Mindenki egészséges, hatékony, növekvő gyülekezethez szeretne tartozni, hiszen az egészséges gyülekezet növekszik. Számukra a növekedés nem program, hanem az Istentől kapott és a gyülekezetvezetés által nevelt természetes életdinamika következménye.

A gyülekezet sosem alapozhatja szolgálatát sejtésekre és találgatásokra, nem az újdonságokat vagy a független fejlesztéseket kell díjaznia, és önértelmezést sem nyerhet a Szentírás világos és egyértelmű tanítása nélkül. A helyi gyülekezet szolgálatát, programjait és stratégiáját mind biblikus céloknak kell mozgatniuk.

Mi az, hogy egészséges gyülekezet? Olyan gyülekezetet értünk ezalatt, melyben minden biblikus cél megfelelő egyensúlyban fejeződik ki.

Az egészséges közösségek megsokszorozódnak, és egészséges keresztyéneket teremnek. Az egészséges gyülekezetek keményen dolgoznak azért, hogy olyan környezetben neveljék a tanítványokat, ahol minden bibliai cél kellő mértékben megjelenik (Efezus 4:14–16, Kolossé 1:10–12).

Melyek pontosan ezek a Bibliából ismert célok?

1. Közösség – tagság

Az eredeti görög szó (koinónia), amelyet „közösségnek” fordítunk, a részvételt fejezi ki, ezzel fejezték ki Krisztus testének Lélekkel betöltött tagjait, azaz az egyházat jellemző szoros kapcsolatot.

A Cselekedetek 2:42–46 rendkívül izgalmasan írja le, mit jelentett az Isten Szelleméből fakadó közösség a korai egyház számára. Ebben a közegben tanulták meg, hogyan éljenek keresztyénként, ez a dinamika jellemezte úrvacsoráikat, szeretetvendégségeiket, imaközösségeiket, ebből eredt a kölcsönös nagylelkűség és önzetlenség a gyülekezeten belül. A közösség számukra nem heti egy alkalomról szólt, hanem minden kapcsolatukat ez jellemezte és fűszerezte. A közösség dicsőítésüket is gazdagította, és olyan melegszívű, gondoskodó közeget teremtett, amely magához vonzotta az embereket, hogy Krisztussal találkozzanak (János 13:34–35).

A korai egyház közösségét nem a vak tolerancia jellemezte, ahol bármit meg lehetett tenni, hanem a szeretetből fakadó figyelmeztetés, az igazság és a gyakorlati tanítványozás (1János 1:6–7), ehhez pedig megbékélésre és kölcsönös odafigyelésre volt szükség. Közösségben élni sosem egyszerű, és sosem megy magától, mindig erőfeszítést igényel (Efezus 4:3).

Az egyház mindig közösségi hely volt, melynek célja, hogy a még meg nem tértekből egyszer Isten családjának újjászületett tagjai váljanak. A Krisztust ismerő embernek arra kell törekednie, hogy a nem hívőkből a helyi gyülekezetbe járó, hitben növekvő tagok legyenek.

2. Tanítványság – érettség

Nem elég, hogy az emberek személyes megváltójukként ismerjék Krisztust, hiszen Jézus tanítványságra hívja el őket (Lukács 9:23–24). A gyülekezetnek minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy az új keresztyének szellemi növekedést és győzelmet elősegítő szokásokat alakítsanak ki (igeolvasás és tanulmányozás, gyülekezeti tagság, imádkozás, adakozás, stb.). Fontos elvárás, hogy megismerjék a Biblia és a keresztyén hittételek alapjait, és részt kell venniük olyan rendszeres bibliatanulmányozó alkalmakon, baráti közösségben, amilyet a vasárnapi iskola is biztosít. A hívőknek növekedniük kell a legfontosabb ismeretben: Isten ismeretében (Filippi 3:7–11, Kolossé 1:9–11).

A helyi gyülekezeteknek ma is épp olyan buzgón és komolyan kellene reagálni a tanítványozás parancsára (Máté 28:18–20), ahogy a korai egyház tette, épp olyan komolyan prédikálni és tanítani, ahogy ők. Nem engedték, hogy az új hívők pár hét alatt kihulljanak a rostán és eltűnjenek. Közelről figyelték szellemi fejlődésüket, a tanítványozás nem döntés kérdése volt. Az első keresztyének hitükkel összeegyeztethetetlennek, sőt, irracionálisnak látták volna, ha csak a megtérésről beszélnek, tanítványozásról nem. Minden korosztályban és csoportban, a szellemi fejlődés minden fokán folyt a tanítványozás (2Timóteus 3:14–16), egészen addig, „míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (Efezus 4:13).

3. Szolgálat – pásztorolás

Jézus azt tanította, az a fontos ember, aki szolgál. Amikor a tanítványokon eluralkodott a versengés, Jézus kijelentette, hogy aki naggyá akar lenni Királyságában, az ne a magas beosztást, hanem a szolgálati lehetőséget keressse (Máté 20:20–28). A szó, melyet „szolgálatnak” fordítanak az Újszövetségben, alázatos munkára utalt – például ha valaki az asztaloknál szolgál –, nem nyilvános szereplést a gyülekezetben. Halála előtt Jézus páratlan példát adott a szolgálat fontosságáról, amikor megmosta tanítványai lábát, majd ezt mondta nekik: „Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (János 13:14) A tanítványozás akkor teljesedik be, amikor a tanítványok maguk is szolgálatba állnak.

Az Újszövetség egyértelműen azt tanítja, hogy Isten minden hívőnek ajándékokat és képességeket ad (Máté 25:14–30, Róma 12:6, 1Korinthus 12:4–7, 1Péter 4:10). Az Efezus 4:11–16 szerint a gyülekezetvezetés lényege, hogy az emberek megtalálják és felismerjék Istentől kapott képességeiket éss ajándékaikat, majd ezeket a gyülekezet szolgálatába állítsák. A gyülekezet felelőssége, hogy az ajándékokat felismerjék, birtokosait képezzék, és megtalálják helyüket a szolgálat egészében, de a hívők is felelősek, hiszen ajándékaikat fejleszteniük kell és lelkiismeretesen használni mások javára és a gyülekezet épülésére (Róma 12:6–8, 1Korinthus 12:7.14–27, 1Péter 4:10–11). Amikor ez megtörténik, az az egész egyház javára válik, egységet, áldást és növekedést terem, vagyis az egyház egyre inkább azzá válik, aminek Isten szánta (Efezus 4:12–16).

4. Evangelizáció – misszió

A Pünkösdi Egyházban az evangelizáció mindig is központi jelentőséggel bírt, ezen múlik minden egyéb cél. Úgy tűnik, a Szent Szellem-keresztséget nyert hívek az első perctől kezdve mind igehirdetőnek tartották magukat, mintha a Szent Szellem munkája kivétel nélkül evangelizáló lelkesedésben fejeződött volna ki a hívő életében.

Az egyház evangelizációs célja egyértelműen következik a Jézus által adott missziói parancsból (Máté 28:18–20, Márk 16:15–20, Lukács 24:46–49, János 20:21–22). Az evangelizáció az evangéliumban gyökerezik, Jézus csodálatos történetében (életében, halálában, eltemetésében, feltámadásában és mennybemenetelében). Ez Krisztus története, aki „azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lukács 19:10).

A Szent Szellem mindenekelőtt tanúságtétel céljából ruház fel erővel (Cselekedetek 1:4,5,8). Az Apostolok cselekedetiről írt könyv az Újszövetségben izgalmas és lenyűgüző beszámolót nyújt arról, hogyan evangelizáltak az első keresztyének a Szent Szellem erejével. A pünkösdi tapasztalat az evangelizáció szempontjából ma is ugyanolyan jelentős, mint az első században.

A pünkösdi lángtól fűtött misszióparancs világraszóló missziós vállalkozást eredményezett. A pünkösdi gyülekezetek mindig is missziós közösségek voltak. Fontos, hogy minden hívőben kifejlődjön a missziós tudat, kortól és hivatástól függetlenül. Bátorítani kell őket, hogy imádkozó lelkülettel gondolják végig, milyen szerepet vállalhatnak abban, hogy a világ végső határáig eljusson az evangélium (2Korinthus 5:14–21).

5. Dicsőítés – magasztalás

A pünkösdi egyházak egyik központi célja a dicsőítés. A pünkösdiek szerint nem csak az a fontos, hogy Istent „igazságban” dicsőítsük azért, aki (ahogyan kijelentette magát nekünk), hanem ezt a Szent Szellem által motivált és vezérelt szellemben tegyük (János 4:19–24). Számukra mindez sokkal fontosabb, mint a helyszín, a testhelyzet, a bevett gyakorlat, a vallásos formulák és liturgiák, vagy a minősített időpontok, azaz az egyházi ünnepek.

Dicsőítő alkalmainknak Krisztus köré kell rendeződniük, és az alkalom természetétől függetlenül tudnunk kell, hogy Isten jelen van népe között (Máté 18:20, 1Korinthus 5:4). A pünkösdi dicsőítésben mindig figyelemmel és nyitottsággal fordulunk a Szent Szellem felé. Fontos, hogy a gyülekezet tagjai  aktívan részt vegyenek az alkalmakon, és érzékenységgel forduljanak a kívülállók felé is, figyeljenek, hogy minden Krisztushoz méltó, illő rendben történjék (1Korinthus 14).

A zene és az énekek már az ószövetségi időkben is Isten dicsőítését fejezték ki. A korai egyházban „zsoltárokat, himnuszokat és lelki énekeket” mondtak egymásnak, és hálaadással zenéltek az Úrnak (Efezus 5:19, Kolossé 3:16). Kövessük mi is példájukat!

Bár valóban helyes, hogy zenével és énekkel dicsőítünk, sosem szabad ezeket a dicsőítés szinonimáiként kezelni. A dicsőítés rengeteg mást is magában foglal: hogy imádsággal és hálaadással fordulunk Istenhez, az ő igazságán és személyén elmélkedünk, okos istentiszteletként odaszánjuk életünket és testünket tisztaságban és szolgálatban, napjainkat, óráinkat engedelmességben éljük, ajándékainkat magasztalásban és hálaadásban felajánljuk neki. Sose redukáljuk a dicsőítés lenyűgözően széles spektrumát annak egyetlen egy aspektusává!

Az imádkozás rendkívül fontos pontja a helyi gyülekezet szolgálatának, az ima mennyisége és minősége a szellemi élet mércéje.

A korai egyházat is az imaélete határozta meg. Mindenért imádkoztak: a vezetők kiválasztásáért (Cselekedetek 1:24, 6:6, 13:3), üldöztetések alatt (Cselekedetek 4:24–30, 12:5, 12), és mielőtt a betegek felé szolgáltak (Cselekedetek 9:40, 28:8). Folyamatosan imádkoztak, egyénileg és közösségben egyaránt. A vezetők imádkozásban szolgáltak (Cselekedetek 6:1–4). Pál apostol arról is ír, hogy a Szent Szellem természetfeletti segítséget nyújt, ha nem tudjuk, hogyan kell imádkoznunk (Róma levél 8:26–27). Ha a mai egyház is szeretne olyan hatást tenni a kultúrára, mint a korai egyház, az csak imádság útján lehetséges.

Az adakozás is a dicsőítés egyik formája, ugyanakkor felelősség is. Az adakozás azzal kezdődik, hogy elismerjük, minden Istené (Zsoltárok 24:1), a tized pedig – azaz, hogy bevételünk 10 százalékát visszaadjuk a gyülekezetünknek – a megfelelő, méltó válasz Isten gondviselésére (Malakiás 3:8–10, Példabeszédek 3:9–10), de az adakozás  azonban nem csak a tizedet jelenti, hanem azt is, hogy nagylelkűen adunk, ha valaki szükséget szenved (1 Korinthus 16:1–2, 1 Korinthus 8:1–15, 9:6–15, Filippi 4:10–20). Azonban az adakozás is csak akkor tölti be célját, ha Isten dicsőségére szolgál (Kolossé 3:17, 1 Korinthus 10:31).

A bibliai célkitűzések közül egyik sem nélkülözhető, sőt, mindegyik létfontosságú, mivel egészségessé és hatékonnyá teszi a gyülekezet. Az a közösség azonban, amely csak egy vagy két célt hangsúlyoz, korlátozza szolgálatát, és működésképtelenné válik. Hasonlóképpen csak az tekinthető hatékony és egyre érettebb keresztyénnek, akinek életében a célok megfelelő és kiegyensúlyozott mértékben vannak jelen. Ezzel szemben, ha valaki csak a kedvenc céljaira fókuszál, a többit pedig elhanyagolja, nem élhet működőképes keresztyén életet. Ami nagyban történik a gyülekezetben, az történik kicsiben a keresztyénekben. Ha tehát egészséges, hatékony tanítványokat akarunk, ahhoz egészséges gyülekezetek kellenek.

Szerző: Dr. LeRoy R. Bartel

Dr. LeRoy R. Bartel a Southwestern Assemblies of God egyetem biblikus és gyülekezeti szolgálatot oktató karának dékánja (Waxahachie, Texas, USA).