Mindannyian hallhattunk már efféle relativista állításokat: „Ez csak rád igaz, rám nem!”, vagy „Ez a te valóságodban van így…”, vagy „Ki vagy te, hogy megmondod, a másik téved?!” Van, aki arrogánsnak, vagy akár egyenesen veszélyesnek tart, ha valamilyen „igazságban”, „erkölcsi normában” merünk hinni.” (Márk 7:37)

A relativista még meg is haragszik a nemrelativistára, ami – ha jobban belegondolunk – elég furcsa dolog. II. János Pál pápa „a relativizmus önkényuralmának” nevezte ezt a jelenséget. Cikkemben két fő problémát tárgyalok vele kapcsolatban: egyrészt önmagának mond ellent, másrészt szelektív. A cikk második felében a rá adható néhány gyakorlati válaszomat osztom meg.

A relativizmus problémái

1. A relativizmus ellentmond önmagának: saját hite szerint a relativista nézete mindenkire igaz

A relativizmus elemzése előtt tisztázzuk a fogalmakat. Mit jelent a „relativizmus” és az „igazság” fogalma? És ha már itt tartunk, nézzünk meg két terhelt, sokszor félreértett kifejezést is: ezek a „tolerancia” és a „megítélés”.

a. A „relativizmus” és az „igazság” meghatározása: relativizmusnak hívjuk azt a nézetet, miszerint egy-egy hiedelem vagy életfilozófia adott egyén számára igaz lehet, míg mások számára nem. Az erkölcsiség területén lehet, hogy az egyén vagy a kultúra egy-egy erkölcsi eszméje az adott személyre vagy kultúrára nézve „helyes”, míg mások számára nem feltétlenül. Az igazság viszonylagos („relatív”), azaz saját érzéseim, preferenciám, történelmi korszakom, kultúrám függvénye.

A „relatív” ellentettje az „abszolút”/„objektív”: az igazság nem függ attól, hogy ki mit hisz, milyen történelmi időszakban él. Hiheti mindenki, hogy a föld lapos, az ettől még gömbölyű.

Akkor mi hát az igazság? A igazság a valóságnak való megfelelés. Ha a hiedelem, narratíva, idea, állítás nem felel meg a valóságnak – annak, ahogyan a dolgok valójában vannak –, akkor hamis. A „Sajtból van a hold” állítás hamis, mivel nem felel meg a valóságnak. Az igazságot és hamisságot kizárólag a valóság határozhatja meg. Az igaz állítás hű a valósághoz.

b. Miért abszolutista a relativista: állítása ellenére az átlagos relativista azt vallja, hogy az alábbi tételek mindenkire – nem csak őrá – nézve igazak:

  • Nem szabad azt mondani, hogy a másiknak nincs igaza.
  • Valamennyi nézet egyformán elfogadható.
  • Az erkölcsiséget nem szabad másra erőltetni.
  • Legyél „toleráns”, másokat ne „ítélj meg”!
  • Legyél előítélettől mentes!

Most vegyünk szemügyre néhány jellemző relativista szlogent és állítást, amely önmagának ellentmond:

  • Az igazság csupán nézőpont kérdése – Ez vajon igaz („ha nem értesz egyet a nézőpontommal, akkor tévedsz”), vagy ez is csak egy a triviális nézőpontok közül?
  • Tény nem, csak értelmezés létezik – Ez vajon tény, vagy csak a te értelmezésed?
  • Azt csinálsz, amit akarsz, csak mást ne bánts – Miért nem helyes, ha egy másik embert bántok? Vajon ez nem olyan erkölcsi norma, amelyet nem szabad áthágnom?
  • Azt csinálsz, amit akarsz, ha az a hozzájárulását adó két felnőtt között történik – Miért van szükség a két felnőtt egyetértését előíró szabályra?

c. Relativizmus, tolerancia, megítélés: Vádoltak már valaha azzal, hogy nem vagy toleráns? Vagy esetleg valaki leereszkedően megkérdezte: „Ki vagy te, hogy a másikat megítéld?!” Javaslat: Ne azonnal adj választ erre a vádra, hanem kérd meg az illetőt, hogy definiálja a fogalmakat: mit jelent a „toleráns” és a „megítél” kifejezés az ő számára. Az szokott ilyenkor kiderülni, hogy olyan fogalmakat is használ, amelyeknek ő maga sem tud megfelelni. Saját magát a szabály kivételének tekinti.

Klasszikus értelmezése szerint a tolerancia fogalma azt jelenti, hogy miként tűri valaki az általa hibásnak, hamisnak tartott dolgot.¹ A csokoládét, a fagylaltot nem toleráljuk – élvezzük… Manapság a tolerancia viszont már azt jelenti, hogy „valamennyi nézetet igaznak, egyenlő mértékben legitimnek fogadunk el”. Ezért arrogancia az, amikor valakivel nem értünk egyet. De gondoljuk csak végig: hogyan fogadhatnánk el egyszerre az Isten létét tagadó buddhizmust és az Isten létezését hirdető keresztyénséget? Fehéren feketén ellentmondásról van szó.

Mi a helyzet a „megítélés” kifejezéssel? A relativista előszeretettel idézi a Máté 7:1-et: “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Azt állítja, hogy ez azt jelenti, hogy valakiről azt mondjuk: nincs igaza. De vajon erre gondol itt Jézus? Egyáltalán nem! Először is így nem sok értelme lenne: amikor valaki ítélkezéssel vádol, akkor ezzel nem ő maga is ítélkezik a te ítélkezésed felett? Másodszor, Jézus maga is jelentősen más állásponton volt, mint a vallási ellenfelei (lásd a „Jaj nektek” kezdetű kijelentéseket a Máté 23-ban). Harmadszor, ezt is Jézus mondta: „Ne ítéljetek látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet!” (János 7:24)

A Máté evangéliuma 7. fejezetében a kontextus olyan problémáról szól, amelyet nem hagyhat az ember figyelmen kívül: szálka van valaki szemében. A hívő keresztyénnek nem szabad erkölcsi felsőbbrendűséggel („ítélkezve”) hozzáállnia ehhez, hanem először önmagát vizsgálja meg (a saját szeméből vegye ki a gerendát), mielőtt a másik illetőt a benne lévő bűnnel szembesíti, szelíd lélekkel (v.ö. Galata 6:1).

2. A relativizmus szelektív: az emberek általában Istennel, a vallással és az erkölcsökkel kapcsolatban relativisták

a. A relativista hozzáállása a személyes autonómiáját nem háborgató triviális tényekkel kapcsolatban nem relativista: az emberek a stop táblával, a föld alakjával, a labdarúgó világbajnok személyével vagy a tőzsdével kapcsolatban nem relativisták. Nem követik ezt a magatartást a felírt gyógyszer csomagolásán szereplő adatok tekintetében sem („Ez csak a gyógyszerészre vonatkozik, rám nem”). Nem mondják, hogy van, akinek Párizs Franciaországban van, van, akinek pedig nem…

Az emberek relativizmusa elsősorban Istent és az erkölcsöket érinti. Isten – a Világmindenség ura – létezése alapjaiban változtatja meg a helyzetünket. Igényt tart az életünkre. Ha a relativista egyént mozgató motiváció nem az igazság, hanem a személyes autonómia, a „szabadság”, akkor Istenre korlátozó fenyegetésként tekint. Szögezzük le: a helytelen motiváció nem cáfolja meg a relativizmust. Inkább arra figyelmeztet bennünket, hogy a relativistának nem csupán logikai leckékre van szüksége a „megjavuláshoz”. Nem. Ilyenkor megvonja a vállát, azt mondja hogy mindegy, majd otthagy bennünket.

b. A relativista erkölcsi abszolutistává lép elő, ha a jogairól és a saját tulajdonáról van szó. Ha valaki az etika területén azt vallja, hogy például a csecsemők kínzásából és a megerőszakolásból szerzett öröm „van, akinek helyes, és van, akinek nem”, akkor az illető egész biztosan nem mélyedt el az erkölcsösség alapkérdéseiben. Az efféle embernek nem érvekre, hanem segítségre van szüksége.

J.P. Moreland keresztyén filozófus egyik írásában megemlíti, hogy milyen megvilágosodáson ment át az egyik tanítványával való találkozás kapcsán a University of Vermont egyetemen.² Egy kollégiumban tartott előadást, és egy ott élő relativista hallgató a következőt mondta neki:

– Ami az Ön számára igaz, az az Ön számára igaz, ami pedig számomra igaz, az a számomra igaz. Ha valami működik Önnek, mert hisz benne, az nagyszerű. De senki ne erőltesse másokra a véleményét, hiszen minden relatív.

Kifelé menet Moreland kihúzta a hallgató zenelejátszójának a kábelét, és kiment az ajtón vele.

A hallgató tiltakozott:

– Hé, mit csinál?!… Ezt nem teheti!

Moreland így válaszolt:

– Csak nem azt a hiedelmet akarja rám erőszakolni, hogy a zenelejátszó ellopása helytelen? – Majd kifejtette a hallgatónak, hogy amikor kényelme úgy kívánja, az ember azt mondja, nem érdeklik a szexuális erkölcsök, a puskázás… De amikor valaki az ő tulajdonát lopja el, az ő jogait sérti meg, akkor nagyon gyorsan erkölcsi abszolutistává lép elő. Ez azt jelenti, hogy valójában szelektív erkölcsi relativista.

Érdekes módon ez a hallgató néhány hét múlva Krisztus követője lett, mert felismerte Isten és az emberiesség, az emberi jogok közötti kapcsolatot – mégpedig, hogy Isten saját képére teremtett bennünket. Szeretem arra buzdítani a gyülekezeteket, hogy új evangelizációs módszerként vethetnénk ezt be „Lopj zenelejátszót Jézusért!” néven…

Egy hideg téli estén Oswegóban (New York, USA) nyílt fórumot tartottak, ahol egy fiatal hölgy vádjára válaszoltam, aki szerint etnocentrikus vagyok. (Természetesen úgy gondolta, hogy helytelen, ha valaki etnocentrikus.) Miért is? Azért, mert azt vallom, hogy az erkölcsiségemet mindenkire vonatkoztatnunk kell.

Ezt mondtam neki:

– Hölgyem, ha Ön egy sötét sikátorban sétálna hazafelé, és az alkalmas pillanatot várva egy erőszaktevő leselkedne Önre, de egy másik járókelő is ott lenne, aki hajlandó lenne segíteni, akkor szeretné, ha ez a járókelő az erkölcsiségét a támadójára vonatkoztatná?

Szemmel láthatóan remegett, és így válaszolt:

– Kiforgatja, amit mondok!

– Nem, egyáltalán nem! Az a mondandóm lényege, hogy könnyen relativista az ember mindaddig, míg a gonoszság távol van, nincs rám hatással. De amikor valaki az én jogaimat sérti meg, és ezzel engem sért meg, akkor ezt egyből helytelennek tartom.

A Kennesaw State University egyetemen Atlanta közelében egyszer ilyen címmel tartottam előadást: „Amikor a rasszizmus és a bigottság nem probléma”.³ Az egyetemi újság nem akarta reklámozni az „intoleráns” előadásomat. Hála Istennek, az egyik keresztyén szerkesztő kifejtette, hogy „A relativista nem ellenezheti a rasszizmust és a bigottságot. Ha mégis, akkor igazából már nem is relativista.”

Akkor most együtt szögezzünk le néhány dolgot. Először is, a relativizmus kényelmes hitrendszer, nem támaszt sem intellektuális, sem erkölcsi elvárásokat. Miért is küszködjünk intellektuális, morális kihívásokkal? A relativizmus valójában gondolkodásbeli lustaság.

Másodszor, az igazság elől nem menekülhetünk el. A középiskolában a lányom, Valerie, nem emelte fel a kezét, amikor a tanár azt kérdezte az osztálytól, hogy hányan vannak ott olyanok, akik nem hisznek az igazság, mint fogalom létezésében. Amikor megkérdezte tőle, hogy miért nem emelte fel a kezét, Valerie ezt válaszolta a tanárnak:

– Ha azt mondjuk, hogy az igazság nem létezik, akkor ezzel alapvetően azt állítjuk, hogy az az igazság, hogy nincs igazság. Az igazság tagadása valójában az igazság megerősítését jelenti.

Harmadszor, az ismeret megkerülhetetlen. Aki azt állítja, hogy nem lehetünk semmi felől bizonyosak, úgy tűnik, biztos benne, hogy nem lehetünk biztosak… Úgy tűnik, hogy még a megismerés lehetőségét megkérdőjelező szkeptikus is tudja, hogy a gondolkodásban bizonyos logikai törvényeket kell követnie, rendszerszinten az elméje nem csapja be.

Negyedszer, még ha korlátozottak, elfogultak vagyunk is, ez nem azt jelenti, hogy ne ismerhetnénk meg valamit igazán. Miért kellene azt gondolnunk, hogy mindent 100 százalékos bizonyossággal kell tudnunk? Ha valaki ragaszkodik ehhez, akkor ő honnan tudja – és hogyan tudja bebizonyítani –, hogy az ismerethez 100 százalékos bizonyosság szükséges? Nem tudja…

Ötödször, folyamatosan beleütközünk a valóságba: például a közlekedési dugóban, a rák és az AIDS miatt, Afrikában. A valóságnak ezekre a szegmenseire nem tudunk hatást gyakorolni; nem úgy működnek ezek, hogy bizonyos emberekre nézve igazak, másokra nézve nem. Ha így működnének, akkor a relativizmus könnyen megszabadulhatna bennünket a világ legjelentősebb problémáitól: „Az AIDS, a környezetszennyezés bizonyos embereknek probléma, de nekem nem az.” Nem, a relativizmus egyszerűen elszakadt a valóságtól. Sőt mi több, egyenesen lélekromboló! Dorothy Sayers keresztyén írónő ezt írja a relativista „toleranciáról”: „A világban Toleranciának hívják, a pokolban Kétségbeesés a neve. A többi bűn bűnsegédje és leggyötrőbb büntetése is egyben. Semmiben nem hisz, semmi nem érdekli, semmit nem akar tudni, semmibe nem akar beleavatkozni, semmit nem tud élvezni, semmit nem szeret, semmit nem gyűlöl, semmiben nem találja meg a célját, semmiért nem él, és csak az tartja életben, hogy nincs a világon semmi, amiért meghalna.”4

A relativista elérése

Hogyan vonhatjuk be a relativistát a párbeszédbe? Hogyan segíthetünk neki, hogy Isten kegyelméből Krisztus befogadása felé lépéseket tehessen?

a. Kérdezzük meg, miért gondolja úgy, ahogyan gondolja. Valószínűleg objektív okokat fog mondani, például: „Olyan sokféle nézete van az embereknek” – ez az álláspontja — mégpedig tagadhatatlanul igaznak vélt álláspontja. Sok esetben a relativizmus a bizalom és az elkötelezettség képességének hiányában gyökerezik. Ez jó kiindulópont lehet a beszélgetéshez.

b. A logikus válaszoknál beszédesebb lehet a jól megélt keresztyén élet: A relativista könnyen lerázza magáról a figyelmébe ajánlott ellentmondásokat, de a szeretetteljes, tisztességes életvitelt nehéz nem tudomásul venni: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (John 13:35). Kezdjük kapcsolatépítéssel, majd mutassunk példát a hiteles életünkkel. Ezzel könnyen napvilágra hozhatjuk az énközpontúságot, sekélyességet a relativista életében.

c. Képviselői szerint a relativista eszmerendszer felszabadít, de valójában kötelékek, szenvedélyek közé, rabszolgasorsba taszít. A relativizmus követője csupán árnyéka az igazi embernek. Sok nem hívő ember azt feltételezi, hogy Isten tekintélye veszélyt jelent majd a jóllétükre. Ironikus módon ez pont fordítva történik: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Máté 16:25). Jézus szerint „az igazság szabadít meg” (János 8:32), majd néhány verssel később ezt a szabadságot Önmagához kapcsolja: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (János 8:36).

Tim Keller azt tanácsolja a keresztyéneknek, hogy ne perlekedjenek a relativista közösséggel a házasság előtti szexuális érintkezés és az igazság egyéb rózsaszín nézetei miatt. Ezek mélyebb dolgokra mutató tünetek csupán: „Nem azt szoktam nekik mondani, hogy ha a barátjukkal, barátnőjükkel lefekszenek, akkor ezzel bűnt követnek el. Azt mondom nekik, hogy azzal követik el a bűnt, hogy a romantikus kapcsolattól várják életük beteljesülését, saját álláspontjuk igazolását, üdvösségüket – azt várják, amit igazából Istennél kellene keresniük. Ez bálványimádás, amely szorongáshoz, rögeszmékhez, irigységhez,  nehezteléshez vezet. Személyes tapasztalatom szerint, amikor a bálványimádás felől közelítjük meg a kérdést, az emberek nem olyan visszautasítók. Ebben a fázisban be lehet mutatni Krisztust és az üdvösséget – nem annyira a bűnbocsánat, hanem inkább a szabadság reménységeként.”5

d. A relativistához kapcsolati alapon közelítsünk: Don Everts és Doug Schaupp az InterVarsity Christian Fellowship munkatársai egyetemisták között szolgálnak. „I Once Was Lost: What Postmodern Skeptics Taught Us About Their Path to Jesus” („Egykor elveszett voltam, avagy amit a posztmodern szkeptikusok Jézushoz vezető útjából tanulhatunk”) c. könyvük tele van olyan történetekkel, amelyekben relativisták, a posztmodern gondolkodásmód megtestesítői Krisztussal találkoznak. Közös jellemzőjük, hogy az volt a számukra az első főbb lépés, amikor egy-egy odaszánt, szeretetteljes keresztyén ember iránti bizalmatlanságuk bizalomba fordult át. Sok relativista azért nem fontolja meg Krisztus kérdését, mert általánosságban az emberekben sem, a keresztyénekben meg végképp nem bízik meg. A keresztyén embernek biztonságos menedéket kell nyújtania a relativista számára, hogy Isten kegyelme által az önelégültség állapotát a kíváncsiság, az ellenállást a nyitottság, a bolyongást az igazság célirányos keresése – majd végül az Isten királyságába történő belépés – válthassa fel.

Sok hitvalló keresztyénre is a relativista gondolkodásmód jellemző. Csodálkozunk hát, ha a kívülről szemlélődők így nem igazán tartják őket vonzónak? Tegyük fel magunknak a kérdést: A relativista vajon olyan megváltozott életet lát-e bennem, amely természetfeletti magyarázatért kiált? Vagy inkább változatlan életet, amely csak relativizmusában erősíti meg? Hívő keresztyénként tovább kell lépnünk a relativizmus önmagának ellentmondó, szelektív természetén, hogy a mézesmázos, sekélyes burkot is lefejthessük róla.

Jegyzetek

  1. Maurice Cranston, “Toleration,” in Paul Edwards, ed., Encyclopedia of Philosophy, 8. kötet (New York: Macmillan/Free Press, 1967), 143. o.
  2. J.P. Moreland, Love Your God With All Your Mind (Colorado Springs: NavPress, 1997), 153–154. o.
  3. A téma megnevezése provokatív volt, de az előadás erkölcsi abszolútumok alapján elítélte a rasszizmust és bigottságot.
  4. Dorothy Sayers, Christian Letters to a Post-Christian World (Grand Rapids: Eerdmans, 1969), 152. o.
  5. Tim Keller, “The Gospel in All Its Forms,” Leadership Journal 29/2 (2008): 6. o., (hozzáférés: 2013. május 1.).

Szerző: Dr. Paul Copan

Dr. Paul Copan egyetemi tanár, a Palm Beach Atlantic University (West Palm Beach, Florida, USA) Filozófia és Etika Tanszékének Pledger-professzora. Számos könyv szerzője és szerkesztője (pl. When God Goes to Starbucks; True for You, But Not for Me; That’s Just Your Interpretation; Creation Out of Nothing; Is God a Moral Monster? Making Sense of the Old Testament God; The Paul Copan Apologetics Collection (6 kötet)), az Evangéliumi Filozófiai Társaság elnöke