Hogyan látja Isten a népeket a Római levél alapján?

Keresztyénként nekünk is bele kell állni abba, amit Isten a civilizációval és a történelemmel véghez akar vinni, ezt fejezi ki zseniális éleslátással Pál a rómaiakhoz írt levelében: Isten a pogányok közül egy népet hív ki magának, és minden nemzetet házába gyűjt, hogy imádják őt. Isten minden fajra kiterjedő terve persze vonatkozik az Új Izráelre is. Mivel Isten multikulturális dicsőítésben akarja egyesíteni a nemzeteket, egyértelmű, hogy az ószövetségi Izráelnek is missziós és globális parancsot adott.

A zsidó nép nem engedelmeskedett Isten elhívásának, nem adták át az örömhírt a nemzeteknek, ezt akarták helyretenni a próféták. Jézus világosan közölte, hogy Isten királysága globális, nem pedig lokális uralom, ezt ismétli Pál a Római levélben:

„Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint – ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, de most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten rendelkezése szerint a próféták írásai által tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére.”

Róma 16:25–26

Az evangélium célja, hogy egy népet hívjon ki a világból Istennek, mintha különleges, sokszínű virágcsokrot gyűjtene össze. Az egyház jövője – a föld legnagyobb szervezeteként – Isten akaratának, a prófétai látásnak és a természetfeletti szándéknak megfelelően heterogén. Bibliai és pásztori parancsunk van arra, hogy jelen korunkban is e felé az egyre sokszínűbb egyház felé haladjunk Istennel. Ezen az úton a Római levél lehet segítségünkre.

A Római levél multikulturális teológiája abból fakad, hogy Pál megértette, mi volt Isten célja a népekkel az Ószövetségben. Pál a prófétáknak megígért jó hírként tekintett Isten nemzetekkel kapcsolatis tervére (Róma 1:2). A „népek apostolaként” is emlegetett Pál ajándéka az Izráelnek adott bibliai parancsban gyökerezett: Isten az evangéliumot „minden hívőnek üdvösségére adta, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek” (Róma 1:16).

Isten szándéka

Isten a kezdetektől fogva azt tervezte, hogy választott népén, Izráelen keresztül jelenti ki magát az egész világ számára (Róma 1:20; 3:2). Először Ábrahámot választotta ki mint a zsidó nép atyját. Isten az ókori Babilonból hívta el őt, Ábrahám pedig hitből engedelmeskedett Istennek, és körülmetélkedett (Róma 4:11).

Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy sok nép atyja lesz, nem csak a zsidó népé (1Mózes 12:3; 17:5; Róma 4:18). Isten szándéka kiderül Ábrahámhoz és Izráel népéhez fűződő kapcsolatából, ahogy az is, hogy Izráel büszkén hátat fordított ennek a szándéknak (Róma 10:3).

Isten kiválasztotta Ábrahámot, és kivezette a többi multikulturális, pogány isteneket imádó népcsoport közül. Arra hívta el Izráelt, hogy egyedül őt imádják, és másoknak is megtanítsák ezt (Róma 2:17–21). Jahve eredetileg azt tervezte, hogy Izráellel kötött szövetségén át jelenti ki magát minden nemzetnek. Isten példaként akarta a nemzetek elé állítani Izráelt: szeretnünk kell a körülöttünk élőket, és gondoskodnunk kell egymásról. Ebből kiderül, hogy Isten a teremtés óta mindig is multikulturális Isten volt, és népére is multikulturális küldetést bízott: hívjanak szövetségébe más népeket is.

A próféta zavarodott látása

Pál folyamatosan a prófétákra utal a Római levélben, főleg Ézsaiást idézi. Ézsaiás értette meg igazán, mennyire szívén viseli Isten a sokszínűséget, és prófétáin keresztül multikulturális igét szól:

„Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”

Ézsaiás 42:6

„Az idegeneket, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét […] elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véresáldozataik kedvesek lesznek oltáromon, mert az én házamat imádság házának fogják majd nevezni, minden nép számára!”

Ézsaiás 56:6–7

Pál úgy látja, Isten azt akarja, hogy minden nemzetet elérjen az örömhír, erről szól Ézsaiás és a többi próféta, ezt kapta küldetésül Izráel, később pedig az egyház. Küldetésünk prófétai, biblikus, kötelező érvényű. Isten nem csupán felvetette Izráelnek ezt a soknemzetű látomást, nekik kellett volna világítani a világban, hiszen missziós feladatot kaptak.

Pál a Róma 9–11-ben emlékeztet bennünket Izráel feladatára, és ez a látás jelenik meg a Róma 15:7-ben is. A befogadás teológiájával indít, amely megfelel az Ószövetség üzenetének is, és alapul szolgál a népeken átívelő imádáshoz és közösséghez. Az Újszövetségben ugyanaz folytatódik, amit Isten az Ószövetségben kijelentett céljával kapcsolatban. Például, Jahve ragaszkodott hozzá, hogy az izraeliták fogadják be a jövevényeket: „Mert Istenetek, az Úr istenek Istene […] aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek hát a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban!” (5Mózes 10:17–19) Jézus úgy beszélt a pogány népekről mint másik nyájáról (János 10:16), és Pál is értette a sokszínűség elvét (Róma 15), akárcsak János (Jelenések 7:9–10).

A jövevények részesei a szövetségnek

Az izraelitáknak be kellett volna vonzaniuk az idegen népeket az Istennel kötött szövetségbe, vendégszeretetükkel és Isten kijelentett jóságának és hűségének hirdetésével meg kellett volna nyerniük őket Isten szeretetének. Ha megbánták pogány életüket, és elfogadták a héber kultúrát és hitet, a prozelitákat is örömmel üdvözölték, és befogadták Isten népébe. Jézus és Pál, a korábbi prófétákhoz hasonlóan figyelmeztették a zsidókat, akik elhanyagolták és büszkén elutasították missziós, multikulturális küldetésüket.

Isten fajokon átívelő terve

Annak ellenére, hogy Isten világossá tette a zsidók számára, hogy kiválasztásuk jutalom, és nem érdemelték ki azt, ők mégis önelégülten süppedtek bele kényelmi helyzetükbe. Elfelejtették, hogy nem azért választotta ki őket Isten, mert különlegesek, hanem azért különlegesek, mert Isten kiválasztotta őket. Figyelmen kívül hagyták a szeretet és igazság átfogó parancsait, hanem biztonságuk tudatában, nyugodtan ültek komfortzónájukban (Mikeás 6:8; 3Mózes 19:18). Elfeledték, hogy Mózes afrikai nőt vett el, Ábrahám a mai Irakból vándorolt ki, és Ruth is pogány móábi nő volt. A Messiás nemzetségtáblájában megannyi nép fellelhető, és nem létezik tisztán zsidó vérvonal. Ironikus módon elfeledték, hogy saját örökségük is sokszínű, és kizártak másokat Izráel Istenének áldásaiból. Megtartották Isten törvényét, de emiatt úgy érezték, jobbak másoknál. Teljesen elfelejtették, hogy Jahve azért különítette el őket önmaga számára, hogy a népek világossága legyenek, és hátat fordítottak multikulturális parancsuknak. Ennek eredményeként küldetésük megfeneklett, és faji büszkeségük olvasztótégelyében kötöttek ki. Az izraeliták elvetették Isten multikulturális látását, helyette saját történelmüket, hagyományaikat és szigorú vallási gyakorlataikat emelték a helyére. Egység volt, küldetéstudat nem. Élő vizek forrásai helyett a misszió mozdulatlan állóvízzé apadt.

Prófétai látás a soknemzetiségű országról

Jézus, mint megtestesült Isten – a korabeli izraeliták arroganciájával ellentétben – erőteljesen és radikálisan megélte az Ószövetség befogadásteológiáját. Vitákat kavart, megrengette a beállt rendet, de közben mindvégig könyörtelenül hű maradt hozzá. Felkarolta a leprásokat, a görögöket, még a „kutyákat” is (így nevezték a zsidók a pogányokat). Magához ölelte ezt a sokszínű, bűnös világot, és minden megtérőt szívesen látott királyságában, ahol meggyógyulhattak és Isten közelében lehettek. Azt mondta, csak azt teszi, amit az Atyától látott (János 8:28): befogadta a pogányokat és a bűnösöket, betöltve ezzel a törvényt és a prófétákat (Máté 5:17–20), és arra ösztönözte a farizeusokat, hogy a Szentírás hangsúlyos tanítását gyakorolják, ne pedig a másodlagos dolgokhoz ragaszkodjanak. Pál a Római levélben is emlékeztet Jézus multikulturális hozzáállására: „egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint” (Róma 15:5).

Jézus felfedte Pál előtt királysága kultúráját, az apostol pedig az igazság és jóság, keresztyén hitünk vitathatatlan elemeinek mércéjeként tekintett Jézusra. Királysága minden társadalmi érték, hit és jelleg mércéje. Pál azt írja, „Isten országa […] igazság, békesség és öröm” (Róma 14:17). Természetéből fakadóan Isten országa megerősít, átfog és átalakít minden kultúrát, amelyben megjelenik. Ezért ha elfogadjuk, hogy egyik kultúra sem testesíti meg a teljes igazságot, és időnként minden kultúra nehezen tűri meg, a sajátunktól eltérő kultúrában is értékelhetjük Teremtőnk keze munkáját.

Pál a hitben erőtlen (Róma 14:1) és erős keresztyéneknek egyaránt ezt az igazságot akarta átadni: sokat tanulhatunk abból, hogyan találkoznak mások minden kultúra Urával. Ugyanakkor több kultúrát egyetlen működő testté összehangolni nem egyszerű feladat, ahogy azt a római gyülekezetben is látjuk (Róma 14:1-től 15:13-ig). Pál súlyos kulturális konfliktussal találta szemben magát.

Nemzeti sokszínűség a római gyülekezetben

A zsidó erőtlenek és a pogány erősek kérdése, amelyről a Római levélben olvasunk, remekül példázza a gyülekezetben megjelenő etnikai problémákat (Róma 14:1, 15:1), Pálnak is ebben a valóságban kellett bizonyságot tennie. A Római levélben Pál választ ad a kérdésekre, amelyek a Krisztusban megvalósuló isteni befogadásteológiával kapcsolatban felvetődnek, ahogyan azt Rómában a zsidók és pogányok is gyakorolták. Mi történik, ha a zsidók és a pogányok is üdvösséget nyernek, összegyűlnek, és közösen dicsőítenek? Vajon fehérek, feketék, barnák vagy ázsiaiak is képesek erre? Szükséges egyáltalán? Melyik szín – vajon kizárólag egy? – határozza meg az istentiszteletet? Miben más egy városi és vidéki gyülekezet? Megvalósulhat-e a kultúrák keveredése?

Nehéz kérdések ezek a fajok közti fronton, de az, ahogy Pál annak idején a többnemzetiségű közösségek problémáira reagált, ma is mérvadó lehet a pásztorok számára. A római gyülekezetben felmerülő zsidó-pogány konfliktusra adott válaszaiban Pál a mindenkori egyházra vonatkozó elveket fektetett le. Kielégítő válaszait azokra a biblikus, prófétai és teológiai alapokra építette, amelyeket Isten, illetve Jézus fektetett le az Ó- és Újszövetségben. A Róma 1:5-től kezdődően, a 15:13-mal bezárólag Pál elénk tárja a Krisztusban megvalósult befogadásteológiát, és már az elején felidézi multikulturális parancsunkat: azért kaptunk kegyelmet, „hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet” (Róma 1:5), és ugyanezzel zárja is levelét (16:26).

A (nem zsidó) népeket az ethné kifejezés jelöli, ebből származik etnikum szavunk is. A Róma 1:16 figyelmeztet, hogy Isten szeretetszövetségéről szóló jó hír „először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek” szól. Előtte Pál, mint zsidókeresztyén, alázatosan, de tudatosan a barbárok és görögök misszionáriusának nevezi magát (Róma 1:14). Igazi multikulturális apostol volt, akihez bátran fordulhatunk multikulturális kérdéseinkkel, a Római levélben megleljük a választ.

Isten népekről szóló kijelentése az egyházban

Amikor Pál a föld népei irányában megnyilvánuló missziós meggyőződéséről beszél, hatalmas prófétai igazságot jelent ki: a zsidók és görögök egyaránt nélkülözik Isten dicsőségét, és mindannyian Krisztusba vetett hitük által igazulnak meg (Róma 3:22–23). Az engedelmes hit példájaként Ábrahámot említi, minden nép atyját, és arra hívja Izráelt, emlékezzenek vissza félbehagyott küldetésükre: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” (Róma 10:15)

Egy jóval provokatívabb prófétai szakaszban Pál rámutat, hogy bár Izráel fellázadt, Isten multikulturális terve mégsem veszített érvényéből, ha őket időlegesen el is vetette: „»Megtaláltak azok, akik nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem kérdezősködtek utánam.« Izráelről viszont így szól: »Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.«” (Róma 10:20–21) Isten arra emlékezteti Izráelt (és minden lelkipásztort), hogy elveszítették missziós érzékenységüket a világ iránt, és kulturális komfortzónájukat választották. Mi is sokat tanulhatunk ebből. Az az elhívásunk, hogy keverjük a színeket – a templompadoktól kezdve a pulpituson át a presbiterségig –, már amennyire ezt demográfiai helyzetünk lehetővé teszi, és engedjük, hogy a Szent Szellem vezesse az ecsetet.

Központban a Biblia tanítása

Ha körbenézünk országunkban, eszünkbe jut, mit tervez Isten: minden kultúra, nyelv és dicsőítési forma családként éljen együtt az ő házában. Azt mondjuk barátainknak, hogy Isten mindenkit szívesen lát királyságában. De mit jelent itt az, hogy „szívesen látni?”

Az evangelikál hívők képmutatása a folyamatos önelégültségben gyökeredzik, abban, hogy sosem tudtuk felfogni Isten mindenkire kiterjedő, kifogyhatatlan irgalmát, kifogyhatatlan szeretetét a köztünk élő nem igazán szeretetreméltó emberek iránt. Minél inkább vallásunk vagy kultúránk határozza meg értékünket – színünk, munkafelfogásunk, a városrész, amelyben élünk –, annál jobban függetlenedünk Istentől, önelégülten, mint akik csak önmagukra támaszkodnak, hogy Krisztus sem tud rajtunk segíteni. Minél jobban tiltakoznak gyülekezetünk „erősei” (Róma 15:1), az ellen, hogy más kultúrák „erőtlenjeinek” terheit hordozzák, annál inkább kedvezünk önmagunknak Krisztus helyett. „Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt”, írja Pál (Róma 15:3). A kérdés tehát minden pásztor számára a következő: Olyan gyülekezetet építsek, amely elszigetel bennünket másoktól, vagy magamévá teszem Pál befogadásteológiáját? (Róma 15:7) Könnyű egy egyszínű, egynyelvű gyülekezetet alapítani, bárki képes rá. Inkább igyekezzünk színesíteni a képet! Ha az idő, a hely és a demográfiai adatok engedik, plántáljunk többnemzetiségű gyülekezetet! Az ám a kihívás! De ezért halt meg és támadt fel Krisztus. Megéri feláldozni kényelmünket azért, hogy nyelvek sokasága dicsőítse Istent!

Isten útja nem a könnyebb út

Pál apostol ezt írja a zsidó-pogány ellentétről, amely a római és számos más gyülekezetben felbukkant: „Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róma 15:7) A gyülekezetben felmerülő kulturális ellentétek fényében mondja ezeket a reménykeltő és dicsőséges szavakat, pedig könnyebb lett volna, ha külön zsidó és külön pogány gyülekezetet alapítanak. Isten útja azonban nem feltétlenül a könnyebbik út, a nehezebb azonban nagyobb dicsőséget szerez Istennek.

A Róma 14:1 a zsidókeresztyéneket nevezi erőtlennek, a Róma 15:1-ben emlegetett erősek pedig a büszke pogányok, akik lenézték a zsidó étkezési szokásokat. Isten dicsősége azonban abban nyilvánult meg, hogy közösségben maradtak, és elsimították a problémát. A zsidó testvérek nem ettek sonkát, szalonnát és sertéshúst, a pogány keresztyének viszont, akik állítólag hitből éltek, tiszta lelkiismerettel élvezhették ezeket az ételeket. Pál mindkét tábort emlékeztette arra, hogy Krisztus a különbségeinkért halt meg, megváltó munkája pedig az egységre irányult, nem a megosztásra (Róma 14:19). Tényleg érdemes az ételen veszekedni?

Fontos lenne manapság, hogy levetkőzzük a másságtól való félelmet, és Krisztus szolgai jellemét öltsük magunkra (Róma 15:8), aki az erőtlenek iránti szeretetből nyert erőt.

Az elfogadás nem tolerancia

Pál arra tanít a Római levélben, hogy harcoljuk meg a multikulturalizmus kapcsán felmerülő problémákat, és ne adjuk meg magunkat a világ által kínált megoldásoknak. Ha a sokszínűség problémát okoz, mi befogadással és elfogadással oldjuk meg közösségeinkben, és ezzel nemet mondunk a világi válaszokra, az előítéletre, a rasszizmusra, a szegregációra, az erőszakra, a toleranciára és a komfortzónára. Pál nem azt mondja, hogy toleráljuk egymást, a tolerancia ugyanis udvarias rasszizmus, néma bűn. Pál azt írja, „fogadjuk be” egymást, ne csupán toleráljuk (Róma 15:7). A proszlambanó szó azt jelenti, hogy elfogadjuk a másikat, örömmel fogadjuk, nem megtűrjük vagy elviseljük.

A „befogadás” szó (Róma 15:7) egy nagy öleléshez hasonlít. A proszlambanó azt jelenti, magunkhoz ölelni. A Római levélben Pál fajok közti öleléssel válaszol a szegregációra. Isten egyik bőrszínt sem szereti jobban a másiknál, mindegyik megjelenhet a presbiterek és a szolgálattevők között, a családunkban és a csapatunkban. Isten királysága szempontjából túl nagy veszteség, ha semmibe vesszük a multikulturális istentisztelet parancsát. Pál figyelmeztet, hogy az egyháznak a Szentírásban kell keresnie, mi Isten terve a jövőre nézve. Le kell ráznunk a faji komfortzónák, az individualizmus és az udvarias tolerancia láncait, a Róma 14:1 és 15:1–13 pedig utat mutat ebben: „Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róma 15:7)

Szerző: Isaac Canales

Isaac Canales a Mission Ebenezer Family Church gyülekezet vezető lelkésze (Carson, Kalifornia, USA)