Jézus élete és halála az emberiség keresztútjánál történt. Amikor megfeszítették, Pilátus megparancsolta, hogy a kereszt felirata héberül, latinul és görögül, a korszak három fő kulturális csoportjának nyelvén is megjelenjen. A kereszt bűnbocsánatot hirdető eseménye minden kulturális határon átível, s ezt kéne tennie a róla szóló üzenetnek is.

Ahogy az idegen tájakra látogató misszionáriusoknak, úgy nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan közvetíthetjük az evangélium üzenetét a sajátunktól eltérő kultúrákban; az ő készségeikre és érzékenységükre van szüksége az egyháznak, hogy elérje a mai szekuláris társadalmat. A hagyományosan keresztyénnek mondott nemzetek ma már nem igazán tekinthetők annak, az elmúlt évtizedekben egy inkább posztkeresztyén kultúrává alakultak. Az egyháznak ma rendkívül kevert kultúrájú közegben kell hirdetnie Krisztus üzenetét.

Ahhoz, hogy ezt hatékonyan tehessük, fel kell ismernünk, hogy egyházi közegből kommunikálunk a világi közeg felé. Lehet, hogy ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk, de ha életünk nagy részét a gyülekezetben töltöttük, felfogásunk, értékrendünk, sőt, a szókincsünk is az egyházat tükrözi. Lehet, hogy egy nyelvet beszélünk, de keresztyénként gyakran használunk egyházias fogalmakat, amelyeket a világiak máshogy, vagy egyáltalán nem értenek. Ha a hitetlenekkel is a keresztyént zsargont használjuk, kommunikációs falat emelünk magunk köré. Ha olyan szavakkal dobálózunk, mint „megváltás”, „evangélium” vagy „kenet”, azt mi talán értjük, de akik nem ismerik őket, azokat összezavarja. A hitetleneket saját szavaikkal kell elérnünk, nem a mieinkkel.

Pál apostol ezt írja a Kolossé 4:2–6-ban: „ Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek! Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk Krisztus titkát – amely miatt most fogoly is vagyok –, hogy azt úgy hirdethessem, amint szólnom kell róla. Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”

Pál megmutatja, hogy ha evangelizálunk, arra támaszkodjunk, amit Isten cselekszik. Azt kéri a hívektől, imádkozzanak, hogy Isten nyisson ajtót Pál szavai előtt és segítsen neki, hogy tisztán közvetítse üzenetét, úgy, ahogy kell. Nem csak abban függünk Istentől, hogy ajtót nyisson igéjének, hanem abban is, hogy  érthetően szóljunk, és bölcsen viselkedjünk azokkal, akik nem járnak gyülekezetbe.

Prófétai módon kell szólnunk, bátran, a Szent Szellem erejével hirdetve a Jézusról szóló jó hírt, de fontos az is, hogy hallgatóságunk nyelvét beszéljük, és Pál apostolhoz hasonlóan felismerjük, hogy Krisztus titkát érthetően és bölcsen kell közvetíteni mások felé.

A „kívülálló” szó, amit Pál használ, rendkívül beszédes. Mindannyian megtapasztaltuk már, milyen kívülállónak lenni. A bennfentesek vicceit és szavajárását csak ők értik, ezért kimaradunk a társalgásból, mintha magánügyekbe avatkoztunk volna. Krisztus üzenete viszont egyáltalán nem magánügy, nyilvánosan kell azt közölnünk.

Jézus mindig úgy tanított, hogy megértsék a nyelvezetét és a fogalmakat, és kötődni tudjanak hozzá. Az újszövetégi időkben a zsidók és a samaritánusok között feszült a legnagyobb kulturális ellentét, Jézus azonban még ezt is áthidalta.

Az irgalmas samaritánus példázata válaszként született egy törvénytudó kérdésére: „Ki a felebarátom?” Valójában a törvénytudó azt akarta tudni, „Ki nem a felebarátom?” Igazából csak arra volt kíváncsi, hogy kit nem köteles úgy szeretni, mint saját magát. A példázatból kiderül, hogy a bajba került ember zsidó volt, ahogy azok is, akik elmentek mellette. Egyedül a samaritánus viselkedett úgy, mint a szükségben lévő ember felebarátja. Egyszerű a képlet: a samaritánus azért segített a bajba jutott emberen, mert épp arra járt. Ez a mi felebarátunk: aki épp arra jár.

Minden új nemzedék olyan emberekből áll, akiket meg kell szólítanunk. A mi felebarátaink – akik épp arra járnak – nagyon mások, mint az előző generáció. És meg kell őket szólítanunk.

Mikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélgetett a kútnál, olyan nyelvezetet és képeket használt, melyeket megértett az asszony. Világosan beszélt a bűnről, de a beszélgetést mégis az asszony szükségletei és érdekei mentén vitte. Jézus vezette a beszélgetés menetét, de nem uralta le azt teljesen. Válaszokat adott az asszonynak, s Pál apostol erre szólít fel bennünket is.

Mikor egy barátommal Moszkvában sétáltunk, sokakat megállítottunk néhány szóra. Egy lánynak is szóba hoztuk Istent, mire így felelt: „Hiszek Istenben, de nem vagyok benne biztos, hogy képes megoldani Oroszország problémáit. Nem járok templomba, mert ott leginkább öregek vannak, és még azt sem engedik, hogy nadrágot hordjak.”

Rettenetesen felkavart, hogy a lány azért nem találkozott az evangéliummal, mert azt érezte, nem mehet úgy el a templomba, ahogy van. Rengeteg megtérésre hívásnál énekli a kórus a „Just as I am” (Amint vagyok) kezdetű éneket, néha mégis azt várjuk el az emberektől, hogy az egyház szabályai szerint menjenek Krisztus elé.

Hogyan tudnának a keresztyén hívők hatékonyabban és érzékenyebben kommunikálni ebben a szekuláris világban? Három dolgot ajánlok: tanuljunk, hallgassunk és szeressünk!

Tanuljunk!

Gondoljuk át, melyek azok a keresztyén kifejezések és fogalmak, melyek idegenül hangzanak egy kívülálló számára, és tanuljuk meg ezeket a keresztyén igazságokat világi nyelvezettel elmagyarázni. Misszionárius szüleim mindig könnyen összebarátkoztak azokkal, akiknek nem volt semmilyen keresztyén hátterük. Meg kell ismernünk és értenünk a világiakat ahhoz, hogy bölcsen viselkedhessünk velük, szánjunk hát időt rájuk! Jézus először arra hívta el tanítványait, hogy „vele legyenek” (Márk 3:14). Fontos, hogy ne csak örökké létező lélekként tekintsünk a kívülállókra, hanem értékeljük őket emberként is.

Hallgassunk!

Ne csak prédikáljunk, hanem feleljünk a kérdésekre! Ne uraljuk le a beszélgetést, hanem vezessük! Ne feledjük, Pál apostol arra szólít fel, hogy „válaszoljunk” a kívülállóknak. Péter apostol így ír erről: „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek.” (1 Péter 3:15–16)

Szeressünk!

Egyszerűen csak szeressük az embereket! „A szeretet sok bűnt elfedez” (1 Péter 4:8), még a kulturális melléfogásainkat is. A kulturális tévedések megbocsáthatók, ha közben őszinte szeretettel szeretjük az embereket.

Az egyháznak saját kulturális keretein kilépve is hirdetnie kell Krisztust, számunkra ez nem lehetőség, hanem bibliai parancs. A Kolossé 4:4–6-ban Pál kétszer is használja a a görög „dei” szót, amely annyit tesz, „muszáj” vagy „szükséges”. Pál arra szólít fel itt, hogy Krisztus üzenetét érthetően kell hirdetnünk, és bölcsen kell felelnünk a kívülállók kérdéseire.

Isten azért helyezte egyházát a világba, hogy só és világosság legyen, és hasson a körülöttünk élőkre. Bárki is van mellettünk, el kell érünk őt. Az egyház nem szigetelődhet el a szekuláris társadalomtól, hanem be kell hatolnia oda, hogy részt vegyen Isten szuverén művében, és az embereket „a sötétségből az ő csodálatos világosságára”  hívja (1 Péter 2:9).

+ posts

Randy Hurst (Springfield, Missouri, USA) az Assemblies of God World Missions pünkösdi világmissziós szervezet kommunikációs igazgatója és evangelizációs küldetést felügyelő tisztviselője