Különböző módokon tudunk kommunikálni; így alkotott meg bennünket Isten. Például kérdésekkel és történetekkel is.

A Bethany Bible College bibliaiskola 50 évvel ezelőtti dékánnője egy személyben volt Horváth Rozi, Teréz anya és titkosügynök. Ő nem egy intézmény dolgozója volt. Ő maga volt az intézmény.

A ma hetvenegynehány éves May Swanson tanított egyházi szónoklattant, kurzust tartott a Kolossébeliekhez írt levélről, és „kerítőként” is tevékenykedett. De számomra legmeglepőbb módon szenvedélyesen gyűjtötte Dr. Peter Marshall, a washingtoni New York Avenue Presbiteránus Egyház pásztorának nagylemezen megjelent 40-es évekbeli vasárnapi prédikációit.

Ha lehunyom szemem, még mindig hallom Marshall búgó hangját, amint belekezd (az általa elnevezett) bibliai híradójába: „Aznap kellemes tavaszi reggel volt Jeruzsálemben a húsvét hetében. Gyönyörű kék volt az ég, a madarak pedig kórusban zengtek a nap felé, mikor Cirénei Simon a városba indult. A város tele volt a Mediterrán térség összes nemzetéből hazaérkező zsidókkal…”

Órákat üldögéltem May nappalijában, és hallgattam e képzeletbeli történeteket. Csak évekkel később jöttem rá, hogy ez idő alatt kitanultam a történeteken keresztül történő prédikálást.

A történeteken keresztüli prédikálás Marshall példája szerint a következő módon kivitelezhető egyszerűen: Vedd a Szentírás alap történeteit, és egy személy vagy megfigyelő szemszögéből meséld el. Mindehhez tedd fel a kérdést: „Vajon mire gondolhatott XY, amikor ez és ez történt? Hogy került ebbe a helyzetbe? Mi váltotta ki az elbeszélésben olvasható érzéseket?”

Egy átlagos vasárnap reggelen, amikor az emberek képtelenek hosszan koncentrálni, és jönnek-mennek a 140-karakteres üzenetek emailen és sms-ben, mivel tudod lekötni hallgatóságodat? Tégy fel egy kérdést, melyre nem válaszolhatnak igennel és nemmel, vagy kezdd így beszédedet: „Volt egyszer egy…”

Egy kérdés vagy történet a monológot párbeszéddé formálja és megragadja az ember képzeletét. A kulcs a képzelőerő. Miért? Einstein választ ad rá: „A képzelet fontosabb a tudásnál, mert a képzeletnek nincsenek határai”

Az evangéliumokban Jézus történetei és kérdései rávilágítanak a problémákra, és minden egyből érthetővé válik. Ne csodálkozzunk ezen. Ő volt a Tanító, és ez volt bevett gyakorlatnak számított abban a korban és kultúrában.

Minderre mégis Isten-alkotta lényünk a magyarázat. Isten tervezése szerint rendelkezünk bizonyos kommunikációs eszközökkel. Ide tartoznak a kérdések és a történetek is. Jézus tudta ezt.

Így készültünk

Jézus korában gyakorta válaszoltak kérdésre kérdéssel. Így tehát kérdései egyfajta Petri-csészeként szolgáltak sok-sok történetéhez. Emellett a kérdések és a történet egy közös gyökérből indulnak: az információból. A kérdés összegyűjti az információkat; a történet pedig megosztja őket a hallgatósággal.

A kérdések feltevése a társalgás elkezdésének legtermészetesebb módja. Reflexszerűen működik. Legyen szó a kétéves gyerek folytonos miértjeiről vagy a harminckét éves ember szorongó várakozással járó „Hozzám jössz feleségül?” kérdéséről – a kérdések egyszerűen az élet velejárói.

Minden kultúrában találunk történeteket, melyeket történelem oktatásra, szórakoztatásra és erkölcsi értékek átadására használunk. Régebben a sztorizó emberek lettek a társaság történetmondói. A középkorban trubadúrnak nevezték a történeteket dalban előadó zenészeket. A sajtó megjelenésével sok minden megváltozott. A történetmondás viszont sosem.

Ezek után tehát milyen információkkal bővül prédikációnk, amikor kérdéseket és történeteket használunk? Mennyiben fogunk másképp gondolkodni az üzenet felépítésén?

A wheatoni professzorom, Dr. Lois LeBar szerint az üzenet lényegét az ún. „nagy nyílvessző” irányítja: Milyen gondolatokat, információt és érzéseket szeretnék kelteni hallgatóságomban? Ennek tudatában milyen keretet adjunk üzenetünknek, amikor kérdéseket és történeteket használunk?

Üzeneted kezdeteként tégy fel egy kérdést. Ezzel azonnal bevonsz a beszélgetésbe. Például kezdheted így: „Egyik nap mentem autóval a városban és arra gondoltam, miért…?” vagy: „Szerinted mire gondolt Isten, amikor…?”

Kezdd üzenetedet akár egy elbeszélést. Azonnal felkelted vele a figyelmet. „1940-et írunk. A náci villámháború minden éjjel Dante poklává változtatta Londont. A bombák becsapódása és a szirénák állandó jajgatása teljesen elnyomták az Andrews nővérek slágereit. A brit emberek számára nem volt menekvés. Néhány fiatal pilóta viszont ellenállt és ezt mondták: nem!”

A történetmesélésnél nem számít a kor. Jelen vagyunk. Bevonódunk. Kapcsolódunk a történethez. Miért? Azért mert a történet mesélése kimondottan személyes jellegű.

Amikor történetet mesélsz, az ember elkapja a tekinteted és hangvételedet. Van tempója, hangszíne és jól érezhető az artikuláció. Ha hangunk ellágyul, jobban figyelnek ránk. A mondatot sem kell befejezni és érthető az üzenete. Ilyenkor tulajdonképpen szerzőkké válunk. Amolyan hangos könyvek leszünk.

A prédikációkból számomra mindig megmaradnak a történetek. Hidd el, az emberek nagy többsége néhány óra múlva már nem fog emlékezni a pontos Igehelyre, amit idéztél. Biztosan nem fognak emlékezni kidolgozott érvelési pontjaidra sem, hiába dolgozták rajtuk 48 órán keresztül. A megindító történetet és üzenetét viszont hosszú ideig nem fogják elfeledni.

Az utóbbi egy évben több emberrel is találkoztam, akik miután odajöttek hozzám elmesélték, hogy bizonyos történeteimet soha nem fogják elfelejteni. Ezek általában több mint 20 évre visszamenő emlékek.

Miért vannak ránk ilyen hatással a történetek? Azért, mert mindannyian mondunk történeteket. Ez közös anyanyelvünk.  Ezt ösztönösen tanuljuk. Tanulmányok kimutatásai szerint már kétéves korban képesek vagyunk történeteket mesélni. Jerome Bruner feljegyzései szerint az ilyen kicsi gyerekek láthatóan értik a családjuktól hallott történeteket, és amint tudnak beszélni, elkezdenek saját történeteket mesélni.

Jézus, a történetmondó

Ezek után ne lepődjünk meg, hogy hitünk Szerzője és Beteljesítője kérdéseket és történeteket használt. A mezőgazdasági munka korában született. A legtöbben gazdálkodó parasztemberek voltak. Az országot több száz gazdálkodási földterület borította, melyen a társadalom alsó rétegei próbálták megkeresni a napi betevőre valót. Legtöbbjük írástudatlan volt. A könyvtárak szókép összeállításokból álltak.

Az akkori rabbik következetesen kérdéseket és történeteket használtak; ez volt pedagógiájuk fő motívuma. Ez a tanítási módszer szinkronban volt a hallgatóság fülével. A rabbik tehát egyszerű, gyakori képeket használtak: termőföld, lámpatartó, magvető vagy kenyérvekni. A könyvben szereplő képeken piac, ház, termőföld és halászhajó voltak láthatóak.

Természetesen a leggyakoribb történet típus a példázat volt. A példázat egyfajta metafora, mely szó szerint „átvitelt” jelent. Funkcióját tekintve tehát a metafora két, egymáshoz nem hasonlító dolgot hasonlít össze egy jelentősebb közös tulajdonság alapján.

Madeline Boucher így ír a témában: „A példázatok jelentőségét nem lehet túlbecsülni … Jézus prédikációinak minden nagy horderejű témáját példázatokkal közölte.” Talán az Evangéliumok egyik része sem képes olyan közel vinni bennünket Jézus Krisztus gondolkodásához, mint a példázatok.”

Fiatal pásztor koromban hittem főiskolai és szemináruimi professzoraimnak, akiktől ezt hallottam: „Nem az elbeszélésekből fogod megtanulni a teológiát.” Ezt ma már egyáltalán nem gondolom így. Történeten keresztül fedeztem fel Isten országát.

Jézus a történetek mestere és Ő ezeken keresztül akarja megismertetni Országát velünk. Látószöge a mi látásunkat is megváltoztatja, mert olyan láthatatlan Királyságról beszél, mely az emberi szív belső vágyát szólítja meg. De mást is tesz: az Ő országa felveszi a versenyt a bennem élő összes királysággal és legyőzi őket.

John Dominic Crossan így ír erről: „Jézus nem azt hirdette, hogy Isten ezt a világot fogja megszüntetni. Bemutatott egy másik világszemléletet, és kijelentette, hogy Isten az, aki a világot összedönti – a jelenkorit és minden ezelőttit és ezutánit is.”¹

Így tehát amikor Jézus Isten országáról beszél a Máté 13-ban, az nagyban eltér a hallgatói által ismert római és zsidó királyságoktól. Ekkor lép színre a példázat: A magvető, a búza és a konkoly, a rejtett kincsek, a jó halak és rossz halak. Amikor nekikezd: „A mennyeknek országa pedig hasonló…”, csupa fül mindenki.

Prédikációd legmeggyőzőbb része a benned élő Jézus és az Ő országának története. Ha belegondolsz, a legelső tanítványok nem hivatkozhattak a János 3:16-ra. Zsidó gyökereiken kívül semmi másuk nem volt a Jézussal tapasztaltakon kívül. Vagyis erről beszéltek mindazoknak, akik csak meghallgatták őket.

Saját utad története gyökerénél fogva biblikus. Ezáltal Zákeus kétezer éves története illetve a te tizenhárom éves történeted ugyanolyan alapokból épül föl. Randall Wallace, „A paripa” és a „Rettenthetetlen” c. filmek forgatókönyvírója ezt megerősíti. Gyermekkorában asztmás volt, melyre ma így emlékszik vissza: „Nagymamám ott ült mellettem éjszaka és karjával átölelt amikor nehezen tudtam csak venni a levegőt. Bibliai történeket mesélt nekem illetve mesélt a gyerekkoráról is. Gyakran nem tudtam ezek között különbséget tenni.”

Amikor Isten országának történeteit mondjuk el, az igazat mondjuk.Akár a Szentírásból merítünk, akár saját vagy mások történeteit meséljük, igazmondók vagyunk. A fiatal nemzedék semmit sem kíván jobban a hitelesnél, a valódinál. A valóság – az igazság – mindenkit szabaddá tesz.

Metaforák, történetek és kérdések használatával összekapcsolsz dolgokat. Vagyis, amikor Jézus beszélt, egyfajta fotóalbumot hozott létre szavaival. Számomra ismerős emberek és helyszínek képeit látom és összekapcsolom őket emlékezetem egy másik meglévő darabjával.

Nem csupán Jézus használt történeteket magyarázatképpen, ugye? Mivel nagyon ismer bennünket, történeteivel korábbi emlékeinket is elő tudja hívni, és ezáltal új emlékek képződnek bennünk. Az ikonikus prédikátor és történetmondó, Fred Craddock prédikáció professzor (Emory Egyetem Candler Teológiai Iskolája)  szerint az elmondott történet a hallgatóságot saját élettapasztalataira emlékezteti. Miután meghallgatunk egy történetet, általában így reagálunk: „Ismerek egy ilyen embert” vagy „Pont ilyet láttam tegnap.”

Jézus történeteiben egyszerre mutatta be az Atya és az ember szívét. A Lukács 15-ben három történetet mond el a farizeusok vakságának okán: Az elveszett bárány, az elveszett pénzérme és az elveszett fiú.

Egyszerű dolgokról beszélt – munka, pénz, család – és elmagyarázta, mi mindent teszünk meg elveszett tulajdonunk visszaszerzéséért. Ezek után a történet hallgatója nehezen fog tudni úgy tekinteni egy juhnyájra, úgy fizetni valamiért vagy ránézni egy fiatalemberre, hogy ne jusson eszébe róla Jézus magyarázata.

Jézus történeteiben rejlő szépség az üresen hagyott helyek. Az üzenet kérdés formájában hangzik el: „Ki vagy te ebben a történetben?” A hallgatóság ezáltal közelebb kerül Isten országához. Évekkel ezelőtt Karl Olsson könyvet írt „Find Yourself in the Bible”, azaz „Találd meg magad a Bibliában” címmel. A könyv arra bátorítja az olvasót, hogy a történetek elolvasása után próbálja meg azonosítani magát valamelyik karakterrel. Például a tékozló fiú (vagy talán jobban illene rá a Kegyelmes Atya cím) történetében ki vagy te? A tékozló? Az idősebb testvér? Az atya?

Nincs szükséged kiadott történetgyűjteményre, hogy megtanulj jól prédikálni. Csak légy jó megfigyelő az életben és vidd magaddal, ami hasznos. Mindennapi találkozásaid a bankban, a benzinkúton vagy meccsen mind a jó prédikáció forrásai. A hallgatók azokkal a dolgokkal azonosulnak, melyeket ismernek.

Ez egyértelműen igaznak bizonyul Jézus kérdéseinél. Természetesen van néhány teljesen mezei kérdés is: „Miről beszélsz?” „Mit akarsz?”

Aztán vannak kérdései, melyek sokkal inkább valónkba vágnak: „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy?” vagy mit adhat az ember lelkéért cserébe? (Márk 8:36–37).  Jézus egyenesen a hallgatóságnak szegezte a kérdést. Nem nagyon látunk példát az Evangéliumban olyanra, aki az üzenet után csak úgy tovább állt volna.

Az üzenetbe ágyazott jó kérdésnek hasonlónak kell lennie a sütőben sülő almás pitéhez. Amint elér az illata, nem szabadulok tőle.

Ha egy ilyen típusú kérdést teszel üzeneted végére, annak hatása a következő héten is érezhető lesz. Egyike kedvenc üzeneteimnek „Kit érdekel?” címmel szintén Fred Craddocktól származik.  Üzenetében elmeséli egy asszony történetét, aki kábrándult az egyházból és az életből. A nő szerint „nincsenek törődő emberek.” Fred válaszában megjegyezte, hogy ő sok törődő embert ismer. Mire az asszony visszakérdezett: „És kik ők?”

Fred a beszédét e kérdéssel fejezte be: „Ha a jövőben találkozom másokkal, akik hozzád hasonló frusztrációban szenvednek, elárulhatom nekik a nevedet?”

Végül tapasztalataink néha olyannyira jól illusztrálják Isten országát, hogy segítségükkel könnyedén rakhatunk össze egy üzenetet. Charlie White ilyen volt számomra. Charlie egy nagy befolyású egyesült államokbeli kongresszusi képviselő stábfőnőke volt, és a képviselő időbeosztását és fontosabb teendőit intézte. Nyugdíjas tengerészszázadosként stílusa tekintélyparancsoló volt, mégis alázatos tudott maradni.

Főnöke az emberi jogok élharcosaként járta a világot, Charlie pedig kísérte mindenhová. A képviselő teljes szívből követte Jézust, Charlie pedig főnökét, de a Jézusos dolog nem érdekelte. Nem ellenezte; egyszerűen csak nem győzte meg a történet.

Aztán Charlie halálos beteg lett, és vonakodás nélkül befogadta Jézust az életébe. Élete ekkor tökéletesen példázta Jézus kisgyermekekről mondott tanítását a Márk 10:13-ban (emellett a Máté és Lukács evangéliumában is megtaláljuk a történetet.) Hitem szerint a gyermekek példája a teljes Jézusra való hagyatkozást jelenti.

Láttam, hogy Charlie minden tapasztalata, intelligenciája és befolyása ellenére is csak egy gyermek. Amint rájöttem erre, az egész történet üzenetté vált a számomra. A Charlie életének utolsó hat hónapjában bekövetkezett változás volt az üzenet fő mondanivalója. Elkezdett bízni Istenben.

Halálos ágyán Charlie csont és bőr volt, de gyermeki hite igazi életre kelt. Megegyeztünk, hogy egyszer az Atyánál találkozni fogunk. Amikor azt mondtam neki:

– Kis idő múlva a képviselő és én is ott leszünk veled, Charlie.

Vigyorogva így szól:

– Annak nagyon fogok örülni!

Pár nappal később zászlóval letakart koporsóját halottas hintó vitte utolsó útjára teljes tiszteletadás mellett az arlingtoni Nemzeti Temetőben.

Charlie, a kisgyermek hazaérkezett.

Nem egyszer előfordult, hogy e történet elmondása után odajött valaki hozzám az istentisztelet végén. Megfogta a kezem, szemembe nézett és könnyekkel küszködve ezt mondta:

– Én vagyok Charlie.

Megkérdeztem hát mit szeretne tenni?

– Azt, amit Charlie – mondta a férfi.

Imádkoztunk. Az elveszett bárány megtaláltatott. Az elveszett pénzérme meglett. Az elveszett fiú pedig hazajött.

Jézus történetei az egész életszemléletemet átformálják. Jézus kérdései hajthatatlanul arra hívnak, hogy adjam fel életemet és válasszam helyette az Övét.

Kérdésem számodra tehát ez: hogyan szeretnéd megosztani az Isten országának történetét gyülekezeteddel ezen a hétvégén?

Jegyzet

  1. John Dominic Crossan, In Parables: The Challenge of the Historical Jesus (New York:  Harper and Row, 1973), 27. o.

Szerző: Richard Foth

Dick Foth (Fort Collins, Colorado, USA) a Timberline Church gyülekezet pásztor-tanítói csapatának tagja. Washingtonban (D.C., USA) politikai és üzleti vezetőkkel dolgozik együtt