A bibliai alapelvek betartásával az apa olyan életet adó áldást mondhat gyermekére, amelynek örökkévaló következményei lehetnek.

A Szentírás egyik legszívbemarkolóbb családi történetében (az Izráelként is ismert) Jákób ősatya hosszú, eseménydús élete végén Egyiptomban haldoklik. Halálos ágyán magához hívja gyermekeit, és igazságokat mond ki felettük (1Mózes 49:1–28). Őszinte szavai Isten áldását, olykor dorgálását hordozták: „megáldotta őket; mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg” (28. vers).

Mózes 1. könyve az Isten választott népét meghatározó dinasztiák belső családi dinamikáját mutatja be tömören. Jákób dicsérő vagy szégyenkező atyai megállapításaiban a fiai életét meghatározó mérföldkövek sok évtizedes vizsgálata tükröződik. Saját életében körmönfont tervével ellopta az atyai áldást bátyjától, Ézsautól. A hit embereiként Izsák és Ábrahám is tett megkérdőjelezhető dolgokat.

A történet viszont csodálatos igazságot tár fel a napjainkban élő apák előtt: az Istent tisztelő apa Istentől származó természetfeletti befolyást tud gyakorolni gyermeke életére. Mózes 1. könyve az a kis hasadék, amely a Biblia többi részében szélesre tárulva mutatja meg, hogyan lehet az apa befolyásos szereplő, ha Isten irányítja lépteit. Ahogy Jákób tette, az apa is olyan életet adó áldást mondhat gyermekére, amelynek örökkévaló következményei lehetnek.

Ez az áldás sokkal több, mint puszta szó vagy akár imádság. Az ember teljes lénye benne foglaltatik, és mindazt érinti, amivé a kisfiú vagy kislány válik majd.

Jelenlét

A kultúránk azzal ámítja az apát, hogy nem baj, ha csak virtuálisan van jelen a gyermeke életében, attól még életet formálhat. A tweetek, csevegőüzenetek, Facebook lájkok viszont egyáltalán nem helyettesíthetik azt a hús és vér kapcsolatot, amelyet Isten az apa–gyermek kapcsolatnak szánt. Nézzük csak meg az 5Mózes 6:6–7 szakaszt:

„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!”

A fenti szöveg minden egyes állítása személyes összekapcsolódásról beszél. A teljes kép a napközbeni érintkezést mutatja be. Igen, az ember munkája, az iskolai időbeosztás, a családon kívüli kapcsolatok mind időt és energiát vesznek ki belőlünk, de ha az a célunk, hogy minden alkalmat megragadjunk a személyes kapcsolódásra, akkor a lehetőségek megsokszorozódnak.

Sok szülő a nap helytelen felosztásával próbálja ezt az igeszakaszt a saját életében megvalósítani: „Ha reggelente teszünk valamit; ha étkezéseknél teszünk valamit, akkor…”

Ez nagyon jó kezdet lehet, de meg kell tanulnunk az élet valamennyi vonatkozásába átültetni a gyakorlatot. Mózes 5. könyve azt a képet festi le nekünk, hogy a gyermekeink felkeléstől lefekvésig minden lépésünket figyelik.

A gyermek utánoz, ezért az Isten igéjét meg kell élnünk. Jól láthatóan, hallhatóan kell a hitünket gyakorolni, hogy a gyermekeink is „megfertőződjenek”… Az egész nem arról szól, hogy ha már mindannyian az autóban ülünk, akkor essünk túl a bibliás beszélgetésen.

E helyett inkább győződjek meg róla, hogy amikor már az autóban ülök, és valami történik, akkor nyomás alatt vagy csak egy sima beszélgetés közben a hitem, az Isten szava jön-e elő belőlem.

Amikor először hallod vissza gyermeked szájából a saját mondataidat, szinte biztos, hogy megdöbbensz, hogy a gyermeked ezt is eltanulta.

Mózes 5. könyve arra hívja fel a figyelmet, hogy soha ne érjen váratlanul, ha a gyermekünk bennünket utánoz. Szüntelenül bennünket figyelnek, akár tudatosítjuk ezt, akár nem. Mózes 5. könyve arra tanít, hogy legyünk tudatosak, engedjük, hogy hitünk természetes módon jöjjön elő belőlünk.

Példamutatás

„Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat, ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.” (Zsoltárok 78:5–7)

Pontosan melyek voltak ezek az intelmek? Az áldozati rendre épülő istentisztelet előírásain túlmutatva a mindennapi élet részleteiről szóltak. Tehát, ha a szülő valóban meg akarta tanítani Isten törvényét a következő nemzedéknek, akkor a mindennapi munkában és kikapcsolódásban kellett ezt megtennie.

Olyan módon kell az apának élnie, hogy a mellette felcseperedő gyermekek Istent megismerjék, és mindabba belemerüljenek, amit Ő számukra tartogat. Ennek semmi köze a törvényeskedéshez és az önigazultsághoz. Inkább úgy kell élni, ahogy Jézus is tette; saját példánkkal kell a gyermekeinket Istenhez vezetni. Ezzel a nemzedékről nemzedékre megmutatkozó istenes életmód láncreakcióját indíthatjuk be.

Legidősebb fiunk, Colby, nagyon magáévá tette ezt a gondolatot. Olyanokkal barátkozik, akiknek nincs stabil hitük vagy családi hátterük. Rendszeresen imádkozunk értük vele. Az egyik első iskolai barátja Isten ismerete nélkül nevelkedett. Amikor Colby Bibliát ajándékozott neki, szülei kérésére a srác visszaadta. Egyszerű, beszédes kép ez arról, milyen hatással lehet még egy gyermek is a környezetére.

Három pünkösdi nemzedék miatt vagyok ma abban a kiváltságos helyzetben, hogy szolgálattevő lehetek. Dédszüleim is közreműködtek annak a gyülekezetnek a plántálásában, amelyben felnőttem (First Assembly of God, Jamestown, Észak-Dakota, USA). A nagymamám az első vasárnapiiskola-tanítók között volt; az egyik alapozó tanfolyamot megszakítás nélkül több mint 60 évig ő tartotta. A szüleim a Trinity Bible Institute bibliaiskolában találkoztak, majd az édesapám néhány évig egy német ajkú gyülekezet pásztora volt akkortájt, amikor megszülettem. Édesanyámmal együtt továbbra is nagyon aktív volt a gyülekezetben. Még mielőtt ez az elnevezés elterjedt, apám a gyermekekért – így értem is – felelős pásztor is volt.

Személyesen mutatták be a szolgálat és az Istennel járás életes példáját. Életpéldájukból nagyon sok mindent a szívemben és elmémben hordozok.

Áldás

Amikor a hívő apa élete következetesen ugyanarról árulkodik, mint a hitvallása, szavai fantasztikus erővel hatnak gyermekeire. A gyermekre kimondott áldás kulcsszerepet játszik abban, hogy megfelelő szellemi állapotban tudjuk-e felnevelni.

Gyermekeink megáldása nem csak az ő életükre hat. Valami életes történik bennem is. Igen, a fiaimra kimondott áldás nagyszerű munkát végez bennük, de amikor Isten életembe helyezett áldásaként tekintem őket, és áldást mondok rájuk, már másként látom őket. Már nem jelentenek terhet. Nem állnak az utamban. Nem „problémás gyerekek” többé. Mérhetetlen örömtározóvá válnak; olyan örömé, amelyet minden porcikámban megtapasztalhatok.

Szolgálatom évei során sok mindent láttam és hallottam olyan családoknál, ahol a szülők szívbeli állapota nem igazán felelt meg az igazi áldásmondásra. Gyermekeikre kényelmetlenségként, anyagi teherként, saját álmaik beteljesülésének akadályaként tekintettek.

Ha egy nagy felkiáltójeles igazságot köthetnék napjaink apukája lelkére, ezt mondanám neki: „Apuka, rád bízott ajándékként, ne pedig menedzselendő projektként tekints a gyermekedre!”

Amikor jó sáfárként bánsz mindazzal, amit Isten a gyermeked szívébe helyezett, és segítesz neki a lehető legnagyobb mértékben betölteni a felülről kapott lehetőségeit, sokkal sikeresebbé, meghatározóvá teheted, mint ha saját álmaidat próbálod ráerőltetni.

Egész életemben mélyen átjárt az az érzés, hogy szüleimtől áldást kapok. Még nemrégen, a szolgálatom legutóbbi átmeneti időszakában is ezt tapasztaltam meg. Észak-dakotai körzeti szolgálatunkat hátrahagyva egyházunk springfieldi (Missouri, USA) központjában kezdtem dolgozni. A költözéskor ezt mondták nekem: „Szeretnénk, ha közelebb lennél hozzánk, de a közelségnél is jobban értékeljük az Istentől kapott elhívásodat.”

Ez áldás. Ezzel tulajdonképpen ezt közölték: „Elengedlek. Sáfárkodom azzal, amit Isten neked adott.”

Ugyanezt akarom Colby és Cadyn számára is. Ha sáfárként bölcsen gazdálkodom mindazzal, amit Isten a szívükbe elhelyezett – nem csupán a fegyelmezés, az engedelmesség és a szabálykövetés megkövetelésének eszközeivel menedzselem őket –, akkor ezzel a párbeszéd egész miliője megváltozik, szülői mivoltom átalakul.

Ez azt jelenti, hogy akkor az utasításnak, a fegyelmezésnek nincs is helye? Semmiképpen sem! Az áldást lehet, a szülői szerepet nem lehet távolról gyakorolni. Ha az együtt töltött idő nélkül próbálom megáldani a gyermekemet, az olyan üres lesz, mint a Jakab által vázolt helyzet:

„Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: »Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól«, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:15–17)

Átfogalmazva így is mondhatom: „Ha nem követi személyes bevonódás és átimádkozott vezetés, az áldás önmagában halott.”

Tanítás

„Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását…” (Példabeszédek 1:8)

Az Isten igéjére alapozott tanítás bármilyen – és így minden – témára kitérhet. A kulcs a folytonosság. Egyetlen példát szeretnék bemutatni. Az egyik téma, amelyet már nagyon korán elkezdtünk a feleségemmel, Christie-vel a fiaink életében feldolgozni, a bizalom volt. Az az alapelv, hogy minél nagyobb bizalmat építünk ki, annál nagyobb szabadságot élvezhetünk.

„A bizalmat erősíti, ha azt kérjük, hogy tegyetek meg valamit, és ti megteszitek. Ha pedig kérünk valamit, de ti nem teszitek meg, akkor ezzel a bizalmat romboljátok.”

Colbyval nemrégen valami teljesen másról beszélgettünk. Egyszer csak, mintha leesett volna neki a tantusz: „Ó, értem!” – mondta. „Akkor ez úgy van, hogy amikor ezt teszem, akkor a bizalmat ismét erősíti.”

Kerékpározás közben nem tartotta be a közlekedési szabályokat. „Ez fontos” – tartottam ki az álláspontom mellett, „mert ha azt látom, hogy biciklivel betartod a szabályokat, akkor egyre inkább tudhatom, hogy egy nap majd az autót is rád bízhatom.”

De mi a teendő, ha a tanítást, utasítást figyelmen kívül hagyják? Vagy ha csak nagyon nagy vonalakban lelhető fel a szabálykövetés? Fegyelmezésre van szükség. A fegyelmezést sajnos sokszor tévesen alkalmazzuk.

Fegyelmezés

Az Isten szerinti fegyelmezés kulcsa a motivációban keresendő. Különbséget kell tennünk fegyelmezés és fegyelmezés között. Fegyelmezhetünk azért, hogy a gyermekünk saját elvárásainknak feleljen meg, és fegyelmezhetünk azért is, mert az ő saját érdekét tartjuk szem előtt. Belátjuk, a kettő közötti határvonal sok esetben elmosódhat. Könnyű azt hinni, hogy a gyermek érdekeire összpontosítasz, miközben valójában nagyon is a saját érdekeid motiválnak.

A fegyelmezésben sokszor a saját egónk foszt meg bennünket az Isten szerinti motivációtól. Nem akarom, hogy rossz embernek tartsanak, amikor a gyermekem az étteremben fesztiválozik. Lehet, hogy nem rossz az, amit tesz, de szégyent hoz rám. Mi megy végbe a gyermek szellemében, amikor azért fenyítem durván, mert nem akarok szégyenkezni?

Colby körülbelül három éves volt, amikor egy lelkipásztor barátunk meghívott bennünket egy olyan étterembe, ahol még azelőtt nem jártunk. Ott ültünk, mellettünk Colby és a barátunk fia, aki nagyjából ugyancsak három éves volt. A fiúk elég jól viselkedtek, nem rendetlenkedtek, a korukból kifolyólag viszont aktívak voltak; éreztük a szúró tekinteteket…

Ekkor valaki felállt, a közelünkbe jött, és jól hallható módon szólt a pincérnek: „Kérem, a gyerekmentes részen adjon asztalt.”

Nem helyes a motivációm, ha a hároméves gyermekemet azért fegyelmezem, mert nem tud felnőtt környezetben viselkedni. Előfordulhat – akár gyakrabban is, mint gondolnánk –, hogy helytelen motivációból cselekszünk.

Miután a motivációnkat imádkozó szívvel megvizsgáltuk, nem tántorodhatunk el a határok lefektetésétől. Legjobb azokat a határokat átvenni, amelyeket a Szentírásban találunk. Megmagyarázhatjuk a gyermekeinknek, hogy mikor lépik át a határt, mikor helyénvaló a fegyelmezés. A helyes motiváció, a szeretetteljes fegyelmezés, az Isten által meghúzott határok rendszere végül óriási hatást kifejtő, dinamikus szülő szerepre vezethet el bennünket.

Az atyai áldás

Az az Apa, aki „az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel” (Efézus 6:4) neveli gyermekét, saját jelenlétével, példamutatásával, szóbeli áldásával, tanításával és fegyelmezésével Isten jóindulatának csatornáit építi bele csemetéje életébe. Ezek a csatornák két irányban közvetítenek: az atyai áldás magára az atyára is Isten jóindulatának áldását áraszthatja.

Határtalan örömöt jelent az istenfélő apának, ha fia, lánya mélyreható kapcsolatot ápol Istennel. Az érett felnőtté, Krisztus testének termékeny tagjává cseperedő, szellemileg fejlett gyermek egyre szélesebb körben hat mások életére, és ezzel az apja befolyását is megsokszorozza.

Annak ellenére, hogy halálos ágyán fiaira kimondott áldása keserédes volt, Jákób életükre gyakorolt teljes hatása a feljegyzések alapján megáll az Ige mérlegén, az örökkévalóság naplójába pedig nagybetűvel íratott be. Ugyanilyen módon jegyeztetik majd fel a korunk istenfélő atyái által formált nemzedékek teljes története is.

Szerző: Mark Entzminger

Mark Entzminger az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet gyermekmissziójának főigazgatója (Springfield, Missouri, USA)