövis fúródik a testembe, akkor az eltereli a figyelmemet arról, amit éppen teszek. Fájdalmas, akadályozhat a cselekvésben. Ennek megfelelően úgy is értelmezhetjük, hogy azért fúr Sátán a pásztorok testébe tövist, hogy elterelje a figyelmüket Isten elhívásáról, fájdalmat okozzon nekik, vagy esetleg meggyengítse a szolgálatukat.

Íme, hét tövis, és annak a módja, ahogyan elkerüljük azokat.

Szellemi felsőbbrendűség

A 2Korinthus 10–12-ben Pál apostol az olyan szellemi büszkeség veszélyéről beszél, amelyet a szellemi családfánk, a Krisztusért való szenvedésünk nagysága vagy az Istentől kapott kinyilatkoztatások okozhatnak. A büszkeség forrása lehet még: a szellemi ajándékunk, a szolgálói státuszunk, az Istentől kapott sikereink, de még a jellemünk is. Saját bevallása szerint Richard Dortch, az Assemblies of God pünkösdi felekezet egyik pásztora felsőbbrendű becsületessége miatt lett büszke.1

Az alábbi tünetek figyelmeztetnek minket arra, hogy a szellemi felsőbbrendűség tövise fúródott belénk:

  • Lenézünk másokat, mert kevésbé tartjuk őket szelleminek, sikeresnek, alkalmasnak.
  • Kevés időnk van a „kisemberekre”, mert inkább a „fontos emberek” társaságát élvezzük. Ugyebár, mi közéjük tartozunk… Ezzel ellentétben Jézusnak volt ideje a gyerekekre, az első század kultúrájának számkivetettjeire.
  • Pozíciónk felhasználásával arra vesszünk rá másokat, hogy saját ambícióinkat szolgálják – szenteskedve természetesen, Isten akaratának mondva azt…
  • Elutasítjuk az egészséges egyet nem értést, Isten arcának együttes keresését. „Miután én szellemileg magasabb rendű rangú vagyok, az én látásom a helyes. A vitának vége. Különben is, kik ők, hogy ellenszegüljenek Isten felkentjének?”

A szellemi büszkeség viszályt és harcot szül, amikor mások nem értenek egyet a felsőbbrendűnek vélt bölcsességünkkel. A közösségi szellem és az odaszánás is csökken, amikor az emberek úgy érzik, hogy a vezetőjük nem törődik már velük. Már a látást sem érzik magukénak, mert már inkább a „pásztor célja” lett, mintsem „Istentől kapott álom”. A felsőbbrendűség érzete elvakít minket a saját gyengeségeinkkel szemben. Mindannyian ismerünk olyan pásztort, aki emiatt bukott el.

A szellemi felsőbbrendűséget szellemi alázattal kerülhetjük el. Először is, nincs semmink azon kívül, amit Isten adott nekünk – legyen szó képességről, szellemi ajándékról, lehetőségről vagy szellemi aratásról (1Korinthus 4:7). Másodszor, fel kell ismernünk, hogy nem tudunk egymás nélkül működni (1Korinthus 12). Harmadszor, Pál arra utasít bennünket, hogy „alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Filippi 2:3). Végül pedig Isten Fia az emberré válása, szenvedése és halála által (Filippi 2:6–11) bemutatta számunkra, mi a valódi alázat.

Nem sokkal azután, hogy az Assemblies of God Theological Seminary teológia dékánja lettem, a tanév kezdete előtt tantestületi elvonulást vezettem. A tanárok felé intézett első bejelentésemkor ezt mondtam: „Már vagy 6 napja dékán vagyok. Ennyi idő alatt vajon hirtelen okosabb lettem nálatok?” Akartam, hogy tudják, hogy nem szándékozom felsőbbrendűségből cselekedni, hanem szolgáló vezető akarok lenni.

Önelégültség

A kultúránkban a pásztornak rengeteg erőforrás áll rendelkezésére. Ahelyett, hogy Isten gondviselésére támaszkodnánk, gyakran inkább a saját forrásainkra hagyatkozunk. Hagyatkozhatunk személyes értékeinkre: képzettségünkre, személyiségünkre, tapasztalatunkra, intelligenciánkra, kommunikációs és kapcsolatteremtési készségeinkre, vezetői kvalitásunkra. Ráadásul, lehet, hogy odaszánt segítőink, hozzáértő csapatunk, erős szervezeti keretünk, anyagi forrásaink, modern felszerelésünk és egyéb erőforrásunk van, amire támaszkodhatunk. Ezek sikeresnek tüntethetnek fel bennünket, de nagyon kicsi az örökkévaló szellemi értékük. Csak ha teljesen Jézusra hagyatkozunk és benne élünk, akkor tudunk „sok gyümölcsöt teremni” (János 15:4–5).

Ha kevesebb erőforrásunk van, akkor mindenképpen Istenre kell hagyatkoznunk. A világ más részein azt látjuk, hogy a gyülekezet robbanásszerűen növekszik. A gyülekezetek minimális felszereléssel rendelkeznek, de hatalmas az Istenbe vetett hitük, tőle függnek egészen. Ők mutatják be nekünk, hogy miért kell elkerülnünk az önelégültség tüskéjét.

Pál háromszor is imádkozott azért, hogy Isten húzza ki belőle a tövist. De Isten megengedte a szolgájának, hogy tovább szenvedjen tőle. Miért? Azért, hogy Pál továbbra is Istentől függjön. Azt mondta Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Korintus 12:8–9). Az önmagunkra hagyatkozás korlátok közé szorítja Isten munkáját az életünkben, ezért Krisztus néha megengedi, hogy megtapasztaljunk egy-egy tüskét, hogy így valami veszélyesebbet kerüljünk el.

Nézzünk meg röviden néhány másik tüskét is.

Superman-szindróma²

„Pásztorként nekem kell betöltenem a gyülekezetem összes szükségletét. Továbbá meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy minél több elveszett lelket elérjek. Tehát az erőmön felül, mindent bele kell adnom.” Ezzel a hozzáállással keltem fel több mint egy évtizeden át minden reggel kialvatlanul 4:50-kor, hogy öt órakor megkezdhessem a csendességemet, és reggeli előtt még néhány órát dolgozni tudjak. De az álmosság miatt gyakran eredménytelen volt a napom.

Vészhelyzetekben adódhat fárasztó napi munkateher, de sokkal hatékonyabbak és kreatívabbak vagyunk, ha kipihenjük magunkat. Mi volt a problémám? Szellemileg egészségtelen okokból kifolyólag magamra vállaltam Isten szolgálatának a felelősségét. Ő arra hív bennünket, hogy küldetésében együttműködjünk vele, nem pedig hogy sajátunknak tekintsük azt, vagy az ezzel járó terheket magunkra vegyük.

Végül meghallottam Isten hangját: „Lassíts! Nem kell megmentened a világot. Csak a fiam tudja azt megtenni. Nem te vagy a Megváltó – még csak Superman sem vagy… Tehát vedd csak le a köpenyed.”

Attól a tüskétől szenvedtem, amit ma Superman szindrómának nevezek. Tünetei a kimerültség és ingerlékenység, ami sokszor nehezteléssé – esetleg kiégéssé válik. Ez azt eredményezi, hogy mélypontra kerülünk a szolgálatunkban, vagy teljesen feladjuk az egészet. Közben elidegenedünk a családunktól, mert nem figyelünk oda sem az ő szükségleteikre, sem a sajátjainkra.

A szolgálata alatt Jézus sosem tűnt feszültnek, aggódónak. Elfogadta az emberi mivoltából fakadó korlátokat, és örült a pihenés és regenerálódás lehetőségének. Egy hatalmas vihar közben elaludt a hajón. Gyakran félrevonult, hogy hosszabban imádkozhasson. A barátaival is töltött időt: Lázárral, Mártával és Máriával.

Ha Jézus felismerte az emberi korlátait, akkor nekünk még inkább fel kell ismernünk azokat. Hogy elkerüljük a Superman szindrómát, emlékeztetni kell magunkat emberi mivoltunkra. Ne felejtsük el: Isten arra hívott el bennünket, hogy együttműködjünk vele, nem arra, hogy átvegyük az ő szerepét.

A világ vonzereje

Amikor harmadjára kísértette meg, a Sátán felajánlotta Jézusnak a világ minden hatalmát, gazdagságát és dicsőségét. A mesternek csak annyit kellett volna tennie, hogy leborulva imádja őt (Máté 4:8–10). A világ ugyanígy megpróbál minket elcsábítani az értékeivel és gazdagságával. Az ellenség megpróbál rávenni minket a kompromisszumokra. Néha még a motivációnk is jó. „Végül is, az elősegíti Isten munkáját, ha nekünk jobb pozíciónk, nagyobb hírnevünk, épületünk van” – véljük. Néhány esetben ez még akár Isten akarata is lehet. De a lényeg az, hogy engedjük-e, hogy a világ magasabbat, nagyobbat, többet kínáló értékrendje eltereljen minket Isten akaratától és a szolgálatunktól.

A hasonlítgatás átka

A hasonlítgatás tüskéje pont az ellentéte a szellemi felsőbbrendűségnek, és még gyakoribb a pásztorok körében. Általában elbátortalanodáshoz, a lelkesedés és a szolgálathoz szükséges energia elvesztéséhez vezet. Szívvel-lélekkel minden erőnket beleadjuk abba az elhívásba, amelyet Isten ránk bízott. Elkerülhetetlen, hogy meglássuk, amikor más sokkal többet ér el nálunk. „Ezrek járnak a gyülekezetébe. Hozzánk csak kétszázan. 3000 négyzetméteres az épületük, tízszerese a miénknek.” Az összehasonlítás kisebbrendűségi érzést fakaszt és elbátortalanodáshoz vezet.

Isten azt mondta Fülöp evangélistának, hogy menjen néhány napra a Gázába vezető járatlan útra. Képzeljük magunkat a helyébe, amikor megérkezett, szétnézett, de sehol nem látott egy stadiont sem, ahol evangelizációs összejövetelt tarthatott volna. Hol van a tömeg? Nincs itt semmi, csak a pusztaság. Emiatt hagytam ott a hatalmas szellemi aratást Samáriában? Micsoda időpocsékolás!

De végül Fülöp egy etióp emberrel találkozik az úton, akit Krisztushoz vezet. Lehet, hogy elgondolkodott azon, hogy miért is kellett elcserélnie több száz megtérést ezért az egyért.

Az etióp visszatért a hazájába. Megosztotta az evangéliumot a családjával és a barátaival. Végül ők is megtértek. Ezután ők is elkezdték megosztani az evangéliumot másokkal. És ez így ment hónapokon, éveken, nemzedékeken és évszázadokon át. Végeredményként ma etiópok milliói követik Jézust. Fülöp idejében nem volt televízió, internet, de még nyomtatott sajtó sem. Valószínűleg soha nem is jött rá, milyen eredményt szült az engedelmessége.

Fülöp története arra tanít minket, hogy Isten a hűségünket kéri, nem pedig azt, hogy egymáshoz méregessük magunkat. Néhányunkat olyan helyre küld, ahol az evangéliumnak ellenállnak, ezért évekig nehezen vetnek és keveset aratnak. Másokat olyan helyre küld, amely már kész az aratásra, ezért kevés munkát kell belefektetni. Az ítélet napján ki fog nagyobb dicséretet kapni?

A talentumokról szóló példázatban (Máté 25:14–30), dicséretet kapott az a szolga, aki a rábízott két talentumot megduplázta: „Jól van, jó és hű szolgám” (23. vers). De az is ugyanezt a dicséretet kapta, aki ötöt kapott és azt duplázta meg (21. vers). Nincs kétségem afelől, hogy ha az a szolga, aki az egy talentumot kapta, megduplázta volna azt, akkor ugyanezt a dicséretet kapta volna.

Kerülnünk kell a hasonlítgatás átkát. Ez a tüske megront és elgyengít minket. Hűséggel engedelmeskedjünk Istennek, és a többit bízzuk rá.

Hamis gyümölcsök

Egy műanyag gyümölcsökkel teli kosár díszíti a konyhaasztalomat. Igazinak tűnik, de jaj annak, aki megpróbálja megenni! A pásztorok gyakran megelégszenek azzal, ami igazi szellemi gyümölcsnek tűnik, de mégsem az. A szárdíszi gyülekezet arról volt híres, hogy él, de szellemileg mégis halottak voltak (Jelenések 3:1). A maradandó beszélgetések és a tanítvánnyá válás a szolgálatnak valódi gyümölcse (Máté 28:19). Ha ezek nincsenek meg, akkor a vezetők könnyen más célokat kezdenek kitűzni: a több résztvevőt, programot, épületet vagy a nagyobb bevételt. Ezek azt sugallják, hogy gyümölcsözők vagyunk, de nem biztos, hogy az Isten akarata szerint való gyümölcsöket teremjük.

Walt Kallestad pásztor gyülekezetébe több mint 12 ezer ember járt. De végül bevallotta, hogy habár sikerük volt a „piaci részesedés kiharcolásában”, de elbuktak abban, hogy betöltsék az elhívásukat, mert „nem neveltek erővel felruházott tanítványokat”3. Eldöntötte, hogy ezután Isten missziós parancsára fog fókuszálni.

Ha megelégszünk a hamis gyümölcsökkel, akkor bármilyen mértékben nő is a földi elismertségünk, üres kézzel állunk majd az ítélet napján. Hogy elkerüljük ezt a tövist, a nagy missziós parancsra és a nagy parancsolatra kell összpontosítanunk.

Kivéve a vezetőt…

Ha a pásztor nem vigyáz, akkor minél nagyobb a sikere – nagy gyülekezet, hatalmas taps –, annál könnyebben gondolhatja, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak. Dávid király házasságtörést követett el Betsabéval, és úgy próbálta meg ezt eltussolni, hogy megölette a nő férjét. Az utóbbi kilenc amerikai elnök közül három erkölcsileg elbukott. Néhány havonta jelennek meg a médiában hírek elismert pásztorokról, akik erkölcsileg elbuktak. Közülük mindenki azt hitte, hogy pozíciója miatt rá nem vonatkoznak Isten törvényei.

Aki szeretné elkerülni a vezetői kivételezés tövisét, annak első sorban oda kell szánnia magát az Isten törvényeinek tiszteletére és a feddhetetlen életvitelre. Megbízható emberek segítségére lesz szüksége, hogy felismerje, mely kísértések területén a legsebezhetőbb. Ezenfelül fel kell tárnia előttük az életét, hogy elszámoltathatóvá válhasson.

Óvakodj Sátán töviseitől

A felvázolt tövislista nem teljes. Csupán a gyakori tüskéket próbáltam ismertetni, amelyek elvonhatják a pásztorok figyelmét Isten elhívásáról, és meggyengíthetik a szolgálatukat. Bevallom, én hagytam, hogy mindegyik meggyengítse a pásztori szolgálatomat. De Isten Szelleme az évek folyamán bölcsességre tanított, és megtanultam Sátán tüskéitől óvakodni. Isten segítségével ellen tudunk állni az ellenség minden tövisének.

T-Fav

Jegyzetek

  1. Richard Dortch, Integrity: How I Lost It, and My Journey Back (Green Forest, Arkansas: New Leaf Press, 1992), 312. o.
  2. Átvéve Stephen Lim: „Overcoming the Superman Syndrome” c. könyvéből, Ministry International Journal for Pastors, 2002. május
  3. Walter Kallestad, “Redefining Success,” Fuller Theology, Notes, Fall 2006, 6. Eredetileg a Leadership Journal c. periodikában jelent meg.

Szerző: Dr. Stephen Lim

Dr. Stephen Lim az Assemblies of God Theological Seminary (Springfield, Missouri, USA) teológia dékánja, a vezetés és szolgálat szakterület egyetemi tanára