Bemerítkezés Szent Szellembe – előtte és utána

Írta: Dr. Anthony D. Palma

A cikk alapötletét az a kétrétű aggodalom szülte, amelynek sok pünkösdi vezető hangot ad: (1) a pünkösdi gyülekezetekbe járó hívek jelentős része nem merítkezett be Szent Szellembe, és (2) néhányan – vagy talán sokan – nincsenek tisztában a Szent Szellembe való bemerítkezés valódi céljával, céljaival. Az a véleményem, hogy e két probléma megoldásának a kulcsa többnyire a gyülekezeti vezetők (pásztorok, evangélisták, tanítók) kezében van. Az ő feladatuk, hogy a híveket tanítsák, vezessék. A cikkemben olyan dolgokat vetek fel, amelyek segítséget nyújthatnak a pünkösdi vezetőnek, amikor a gyülekezetet a Szent Szellembe való bemerítkezésre, a már betöltött hívő keresztyéneket pedig a bennük rejlő lehetőségek kiaknázására akarják elvezetni. A vezetőnek stratégiai szerepe van, hogy tanítással és példaadással segítsen másoknak. A tiszta igei tanítás és a Szent Szellemmel teljes élet gyakorlati bemutatása egyaránt fontos.1

Akik még előtte állnak

Az alábbi javaslatok azt feltételezik, hogy a hívő keresztyén nincs ellene a Szent Szellembe való bemerítkezésnek; sőt, szeretné azt megtapasztalni. A Szentírás nem ír elő semmilyen receptet ehhez, de a felvetett gondolatok a téma iránt érdeklődő segítségére lehetnek.

Valamennyi hívő keresztyén számára elérhető.

Jóel próféta arról prófétált, hogy Isten minden emberre kitölti a Szellemét (Jóel 3:1–2). Az ígéret idősre, fiatalra, férfira, nőre, szolgára – kor, nem és társadalmi rang megkülönböztetése nélkül – kiterjed. Ebben Mózes reménykedő és egyben profetikus szavai visszhangoznak, amikor azt óhajtja, hogy „bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr” (4Mózes 11:29). A prófétai ihletettség így már nem csak néhány kiválasztott emberre korlátozódna.

Péter apostol pünkösd napján beszélt erről, mégpedig Jóel igeszakaszát idézve (Cselekedetek 2:17–21). Később így szólt: „Mert tiétek [t.i. a zsidóké] ez az ígéret és gyermekeiteké [leszármazottaiké], sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (38–39. vers) A „távol vannak” kifejezés térben és időben is értelmezhető – valószínűleg a pogányokra vonatkozik (Efézus 2:13, 17). A Szent Szellembe való bemerítkezés iránt érdeklődő keresztyént megnyugtathatjuk, hogy ez az igazság igenis számára is elérhető.

A Szent Szellem valamennyi hívő emberben már benne él.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Szent Szellembe való bemerítkezést még át nem élő keresztyén emberben is ott van Isten Szelleme. Ő munkálkodik már a bűnbánó, hitre jutó személy bensejében; ő végzi el az újjá szülést. Ezután nem távozik el a hívő emberből, hogy majd a betöltekezéskor visszatérjen. Van, akit megkavarnak a Szent Szellembe való bemerítkezéssel összefüggésben használatos újszövetségi képek (pl. „bemerítkezik”, „kitöltetik”, „rászáll”). Ezek csupán szemléletessé teszik azt az eseményt, amikor a már bennünk lakozó Szent Szellem elárasztja az életünket. Van, aki ezt a már bennünk lakozó Szellem „szabadon engedésének” hívja.

A Szent Szellembe való bemerítkezés ajándék.

Definíció szerint az ajándékot nem szolgáljuk meg. Ha egyéni érdem alapján járna, akkor felmerülne az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy mi alapján dönthető el, hogy ki mennyire méltó. Vagy mennyire kell valakinek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy megtapasztalhassa ezt az igazságot. Előfordulhat, hogy olyan mértékben van tele saját méltatlanságának tudatával valaki, aki egyébként őszintén érdeklődik a Szent Szellem ilyen munkája iránt, hogy Isten Szelleme így nem tud szabadon működni benne.

Isten nem engedi, hogy az érdeklődő személynek hamis átélése legyen.

Az érdeklődők egyéni lelkigondozása során néha előjön az attól való félelem, hogy nehogy saját (emberi) vagy sátáni forrásból származzon a nyelveken szólás. Jézus szavaival nyugtathatjuk meg az ilyen gondolatokkal küszködő személyt: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Jézus arról beszél előtte, hogy apaként senki sem ad a fiának kígyót, amikor az halat kér tőle (Lukács 11:11–13). Szabadon bátoríthatjuk az érzékeny, olykor bizonytalan keresztyéneket, hogy bátran adjanak hangot a bensejükből feltörő, de ismereten nyelvű késztetésnek.

A várakozás és nyitottság elősegíti az ajándék befogadását.

Az érdeklődő keresztyénnek hajlandóságot kell mutatnia, hogy engedelmeskedjék, bármire is indítja az Úr. Míg a valódi nyelveken szólást nem lehet magunktól kitalálni, a fogadó félnek együtt kell működnie a Szent Szellemmel. Kaphatunk némi útmutatást a tanítványok első pünkösdi történetéből: Lukács leírása szerint „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (Cselekedetek 2:4). A nyitottság tehát fontos – akár a többek által nem túl baráti módon „krónikus keresésnek” nevezett gyakorlat ellenszere is lehet.

Gyakran az ima és dicséret vezet el a megtapasztaláshoz.

Jézus fent említett szavai arról, hogy az Atya örömmel odaadja a Szent Szellemet azoknak, akik tőle kérik (Lukács 11:13), az imádságról szóló hosszabb tanítást (1–12. vers) követnek. Ebben a tanításban Jézus az állhatatosság fontosságát fejti ki. A „kér”, „keres” és „zörget” szó az eredeti görög szövegben jelen időben áll, és ezzel azt sugallja, hogy „folyamatosan kérjetek, folyamatosan keressetek, folyamatosan zörgessetek”. Ez egyáltalán nem a „reménytelen, frusztrált koldulás” képét tárja elénk. Sokkal inkább a boldogmondásokat juttatja eszünkbe: „Boldogok, akik folyamatosan éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Máté 5:6, a szerző szavaival) Ne felejtsük el, hogy pünkösd napja előtt a tanítványok „kitartóan vettek részt az imádkozásban” (Cselekedetek 1:14).

Az állhatatos könyörgéshez társuljon dicséret.

A felházban való közös imádkozás mellett a tanítványok „mindig a templomban voltak, és áldották Istent” (Lukács 24:53). A Szent Szellembe való bemerítkezésre vágyó személyt a könyörgés mellett bátorítsuk Isten dicséretére, mert a saját, ismert nyelvünkön történő dicséret elősegítheti, hogy átváltsunk a nyelveken szóló istenimádatra. Itt megjegyezzük, hogy pünkösd napján a tanítványok Isten fenséges dolgairól szóltak nyelveken (Cselekedetek 2:11, valószínűleg a 10:46 is). Ez különösen érdekes, hiszen zsidó ünnepként a pünkösd az aratás – és így az öröm és hálaadás – ünnepe volt. A gabonaaratás zsengéjét hálaáldozatként egyéni szinten bemutató személy is Isten hatalmas tetteiről emlékezett meg: milyen erős kézzel szabadította meg Isten Izráel népét az egyiptomi fogságból (5Mózes 26:1–11).

Az úton különleges áldások várhatnak ránk.

A Szent Szellembe való bemerítkezés megtapasztalása a nyelveken szólásban jut tetőpontjára, de az ide vezető út közben is nagyon valódi, tartalmas szellemi megtapasztalásokat élhet át az ember. Nem igazán helytálló „a kegyelem második megnyilatkozásaként” emlegetni a Szent Szellembe való bemerítkezést, mert mindent kegyelemből van, amit Őtőle kapunk. Ebből az is következik, hogy az újjászületés és a pünkösdi átélés között több egyéb áldás is várhat ránk, ami gyakran kóstolót ad a teljes megtapasztalásból. A Szent Szellembe való bemerítkezés nem „minden vagy semmi” kérdése. Előfordulhat, hogy szellemi találkozást élünk át Istennel, és ez is azt szolgálja, hogy a Szent Szellem teljességét be tudjuk fogadni. A kereső testvérünknek segítenünk kell, hogy ne keverje össze ezeket a találkozásokat magával a pünkösdi átéléssel.

Isten időzítése nem feltétlenül ugyanaz, mint a miénk.

Az Úr válaszol az imára és a dicséretre, de az időzítése – saját belátása szerint – nem biztos, hogy egybe esik a mi kívánságainkkal. A Cselekedetek könyvében és az egyháztörténelemben is azt látjuk, hogy sokszor a legváratlanabb helyen és időben árad ki Isten Szelleme. Ez azt is jelenti, hogy a vágyakozó keresztyénnek nem szabad elkeserednie, nem szabad magát vádolnia, ha nem az elvárt helyen és időben tölti be a Szent Szellem. Amikor Isten különlegesen meglátogatja a gyülekezetet, a körülmények optimálisak a vágyakozó számára. Ez történt abban az ifjúsági csoportban is, ahol felnőttem. Hosszú időn át senki sem merítkezett be Szent Szellembe. Ekkor minden különösebb kiváltó ok nélkül, rövid időn belül jó náhányunkat betöltött a Szent Szellem. A nővérem volt az első, majd nem sokkal utána én következtem, mégpedig egyedül a hálószobámban. Csak általános dolgokért imádkoztam, nem kifejezetten a Szent Szellembe való bemerítkezés témájában.

Akik már bemeríttettek

Több kérdés is felmerül a Szent Szellembe való bemerítkezés utáni átélésekkel kapcsolatban. Például ilyenek: Mi a szerepe a nyelveken szólásnak? Vajon a nyelveken szólás ennek a bemerítkezésnek a lényege? Milyen célja van Istennek vele? Van-e olyan irányzat, amely – akár csak hallgatólagosan is – azt vallja, hogy akit egyszer betöltött a Szent Szellem, az már mindig ebben az állapotban marad? Megújítható megtapasztalás-e a Szent Szellembe való bemerítkezés? Elengedhetetlen, hogy a vezető úgy vezesse és tanítsa a rá bízott embereket, hogy a Szent Szellembe való bemerítkezés természetéről és céljairól tágabb, teljesebb képet formálhassanak. Véleményem szerint Isten az alábbi gyümölcsöket várja ettől a megtapasztalástól:

Nyelveken szólás

A nyelveken szólás a betöltekezés azonnali, érzékelhető jele. Mindemellett a nyelveken szóló számára szellemileg is hasznos – Pál szerint „aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez… Aki nyelveken szól, önmagát építi” (1Korinthus 14:2, 4). Ez azt jelenti, hogy a nyelveken szólásnak áhítat jellege is van, amit Pál Isten imádatához és a felé való hálaadáshoz köt (16–17. vers). Ez a Szellem által imádkozás egyik összetevője (Efézus 6:18; Júdás 1:20). A nyelveken szólás tehát a szellemi épülés egyik eszköze a hívő ember kezében – ezért nevezik sokan imanyelvnek is –, és így a kegyelem közvetítője is egyben. Nem csupán a Szent Szellembe való bemerítkezéskor történik meg, hanem folyamatosan ismétlődőnek kellene lennie. Ez Pál szavaiból is kiderül: „Szeretném ugyan, ha mindnyájan [továbbra is] szólnátok nyelveken” (1Korinthus 14:5, a szerző magyarázó kiegészítésével).2

A fentieken túl, számos komoly írásmagyarázó úgy értelmezi a Róma 8:26-ot, hogy Pál – legalább részben – a nyelveken imádkozásra gondol, amikor így ír: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”

Nyitottság a szellemi megnyilvánulásokra

A Szent Szellembe való bemerítkezéssel a kegyelmi ajándékok egész tárháza nyílik meg a hívő ember számára. Ez természetes velejárója annak a ténynek, hogy az illető már alá vetette magát egy természetfeletti, az emberi értelmet meghaladó tapasztalatnak – engedte, hogy a Szent Szellem teljesen betöltse. Például, Péter pünkösdi igehirdetése valójában prófétai szó volt: Lukács egyértelművé teszi ezt, amikor a beszédet a görög „apophtengomai” kifejezéssel mutatja be. A szó az inspirált szólás fogalmának szakkifejezése.

A kegyelmi ajándékok főbb katalógusait szemügyre véve (1Korinthus 12:8–10, 28–30; Róma 2:6–8; Efézus 4:11) láthatjuk, hogy a legtöbb ajándék már az Ószövetségben is, és az evangéliumokban is megnyilvánult. A pünkösdi eseményekben részt vevő tanítványok korábban gyógyításokban és ördögűzésekben egyaránt fontos szerepet játszottak (Lukács 10:9, 17; lásd még Máté 10:8). Az egyháztörténelem arra is rávilágít, hogy mindig is sokféle kegyelmi ajándék nyilvánult meg a keresztyének által.

Mivel az összejövetelen megnyilvánuló kegyelmi ajándékok az Isten gyermekeinek épülését szolgálják (1Korinthus 12:7; 14:3–6, 12), jó, ha a Szent Szellembe bemerített keresztyének buzgón kívánják őket (1Korinthus 12:31; 14:1).

Kegyes élet

A Szent Szellembe való bemerítkezésnek maga után kell vonnia a kegyes életvitelt is – ahogy az Assemblies of God alapigazságokat összefoglaló dokumentuma fogalmaz: „vele együtt jár az életre és szolgálatra kapott erő is”. Az én olvasatomban „az életre” kifejezés itt a „kegyes, igaz életre” értelemben szerepel. Ha tényleg a Szent Szellembe merültünk bele – az Újszövetség legtöbbször ezzel a megnevezéssel illeti –, akkor ennek az egyéni megszentelődésünket is maga után kell vonnia. A korinthoszi hívek egyik alapvető problémája az volt, hogy bár gyakorolták a nyelveken szólást, nem engedték, hogy a Szent Szellem az életükben, a bensejükben munkálkodjon. A Szent Szellemmel betöltött embernek meg kell tehát értenie, hogy nem csak a kegyelmi ajándékok, hanem a Szent Szellem gyümölcse is a pünkösdi átélés következménye.

Az első pünkösd napján megjelenő lángnyelvek (mint oly gyakran a Szentírásban – például az égő csipkebokor esetében) részben Isten szentségével, és így végső soron a befogadó személy szentségével vannak összefüggésben. A Szent Szellembe való bemerítkezés nem eredményez azonnali megszentelődést (ahogy más sem), de nagyobb lendületet ad az Istennek tetsző élet megvalósításában. Fontos, hogy meglássuk, milyen összefüggést tár elénk Pál a Szent Szellem folyamatos jelenlétével és ennek a személyes életünkben megjelenő következményeivel kapcsolatban: örömteli lelkület, szolgálat mások felé, hálaadás, kölcsönös engedelmesség, tisztelet (Efézus 5:18–6:9).

Ezen a pontos meg kell említenünk, hogy a Szent Szellem teljessége nem egy egyszeri átélés kérdése. Azon túl, hogy naponta a bensőnkben munkálkodik, egy-egy krízis vagy különleges szükség idején alkalmi jelleggel is felerősödik a jelenléte bennünk. Ezeket is úgy említi az Ige, hogy megtelik valaki Szent Szellemmel (Cselekedetek 4:8, 31; 13:9, 52).

Erő a tanúságtételre

Az Újszövetségben gyakran az erő fogalma társul a Szent Szellem személyéhez, olykor a kettő felcserélhető (például Lukács 1:35; 4:14; Cselekedetek 10:38; Róma 15:19; 1Korinthus 2:4; 1Thesszalonika 1:5). Mennybe menetele előtt Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy maradjanak Jeruzsálemben, amíg fel nem ruháztatnak „mennyei erővel” (Lukács 24:49). A Cselekedetek könyvében ezt olvassuk: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” (1:8). A Szent Szellembe való bemerítkezés és a világmisszió két szorosan összefüggő téma ebben a könyvben. A kettő ok-okozat összefüggése egyértelmű, de meg kell jegyeznünk: Jézus nem azt mondta, hogy az erő célja kizárólag az evangelizálás. Beszéltünk már róla, hogy a Szent Szellembe való bemerítkezés közben Isten Szellemének a munkáját a Cselekedetek könyvénél tágabb kontextusban kell értelmeznünk. Ugyanakkor az a Szent Szellemmel teljes hívő, akit nem érdekelnek az elveszett emberek, alapvető ellentmondást hordoz magában.

Bibliai alapokon is, és a pünkösdi mozgalom missziós tevékenységének fényében is a Szent Szellem erejére mindig úgy kell tekintenünk, hogy az kiterjed az örömhír hirdetésére is. Ez főként szóbeli tanúságtételt jelent, de Jézus olyan erőt ígért, amellyel csodát is tehetünk az Ő nevében. A Cselekedetek könyve sokféle – beszédhez, gyógyításhoz, ördögűzéshez, halott feltámasztásához stb. köthető – kegyelmi ajándékot sorakoztat fel elénk. Ezeket Isten arra használta fel, hogy a hallgatóságot az evangélium fogadására felkészítse.

Záró gondolatok

Több témát is érinteni próbáltam. A vezető (pásztor, evangélista, tanító) készítse fel Isten népét a Szent Szellembe való bemerítkezés átélésére. Átfogóbb képet kell mutatnunk ennek az igazságnak a céljáról és következményeiről. A Szent Szellembe bemerítkezett személy folyamatosan legyen telve Ővele, de időközönként – szükség szerint – eseti alapon is fogadja a Szent Szellem erejét. A Szent Szellembe való bemerítkezést nem szabad vitrinben tárolt doktrínaként kezelnünk; életes, gyümölcstermő átélésnek kell lennie, ami az Úrral és más hívekkel való kapcsolatunkat és a világ előtti tanúságtételünket is formálja.

Jegyzetek

  1. Az alábbiakban a „The Holy Spirit: A Pentecostal Perspective” c. (Logion Press, GPH, 2001) monográfiám anyagát adaptáltam, dolgoztam át és egészítettem ki.
  2. A görög „beszél” szó igeideje jelen idő, ami folyamatos, lineáris cselekvésre utal.