„Szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” (Márk 7:37)

Gyorsan terjedt a hír az emberek között, hogy egy csodatevő a környéken tanít. Az egész térségben azt beszélték, hogy ez az ember a megígért Messiás, aki az üzenetét most hozzájuk viszi el. Galileában és más régiókban nem ismerték annyira, mint Jeruzsálemben, így a tömegben sokan kíváncsian várták, hogy meglássák és tanítását meghallják. Akinek az életútja betegséggel, kudarccal, bűntudattal, sajnálkozással, igazságtalansággal és a lelket megkötöző sok egyéb fájdalommal terhelt, az gyakran szűkében van a reménységnek. Tömegek gyűltek hát össze, és figyeltek. Látták, hogy olyanokat érint meg, akiknek hozzájuk hasonlóan elfogyott a reményük. És meggyógyítja őket. A végén teljesen lenyűgözte őket. Itt van végre valaki, akiben megbízhatnak. Döntöttek. Egyszer s mindenkorra leszögezték: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

Nincs is talán vigasztalóbb dolog e megállapítás pillanatnál. Ha az életkörülményeink a lehetetlennel állítanak szembe, ha betegség lengi körbe az életünket, ha egy csata vége további szomorúság kezdetét jelenti, ha sürgős kiáltásunkra a menny csendben marad, akkor milyen csodás dolog biztonságban érezni magunkat, mert sziklaszilárdan ráálltunk a felismerésre: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

A passzus nem árulja el, hányan voltak ott aznap. Nem veszi védelmébe, nem tárgyalja hosszan Jézus szokásos szolgálatának határain kívül eső szokatlan utazásának eseményeit. Sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy Márk elbeszélésének lényege egyszerűen az, hogy megállapítsa: Jézus mindent jól tesz.

A tanítványok és a többi hívő előtt a bizalom három alapelve bontakozik ki a hosszú úton. Először is, alkalmanként azt gondolhatjuk, hgy jobb lett volna, ha előbb jön, de Jézus a saját útitervét követi. Másodszor, annak ellenére, hogy egész tömegek felé szolgál, a módszerei középpontjában az egyén áll. Harmadszor pedig, míg a tömeg a csodatevőt látja, az Ő figyelmét nem a hírnök, hanem az üzenet köti le. A végső kimenetel az lett, hogy a tömegek megnyugvással vették tudomásul: végre van valaki, akiben megbízhatnak. Amikor a körülmények reménytelennek tűnnek, és senki máshoz nem fordulhatunk, íme, itt van Ő, aki mindent jól tesz.

Jézus saját útitervét követi

A tanítványok tudták, hogy melyik a Galileai-tengerhez vezető „optimális” út Tíruszból – és ez semmiképpen sem Szidónon vezetett átt… Ha az lett volna az utazás célja, hogy minél gyorsabban leérjenek a tó homokkal borított partjára, akkor a rövidebb közvetlen útvonalat választották volna. Jézusnak mind a hely, mind a tempó megfelelő; mindkettőt felülírja a kitűzött cél. Még ha hosszabb úton is megy, a terve minden helyzetben megbízható!

A szövegben egyértelműen nyomon követhető az utazás:

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül.” (Márk 7:31)

A legtöbb vidéki ember számára az említett városok távoli ismeretlenségben rejtőznek, de a tanítványok tudták, hogy nem egy napi utazás áll előttük. Van, akinek a számítása szerint a kirándulás akár nyolc hónapot is igénybe vehetett… Jézusnak nem az úticél volt az elsődleges célja, hanem maga az utazás.

Máté saját szavaival, de részletesebben örökíti meg az utat. Sok csoda történt, a tömeg egyre csak nőtt, Jézus tanított, de a színfalak mögött valami még mélyebb dolog bontakozik ki. A tanítványok nyolc hónapon át figyelik, hogyan szolgál a tömegek felé. Szűk körben hallgatják az Írásokról és az Isten királyságáról szóló tanításait. Máté elbeszélése szerint ennek a hosszabb időszaknak a lezárásakor nyílt meg Péter szeme, aminek következtében személyes vallomást tesz: ez a Jézus maga a Krisztus, az élő Isten fia (Máté 16:13–19).

Micsoda lecke Jézus követői számára! Az életünkben is előfordul, hogy úgy tűnik, Jézus a hosszabb, lassabb utat választja. A kétkedő szívet az aggodalmas várakozás mindig nyugtalanítja. A tömeg azon tűnődik, hol van már a gyógyító, miért várakoztatja meg őket. Nagyon nagy kísértés, hogy sürgető körülményeinket az Ő célja fölé emeljük. A Tíruszból vezető hosszú út emlékeztessen bennünket arra, hogy a maga idejében hozzánk is eljön Jézus. Bízhatunk benne, még ha úgy is érzékeljük, hogy késik vagy egyáltalán nem jön már. Türelemmel, bizalommal nézünk annak a pillanatnak elébe, amikor az időzítése bennünket is lenyűgöz, és mi is csatlakozunk a tömeghez, aki így kiált fel: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

Jézus személyre szabott módszereket alkalmaz

„Jézus félrevonta őt a sokaságtól…” (Márk 7:33) A személyes szükségleteit figyelembe véve szolgálat a vak ember felé; átgondolta, hogy a nyilvánosság előtt mi lesz a célravezető. Nem akarta megszégyeníteni, ezért inkább félrevonta a sokaságtól.

Az egyéni szükségletek iránti ilyen fajta érzékenység jól szemlélteti a Mester szolgálatát. Milyen fontos, hogy ne felejtsük el: nem mindenkit a színpadon kell meggyógyítani! Nem mindenki az előre hívás után nyilvánosan merítkezik be Szent Szellembe. Nem mindenki a vasárnapi istentisztelet végefelé találkozik élete Megváltójával, Krisztussal. Jézus legnagyobb csodáinak egy része a tömegek szemétől, a kameráktól rejtve történik.

Jézus tisztában van az egyén szükségleteivel, és a felé való szolgálatra alkalmas tökéletes időt és helyet is ismeri. Van, aki ólomüveges székesegyházban ismeri Őt meg, de nagyon nagy megnyugvást jelent az a tény, hogy életutunk bármely pontján találkozhatunk Vele. Régebben közösen szoktuk énekelni, hogy „Amint vagyok… jövök”. Az az igazság is nagyon csodálatos, hogy „Amint vagyok” Jézus jön oda hozzám.

A mai kor hívő embere nehezen tudja elképzelni, hogy Jézus a süketnéma fülébe dugja az ujját, majd az ujjára köpvén megérinti az illető nyelvét. Azért tehette mindezt az Úr, hogy ezzel érzékeltesse vele, mi is történik. Az akkori kultúrában egyfajta jelbeszédként lehetett rá tekinteni, amelyben az a hiedelem köszönt vissza, hogy a nyálnak gyógyhatása van. Jézus a sokaságból félrevonta a süketnémát, hogy ezzel a nyilvános megszégyenítéstől védje, majd mind a hallását, mind a beszédét helyreállította.

Vajon hányan jártak úgy egy-egy gyülekezetben, hogy miközben a választ keresték, különféle megalázó, kényelmetlen helyzetekbe hozták őket feleslegesen, majd a szükségleteik betöltése nélkül kellett hazamenniük? Csodálatos dolog annak a tudata, hogy Jézushoz úgy jöhetünk, ahogy vagyunk. Ő megengedi, hogy a befelé forduló ember befelé forduló, a kitárulkozó pedig kitárulkozó legyen. Jézus azt is bemutatta követőinek, hogy míg a kitárulkozó embernek azt kell megértenie, hogy nem baj, ha valaki szégyellős, csendes személyiség, a befelé forduló embernek is meg kell értenie, hogy mindig lesz olyan, aki a mikrofont szereti… Jézus személyes szolgálata során derül ki igazán, hogy „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

Jézusnak az üzenet, nem a hírnök fontos

Napjainkban sok tanítást hallhatunk Jézus szolgálata és tanítványképző modellje alapján. A tanítványcsapat elemzésével a kiscsoportos szolgálatra hívják fel a figyelmünket, és a tanácsot általában meg is fogadjuk. Párokban végzett evangelizációs módszerről hallhatunk. Volt, aki Jézus szolgálati stílusát vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a gyülekezetnövekedést és a keresztyén szolgálat fejlődését elősegítő miliőt teremt az általa táplált közösségtudat.

A rendelkezésünkre álló ilyen és hasonló jótanácsok özöne közepette hasznos, ha megemlítjük, hogy a világ leghatalmasabb szolgálója többször is pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit a jelenleg népszerű missziós trendek egyébként diktálnának. A gyülekezeti szolgálatban a bibliai és üzleti paradigmák összeolvasztását láthatjuk, és így nehezen képzelhető el, hogy bárki is Jézus példáját kövesse, aki a tárgyalt esetben is, és máskor is arra utasította a sokaságot, hogy a szolgálatáról ne beszéljenek. Miért akarta saját felemelkedését, a fényt, csillogást, hírnevet elkerülni? Több lehetséges magyarázat mellett számomra egyértelmű: azt várta a követőitől, hogy az üzenetre, ne a hírnökre nézzenek.

Amikor a Hegyi beszéd tömegei hallgatták, vagy amikor a négyezer és ötezer férfihez tartozó sokaságnak enni adott, nincs feljegyezve, hogy a követésére buzdította volna a hallgatóságot. Azt gondolhatnánk erre, hogy micsoda fantasztikus lehetőséget mulasztott el, hiszen nagyon sok új követőt toborozhatott volna. Micsoda evangelizációs lehetőség! Jézus ellenben csak a leendő személyes tanítványainak mondta, hogy kövessék, a sokaságot mindig az Atyához irányította. Egyértelmű, következetes üzenetet látunk ebben: Krisztus mindig az üzenetre irányította a figyelmet.

Sajnálatos módon korunkban néhány hírnök azon mesterkedik, hogy önmagának gyűjtsön követőket. Valójában a hírnök olyan, mint a sofőr a bérelt buszon. Az a feladata, hogy a buszon utazókat elvigye ahhoz, aki megmentheti, meggyógyíthatja, bemerítheti és feltámaszthatja őket. Milyen bolondság lenne, ha a hatalmas rendezvényre tartó busz sofőrje időt és energiát nem kímélve a saját buszára, mint a neves esemény legnagyobb attrakciójára próbálná a figyelmet felhívni! Isten legyen segítségünkre, hogy az embereket a fő „attrakcióhoz” irányíthassuk! „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János 3:30) Bármennyire méltó minden imádatra, Jézus kerülte a reflektorfényt; inkább az életet és reménységet adó üzenetre irányította az emberek figyelmét.

Összegzés

A világ tele van az élet nagy kérdéseire adott gyors megoldásokkal, gyógyszerutánzatokkal. Ezek sajnos igen drágák, az eredményességük elkeserítő. A szövegünkben a sokaság nem csak azért örvendezett önfeledten, mert meggyógyulhattak és megszabadulhattak, hanem mert az élet nagy problémáira való gyógyírnál is többet kaptak. Megláthatták, hogy noha olykor-olykor tovább tart a vártnál, és a módszer is személyenként más és más lehet, de üzenete mögött a menny tekintélye áll. Íme, az ember, akinek a szolgálatában, üzenetében az élet kihívásaitól függetlenül megbízhattak. Akiről elmondható: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

  • Ha küszködsz, mert az imádra még nem érkezett válasz, ne feledd: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”
  • Ha úgy érzed, míg mások az élvonalban áldást áldásra halmoznak, te lemaradsz és így kimaradsz, ne feledd: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”
  • Ha nyomások alatt vagy, mert teljesíteni kell – a buszt fel kell tölteni emberekkel, de nem sikerül, a busz még mindig üres… Ne feledd: „Milyen jó mindaz, amit tesz!”

Bárhol is tarts, Jézus úton van feléd, nem feledkezett meg a helyzetedről, ismeri a személyes szükségleteidet, Őbenne teljesen megbízhatsz. Amikor a völgyön átérve a megpróbáltatásra visszatekintesz, biztos lehetsz benne, hogy Tízváros sokaságával együtt te is elmondhatod majd: „Milyen jó mindaz, amit… velem tesz!”

Szerző: Ron Pitts

Ron Pitts a Life Publishers International (Springfield, Missouri, USA) kiadó ügyvezető igazgatója. Az elmúlt 30 évben misszionáriusként szolgált Argentínában, Hondurasban és a Global University egyetemen