Fedezd fel életedben azt a területet, amely jobb emberré és jobb vezetővé tehet: fogadd el a szerző 90 napos kihívását és találkozz Istennel úgy, mint eddig még sohasem.

Elfoglalt, fáradt, tanácstalan. Kultúránkban sok ember – és közöttük sok keresztyén hívő – pontos jellemzése ez. Naponta szembesülünk különféle külső elvárásokkal, és miközben szeretnénk a helyes fontossági sorrendet betartani, ezekre is reagálnunk kell. Ez pedig a fenti állapothoz vezet. Ráadásul, ha őszinték vagyunk, akkor beláthatjuk, hogy a fontossági sorrendünk első néhány helyén sokszor nem a megfelelő tételek állnak. Nagyon elfoglaltak vagyunk, úgy tűnik, szinte minden azonnal kell. Nap végére kikészülünk, mégis azon töprengünk, hogy maradandót tudtunk-e egyáltalán alkotni aznap.

Keresztyén emberek lévén úgy szeretnénk majd egy nap Jézus elé állni, hogy ezt halljuk tőle: „Jól van, jó és hű szolgám… jöjj, és osztozz urad örömében!” (Máté 25:21)

Viszont sokunkban titokban ott motoszkál a kétely. Vajon mindennapi döntéseink tetszenek Neki? Még abban sem vagyunk biztosak, hogy számít-e valamit is az életünk.

Életünket élhetjük másként is: jobban… Jobb kapcsolatban Istennel, amikor azt is tudhatjuk, hogy életünk igenis számít. Ennek pedig az az útja, hogy bármit is kér Isten, azonnal engedelmeskedünk. Ha rögtön cselekvő hittel válaszolunk, amikor meghalljuk a hangját, miden megváltozik! Még jobban ráhangolódunk Isten szívének hullámhosszára és érzékenyebbek leszünk a körülöttünk élők iránt. Az Úr csodálatos dolgokat fog bennünk és rajtunk keresztül elvégezni, mi pedig az első sorból szemlélhetjük. Azt a bővelkedő életet tapasztalhatjuk így meg, amelyet Krisztus a tényleges követőinek ígért.

Ha megtanuljuk megragadni a pillanatot – minden pillanatot –, akkor életünket természetfeletti várakozással élhetjük. Minden pillanatot, legyen az akár a leghétköznapibb is, istenes pillanatként élhetünk át. Minden találkozásunk – történjék bármilyen bosszantó személlyel is –  természetfeletti találkozás lehet. Prioritásunkban egyre kevesebb szerepet kapnak saját önző céljaink; egyre inkább Isten királyságának tervét akarjuk megvalósítani.

Egy év, egy emberöltő

Azt mondják akik ismernek, hogy elég fegyelmezett vagyok, odafigyelek a részletekre. Szerintem ez egyrészt genetika, másrészt nevelés kérdése. Az apám programozóként az IBM-nél dolgozott, problémamegoldás volt a feladata. Őrá hasonlítok. Láttam, hogyan áll a problémákhoz, célkitűzésekhez.

Évekkel ezelőtt bevezettem a saját életemben, hogy minden év elején az élet hat területén célokat tűzök ki magam elé. Nem egyetlen célt, hanem területenként több célt is egyszerre. Ezután részletesen kidolgozom, hogy miként is tudom mindezt beilleszteni a teendőim közé. Néhány hónap elteltével viszont már kezelhetetlen volt a célkitűzések felettébb szövevényes rendszere – még egy olyan személynek is, aki számára természetes dolog a fegyelem és az összpontosítás. Több évnyi frusztráció után úgy döntöttem, hogy területenként egy célkitűzésre szűkítem a kört. Még ez is túl soknak bizonyult, így végül egyetlen célkitűzésre figyeltem egész évben.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy melyik az a terület az életemben, amelyen ha növekedek, akkor jobb személy, jobb vezető leszek.

A választási lehetőségek korában tartása érdekében (hiszen mindig rengeteg van belőlük) három szűrőt használtam: az imádkozást, az öntudatosságot és az engem jól ismerő emberek véleményét. Kértem Istent, hogy egyetlen dolgot helyezzen a szívemre. Tisztában voltam vele, hogy akár milliónyi olyan dolgot is mutathatna, amely változtatásra szorul, de arra kértem, hogy egyetlen egyet mutasson arra az évre. Rábíztam magam és hittem, hogy olyan igazságtükröt ad majd, amelyben megláthatom, mit csinálok jól és mely területen kell még alakulnom.

Az ember önámítási kapacitása szinte végtelen, ezért nem kezelem könnyedén az önvizsgálat kérdését. Imádkoztam, gondolkodtam, majd megkértem a feleségemet, Cindyt, és néhány közeli barátomat, hogy mondják el, mit látnak az életemben. Olyanokat választottam, akiknek jó szeme van az ilyesmire, az én érdekeimet is figyelembe tudják venni, és ami a legfontosabb: elég bátrak ahhoz, hogy az igazat mondják…

Amikor néhány éve ezen a folyamaton átmentem, Isten a „gyors megbocsátást” helyezte a szívemre. Nem beszéltem róla a gyülekezetben, nem tartottam tanítássorozatot ebben a témában. Rájöttem, hogy míg a saját életemben meg nem gyökeredzik a dolog, addig nem az én dolgom, hogy másokat tanítsak ebben a témában. Egy éven át feltettem magamnak a kérdést: úgy bocsátok meg én is másoknak, mint ahogyan Isten nekem megbocsát?

Jézus így tanít bennünket imádkozni: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Máté 6:12).

Nem arról van szó, hogy Isten megbocsátása a mi megbocsátási hajlandóságunk függvényében feltételes lenne. Pont ellenkezőleg: azért tudunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert Krisztus teljesen, egy szempillantás alatt megbocsátotta a bűneinket. Pál apostol két levelében is utal erre az összefüggésre: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Efézus 4:32, v.ö. Kolossé 3:13)

Abban az évben minden nap kértem Istent, hogy egyre mélyebben ismertesse meg velem a megbocsátás erejét és szépségét, míg túl nem csordul a szívemből a kapcsolataimba. Természetes dolog, hogy amikor próbálunk megbocsátani valakinek, aki fájdalmat okozott nekünk, elárult bennünket, akkor a neheztelés falába ütközünk. Imádkozás közben Isten elém hozott bizonyos embereket, akiknek elnéztem dolgokat, próbáltam is róluk megfeledkezni, de igazából nem bocsátottam nekik meg. Csodálatos, átmosó, megtisztító év volt ez. Közelebb kerültem Isten szándékaihoz és a kegyelem evangéliumához. Év végén készen álltam, hogy másokkal is megosszam a tapasztalataimat.

Egy másik évben Isten a késlekedés nélküli engedelmességet helyezte a szívemre. Először azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Nem engedelmeskedtem volna már eleve Őneki? Úgy gondoltam, hogy keresztyén életem egyik erőssége pontosan az, hogy reagálok az Istentől jövő suttogásra, noszogtatásra, benyomásokra, kiáltásokra. Ahogy viszont a Szentírást olvastam és imádkoztam, az Úr rávilágított néhány hézagra – vagy inkább szakadékra – a válaszadási hajlandóságomban. Igen, reagáltam a szavára, de sokszor lassan vagy akár vonakodva. Így reggelente, amikor elismételtem a „jöjjön el a te királyságod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” sort, még azért is imádkoztam, hogy „Istenem, hadd halljam meg a hangodat, érezzem a vezetésed, hogy azonnal engedelmeskedhessem”.

Egyetlen egy olyan pillanatot sem akartam a szellemi süketségem vagy megkésett válaszom miatt elmulasztani, amelyben valamilyen módon Isten keze volt benne. Kértem tőle, hogy tisztítsa ki szellemi füleimet, adjon fogadókész, érzékeny szívet, és olyan bátorságot, amellyel bármit is mond, azonnal cselekedni tudok.

Ez a késlekedés nélküli engedelmesség évének ígérkezett. Engedelmességem első megnyilatkozásaként azt várta Isten, hogy elfogadjam utasítását és engedelmesen egész évre elkötelezzem magam e mellett. Ő szólt, az pedig teljes egészében rajtam állt, hogy azonnal engedelmeskedem-e. Fogalmam sem volt, hogy ez az egész hová vezet majd, de feliratkoztam az utazásra. Igen bizonytalannak éreztem az egészet; sőt, valójában féltem is. Kicsit össze is voltam zavarodva, hiszen mégiscsak egy gyülekezet pásztora voltam, és nem szabadna fenyegetőnek éreznem, ha arra kapok meghívást, hogy Isten hangját meghalljam és hittel válaszoljak rá. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az elkötelezettségem új szellemi megtapasztalások előtt nyitotta ki az ajtót. Mit kér majd, mit tegyek meg? Ciki lesz engedelmeskedni? Vajon furcsának látnak majd az emberek? Vajon furcsává válok majd?

Egy éven keresztül minden reggel azt kértem Istentől, hogy tegye a szívemet érzékennyé a hangjára, hadd tegyek annak érdekében, hogy királysága kiteljesedhessen azok között, akikkel napról napra találkozom. Egy kedves, régi ének szövege jutott az eszembe:

Odamegyek, ahová kéred, drága Uram: hegyen, völgyön, tengeren. Azt mondom, amit kérsz, drága Uram; s azzá leszek, amivé akarod.1

Jézus hozzáállása

Isten egész évben vissza-visszavezetett a Filippi levél egyik szakaszához: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Filippi 2:3–5).

Az a hozzáállás legyen bennünk, amely Krisztusban is megvolt. Mire gondol itt Pál? Lehetséges ez egyáltalán? Az apostol nem hagy bennünket kétségek között. Krisztus hozzáállását az Atya akaratának való teljes alárendeltség jellemezte:

„Megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Filippi 2:8).

„Krisztus mindenek felett” c. örökzöld áhítatos könyvében Oswald Chambers arra bátorít bennünket, hogy bármit is mond nekünk Isten, hallgassunk rá:

„Legyen ez a magatartásod: »Szólj Uram«, és életed eseménydús regénnyé lesz. Bármikor szorongatnak a körülmények, mondd ezt: »Szólj, Uram!« Jusson időd az Úrra való figyelésre! A büntetés rá akar vezetni, hogy magamtól is ezt mondjam: »Szólj, Uram!« Emlékezz vissza arra, amikor Isten beszélt veled. Elfelejtetted mit mondott? […] Figyelés közben finomul a hallásunk és – mint Jézus – mi is mindig halljuk majd Istent.”2

Egyik reggel, miközben ez alapján az igeszakasz alapján imádkoztam, rádöbbentem, hogy még nem értem el ezt az állapotot. Azt állapítottam meg, hogy elég engedelmes vagyok Istennek. Ha valaki fegyvert szegezne a fejemhez, és azzal fenyegetőzne, hogy megöl, ha azt mondom, Krisztus követője vagyok, akkor lenne bátorságom azt vallani, hogy ismerem a Megváltót. De amiről itt szó van, ez más. Arra kér Isten, hogy haljak meg a saját elképzeléseimnek, a saját időbeosztásomnak, a saját vágyaimnak – mégpedig nem csak egyszer, hanem minden nap, egész nap!

Sokan vallják, hogy hajlandóak lennének meghalni Krisztusért. Ugyanakkor, ha nem élünk engedelmességben, akkor nem sok esélyünk van rá, hogy engedelmességben is haljunk meg. Pál útmutatása alapján az engedelmes élet alázatban, kedvességben, igazságban, nagylelkűségben jelenik meg. A kérdést tehát így tettem fel magamnak: bármely adott napon, bármely adott pillanatban minek kell bennem meghalnia ahhoz, hogy Krisztus felmagasztaltassék? Vajon hajlandó vagyok-e ennyire radikálisan Istennek engedelmeskedni?

Rájöttem, hogy egészen az alapokig kell visszamennem és meg kell találnom az engedelmesség működőképes definícióját. Nem lehetek engedelmes, ha nem hallom meg, mit vár tőlem Isten. Az engedelmesség első összetevője tehát az, hogy meghallom a hangját. Isten sokféle módon nyilatkoztathatja ki jelenlétét és akaratát az embernek: lángoló bokorban, felhő- és tűzoszlopban, földrengés utáni suttogásban, öszvér segítségével, falra író kézzel, angyali jelenéssel, hallható hangon a mennyből – hogy csak néhányat említsünk. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy leggyakrabban és legegyértelműbben a Szentíráson keresztül szól hozzánk. Ha a szívünket és az elménket átitatja Isten Igéje, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Ő megvilágosítja bennünk az igazságot és kinyilatkoztatja magát. Ekkor az a feladatunk, hogy krisztusi hozzáállással – azonnal, teljesen, bátran – reagáljunk, akár a halálig is engedelmeskedjünk.

Mi van, ha?

Miközben arra vezetett Isten, hogy a figyelmem középpontjában egy éven át a késedelem nélküli engedelmesség legyen, azon tűnődtem, hogy mi van, ha Isten valami olyasmit tartogat számomra, amely messze felülmúlja minden képzeletemet. Nem pozícióra, rangra, földi dolgokra gondoltam, hanem arra a kalandra, amelyet a mindenség hatalmas, mindenható ám mégis szelíd Királyával való kéz a kézben együttjárásom jelenthet. Van-e ennél izgalmasabb (rémisztőbb) kaland az életben? Mi van, ha Isten konkrét feladatot tartogat számomra napközben? Mi van, ha elég érzékeny lenne a belső fülem és meghallanám a suttogását? Mi van, ha elég bátor lennék és megcselekedném, amit mond? Előfordulhat, hogy a hétköznapi dolgokban is természetfeletti megtapasztalásaim lesznek?

Egész évben – és azóta minden egyes nap – sokkal teljesebb módon találkoztam Istennel, mint azelőtt bármikor. Az odafigyelés és azonnali engedelmeskedés iránti elkötelezettségem forradalmasította, hogy miként tekintek egy-egy napra. Teendőim listája már nem földhözragadt: átitatja annak a lehetősége, hogy Isten valami váratlan, csodálatos dolgot tesz, ha meghallom útmutatását. Előre eltervezett és a spontán találkozóimban mindig számítani lehet rá, hogy Isten áttöri a hétköznapok kérges burkát, és olyasmire utasít, ami végül egy-egy élet megváltozásához vezet.

Ezek az isteni meglátogatások pillanatoktól akár percekig tartanak, ezért nagyon fontos, hogy azonnal lépjek, amikor meghallom Isten hangját. Természetesen megesik, hogy elmulasztok egy-egy ilyen pillanatot – talán mert éppen nem látom tisztán, hogy mit is szeretne az Úr, vagy mert túl sokáig késlekedem. Viszont bőven van gyakorlási lehetőségem… Miden egyes bátor lépéssel egy kicsit élesebb a belső fülem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy érdemes krisztusi hozzáállással viseltetni egész nap.

Istennek nem kell elárulnia a tervét ahhoz, hogy cselekedjek. Azt sem kell látnom, hogy van-e kézzel fogható eredménye, amikor lépek. Isten egyszerűen annyit kér, hogy tegyem, amit mond, az eredményt pedig hagyjam rá. Ezt látjuk Jézus életében is. Bármerre is járt, pontosan azt tette, amit az Atya mondott neki. A látható eredménye viszont enyhén szólva is vegyes volt: volt, aki oda volt érte, volt, aki lenézte. Amikor én is meghallom Isten hangját és engedelmeskedve belépek mások életébe, akkor lesz, aki hálás lesz ezért, lesz, aki értetlenül áll majd a dolgok láttán, és lesz, aki azt hiszi, megőrültem. De számomra ez nem probléma.

Első lépés

Miután az első „késlekedés nélküli engedelmesség” évem lezárult, és megértettem és a gyakorlatba átültettem az idevonatkozó alapelveket, elkezdtem a gyülekezetben is erről tanítani. A reakció felülmúlta minden várakozásomat. Nagyon izgalomba hoz, amit Isten a gyülekezeti tagokban és tagokon keresztül végez. Belső fülük megnyílik, azonnal engedelmeskednek Isten utasításainak.

A könyvemben egy 90 napos kísérleti kihívást intézek az olvasó felé: három hónapon át olvassa a Szentírást, imádkozik, majd várja, hogy miként vezeti Isten. Mint bármely más szokással és készséggel, az engedelmességgel is az a helyzet, hogy időt kell szánni rá, hogy sajátja legyen az embernek. A késlekedés nélküli engedelmesség gyakorlása közben lesz, ami egyből sikerül, és lesz, aminél elvétjük a célt. Még ma is tanulom, és szerintem az életem végéig tanulni fogom.

Az út persze nem ér véget 90 nap elteltével. Bízom benne, hogy életed első számú feladatának tekinted majd, hogy fülelj és engedelmeskedj. Semmi garancia nincs arra, hogy egy adott személlyel vagy helyzettel kapcsolatban majd egy adott időben fog szólni Isten. Egyszerűen csak megnyitjuk a szívünket, mert tudjuk, hogy Isten meg szeretné osztani a szándékait velünk. Ha odafigyelünk és engedelmeskedünk, akkor a lehetőségek egészen új világa nyílik meg előttünk.

Olyan ember körül szeretünk forgolódni, akire a késedelem nélküli engedelmesség a jellemző. Történetei hallatán lenyűgöz, hogyan használja őt Isten. Te magad is lehetsz ilyen ember. Tégy próbát, lásd meg, mi történik. Semmi vesztenivalód nincs – ellenben mindent megnyerhetsz!

Jegyzetek

  1. „I’ll Go Where You Want Me to Go,” angol szöveg: Mary Brown, 1856–1918, zene: Carrie E. Rounsefell, 1894.
  2. Oswald Chambers: Krisztus mindenek felett (My Utmost for His Highest; Discovery House Publishers: Grand Rapids, 2006), 30. o.

A cikk az „Immediate Obedience: The Adventure of Tuning in to God” c. könyv adaptációja (Influence Resources: Springfield, 2014).

Szerző: Rod Loy

Rod Loy a First Assembly of God (North Little Rock, Arkansas, USA) gyülekezet vezető pásztora és az Assemblies of God (Springfield, Missouri, USA) pünkösdi felekezet egyik vezető presbitere