Szeretetteljes, gondoskodó kapcsolatok nyomában

Egészséges gyülekezeti kapcsolatok alatt azt a közösséget értjük, amelyben egyrészt a jó jelenlétét, másrészt a gonosz hiányát tapasztaljuk, a különböző demográfiai tényezők – a rasszizmus, a nemzetközpontúság, a társadalmi rétegződés, az iskolázottság szintje, a gazdasági befolyás vagy az egyéni teljesítmény – azonban állandóan akadályt gördítenek a valódi közösség elé. A Prédikátor könyvében említett bűnös törekvések – gazdagság, munka, bölcsesség és zabolátlan élet – földi törekvésekhez láncolnak bennünket, amelyek elválasztanak és elszigetelnek egymástól, és meggátolják, hogy szeretettel és gondoskodással forduljunk egymás felé.

A sokszínűségben rejlő kihívások

A legtöbb gyülekezetet a különböző természeti és demográfiai adottságok összessége határozza meg, környezetünket mégis átjárja a kulturális és etnikai sokszínűség; többnemzetiségű és többkulturájú valóságban élünk.

Nem újdonság, hogy az egyháznak többnemzetiségű, többkulturájú közegben kell szeretetteljes, gondoskodó kapcsolatokat építenie, hiszen már az Apostolok cselekedeteiben is azt olvassuk, hogy az első keresztyének életében is megjelent a kérdés. Az első diakónusokat például a héber és a görög származású özvegyeknek osztott étel kultúraközi különbségei miatt kellett megválasztani (Cselekedetek 6:1–6). Őszintén és erőteljesen, a nemzetközpontú gondolkodásra rámutatva ír a Szentírás arról is, milyen kelletlenül, aggodalmasan fogadta Péter, hogy egy római századosnak kell átadnia az örömhírt (Cselekedetek 10:28–29,34–35). Az első jeruzsálemi zsinaton is a gyakorlatok és szokások dilemmáját tárgyalták, amely a Krisztus testében egyesülő zsidók és pogányok kapcsán merült fel (Cselekedetek 15). Huszonegy évszázaddal későbbi interkulturális közegünknek is megvannak a maga problémái.

Örüljünk a sokszínűségben rejlő, szeretetteljes és gondoskodó egységnek!

Egység a sokszínűségben – hogyan tudunk őszintén örülni ennek? Mit tudunk tenni annak érdekében, hogy az az egység fejlődjön ki közöttünk, amelyről a János 17-ben olvasunk Jézus imájában? Nem csak az érzelmeink vagy az aktuális társadalmi tendenciák, hanem hozzáállásunk, értékeink és gyakorlatunk is gyakran eltér attól, amit Isten valóságként leírt. Ide tartozik az is, ahogyan kapcsolatokat építünk, kommunikálunk és törődünk egymással. Az Újszövetségben ötvenkét alkalommal fordul elő az „egymás” kifejezés. A Szentírás parancsai arra mutatnak, hogy mind Isten családjához tartozunk, akitől nevünket kapjuk (Efezus 3:14–15).

Az, hogy nevünket Istentől kaptuk, azt jelenti, hogy az emberi lét Teremtője, Szerzője és Tervezője definiál bennünket. Ha Istenről neveztek el, akkor az ő akaratának és céljának paraméterei határoznak meg, azaz, hogy azzá váljunk és úgy cselekedjünk, ahogyan Isten azt a világ teremtése előtt elképzelte számunkra. A Szentírás mondja meg, kik vagyunk és mit tegyünk, ezt hitelesíti pünkösd óta a Szent Szellem is.

Mindannyian az első embertől, Ádámtól származunk, a második embertől, Jézus Krisztustól viszont új emberséget kapunk. Bár Isten arra választotta ki Ábrahámot, hogy egy különleges nemzetet alapítson, és a törvényben (az első szövetségben) világos parancsokat is adott nekik, a kapcsolatra törekvő Isten új szövetséget kínál azoknak, akik hisznek az örömhírben. Parancsolatok újabb sorozata helyett Isten feladatot adott: kövessük őt. Erőt kaptunk arra, hogy szeretetben járjunk, ahogy Krisztus is tette, és szeretett gyermekekre jellemző módon, szeretetteljesen viselkedjünk (Efezus 5:1–2). Isten szívünkbe és elménkbe vési be az új szövetség jellemzőit (Jeremiás 31:33; Zsidók 8:10; 10:16): egyoldalú, feltétel nélkül érvényes, kegyelmes, irgalmas, megbocsátó, tévedéseinket nem emlegeti fel, erőt ad, bensőséges kapcsolathoz és állandó megújuláshoz, lényünk átformálódásához vezet.

Ha Isten megszólított bennünket, és elfogadtuk hívását, annak egyértelmű hatása lesz: innentől kezdve senkit sem ítélhetünk meg emberi szemszögből. Tehát nem kulturális vagy etnikai alapon szervezzük közösségeinket, hanem Krisztusban kapott új identitásunk nyomán, sőt Pál hozzáteszi azt is, hogy még Krisztusra sem úgy tekintünk többé, ahogy azelőtt tettük (2Korinthus 5:16). Tehát közösségeink nem kulturális vagy etnikai egységre épülnek, sem kulturális sajátosságokra, hanem arra, hogy mi Istenben gyökerezünk, hogy tőle kapjuk nevünket, és hogy annak a kultúrák felett álló parancsnak vetjük alá magunkat, hogy el kell fogadnunk egymást Krisztusban.

Nemzetközpontúság a Bibliában és annak kezelése

A nemzetközpontú gondolkodás erejét bizonyítja, milyen vonakodva fogadta Péter a kiváltságot, hogy Cézáreában ajtót nyithatott a pogány keresztyének felé (Cselekedetek 10). Háromszor kellett végignéznie ugyanazt a látomást, amely tisztátalan ételek elfogyasztására hívta, mert a látomás nélkül Péter igen nehezen fogadta volna el a megbízást.

A zsidók nemkívánatos, tisztátalan, és a legkevésbé sem választott népként tekintettek a pogányokra, így Isten királyságában sem volt helyük. Az Úrnak azonban más terve volt, amint az a Szentírásból kiderül. A mindent elrendelő Isten minden nemzetet és törzset elhívott, hogy népévé legyenek, és amit Isten megtisztított, azt még egy apostol sem nevezheti tisztátalannak.

Hogy jobban lássuk, milyen nemzetközpontú álláspontot képviseltek a magukat Isten követőinek vallók, figyeljük meg, mit felel Péter a Cselekedetek 10:14-ben: „Semmiképpen sem, Uram!” (Ha nemet mondasz, nem tartod Úrnak, ha Úrnak tartod, nem mondasz nemet.) Szemtelenség határát súroló kifogások hangzanak el akkor is, amikor az apostol és Kornéliusz, a római százados először találkozik (Cselekedetek 10:27–29). Bárhogy gondolkodott és viselkedett is először Péter, Isten volt olyan kegyelmes, hogy az apostol prédikációját félbeszakítva szentlélekkeresztségben részesítette Kornéliuszt és háza népét, élő és hallható, a zsidó tanítványok pünkösdi élményéhez hasonló jelként (Cselekedetek 10:44–46). Később a helyreigazított Péter védte a pogányok jogát az egyház első zsinatán Jeruzsálemben, hogy ők is részesülhessenek a Királyság előnyeiből és áldásaiból (Cselekedetek 15).

Az első zsinatot azért hívták össze, hogy megoldást találjon a nehézségekre, amelyeket a kultúraközi kapcsolatok okoztak Krisztus testében. Pál, Barnabás, Szilász és társaik missziós erőfeszítései pozitív eredménnyel jártak, és számos pogány hívővel gyarapodott az egyház.

A több kultúrát és etnikumot magába foglaló közösség számára az első kihívást az jelentette, hogy miként viszonyuljanak a pogány származású megtérőkhöz, és mit tegyenek velük. Az eltérések zavart és feszültséget eredményeztek, amelyeket először azzal akartak feloldani, hogy magukhoz hasonlóvá teszik őket. Megtárgyalták, hogyan asszimilálják, alakítsák át vagy ellensúlyozzák a problémás különbségeket, a Szent Szellem azonban megakadályozta, hogy zsidó mintába erőltessék a pogányokat, és a bölcsesség igéjén keresztül kijelentette, hogy ezeket a különböző származású híveket be kell fogadni Krisztus testébe, és méltósággal kell bánni velük, feltéve, ha bizonyos viselkedéseket kerülnek, nehogy megsértsék azokkal a zsidókat. Ez a néhány bibliai példa nekünk is utat mutat (Cselekedetek 15:5–21).

Befejezésül

Ha szeretetteljes és gondoskodó kapcsolatra vágyunk egy egészséges gyülekezetben, legyünk Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljünk szeretetben, ahogy Krisztus szeretett bennünket és önmagát adta értünk (Efezus 5:1–2). Ha így teszünk, kifejlődik bennünk Isten által rendelt valódi énünk, Krisztusban kapott identitásunk, a Szent Szellem pedig egészséges, ép személyiséget épít bennünk. Képesek leszünk szeretetben és gondoskodásban adni magunkat, bensőséges módon, és mindent megtehetünk, hogy mély kapcsolatokon keresztül valósítsuk meg Isten terveit.

Források

  • Crabb, Larry. Connecting: Healing Ourselves and Our Relationships. Nashville: W. Publishing Group, 1997.
  • Kraft, Charles és Marguerite Kraft. Christianity in Culture: A Study in Dynamic Biblical Theologizing in Cross-cultural Perspective. Maryknoll: Orbis Books, 2005.
  • Lingenfelter, Sherwood G. Agents of Transformation: A Guide for Effective Cross-cultural Ministry. Grand Rapids: Baker Book House, 1996.
  • Polischuk, Pablo. Llamando las Cosas por su Nombre. Miami: Vida, 2004.

Isten mentette meg ezt a szolgálatot

Russell Hodgins pásztor közel 19 évvel ezelőtt érkezett a Nemzetközi Keresztyén Központba (ICC) Staten Islandre, ahol elvállalta egy körülbelül 100 fős gyülekezet vezetését, a gyülekezettel együtt pedig annak anyagi csődjét, az elárverezés terhét is magára vette.

Az ICC sokáig igen sikeresen működött, egészen addig, amíg Brooklynból Staten Islandre nem költözött 1980-ban. Alapító pásztora nem sokkal később új szolgálatot vállalt, a gyülekezet létszáma csökkenni kezdett, és ellenőrizhetetlen adósságokba került.

– A kamat már napi 1000 dollárra rúgott, mire 1998 októberében megérkeztem – meséli Hodgins. – Emberi erőt meghaladó akadályok állták utunkat, tudtuk, isteni csoda kell, mint a Vörös-tenger szétválasztása. Isten mentette meg ezt a szolgálatot.

Ha megkérdezik Hodginstól, hogyan nőhetett egy hatmillió dolláros adósságban úszó, százfős gyülekezet létszáma több mint kétezer főre, melynek éves bevétele a 2 millió dollárt is meghaladja, nem szolgálhat sikerrecepttel.

– Sokan azt gondolják, ez így túl egyszerű, de elhatároztam, hogy Jézust és szeretetet fogom hirdetni. Jézus azt mondja, „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (János 12:32) Szerettem az embereket kultúrától és nyelvtől függetlenül, ezért minden kulturális és nyelvi háttérből érkeztek hozzánk. De ez nem csak rajtam múlott. Az egész csapat, kivétel nélkül elkötelezte magát, hogy minden egyes ember felé nyitni fogunk.

Isten megáldotta az ICC törekvéseit. Hodgins úgy hiszi, Isten rendelte úgy, hogy egy helyi befektető hatmillió dollárért megvette a gyülekezet kéthektáros birtokát, aztán azt a területet, amelyen a gyülekezet épülete állt, 2,6 millió dollárért visszavásárolhatták tőle, a fennmaradó földön pedig építkezésbe fogott. A befektető még kezességet is vállalt az ICC kölcsönére.

Ma már a világ minden tájáról érkezők három angol nyelvű istentiszteletet látogathatnak vasárnap délelőtt, és egy spanyol nyelvűt vasárnap este.

– Keményen dolgozunk a gyülekezet egységéért – mondja Hodgins. – Nincs spanyol vagy angol gyülekezet, csak angol és spanyol nyelvű istentisztelet. Egy közösség vagyunk.

Hodgins hiszi, hogy Isten azért mentette meg az ICC-t, hogy hatással legyen New Yorkra és az egész világra.

– Hányan mentek már vissza tőlünk Haitire, Jamaikába vagy Bangladesbe, hogy hatással legyenek az ottaniak életére! Közvetetten módon mi is ott vagyunk velük.

Az elmúlt években Hodgins maga is több országban szolgált. Mesél a következő, lelkészeknek és gyülekezeti munkatársaknak tartott szemináriumról, amely Bangladesben lesz, ahová immár negyedik alkalommal látogat el.

– Hiszek abban, hogy ha kenettel dicsőítünk és hirdetjük az igét, ha kivétel nélkül mindenkit szeretünk, az építi az egyházat. Még mindig beleborzongok, ha elmesélem, mit tett értünk Isten.

Scott Harrup, felelős szerkesztő, Pentecostal Evangel (Springfield, Missouri, USA)

Szerző: Dr. Pablo Polischuk

Dr. Pablo Polischuk a Gordon-Conwell Theological Seminary teológia pasztorálpszichológia professzora (South Hamilton, Massachusetts, USA)