A faji és etnikai sokszínűség teológiája

Imádságainkban rendszeresen kérjük, hogy legyen meg Isten akarata, amint a mennyben, úgy a földön is. De vajon mit is akar Isten? Egyrészt, fajokon és etnikumokon átívelő egységet a sokszínűségben. Az örökkévalóságban Isten minden nemzetből kihívott népe együtt fogja dicsőíteni őt trónjánál (Jelenések 5:9; 7:9). Isten az egyházat – mint királysága örököseit – használja fel, hogy előrevetítse, milyen jövő vár ránk. Az istentiszteletben megjelenő faji és etnikai sokszínűség a mennyország előíze.

2006-ban pünkösdiek és karizmatikusok együtt emlékeztek meg az Azusa utcai ébredés századik évfordulójáról. Az afroamerikai pásztor, William J. Seymour által vezetett megújulást kezdettől fogva faji sokszínűség jellemezte. Ne lepődjünk meg, hogy a modern pünkösdi mozgalom soknemzetiségű környezetben született meg, hiszen az első pünkösd is ezt közvetítette.

Pünkösd, a „fordított Bábel”

Isten azt ígérte, népe az utolsó napokban Szelleme által az ő nevében szól majd, az első pünkösd alkalmával pedig el is kezdte beteljesíteni mindezt (Cselekedetei 2:17–18). Legelőször más népek nyelvén beszéltek (Cselekedetek 2:4–6), a sok különbözű nemzetből származó zsidók pedig felismerték az általuk beszélt nyelveket (Cselekedetek, 2:9–11).

Számos tudós megjegyezte, hogy azok a helyek, ahonnan ezek a zsidó férfiak érkeztek, megfeleltethetők az 1Mózes 10-ben sorolt népeknek (kivéve, hogy első századi nyelven adja meg azokat). Az 1Mózes 11-ben Isten összezavarta a népek nyelvét Bábel tornyánál, és szétszórta őket, pünkösdkor pedig ennek épp az ellenkezője történt: bár Isten ismét nyelvek sokaságát adja az embernek, most nem azért, hogy összezavarja őket, hanem hogy a nyelveken szólás új ajándékával egységes gyülekezetet hívjon életre a különböző kultúrákból, előrevetítve ezzel a Cselekedetekben később kibontakozó tervét.

Vajon a faji és etnikai egység kérdése mennyire járul hozzá a pünkösd megértéséhez? Idézzük fel Jézus üzenetét: erőt kapunk, amikor eljön a Szent Szellem, és a föld végső határáig, tehát a világ összes népe számára tanúk leszünk (Cselekedetek 1:8). A kultúraközi tanúságtétel annyira jelentős a Szent Szellemtől kapott erő szempontjából, hogy Isten úgy döntött, különleges jellel támasztja alá: szolgái más népek nyelvén imádkoznak. Így tehát nem meglepő, hogy az Azusa utcától napjainkig a pünkösdi mozgalom védjegye a misszió, ezért tekint a keresztyén világ nagy része a hatékony misszió követendő példájaként a pünkösdiekre.

Néhány látnok és sok nehézfejű

Csak azért, mert a Szent Szellem erőt ad ahhoz, hogy hidakat képezhessünk kultúrák, fajok, és etnikai csoportok között az evangélium által, még nem fogjuk automatikusan megérteni a tőle kapott erőt, sem kihasználni azt. A jeruzsálemi gyülekezet is elég lassan értette meg, mi is Isten terve.

A görög nyelvű zsidókeresztyének – az egyik kulturális kisebbség a jeruzsálemi gyülekezeten belül – értették meg először ezt a látást. Ők már eleve több kultúrát is ismertek, ezért volt némi érzékük a kultúrákon átívelő szolgálat dinamikájához. Az egyik görögül beszélő prédikátor, Fülöp tört utat az egyház samáriai missziós munkája előtt (Cselekedetek 8:5–13), amikor pedig a Jeruzsálemből érkező apostolok látták, hogy mindez az Úrtól van, ők maguk is becsatlakoztak (Cselekedetek 8:25), az első lépést mégis Fülöp tette meg.

A samáriai ébredés után Isten egy Etiópiából származó fontos udvari tisztségviselőhöz küldte Fülöpöt (Cselekedetek 8:26–39), és végül ebből a tisztségviselőből – aki eunuchként nem válhatott teljesen zsidóvá – lett az első keresztyén. Megtérése nem kavart az indulatokat: mivel egyből visszatért szülőföldjére, a jeruzsálemi gyülekezet nem is tudott róla, vagy legalábbis nem abban az országban élt, és így nem teremtett kellemetlen precedenst.

A körülmetéletlen pogányok befogadása viszont elkerülhetetlen ellentéteket szült. Nem sokkal később Isten Kornéliusz, a Júdeát megszálló római hadsereg tisztjének házába küldte Pétert. Bár Jézus megparancsolta az apostoloknak, hogy a világ minden népét tegyék tanítvánnyá, Péternek mégis egy drámai látomásra volt szüksége, hogy új megvilágításban lássa a pogányokat (Cselekedetek 10:28–29). Péter csak akkor értette meg, hogy Isten elfogadja ezeket a pogány származású hívőket, amikor látta a Kornéliuszra utaló látomást, és tapasztalta a háza népére is kiáradó Szent Szellemet. (Cselekedetek 10:44–48) A jeruzsálemi gyülekezet is csak akkor fogadta el, hogy Isten a pogányokat is hívja, amikor Péter beszámolt az Isten tervét megerősítő jelekről és csodákról (Cselekedetek 11:18).

A tragikus reakció

A jeruzsálemi gyülekezet egészen addig nem zavartatta magát a maroknyi pogány megtérőn, amíg maroknyian maradtak, azaz, amíg kivételkénttekinthettek rájuk. Amikor azonban nagy számú körülmetéletlen csoportok megtéréséről érkeztek a hírek, emelkedett a tét is.

A zsidó tanítás szerint, ha egy pogány a judaizmus követőjévé akart válni, körül kellett metélkednie, kortársaik ezért rossz szemmel nézték volna, ha Jézus jeruzsálemi követői nem várják el ugyanezt. A szűnni nem akaró pogány elnyomás, a templomot bemocskolni igyekvő őrült császár, és egy nacionalista hevületetet kavaró zsidó király mind hozzájárult ahhoz, hogy az első század negyvenes éveitől kezdve Jeruzsálem egyre konzervatívabbá vált. Az egyház legtöbbször kultúrája jó és rossz oldalát egyaránt visszatükrözi, és ez alól a jeruzsálemi gyülekezet sem volt kivétel. Néhányan a pogányok körülmetélését követelték (Cselekedetek 15:1–5, vö. Galata 5:11; 6:12). Ma is megesik, hogy a misszionáriusokat útnak indító gyülekezetek összetévesztik a kultúrát az evangéliummal, és elvárják, hogy a frissen megtértek is az anyagyülekezet kultúrájához alkalmazkodjanak.

A gyülekezet ezért ismét összeveszett azon, vajon a pogányokat úgy kell-e elfogadni, ahogy vannak, anélkül, hogy fel kellene adniuk kultúrájukat. Pál és Barnabás beszámolt arról, hogy Isten jelekkel erősítette meg szolgálatukat, Péter emlékeztette a gyülekezetet, mi történt Kornéliusz házánál, Jakab pedig egy szentírási szakaszt idézett (Cselekedetek 15:7–21), így sikerült megőrizni a gyülekezet egységét.

A nacionalizmus azonban tovább erősödött  Jeruzsálemben, ami csak fokozta a feszültséget a helyi gyülekezet és a fiatalabb, Szentföldön kívüli közösségek között. Pál békeküldetésnek tekintette Jeruzsálembe tett utolsó látogatását. Magával hozta a diaszpórákban létrejött zsidó-pogány vegyes gyülekezetek képviselőit, az elszegényedett jeruzsálemi keresztyéneknek szánt adománnyal együtt. Hamar kiderült, hogy néhány hívő hitt a róla terjedő hamis szóbeszédnek, és arra jutottak, hogy ha Pál tiszteli a pogányok kultúráját, akkor biztos megtagadta saját, zsidó hátterét (Cselekedetek 21:21). Pál beleegyezett, hogy nyilvánosan megerősíti előttük saját zsidó identitását, ha ezzel cáfolni tudja a róla keringő téves híreket (Cselekedetek 21:23–26).

Egyesek azonban, akik ellenezték Pál pogányok felé végzett misszióját, megtámadták a békítő szolgálatot végző apostolt (Cselekedetek 21:27–29). Ebben az ellenséges légkörben Pál még egyszer megpróbálta megmagyarázni küldetése lényegét, és a templomban összegyűlt tömeg végighallgatta, ahogy Jézust hirdette. Talán páran azt remélték, olyan sokan megtérnek majd erre is, mint Péter beszéde után, egy nemzedékkel korábban. Pál azonban – elhívásához méltón – egyre csak Jézusról: akik valóban befogadják az evangéliumot, azok Isten egyházának tagjává válnak, és Isten egyháza valódi tagjainak örömmel kell fogadniuk a többi tagot. Pál tehát elmondta, hogy Isten a pogányokhoz küldte őt (Cselekedetek 22:21), ezzel azonban feldühítette hallgatóságát, és ismét felszította a lázadás tüzét (Cselekedetek 22:22).

Pál hallgatósága azonban valamit nem tudott: valószínűleg Pál beszéde volt az utolsó lehetőség arra, hogy nemzetük felszabaduljon. Egységes zsidó-pogány gyülekezetet létrehozni nem tűnt egyszerű feladatnak, de az alternatíva, a dühös nacionalizmus végül Jeruzsálem pusztulásához vezetett, alig néhány évvel később. Dicséretes, hogy a hatalmas jeruzsálemi gyülekezet sikeresen elérte saját közegét (Cselekedetek 21:20), a pogány misszióval szemben táplált gyanújuk azonban szűklátókörűségre utalt. Isten tervében a diaszpórákban alakult, nehézségekkel küzdő új gyülekezetek jelentették a jövő magvait.

Egy másik modell

Jeruzsálem majdnem teljesen zsidó város volt, így nem várhatjuk a helyi gyülekezettől, hogy több etnikumnak is otthont adjon, bár sokat segített volna, ha jobban megbecsüli a vegyes etnikumú közösségeket. Antiókhiában, a világvárosban azonban egészen más volt a helyzet, ott a zsidók, a görögök, a szírek kisebbségnek számítottak. A szétszóródott görög nyelvű zsidókeresztyének ebben a közegben kaptak elhívást a Szellem által, hogy a pogányok között evangelizáljanak (Cselekedetek 11:19–21).

Miután az antiókhiai gyülekezet kevert etnikumú közösséggé vált, sokszínű vezetőséget választottak, akik érzékenyen odafigyeltek a gyülekezetet alkotó csoportok szükségleteire. Maga Saul Tarzuszban született, de Jeruzsálemben nőtt fel (Cselekedetek 22:3). Tanulmányaiból és kapcsolataiból kiderül, hogy magas rangú családból származott, bár római polgárjogát valószínűleg felszabadított rabszolga-ősöktől örökölte. Barnabás ciprusi lévita volt, Manaén Heródes Antipásszal nevelkedett, Lúciusz pedig cirénei volt, egy olyan kozmopolita város lakója, ahol együtt éltek görögök, zsidók és észak-afrikaiak. Simont „Niger” néven is ismerték, amely átlagos római elnevezésnek számított, ám ha becenévként alkalmazták, azt jelentette, „fekete”. Számos tudós úgy véli, Lúciuszhoz hasonlóan ő is Észak-Afrikából származott, talán judaizmusra áttért afrikai ősöktől (Cselekedetek 13:1).

Az antiókhiai gyülekezet arra kapott látást, hogy több etnikumot is magába foglaló, többnemzetiségű gyülekezeteket plántáljanak nem csak Antiókhiában, hanem az egész világon. Csakis a Szent Szellem által inspirált hit mert ilyen nagyot álmodni, hiszen a feladat hatalmasnak tűnt: legalább száz millióan éltek az ismert világban, akik közül csak egy maroknyi nem zsidó származású ember hitt az egy Istenben. Az antiókhiai gyülekezet azonban valóban telve volt Szent Szellemmel. Az a Szent Szellem, aki pünkösdkor sokszínű egyházat hirdetett, aki Fülöpöt egy afrikai tisztségviselőhöz, Pétert pedig Kornéliuszhoz küldte (Cselekedetek 8:29, 10:19), aki önmagát adta a samáriaiaknak és a pogányoknak, hogy ezzel bizonyítsa, Isten őket is elfogadja (Cselekedetek 8:14–17, 10:44–46) – ugyanez a Szellem küldte el Pált és Barnabást is (Cselekedetek 13:2,4), ők pedig elindultak, hogy Cipruson és Kis-Ázsia déli részén evangelizáljanak. Következő útján Pál elhagyta Tróászt, és Filippibe ment, ahol a görögök és a rómaiak úgy tekintettek rá, mint aki ázsiai üzenetet hoz be Európába. Ami azonban még fontosabb – biblikus szemszögből nézve –, Isten tovább munkálkodott azon, hogy minden nemzethez eljuttassa egyetemes üzenetét.

A Szent Szellem vezetése alatt Pál kész volt saját kultúráját úgy alakítani, hogy minden emberhez elérjen Krisztus kultúrákon átívelő üzenete (1Korinthus 9:19–23). Mint ahogy a jeruzsálemi templomban hirdetett – és elutasított – üzenetéhez (Cselekedetek 22:21–22) hasonlóan leveleiből is egyértelműen kiderül, milyen fontos a különböző népek egysége az evangélium lényege szempontjából. A gyülekezet még Pál idejében is az Isten által egykor rendelt vonal mentén oszlott meg zsidókra és pogányokra. Ha megfigyeljük, hogyan emelkedik felül a Pál által hirdetett örömhír azon a megosztottságon, melyet egyszer maga Isten hozott létre, mi is felbátorodhatunk arra, hogy ugyanezt az evangéliumot alkalmazzuk ma is az emberi büszkeség és önzés által megosztott területekre.

Etnikai egység és Pál evangéliumának lényege

Ha esetleg kísértést érzünk arra, hogy megkérdőjelezzük, vajon az evangélium valóban beszél-e etnikai és faji egységről, nem kell sokáig keresgélnünk. Pál a római szentekhez írott levelét egy etnikailag megosztott gyülekezetnek címezte. Pár évvel korábban Claudius császár kiutasította a zsidókat Rómából, ezért a zsidókeresztyének, mint például Akvila és Priszcilla, máshol telepedtek le (Cselekedetek 18:2). A kiutasítás miatt a római gyülekezet valószínűleg többnyire pogányokból állt, jónéhány évig, amíg Claudius meg nem halt, és a zsidó keresztyének vissza nem tértek. A zsidó és pogány gyülekezeteknek most már gyakorlati és értékbeli különbségeik ellenére is együtt kellett élni, de a köztük lévő különbségek kulturális ellentétet szültek.

Pál figyelmeztette őket, hogy az evangéliumban megélt egységüknek felül kell emelkednie különbségeiken (Róma 1:16; 10:12–13). Kimondta, hogy a pogányok ugyan elveszettek (Róma 1:18–27), de a zsidók sem kevésbé (Róma 2:12–29), Isten előtt minden ember bűnös (Róma 2:9; 3:9). Ha azonban mind egyformán elveszettek vagyunk, akkor ugyanazon feltételek szerint menekülhetünk meg: a Krisztusba vetett hit által.

Sok zsidó gondolta úgy, hogy azért üdvözülnek, mert Ábrahám gyermekei, és a körülmetélés szövetsége által az üdvösség rögtön az övék. Pál mégis arra figyelmezteti a római híveket, hogy az üdvösség szempontjából nem a szellemi körülmetélkedés számít, vagy hogy valaki Ábrahám szellemi utóda (Róma 2:25–29; 4:9–12), hanem hinniük kell, ahogy Ábrahám is hitt (Róma 4:11–12,16). Sőt, ha valaki még mindig arra alapozná üdvösségét, hogy Ábrahámtól származik, Pál emlékezteti őket, hogy mindnyájan egyben Ádám utódai is vagyunk (Róma 5:12–21). A zsidók úgy gondolták, mivel övék a törvény, felsőbbrendűek a pogányokkal szemben, Pál azonban rámutat, hogy bár a törvény megtanítja, mi a jó és a rossz, arra nincs hatalma, hogy bárkit igazzá tegyen (Róma 7:7–12).

Bár a zsidó nép valóban bírt néhány különleges kiváltsággal (Róma 9:4–5), ezek mégsem garantálták az üdvösséget. Nem Izmael, és nem is Ézsau kapta az ígéretet, tehát önmagában az, hogy valaki Ábrahámtól származik, nem biztosítja, hogy részese lesz Isten üdvözítő szövetségének (Róma 9:6–13). A zsidók Ábrahámtól eredő kiválasztott voltukat hangsúlyozták, de Isten bárkit kiválaszthat üdvösségre, tekintet nélkül annak származására (Róma 9:19–29). Mindannyian egyféleképpen üdvözülhetünk: a Krisztusba vetett hit alapján (Róma 9:30–10:15). Ezért tehát az evangélium nem csak Istennel, hanem egymással is megbékéltet bennünket.

A római gyülekezetben azonban nem csak az okozott problémát, hogy a zsidók lenézték a pogányokat. Pál a pogánykeresztyéneket is figyelmezteti, hogy ne vessék meg a zsidókat, se örökségüket (Róma 11:17–24). A római pogányok részben azért nézték le a zsidókat, mert számukra furcsának tűnt a rengeteg, római gyakorlattól eltérő étkezési szokás és ünnepnap. Pál felhívja a figyelmet, hogy nem nézhetjük le egymást ilyesfajta különbségek miatt: a kultúránk talán különbözik, Krisztusban mégis egyek vagyunk (Róma 14:1–23). Az egység nem egyformaság, ez utóbbi ugyanis gyakran azzal jár, hogy a kisebbség beolvad az uralkodó kultúrába, nekünk viszont meg kell becsülnünk a különböző kultúrákból hozott ajándékokat, amelyeket nem valamiféle megakultúra, hanem közös hitünk és a Szent Szellem egyesít.

A levél vége felé Pál Jézust (Róma 15:8–9) és önmagát (Róma 15:16,25) hozza példaként mint mindenki szolgái. Utolsó szavaiban arra inti olvasóit, hogy óvakodjanak azoktól, akik szakadásokat okoznak (Róma 16:17). A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy együtt kell dolgoznunk, élnünk, egymás iránti szeretetben (vö. Galata 2:11–14). A Római levélben Pál arra biztatja a híveket, hogy egy olyan akadályon emelkedjenek felül, amelyet maga Isten emelt a múltban zsidók és pogányok között. Ha ez valóban igaz, vajon mennyivel inkább sarkall ez minket arra, hogy ledöntsük azokat az akadályokat, melyeket az emberi gyarlóság és intolerancia emelt közénk.

Új templom

Pál templomi konfliktusa akkor kezdődött, amikor néhány efezusi zsidó tévedésből megvádolta, hogy egy efezusi pogányt hozott magával Jeruzsálem szent templomába (Cselekedetek 21:28–29). Mivel mind Pál vádlói, mind pogány társa Efezusból érkezett, az ottani gyülekezet biztosan értesült arról, hogyan került Pál római fogságba.

Amikor Pál az efezusi levelet írta, a gyülekezet tudta, hogy azzal vádolják, bevitt magával egy pogányt a templom belső udvarát elválasztó falon túlra, ahova csak zsidók léphettek be. Ez a felosztás nem szerepelt az Ószövetségben, csak a Nagy Heródes által épített templomban, hogy megfeleljen a papok tisztaságról alkotott elképzeléseinek. Pál és efezusi hallgatósága szemében mi sem szimbolizálhatta volna jobban a zsidókat és pogányokat elválasztó akadályt, mint ez a fal, ezért volt számukra Pál üzenete ilyen mellbevágó: egy új templomról beszélt, és kijelentette, hogy Krisztus keresztje lebontotta a két nemzetséget elválasztó falat (Efezus 2:14,19–22).

Nem Pál volt azonban az első, aki a templom ilyesfajta felosztását kifogásolta. Egy nemzedékkel korábban maga Jézus borogatta fel a templomban felállított asztalokat, és azt kiáltotta, hogy a templomnak az „imádság házának” kellene lennie „minden nép számára”, ők mégis „rablók barlangjává” tették (Márk 11:17). Jézus itt két igeszakaszt vont össze: az első kimondja, hogy Isten azt tervezi, a pogányokat is befogadja (Ézsaiás 56:3–7), a második pedig ítéletet mond azok felett, akik azt hiszik, a templom menedéket biztosít számukra az ítélettől, bűnbánat nélkül is (Jeremiás 7:4–14). Jézus tehát már itt ítéletet hirdetett a szegregált vallási intézmény felett, negyven évvel később pedig a földi templom már romokban állt.

Mikor a samáriai asszony felismerte, hogy Jézus próféta, arra is rádöbbent, hogy a zsidóknak igaza lehet a vallási kérdésekben. Hiszen a samáriaiak úgy hitték, Mózes után egészen a Messiás eljöveteléig nem várható próféta. Az asszony számára mindez azt jelentette, hogy számára nincs hely Istennél, mivel a samáriaiak nem látogathatták a jeruzsálemi templomot. Ezért beszélt neki Jézus egy új templomról, amely nem Jeruzsálemben (ahol a zsidók imádták Istent), de nem is a Garizim-hegyen áll (ahol pedig a samáriaiak), hanem Szellemben és igazságban (János 4:20–24). Az új templom ott van, ahol a Szent Szellem lakik, erről írja Pál, hogy mind zsidók, mind pogányok számára nyitva áll (Efezus 2:14–22).

A jeruzsálemi és az antiókhiai gyülekezet előtt

Bár az ősegyházban újdonságnak tűnt, hogy Isten terveiben multikulturális nép szerepel, Isten kezdettől fogva erre készült. Már a kezdetekkor Ábrámot választotta ki, hogy általa áldást nyerjen a föld minden népe (1Mózes 12:3; 18:18; 22:18).

Isten saját érdekükben választotta el Izráelt a többi néptől, de mindig tett kivételt, ezt az első keresztyének is hamar felismerték. Mikor azzal vádolták Istvánt, hogy tagadja a templom központi szerepét, ő emlékeztette vádlóit, hogy Isten Mezopotámiában szólt Ábrámhoz, Egyiptomban emelte magas rangra Józsefet, és a midjáni sivatagban jelentette ki magát Mózesnek. Ha akarta volna, István Jónásra is hivatkozhatott volna, vagy Dánielre és Eszterre, akik fogságban szolgálták Istent, vagy arra a rengeteg idegenre, akiket szívesen láttak Dávid királyságában (például: 2Sámuel 6:10–11; 15:18–22; 1Királyok 1:44).

Máté is ráismert ezekre az ószövetségi kivételekre. Habár a legtöbb ókori nemzetségtábla megfeledkezett a nőkről, Máté evangéliuma mégis olyan felsorolással indul, amelyben négy asszony is szerepl, ráadásul nem Sárát vagy Rebekát, a híres családanyákat említi, akiket várnánk, hanem a kánanáni Támárt (Máté 1:3), a jerikói Ráhábot (1:5), a móábi Ruthot (1:5) és a hettita Úriás özvegyét (1:6). Dávid király három őse, és Salamon király édesanyja is pogány származású volt, illetve Úriás feleségének esetében pogány kapcsolatokról beszélhetünk.

Máté nagyon körültekintően hozta ezeket a példákat, így például Józsué könyvéből (hogy rámutasson, a könyv nem minden pogány ellen szól), amely Ráhábot az izráeli Ákánnal állítja szembe. Ráháb saját háza tetején rejtette el a kémeket, és ezzel elárulta népét, de megmentette családját, Ákán pedig a zsákmányt rejtette el a föld alá, és nem csak népét árulta el, hanem családját is elpusztította. Hasonlóképpen Ruth könyve azt meséli el, hogyan válik egy móábi asszony Isten hosszútávú tervének részévé.

Máté tehát egészen kivételes felütéssel indította evangéliumát, nemzetségtáblája erőteljes üzenetet közvetített zsidókeresztyén kortársai felé. Míg az ókori zsidó nemzetségtáblák általában a tiszta izráeli származást hangsúlyozták, Máté szándékosan kiemeli, milyen soknemzetiségű Dávid király vérvonala, Jézus öröksége. (A Biblia számos más isteni céllal köttetett vegyesházasságról is beszámol, ilyen például József és Ászenat (1Mózes 41:45), Mózes és Cippóra (2Mózes 2:21), vagy Eszter és Ahasvérós (Eszter 2:17) házassága.)

A pogányok befogadása Jézus földi életében is hangsúly kapott. Habár a bölcsek Dániel ellenségei voltak, Máté beszámolója szerint perzsa bölcsek érkeztek, hogy a zsidók királyát imádják. Ezzel ellentétben a júdeai Heródes király úgy viselkedett, mint az az ókori pogány fáraó, aki lemészárolta a fiúgyermekeket (Máté 2:1–18). Heródes vérszomja arra kényszerítette Jézus családját, hogy az afrikai Egyiptomba meneküljenek, úgy, ahogy Mózes is Midjánba menekült annak idején a fáraó elől (Máté 2:13–15).

Máté evangéliuma több helyen is jelzi, hogy Isten minden nép felé elkötelezte magát. Jézus olyan területen élt, amelyet egykor a pogányokkal azonosítottak (Máté 4:15), meggyógyította egy római százados szolgáját (Máté 8:5–13), és bejelentette, hogy Isten sokakat népe közé számlál majd keletről – mint a bölcseket – és nyugatról is, mint a hívő rómait (Máté 8:11). Jézus pogányok által lakott területen is szabadított megszállottakat (Máté 8:28–34, lásd a disznókat a 8:30-ban), és Péter is egy hírhedten pogány vidéken tett hitvallást (Máté 16:13–20). Később pedig a keresztre feszítést végző pogány katonák ismerték fel először, ki is volt Jézus valójában (Máté 27:54). A Máté evangéliumának csúcspontján Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet (Máté 28:19–20), vegyék ki részüket az ígéretből, miszerint minden nemzet meghallja az evangéliumot (Máté 24:14).

Jézus egyértelművé tette, amit Isten már az Ószövetségben is akart, előkészítve ezzel az utat a Cselekedetekben megírt pogánymisszió előtt, amely pedig Krisztus sokszínű, minden nemzetből kihívott egyházára mutat előre.

Megélni az elköteleződést

Talán már az is előrelépésnek számít, ha elméletben hiszünk a sokszínűségben, a gyakorlatban megélni azonban sokkal nagyobb erőfeszítést kíván. Keresztyénként nem csak jól hangzó szavakat, hanem anyagi segítséget is nyújtanunk kell, tudva, hogy ahol az anyagi javaink vannak, ott lesz a szívünk is. Pünkösd után a korai egyházban nem csak azt tanulták meg, hogyan osztozzanak javaikon a hozzájuk közel állókkal (Cselekedetek 2:44–45), hanem azt is, hogyan juttassák el a rászorulóknak a világ többi részére (Cselekedetek 11:28–30). Pál utolsó jeruzsálemi útjának részben az volt a célja, hogy a pogány gyülekezetekben gyűjtött adományokat elhozza a rászorulóknak (1Korinthus 16:1–4; 2Korinthus 8:1-9:15), ezzel is kiábrázolva a zsidó és a pogány gyülekezetek közötti egységet (Róma 15:26–27). Bár a gyülekezeteknek önfenntartónak kell lenniük, az éhínség vagy a teológiai oktatás egészen más kérdés. Ma is vannak olyan helyek a világon, ahol anyagi lehetőségeinkkel a lehető leghatékonyabban szolgálhatjuk Isten királyságát. Egy testvérgyülekezeti kapcsolat Krisztus egyházának egységét is megerősítheti azáltal, hogy az egyházrészek megosztják Isten ajándékait egymás javára.

A különböző kultúrák közötti kapcsolat azonban nem csak a pénzről szól, hanem arról is, hol van a szívünk. 2001. szeptember 11-én dzsihadisták csaknem háromezer embert öltek meg az Egyesült Államokban, és bár az amerikai keresztyének joggal borzadtak el a tragédián, dzsihadisták pár nappal korábban Észak-Nigériában is keresztyén népirtásba kezdtek, ami végül jóval több áldozattal járt. Arról nem is beszélve, hogy becslések szerint legalább tízszer ennyi ember, legfőképp gyerekek halnak meg naponta alultápláltság, valamint különböző megelőzhető betegségek miatt.

A halottak, illetve a gyermeküket gyászolók közül sokan keresztyén testvéreink, és bár jogosan törődünk szülőföldünkkel, vajon mi hat meg jobban, az, ha földi polgártársainkkal történik valami, vagy az, ha mennyei polgártársaink szenvednek, nemzetiségre, fajra vagy etnikumra való tekintet nélkül? Elsődlegesen melyik királyság polgáraként azonosítjuk magunkat? Kihez hasonlítunk jobban, a jeruzsálemi gyülekezethez vagy az antiókhiaihoz?

Az elv azonban nem csak ezekre a távoli példákra érvényes. Ha néhány kisebbséghez tartozó keresztyén munkahelyi diszkriminációval szembesül, vagy nem sikerül beilleszkednie egy új kultúrába, hajlandóak vagyunk meghallgatni őket és melléjük állni, hogy megoldást találjunk problémáikra? Az etnikai és faji egységnek felül kell emelkednie az eszméken, és nekünk is Jézus áldozatkész szeretetének példáját kell követnünk, hogy úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket (János 13:14–15,34–35). Az áldozattal azonban együtt jár az áldás, hiszen Krisztus testének más részeiben olyan ajándékokat és javakat helyezett el Isten, melyeket ők oszthatnak meg velünk (például megtanulhatjuk, hogyan örüljünk a szenvedések közepette, hogyan állítsuk helyre, ami eltörött, vagy hogyan adakozzunk áldozatkészen).

Semmi sem lágyítja meg szívünket jobban más kultúrákban élő testvéreink iránt, mint az, ha megismerjük őket, és újra felfedezzük Krisztusban kapott egységünket. A különbözőségeket elsimítani persze sokkal nehezebb, különösen közvetlen közelről, a gyülekezeten belül, de ha hiszünk az evangéliumban, akkor abban is hinnünk kell, hogy elég kegyelmet kapunk a nehézségek leküzdésére.

Egy cikk talán felkelti az érdeklődésünket, de sokkal többet megértünk, ha a gyakorlatban is beleállunk a kultúraközi szolgálatba, ha meghozzuk az áldozatokat, megküzdünk a félreértésekkel, és megtapasztaljuk az áldásokat. Ha meghalljuk a más kultúrákból érkező, más etnikumú vagy fajú hívők szavát, ha tanulunk tőlük, akkor megtapasztaljuk a kultúrákon átívelő egységet.

Befejezésül

A faji és etnikai sokszínűség bibliai alapjairól szóló értekezésünket János apostol látomásával kezdtük, amelyben minden nép együtt dicsőít a mennyben. Mikor Morris Williams, egykori afrikai misszionárius az Assemblies of God Teológiai Szemináriumán tanított, erre a mennyei képre hivatkozva mutatta be, milyen fontos célja volt Istennek azzal, hogy különböző kultúrákat alkotott. Fontosnak találta, hogy ezek a kultúrák a teremtés csodálatos rendjét hirdessék mindörökké, mégis egységben összeforrva szolgálják az egy, igaz, élő Istent.

A bábeli zűrzavar helyreállt. Isten a nyelveken szólás ajándékával – sok más áldás mellett – számos nép nyelvét is megismertette velünk, jelezve, hogy minden nemzetséget, törzset, népet és nemzetet magában foglaló, egységes egyházat akar. Ez az elhívásunk, ez a végzetünk. Legyen meg az ő akarata, amint a mennyben, úgy a földön is. Ámen.


Hogyan legyünk kultúraközi közösség?

Egy kultúraközi  közösség egybeesik az egyház missziós parancsával, miszerint minden népcsoporttal meg kell ismertetni az evangéliumot (Máté 28:18–20). Ha Isten épp a helyi gyülekezet közelében adott otthont más nemzetiségű embereknek, ez mindenképpen missziós választ vár az adott gyülekezettől. „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem.” (Cselekedetek 17:26–27)

Egy kultúraközi közösség összhangban van az evangélium természetével: megbékéltetni a világot Jézus Krisztusban (2Korinthus 5:14–21; Galata 3:28). A helyi gyülekezet részrehajlás nélkül, a megbékélés szolgáiként nyit a körülötte élők felé.

Egy kultúraközi közösség az egyház természetét mutatja fel: a megváltás közösségévé lenni, amely tükrözi a Jézus Krisztusban létrejött új embert (Efezus 2:11–22). A különböző etnikumú és hátterű tagokból álló gyülekezetnek megvan az az előnye, hogy képes bemutatni, hogyan bontotta le a bennük munkálkodó Krisztus a gyűlölködés és ellenségeskedés válaszfalait.

Egy kultúraközi közösség az együtt dicsőítő sokaság képét idézi, amikor majd a minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből származó sokaság együtt fog dicsőíteni Isten trónja előtt (Jelenések 7:9–12). A helyi gyülekezet előtt ott a lehetősége, hogy bemutassa, milyen lesz, ha az eljövendő mennyei közösség együtt dicsőít.

David Wells a Pentecostal Assemblies of Canada pünkösdi felekezet Brit Kolumbia/Yukon territórium kerületének szuperintendánsa

Szerző: Dr. Craig S. Keener

Dr. Craig Keener az Asbury Theological Seminary Újszövetség Tanszékének tanára, tanulmányait az Assemblies of God Theological Seminary teológián végezte. 15 könyv (pl.: IVP Bible Background Commentary: New Testament (félmillió eladott példány), a Baker Academic gondozásában megjelent alábbi többkötetes művek: The Gospel of John: A Commentary; Miracles: The Credibility of the New Testament Accounts; és Acts: An Exegetical Commentary) szerzője