A protestáns reformáció forradalmat ígért, első forradalmára pedig Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes volt. A következő támadást intézte a XVI. század hierarchikus, klérus által uralt római katolikus egyháza ellen: „A keresztség által mindnyájan pappá szenteltetünk fel. Aki feljön a keresztvízből, az már elmondhatja. hogy felszentelt pap, püspök, pápa.”¹ Ezzel eltűnne a klérus és laikus réteg közötti megosztottság. Idejét múlttá válna a felszenteltek és fel nem szenteltek szerinti osztályozás, a régi kasztrendszer. Miért? Az Újszövetség egyetemes papságot vetít előre, amelynek mindenki tagja, aki Jézus Krisztus nevére bemerítkezett (1Péter 2:9; Jelenések 1:6; 5:10).

Hol tartunk ennek az ígéretnek a teljesítésében? Hogyan állunk azzal, hogy mindenki pap Isten előtt és egymás felé? David Watson prófétai ihlettel írja: „A legtöbb protestáns felekezetet éppen annyira a papság uralja, mint a római katolikus egyházat. A szolgáló, plébános, pásztor az egész folyamat domináns szereplője. Más szóval, a klérus-laikus megosztottság lényegében továbbra is ugyanúgy áll, mint a reformáció előtti időkben. A kegyelmi ajándékok és Krisztus teste szolgálatának tanát többnyire nem vették és nem veszik figyelembe.”²

Milyen bizonyíték van erre? Van, aki az egyház működését labdarúgómeccshez hasonlítja: a lelátón 50 ezer súlyosan mozgáshiányos ember nézi messziről, ahogyan 22 súlyosan pihenéshiányos labdarúgó kergeti a labdát. Ez a fajta nézőmentalitás nyilvánul meg például abban is, ahogyan a hívek az istentisztelethez hozzáállnak. Sokan azt vallják, hogy a színpadon állóknak tartalmas, időszerű, szórakoztató előadást kell szolgáltatniuk, míg a padban ülők folyamatos kritikával illetik az istentiszteletet.

Hogyan jutott ide az egyház? Milyen okokra vezethető vissza a Biblia és bizonyos történelmi mozgalmak által megígért egyetemes papság és az egyházban tapasztalt nézőközpontú valóság közötti szakadék? Lehet, hogy teológiailag a zászlónkra tűztük, hogy minden hívő pap is egyben, de az a meggyőződésem, hogy nemtörődöm módon olyan modellt honosítottunk meg, amelyben minden a pásztori szolgálattól függ, és ami így Isten népének a passzivitását váltja ki. Ha a valóságban is látni szeretnék, hogy minden egyes hívő keresztyén pap is egyben, akkor a pásztortól függés modelljét le kell cserélnünk a felkészítő pásztori szolgálat modelljére.

A függőségi modell meghatározása

Mit nevezünk függőségi modellnek? A pásztor végzi a szolgálatát, Isten népe pedig fogadja a pásztori gondviselést. Gondatlanságból az egyház a foglalkozásszerűen végzett gondoskodószolgálat modelljét honosította meg, ez pedig azt eredményezte, hogy a gyülekezetbe járók passzívak maradnak. A legtöbb pásztor arról számol be, hogy a munkája nagy részét a tagok, támogatók szükségleteinek betöltése teszi ki. Ha valaki kórházba kerül, szerettét gyászolja, az egész életét meghatározó hanyatlást tapasztal, házassági problémával küzd, lázadó gyermekkel küszködik, a pásztortól várja a segítséget. A legtöbb gyülekezetben a pásztor és az emberek között a következő lelki megállapodás jön létre: ha a gyülekezet tagja szenved, a pásztornak segítenie kell. Ha nem jön, nem viseli gondját az illetőnek, így nem végzi rendesen a munkáját, azaz pásztorként kudarcot vall.

A pásztorokból gyorsreagálású segítségnyújtók lettek. Nemrégen kétnapos szemináriumot tartottam metodista lelkészeknek, ahol azt figyeltem meg, hogy a résztvevők általában mobiltelefonjukkal összenőve jöttek el. Amikor a készülék megszólalt, az illető kiment az alkalomról, és csak akkor tért vissza, amikor az adott szükséget betöltötte.

Egészségtelen családi rendszer

A szolgálat „gondnoki” / „függőségi” megközelítése egészségtelen családi rendszerhez hasonlítható. Nem gondolunk túl sok jót az olyan szülőről, aki folyamatosan rövid pórázon tartja a gyermekeit, akik így nem tudnak felnőni és odafigyelő, felelősségteljes, független felnőtté válni. Az ilyen család diszfunkcionális. Ugyanakkor ugyanez a lényege az egyik kevéssé boncolgatott, de általánosan elfogadott szolgálati modellnek. Azért fizetjük a pásztort, hogy a folyamatos ellátásra szoruló, függő viszonyt fenntartó szellemi gyermekeinek gondozója legyen. Az eredmény: a gyermekek sohasem nőnek fel – megmarad a függőség. A pásztor a gyülekezetbe járók elvárásainak foglyává válik, és ez mindkét fél számára egészségtelen. Mind a pásztor, mind a gyülekezet felelős ennek a függőségi rendszernek a kialakulásáért és fenntartásáért.

Csak a pásztor szolgálata az igazi

Ennek az egészségtelen családi felállásnak az egyik megnyilvánulása az a nézet, miszerint csak a pásztor szolgálata az igazi. Elterjedt az a téveszme, hogy a pásztor életében Krisztus valahogy valóságosabban van jelen, mint egy hétköznapi laikus – papi szolgálatra nem felszentelt személy – életében.

Jerry Cook, kanadai pásztor mesélte el a következő történetet. Azt hallotta, hogy a gyülekezetében egy nő megharagudott rá. Már hét napja volt kórházban, Jerry pedig még nem látogatta meg. Miután a hölgy hazament a kórházból, a pásztor úgy döntött, hogy felhívja. A telefonhívás előtt egy kis nyomozással kiderítette, hogy kórházi tartózkodása során a testvérnőt átlagban naponta négyen látogatták meg a gyülekezetből. Íme, a beszélgetés:

– Hogy’ érzed magad, White asszony?
– Nos, most már jól – érkezett az igen kurta válasz a vonal másik végéről.
– Ha jól tudom, kórházban voltál – mondta Jerry, és tudomást sem vett a nő hűvös hangneméről.
– Nos, most már egy kicsit elkéstél.
– Mivel késtem el?
– Hét napot voltam bent, de senki sem látogatott meg.

Jerry megemlítette, hogy milyen sokan látogatták meg a bent töltött napok alatt. Ekkor az asszony felfedte, hogy mit is gondol valójában:

– Igen, a gyülekezetből jöttek látogatók, de te nem jöttél el!³

Mi a tragédia ebben a történetben? Rosszul végezte a pásztor a munkáját? Aligha. Jól mozgósítható szolgálatot alakított ki, és többen szerepet is kaptak benne – a kórházban lévő asszonyra gondot viseltek. Az a tragédia, hogy az asszony nem vette észre Krisztust a látogatóiban, mert azt gondolta, hogy csak a pásztor szolgálata valódi. Isten népének hiteles szolgálata nem érte el a célját, mert azt hitte, a pásztor helyzete kiemelt.

Szükségünk, hogy szükségesek legyünk

Ennek a hiedelemnek a másik oldala az, amikor a pásztor véli úgy, hogy ő nélkülözhetetlen. Sok pásztornak pszichés szükséglete, hogy másokon segítsen. Ez nem is probléma mindaddig, míg a pásztor nem keresi túlzottan az emberek kegyeit.

Az alábbi levelet kaptam egy 75 éves férfitól, aki műtétje után lábadozott a kórházban. A műtét előtt Joe könnyek között számolt be arról, hogy lelkében és szellemében találkozott az Úrral, miközben a közelgő operációra készült. A család azt gondolta, hogy többnyire nekem köszönheti a jelenséget.

Kedves Greg!

Bokros teendőid közepette eljöttél, és meglátogattad Joe-t. Nagy áldásnak tartjuk ezt. Igen, sok hívő testvér is eljött, de mégis nekünk a te látogatásod jelentett a legtöbbet.

Az imákat Isten a nővéreken, orvosokon és rajtad keresztül válaszolta meg. Joe jól van.

Élvezd a megérdemelt szabadságodat!

Szeretettel,

Joe és Evelin (a neveket megváltoztattam)

Ó, micsoda érzelmi horog: „Bokros teendőid közepette”… Áldást hoztam. Fontosabb vagyok, mint a többi hívő. Úgy tűnik, Isten választ küldött az imámra, most már elmehetek a megérdemelt szabadságomra. Ezek az őszinte, csodálatos emberek nem is tudták, de a saját megalomániámat erősítették.

A szolgálat függőségi modellje aláássa azt a bibliai tanítást, hogy a gyülekezet Krisztus teste, és minden egyes tagnak fontos szerepe van. Lehet, hogy szóban az egyetemes papság tanát hirdetjük, de a helyi gyülekezetben végzett szolgálatunk módjával megtagadjuk azt. Abban a mértékben tesszük a pásztort leuraló szülővé és tartjuk Isten népét örökös gyermekkorban, amilyen mértékben kiemeljük, hogy a pásztor jogosult ellátni bennünket, csak az ő szolgálata valódi, és hőst csinálunk belőle, amikor a szükség idején rendelkezésünkre áll.

Még ha a pásztor ki is akar törni ebből az egészségtelen rendszerből, jó eséllyel visszatér a függőségi modellhez, mert drága árat kell fizetnie, ha felkészítő, felhatalmazó pásztor akar lenni. Sok pásztor érzi úgy, hogy az emberek elvárásainak csapdájába esett. Semmiképpen sem akarnak nem megfelelni a már meglévő elvárásoknak. Inkább a legkisebb ellenállás felé mozdulnak el – a gyülekezeti kívánalmak nyomásának engednek –, mintsem hogy átvergődjenek a gyülekezettel az átnevelés fájdalmas folyamatán.

Az egészségesebb modellben a pásztor nem a magukat ellátni képtelen hívek gondozója, hanem felkészítő, aki Isten népe számára megfelelő közeget teremt a szolgálat végzéséhez és az ehhez szükséges felkészüléshez.

A felkészítő szolgálati modell

A pásztor bibliai munkaköri leírását az Efézus 4:11–12-ben találjuk:

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére”

Pál a felkészítést az eredmény szemszögéből határozta meg. Akkor sikeres, ha a szentek (a „hétköznapi” hívők) végzik a szolgálatot, Krisztus teste pedig felépül. Sátán éppen ezen a ponton téríti el a pásztort az elhívásától, mégpedig úgy, hogy a hangzatos „gondoskodó” szerepét töltse be. Mesteri terv! Elvonja a pásztor és a tanító figyelmét arról, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére.

Egy emberöltővel ezelőtt, Elton Trueblood laikus kvéker teológus megírta „The Incendiary Fellowship” (Lángra lobbantó közösség) c. művét, amelyben azt állítja, hogy a pásztori szolgálat elsőszámú célja a felkészítés. Eddig még nem hallottam olyan állítást, ami az alábbinál jobban összefoglalná az újszövetségi szolgálat lényegét:

„A szolgálat mindenkié, aki Krisztus életében osztozik. A pásztori funkció annak való, akinek ajándéka van rá, hogy az embereket az elhívásuk szerinti szolgálat végzésében támogassa.”⁵

A „felkészít” szó eredeti görög megfelelője (katartismos) igen beszédes kifejezés. Jelentésének egyik meghatározása a gyógyászatból származik, és a törött végtag vagy helyéről kimozdult ízület helyrerakására utal. Tehát a felkészítés a test egy adott részét állítja helyre, hogy rendeltetésszerűen tudjon működni. A Márk 1:19-ben Jakab és János a hálókat javítja. A halászháló csak akkor hasznos, ha a rendeltetésének megfelelően lehet használni. A „felkészítés” szót kézműves környezetben is használták, ahol kézzel valami hasznos, gyönyörű tárgyat készítettek. A szentek felkészítése mögött az a gondolat húzódik meg, hogy konkrét funkciót, szolgálatot kapott mindegyikük.

A szolgálatot tehát nem a pásztor, hanem Isten népe végzi. A pásztor feladata az, hogy segítsen a test tagjainak megtalálni és kifejleszteni azokat az ajándékokat, melyeket Krisztus testének építésére kaptak.

Napjaink gyülekezetének nagy hasznára válhat, ha a felkészítő pásztor és a gyülekezetbe járók kapcsolatát képpel mutatjuk be. Trueblood néhány lehetőséget felvet, néhányat pedig elvet. Ha a pásztort szolgálattevőnek hívjuk, akkor ezzel kizárjuk Isten többi gyermekét, akik szintén szolgálattevők. A Szentírásban a pásztor és a presbiter rokonértelmű kifejezés, de a presbiter nem funkciót jelöl. A felvigyázó, pásztor („juhász”) a nyáj felügyeletét, védelmét jeleníti meg, de nem szól a felhatalmazásról (felkészítésről, erővel való felruházásról). Trueblood ezért a bibliai szóhasználaton kívül keresi a felkészítő fogalmát és funkcióját mai nyelven és közegben legjobban kifejező alternatívát. A legjobb modernkori megfelelőnek az „edzőt” javasolja, de mivel erről egyből az oldalvonal mellől kiabáló tréner jut eszünkbe, inkább az „edző-sportoló” mellett teszi le a voksát. Más szóval a felkészítő pásztor a szolgálat játékában partnere a gyülekezetbe járó „sportolótagoknak”.

Ha a pásztort a függőségi/gondviselő modellből a felkészítő modellre történő átállásra buzdítjuk, akkor ezzel identitáskrízist is teremtünk. Ha a pásztor már nem az a személy, akire az emberek eddig hagyatkoztak, akkor ki is ő valójában? Trueblood így ír erről: „Ha a pásztort felkészítőként látjuk, akkor telve lehetünk reménységgel, és visszaadhatjuk az emberek önértékelését a szolgálatban, amelyet a hagyományos modellben inkább elvesztettek. A fejletlen ajándékokat megkeresni és a felszínre hozni, a lehetőséget valósággá formálni – nos, ebben a feladatban teljesedhet ki igazán az ember.”⁷

Emlékszem, milyen hatást váltott ki, amikor először használtam az edző szót a saját szerepem jellemzésére. Éppen segédpásztor voltam, a funkcióm megnevezése „vezetőfejlesztésért és tanítványságért felelős pásztor” volt. Mivel a munkaköri leírásom fontos része volt az emberek szolgálatra való felkészítése kiscsoportok, kegyelmi ajándékok és tanítványképzés segítségével, próbáltam kidomborítani a funkcióm felkészítő jellegét. A gyülekezeti hírlevélbe írt első cikkemet így írtam alá: „Edződ, Greg”.

Nem voltam felkészülve a szó által kiváltott reakciókra. Először is mókásnak tartották a dolgot. Néhányan hátba veregettek, és így vagy ehhez hasonlóan érdeklődtek: „Hogy’ szolgál az edző egészsége?”

Az edző olyan kép, amelyet mindenki kötni tud valamihez. Segített a klérust övező gátak lerombolásában. Volt egy adott beszélgetés, amely mindennél jobban megmutatta számomra, mennyire jól szemlélteti az „edző” szó a pásztor és gyülekezeti tag közötti viszonyt.

Hatalmas lelkesedéssel megkeresett Shirley, és így szólt:

– Nos, lássuk csak, hogy jól értem-e! Ha te vagy az edzőnk, akkor egy csapatban játszunk, ugye?

Megnyugtattam, hogy nincsen két külön csapat – egy a klérusnak, egy a laikusoknak.

Így folytatta:

– Ha te vagy az edzőnk, akkor a te feladatod, hogy segíts felfedeznem, mi a szerepem a csapatban, és támogass a fejlődésemben, ugye?
– Így van, jól látod! – nyugtáztam.

Az edző képe valóságossá teszi azt az elképzelést, hogy Krisztus testeként a gyülekezet csapat, amelynek valamennyi játékosa értékes, és hozzá tud járulni a közös teljesítményhez. Ezért az egyik észak-kaliforniai gyülekezet, ahol szolgáltam, a következő gondolatot választotta jelmondatul: „Ebben a csapatban mindenki játszik”.

Milyen szolgálati-gyakorlati vonatkozásai vannak a felkészítő modellnek? Hogyan járul hozzá ez a modell ahhoz, hogy az egyetemes papság teljesen kibontakozzék? Ha meg akarjuk valósítani a felkészítő szolgálatot a gyülekezetünkben, akkor ennek ki kell hatnia a pásztori prioritásokra, a vezetői megnyilvánulásokra, és a gyülekezeti élet szerkezetére is.

Prioritások

A függőségi modellben a pásztor elsősorban a gyülekezeti tagok pásztorlási szükségleteire reagál. Fel szoktam tenni a pásztoroknak azt a kérdést, hogy milyen módon kerül be valaki a határidőnaplójukba. Proaktív módon megkeresik-e azt, akivel kapcsolatban előre eltervezik, hogy időt, energiát, figyelmet invesztálnak, vagy az illető valamilyen problémával maga veteti-e fel magát a teendők közé? Hogyan töltse egy edző-játékos az idejét? Annak a fejlesztésére kellene az idejüket szánni, aki szolgálni szeretne. Én azt az elvet követem, hogy – az igehirdetésre, tanításra való felkészülés idejét nem számolva – idejének 80 százalékát a pásztor a gyülekezeti tagság azon 20 százalékának szánja oda, akikben a legtöbb szolgálati lehetőséget lát. Nem kerülhetjük meg azt az igazságot, hogy a szolgálatunk csak a kezdeményező, krisztustisztelő tanítványok erőfeszítésein keresztül érhet célba.

Jézus mindenki másnál jobban értette és mutatta be ezt. Miért volt hajlandó időt és energiát belefektetni a tizenkét tanítvány életébe? A földi szolgálata végén elmondott, a János 17:1–19 szakaszban feljegyzett főpapi imádsága miért ezek köré az emberek köré épül fel? Arra képezte ki őket, hogy a szolgálatát folytassák, miután ő visszatér az Atyához. Mennyire gondolkodunk stratégiailag saját életünk mások életébe invesztálásával?

Vezetői megnyilvánulások

Ha másokat szolgálatra hatalmazunk fel, akkor ennek meg kell jelennie a megnyilvánulásainkban is. A felkészítő vezető elsősorban hiteles személy. Leszállt a piedesztálról, Isten népe mellé áll, és együtt megy velük. Ha valaki csak egy kis időt is töltött körülöttem, akkor tudja: esetenként valami meghatározhatatlan félelem és aggódás bénított meg. Az állapotom annyira súlyos lett, hogy felkerestem olyanokat Krisztus testében, akik a gyógyítás kegyelmi ajándékát gyakorolták. Ez vajon csorbát ejt a tekintélyemen? Egyáltalán nem. Először is azt mutatja meg az embereknek, hogy bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy krisztusivá váljak, másodszor pedig meglátják, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel küzdök, mint ők. „Ha ő szembe tud nézni velük, akkor én is!…”

Amellett, hogy hiteles személy mások felé, a felkészítő pásztor örömét leli benne, ha a szolgálat rivaldafénye másokra irányul, és nagyra értékeli, ha mások szolgálatában hihet, gyümölcsük beérését megláthatja.

A gyülekezetünkben együtt tanítok egy csoportot Chuckkal, aki nem teljes idejű munkatárs. Minden héten hallok valami ilyesmit vele kapcsolatban: „Chuck nagyon jó tanító, hol találtad?” Az elismerő szavakat akár értelmezhetném úgy is, hogy valójában rejtett kritikát fogalmaznak meg velem szemben. Az ilyen állítások azt is táplálhatnák bennem, hogy minden figyelmet magamnak követeljek ki. Ezek helyett úgy döntöttem, inkább izgalommal tölt el, hogy Chuck olyan közegben szolgál, ahol az ajándékai tündökölhetnek.

Decentralizált struktúra

A felkészítő szolgálat decentralizált szolgálat.

Kiscsoportok. A 2Mózes 18-ban Jetró azt tanácsolja Mózesnek, hogy Izráel népének vezetésére jelöljön ki arra alkalmas, megbízható vezetőket 1000, 100, 50 és 10 fős csoportonként. A felkészítő szolgálat nehezen képzelhető el ilyen kiscsoportos rendszer nélkül, ahol a felkészített, nem teljes idejű szolgálók teret, eszközöket és felelősségi kört kaphatnak mások szolgálatához. Gyülekezetünkben nem a vezető pásztor, nem is valamelyik fizetett munkatárs a legfontosabb vezető, hanem egy-egy szolgálócsapat vagy tíz tagú házicsoport vezetője.

Ajándékok felfedezése. Ha azt akarjuk, hogy minden tag szolgáljon, akkor fontos, hogy mindig hangsúlyozzuk is: Isten mindenkit elhív, mindenkinek ad ajándékot. Lehet, hogy a gyülekezetedben tanfolyamokat szerveztek, és a tagok számára ezeken válik egyértelművé, mivel tudnak ők hozzájárulni a szolgálathoz. Az is lehet, hogy ez a kérdés már beépült a közös gyülekezeti tudatba. Akárhogy is van, olyan támogató légkört kell kialakítani, amelyben mindenki érzi, hogy fontos.

Az egyik gyülekezeti táborunkban az egyik laikus vezetőnk így fogalmazott: „Nem az a kérdés, hogy tudunk-e mindent, hanem az, hogy mindenki beleadja-e a közösbe, amit ő tud!…” Mindnyájunkra szükség van. Isten mindenkinek oszt ajándékot a Szent Szellem által. Mindenki hozzá tud valamivel járulni a közös gyümölcshöz.

Tanítványság. Tudatosan kell az embereket az érettségre elvezetni. Ez a tanítványnevelés. Szerda reggelente 7-től 8:30-ig három másik férfival töltök időt – ez a legfontosabb programom egész héten. Az a célunk, hogy egyre érettebbek, krisztusiabbak legyünk, és emellett mások tanítvánnyá nevelésével legyen egyre több felkészült krisztuskövető.

Howard Snyder „Liberating the Laity” (A laikusság felszabadítása) c. könyve záró fejezetének a címe így hangzik: „A tanítványnevelésre szabad pásztor”. Snyder szerint a pásztori szolgálat elsődleges célja a tanítványok nevelése: „A pásztor legfontosabb feladata lényegében az, hogy idejét és energiáját úgy fektesse be néhány másik személy életébe, hogy ők is Krisztus tanítványává, szolgálójává legyenek. Olyannyira adja oda magát másoknak és a tanítványnevelés szolgálatára, hogy a többszemélyes presbiteri vezetés újszövetségi normája a helyi gyülekezetben valósággá váljon. Más szóval: a gyakorlatban meg kell valósítania, hogy Isten egész népe szolgáljon.”⁸

Összegzés

Hadd fejezzem be a függőségi modell és a felkészítő modell közötti éles különbség kidomborítására tett kísérletemet azzal, hogy megosztom egy pásztornak a bizonyságát, aki egykor mindent maga csinált, mindenki gondjára személyesen figyelt oda, majd később felkészítő vezető lett belőle. (Az alábbi levelet akkor kaptam, amikor egy doktori program vezetője voltam. A pásztor az „Unfinished Business” c. könyvemre utal, amelyből ehhez a cikkhez is gondolatokat merítettem.)

„1998-ban beadtam a tervezetemet (a zárófeladattal kapcsolatban), amelyet jóváhagytak. Felhívtad a figyelmemet, hogy vegyem fel a könyvedet az irodalomjegyzékbe. Nagy izgalmamban a könyvet még aznap meg is vettem. Az izgalom viszont csalódásba fordult, amikor az álláspontodat megértettem, ugyanis én a mindenhez értő pásztorról akartam írni. A radikális gondolatokat felvonultató könyved az utamat állta.

Akkoriban heti 80 órát dolgozva próbáltam minden tőlem telhetőt beleadni, hogy sikeres pásztor legyek. A gyülekezetünk ennek ellenére nem növekedett, hanem a taglétszám is, a bevétel is csökkent.

1999 decemberében a térdeimen kértem Istent, hogy helyezzen át egy másik gyülekezetbe, de nem tette. Imádkozás után lementem begyújtani a pincébe. A kazán tetején ott volt a könyved. Aznap este az egészet elolvastam, mégpedig lobogó haraggal, mert mindent leromboltál, amit a biblikus pásztori szolgálatról addig hittem. A következő hat nap alatt ezt még négyszer megismételtem, és minden alkalommal egyre jobb érzésem volt az üzeneteddel kapcsolatban.

Másfél éve alkalmazom a könyved anyagát a pásztori szolgálatban. A gyülekezet tagjai nyugodtabbak. Jelenleg 26-an végeznek olyan szolgálatot, ami azelőtt kizárólag az én feladatom volt. A látogatottságunk 70-ről 180 főre növekedett. Az idei első félévben 21 fő merítkezett be. Hosszú időbe telt, míg belsővé vált az üzeneted, de megváltoztatta az életemet!”⁹

Jegyzetek

1. Martin Luther: “The Babylonian Captivity of the Church,” Works of Martin Luther (Philadelphia: Westminster, 1943), 282–283. o.
2. David Watson: „I Believe in the Church” (Grand Rapids: Eerdmans, 1978), 253. o.
3. Jerry Cook: „Love, Acceptance, and Forgiveness” (Glendale, Calif.: Regal, 1979), 102. o.
4. Ray Stedman: „Body Life” (Glendale, Calif.: Regal Books, 1972), 81. o.
5. Elton Trueblood: „The Incendiary Fellowship” (New York: Harper and Row, 1967), 41. o.
6. Greg Ogden: „Unfinished Business: Returning the Ministry to the People of God” (Grand Rapids: Zondervan, 2003).
7. Elton Trueblood: „The Incendiary Fellowship” (New York: Harper and Row, 1967), 41. o.
8. Howard Snyder: „Liberating the Church” (Downers Grove, Ill.: InterVarsity Press, 1983), 243. o. A maguk fajtáját termő tanítványok teljesebb elemzéséért lásd Greg Ogden: „Transforming Discipleship: Making Disciples a Few at a Time” (InterVarsity Press, 2003) és Greg Ogden tanítványnevelési tantervét a „Discipleship Essentials: A Guide To Building Your Life in Christ” (InterVarsity Press, 1998) c. könyvben.
9. A szerző engedélyével.

A gyülekezeti tagok elvárásai a pásztorral szemben: olaj a függőségi modell tűzére

Azért is nagyon nehéz kitörni a pásztori szolgálat függőségi modelljéből, mert Isten népének konkrét elvárásai vannak a pásztorral kapcsolatban. A gyülekezet pásztorának annyi különböző munkaköri leírása létezik, ahány tagja van a gyülekezetnek. Ilyen vélemények kavarognak a fejünkben:

„A mi pásztorunk mindenhez ért”

A gyülekezetek szeretnének büszkék lenni a pásztorukra. Viszont kevés olyan sokoldalú pásztor van, aki vezérigazgató, stratéga, látnok, szónok, pásztor („juhász”), gondozó is egy személyben. Mégis őket tartják az etalonnak, minden más pásztort hozzájuk viszonyítanak. Valamennyi gyülekezet szerencsésnek – áldottnak – akarja tudni magát. A te fejedben is ezek az elvárások zakatolnak?

„Csak a pásztor szolgálata az igazi”

Amikor a pásztori szolgálatra kerül a sor, egyre inkább megjelenik egy harmadik emberi nem: a gyülekezetben vannak férfiak, vannak nők, és vannak pásztorok… A pásztort általában szentségaura veszi körül. A pásztor gondoskodó érintése sokkal többet ér, mint egy „átlagos” tagé. Azért szokták a pásztort különféle imakérésekkel megkeresni, mert úgy gondolják, hogy neki közvetlen különvonala van Istenhez. Amikor egy gyülekezeti közös étkezésen a pásztor leül egy asztalhoz, az ott ülők azt mondják, hogy „Áldottak vagyunk, mert pásztor ül az asztalunknál!” Vajon mit tesz ez az elkülönített státusz a szolgálatról alkotott látásmódunkkal?

„XY pásztor gyülekezetébe járok”

A gyülekezetet sokszor a vezető pásztor nevével fémjeleznek. A pásztor maga is erősítheti ezt, ha „gyülekezetemként” utal a közösségre. Vajon miről árulkodik a gyülekezetről alkotott látásmódunkkal kapcsolatban, ha birtokos jelzőkkel utalunk a gyülekezetre és annak emberi vezetőire?

– Greg Ogden (Oak Brook, Illinois, USA)

A gyülekezet pásztorának elvárásai önmagával szemben: olaj a függőségi modell tűzére

A függőségi modell olyan elvárásokat is táplál, amelyeket a pásztor támaszt saját magával szemben. Az alábbi ilyen elvárások elmélyítik a függőségi modellbe vetett hitet.

Mindenhez értés

Ez azt jelenti, hogy ha egy pásztor hatékony szolgálatot szeretne, akkor értenie kell mindenhez. A jó pásztornak tehát többek között kiváló kommunikátornak, jó adminisztrátornak, lágy szívű lelkigondozónak, bölcs gyülekezetnövekedési stratégának, társadalmi eseményeken szórakoztató jelenségnek kell lennie. Így a pásztor önmagát helyezi nyomás alá, mert ezeknek mind meg szeretne felelni.

Ellenőrzés, kontroll

Robert Munger néhai református lelkész írja:

„Az egyház megújhodásának és missziójának messze legszűkebb keresztmetszete a klérus és laikusság szerepkörében tapasztalt megosztottság. Ebből fakad, hogy a papság nem bíz jelentősebb feladatot a laikusokra, ők pedig cserébe sem a gyülekezetben, sem a világban nem hajlandók magukra Krisztus hiteles szolgálóiként tekinteni.”

Papi kisugárzás

A pásztor azzal is nyomásnak teszi ki magát, hogy fenn kívánja tartani a szentség látszatát. Van, ahol arra tanítják a pásztorokat, hogy hivatásos szakemberekként tartsanak tisztes távolságot a gyülekezeti tagoktól. Azt gondolhatja az ilyen pásztor, hogy elveszti a tekintélyét, ha a gyülekezet tagjai a hiányosságait is meglátják.

Egészségtelen mértékű nélkülözhetetlenség

Különösen a személyes odafigyelés terén a pásztor még tovább erősíti a függőségi modellt, ha valamennyi látható gondozási szükségletet maga akar – fel-alá rohangálva – betölteni. A pásztor fülének balzsam, amikor ilyesmit hall: „Nélküled nem jutottam volna túl a krízisen!” Mire feleszmélünk, az identitása a hőstisztelet köré épült fel: mintha ő maga lenne Jézus megtestesítője…

– Greg Ogden (Oak Brook, Illinois, USA)