Egy másik fajta vízvonal

Írta: Dr. George O. Wood

A pünkösdi gyülekezet hat ismertetőjegye

Tizenéves korom elején egy dél-indianabeli városkában éltem az Ohio-folyó partján. A folyó áradási szeszélyeitől hatalmas körgát védte a települést, de a víztömeg ezeket átlépve többször is elárasztotta a várost az évtizedek alatt.

Emlékszem, ahogyan felső tagozatos diákként az iskola falait nézegettem belül. A földszinti mennyezet közelében jól kivehető volt, ahogy egy vékony vonalban barnás üledék csapódott ki a falra a várost ért legnagyobb áradásra emlékeztetve. Minden következő árvizet ehhez a szinthez mértek.

A Cselekedetek 2:42–47 textusa egy másik fajta vízvonalat képvisel. Az ősegyház első napjainak hat jellemzőjét látjuk benne. Olyan magas vízállásnak a jelei ezek, amelyet minden utána következő nemzedéknek el kell érnie, vagy akár meg kell haladnia – legalábbis törekednie kell rá.

Arról ismerhetjük fel a Szent Szellem árhullámát, hogy ugyanez a hat jellemző megjelenik a gyülekezetünkben, egyházunkban.

Alapértékek

Először is, a százhúsz – majd a pünkösd napján hozzájuk csatlakozó háromezer – tanítvány elkötelezte magát az apostoli tanítás, azaz az ősegyház alapértékei mellett.

Az első keresztyének apostoli tanítás, közösség, imádkozás és úrvacsora iránti elkötelezettségére itt használt „kitartóan részt vettek” kifejezés minden kétséget kizáróan cáfolja azt az elképzelést, miszerint a szellemi növekedés automatikusan bekövetkezik. Ez a szófordulat arra utal, hogy valaki valamihez erőnek erejével, makacsul ragaszkodik. Ugyanezzel a kifejezéssel jellemzi a Szentírás a százhúsz tanítvány tíznapos imaközösségét, amelyre pünkösd előtt került sor (Cselekedetek 1:14). Az első keresztyének fontossági sorrendjében tehát előkelő helyen szerepelt, hogy magukat fegyelmezetten odaszánják az apostoli tanításra.

Hadd emlékeztessem azokat, akik előszeretettel hanyagolják a keresztyén tanokat, hogy az ősegyházban az apostoli tanítás iránti elkötelezettség volt a legfontosabb dolog. Minden divatirányzatot és tévelygést ezzel a kérdéssel kell megvizsgálnunk: „Az apostolok számára vajon alapérték volt-e ez a dolog?”

A pünkösdi egyház buzgón hirdeti a hitet, „amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júdás 1:3)

Felhívom a figyelmet, hogy az angolban a főnév többes számban van: nem egy apostol tanításáról van szó, hanem az apostolok tanításáról. Úgy is mondhatjuk, hogy az ősegyház arra kötelezte el magát, amit az evangélium hirdetésére Jézus által kiválasztott apostolok kollektíven hirdettek. A Szentírás nem az egyéni értelmezésen múlik. Ha az apostolok között nem volt olyan, aki ahhoz vette volna a bátorságot, hogy a saját maga által előbányászott, egyéni igazságot hirdesse, akkor a kortárs igehirdető egyéni elképzeléseivel, tantételeivel kapcsolatban sincs garancia a kezünkben.

Az apostoli tanítás központi gondolata egyértelműen a Jézus uralmáról szóló doktrína (Cselekedetek 2:36; 5:42). Az apostoli alapértékek közé tartozott Jézus vallástétele arról, hogy ő megvált (a bűnből), gyógyít (gondot visel a testünkre), bemerít Szent Szellembe (elküldi a Pártfogót, aki felruház erővel a bizonyságtételre) és hamarosan királyként visszatér (megment bennünket a haláltól).

Még ezen is túlmegy az, hogy úrnak valljuk őt. Az csak egy dolog, hogy igenlő választ adunk-e arra a kérdésre, hogy „Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus úr?” vagy „Vallod-e a pünkösdi tanítás alapelemeit, miszerint Jézus a megváltó, gyógyító, bemerítő és hamarosan visszatérő király?” Ettől nagyban különbözik, ha számba vesszük ingóságainkat, kapcsolatainkat, időbeosztásunkat, életmódunkat, szabadidős tevékenységeinket, és megvizsgáljuk, hogy úr-e Jézus Krisztus a hozzáállásunk, időnk, bankszámlánk, otthonunk, érzelmeink fölött.

Sajnálatos módon van olyan álláspont, amely szerint a doktrína és az igazság csupán mérlegelhető tételekből áll. A pünkösdi gyülekezet olyan hívőkből épül fel, akik elkötelezték magukat a bennük lakozó Krisztus mellett. A krisztusközpontú élet a gondolatainkat (hitrendszerünket) és a cselekedeteinket (viselkedésmódunkat) meghatározó apostoli alapértékekben tükröződik. Azt mondjuk, hogy Jézus úr a gondolataink és tetteink fölött. Nem kisebb tekintély, mint amire Pál „egészséges tanításként” utal (1Timóteus 1:9–11).

Összeköttetés

Az első pünkösd egyházának második jele a kapcsolatok központi szerepe volt. „Ők pedig kitartóan részt vettek… a közösségben (koinónia), a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”

Hatalmas különbség van a között, hogy hallgatóságot vagy gyülekezetet építünk. Ha egy kosárlabdameccsen szurkolok, hidegen hagy, hogy ki ül mellettem a lelátón. A kosarasokat nézem. A gyülekezetben ennek nem szabad így lennie. Attól, hogy egy-egy pünkösdi gyülekezet nagy tömeget vonz, még nem adhatja alább: az egyéni életekben kell tömeges változást elérnie. Ennek pedig van egy elengedhetetlen alkotóeleme: olyan kapcsolatokat kell felépíteni, amelyek alakítani tudják a szellemi életet, növekedést.

Gondoljuk csak el rajta egy percre. Mi volt az, ami legerőteljesebben Krisztus felé irányított? Valamelyik igehirdetés, vagy egy ének talán? Vagy egy olyan hívő ember élete, aki nagy hatást gyakorolt rád? Legtöbben az utóbbira szavaznánk. Hálásak vagyunk Istennek a kenetteljes üzenetekért és dalokért, de el kell ismernünk, hogy a keresztyén életet eredetileg nem individualista életnek tervezte Isten. Olyan élet ez, amelyet Krisztusban együtt kell élnünk, mégpedig ebből a közösségből táplálkozó, erős keresztyének felnövekedésével.

Az ősegyház létszáma egyetlen nap alatt 120-ról 3120-ra ugrott. Mit szólnál hozzá, ha az ilyen robbanásszerű növekedéssel kellene számolnod az új tagok gyülekezetbe illeszkedésének elősegítésekor?

Magától értetődő, hogy a 3120 fős gyülekezeti tagságban nem ismerhetett mindenki személyesen mindenkit. Ehhez túl sokan voltak. Akkor viszont hogyan működhetett a koinónia (közösség)? A Cselekedetek 2:46-ban azt olvassuk, hogy „házanként megtörték a kenyeret”. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a 120 tanítvány az éppen megtért 3000 fő házicsoport-vezetőjeként szolgált. Ha nem lett volna lehetőség rá. hogy kis létszámú csoportokban is összejöjjenek, akkor a 3000 új hívő kultúrája elsöpörte volna a 120 tanítvány pünkösdi kultúráját – a többség formálta volna a kisebbséget. Ha a gyülekezet magja pünkösdi, a kisebbség formálhatja a többséget…

Kétségeim vannak afelől, hogy bárki is megtapasztalhatná, milyen Jézus Krisztus egyháza, ha nem osztozott kis csoportban – szolgáló- vagy házicsoportos közegben – a vele való közösségben. Isten kezében hatalmas eszköz azoknak a gyülekezeteknek az összessége, amelyek ezt felismerve biztosítják a szellemi életteret. Hatással tud lenni rajtuk keresztül a kortárs kultúrára. Mivel a legtöbben kapcsolatokon keresztül térnek meg, ezek a gyülekezetek lélekmentő gyülekezetek is egyben.

Azok a gyülekezetek, amelyek hetente egyszer összejönnek az istentiszteletre, de ezen kívül a héten mindenki a saját életét éli, nem tudják az új megtérőket olyan jól Krisztus életébe belevezetni. A gyülekezet tagjai nem beszélnek a szükségleteikről mások előtt, a nehéz időszakokban, krízis idején magukra maradnak. Ez a fajta gyülekezet tele van magukra maradt keresztyénekkel, hiányoznak belőle a növekvő apostoli egyház alapfeltételei.

A közösség – koinónia – nem következik be csak úgy, magától; oda kell szánnunk magunkat rá.

Az ősegyház tehát odaszánta magát a közösségre, az egymással való összeköttetésre. Az „egymás” (allélón) kifejezést 59-szer találjuk meg az Újszövetségben. Az egymással kapcsolatos egyéb buzdítások egész hada mellett arra hívja fel az Ige a figyelmünket, hogy szeressük, bátorítsuk, erősítsük „egymást”.

A valódi krisztusi közösségnek sokkal több tényezője van, mint csupán az együtt eltöltött idő, vagy a kölcsönösen kielégítő barátságok ápolása. Ide tartozik még többek között a kenyér megtörése, az imádkozás (Cselekedetek 2:42), a kegyelmi, motivációs és szolgálati ajándékok gyakorlása mindenki épülésére (Róma 12:3–8; 1Korinthus 12:4–11; Efézus 4:11–12).

Az ősegyházban a kenyér megtörése nem csak annyi volt, hogy egy falat pászka és egy korty szőlőlé mellett eltöltünk egy-két percet. Az úrvacsora az étkezés szerves részét képezte. Miközben együtt ettek – ami időigényes dolog volt –, a keresztyének időt szakítottak rá, hogy hálát adjanak Krisztus keresztáldozatáért. A kenyér Krisztus megtört testére, a pohár Krisztus kiontott vérére emlékeztette őket. Étkezésünk középpontjában a Megváltó állt, buzgó imádkozás nélkül a közösségük nem volt teljes.

Napjaink pünkösdi egyháza sokat tanulhat az ősegyháztól. Sajnos túl gyakran fordul elő, hogy imaalkalmainkon különálló egyének összegyűlnek egy helyre, de saját helyükön saját imádságukat mondják el – térdelve, ülve, állva, de – külön-külön. Az Újszövetséget olvasva azt érzékelem, hogy az ősegyházhoz tartozó keresztyének valahogy dinamikusabban imádkoztak. Együtt imádkoztak – időnként egyszerre, máskor egyesével. Ez utóbbi lehetőséget adott nekik arra, hogy egyetértésre jussanak a mindenkit érintő közös ügyekben, és közbenjáró imádságban esedezzenek.

A pünkösdi gyülekezet olyan keresztyénekből áll, akik nem csak testületileg imádkoznak, hanem akkor is együtt imádkoznak, amikor kisebb csoportban a közösség gyakorlására és a kenyér megtörésére összegyűlnek. Az ősegyház tagjai „örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép” (Cselekedetek 2:46–47).

Miért volt bennük ez az öröm az étkezéseknél? Vajon jobb volt az étel megtérésük után? Erősen kétlem… Azért viszonyultak másképp az étkezéshez, mert ez az alkalom is hozzájárult az egymáshoz és Jézushoz fűződő kapcsolatuk erősödéséhez.

Késztessen ez arra bennünket, hogy mi is felülvizsgáljuk a saját étkezési szokásainkat. Sokszor futtában, beszédesen vagy némán étkezünk, figyelmünket pedig leköti az olvasnivaló, egy-egy telefonhívás vagy akár a televízió.

Napi teendőink legszükségesebb, leghétköznapibb eseménye – az evés – olyan alkalom is lehet, amikor a Szent Szellem hatást gyakorol az étkezésben részt vevő személyeket összekötő kapcsolatra.

Az örömmel átitatott étkezésektől kezdve a kegyelmi ajándékok természetfeletti gyakorlásán át az ősegyházról fennmaradt beszámolókból kitűnik, hogy a Szent Szellem szerinti élet a nagyon emberitől a nagyon isteniig igen széles spektrumot ölel fel. A pünkösdi gyülekezetben tehát a Szent Szellem személyét és ajándékait is szívesen fogadják.

A pünkösdi egyház tagjainak összeköttetése azokon az alkalmakon is megnyilvánul, amikor a hívek nagyobb csoportban gyűlnek össze. Az első gyülekezet naponta összejött a templomban (Cselekedetek 2:46), a Zsidókhoz írt levél írója pedig arra buzdítja a címzetteket, hogy ne hanyagoljuk el a rendszeres összegyülekezést (Zsidók 10:25). A pünkösdi gyülekezetben gyakran hallhatunk olyan véleményeket, hogy például „Egyetlen összejövetelt sem akarok kihagyni”, vagy „Éreztem Isten jelenlétét”.

Megerősítés

Néhány héttel ezelőtt egy nagy Assemblies of God gyülekezetben hirdettem az Igét a Közel-Keleten. Amikor az alkalom után az épület kiürült, a pásztor felhívta a figyelmemet, hogy több száz muszlim hitű ember gyülekezik az épület előtt, azt várják, hogy megint be lehessen jönni. Miért jönnek? Mert tudják, hogy a keresztyének imádkoznak a betegekért és kiűzik a démonokat.

Abban a gyülekezetben fel sem vetődik a kérdés, hogy szükség van-e a Szent Szellembe való bemerítkezésre. Amikor erőteljes gonosz hatalmakkal nézünk szembe, amikor ellenséges területet próbálunk meghódítani, amikor olyan helyzettel konfrontálódunk, amelyre nincs emberi válasz, és amikor a pozitív gondolkodás és önsegítő technikák is felmondják a szolgálatot, nos, akkor Istentől származó erőre van szükségünk!

Jézus arra figyelmeztette a tanítványait, hogy mindaddig ne merjenek az ő képviseletében eljárni, míg erőt nem kapnak felülről. Engedelmeskedtek neki, és amikor bemerítkeztek Szent Szellembe, átléptek a természetfeletti küszöbén. Ez után saját szellemi elmélyülésüket és a többiek szellemi elmélyülését is azzal összevetve mérték meg, hogy a múltban megtörtént-e a Szent Szellemnek eme munkája. A Szent Szellembe való bemerítkezés volt a természetfeletti csodák világába vezető átjáró.

A pünkösdi egyház harmadik ismertetőjegye ebben a mondatban található: „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.” (Cselekedetek 2:43) Ugyanez az apostoli jegy jelenik meg Márk evangéliumának záró soraiban: „Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” (Márk 16:20)

Évekkel ezelőtt David du Plessis a Union Theological Seminary teológia közös áhítatán prédikált. A Union a Biblia bultmanni neoortodox megközelítéséről volt híres – azaz arról, hogy a Biblia értelmezőjének demitologizálnia kell a Szentírást. Bultmann azt vallotta, hogy az evangéliumokban említett csodák mítoszok – a szellemi igazságok illusztrálására kitalált történetek – voltak csupán, az igazság megértéséhez ezért le kell fejteni a külső burkot, mítoszt.

Du Plessis tudta, milyen nézet uralkodik az Union teológián, és a következő bevezetéssel lepte meg a jelenlévő tanárokat és hallgatókat:

– Az emberek meg-megkérdezik, mivel foglalkozom. Azt szoktam nekik válaszolni, hogy a Szentírás demitologizálása a fő feladatom.

A hallgatóság elképedt: azon tűnődtek, hogyan vallhat egy pünkösdi vezető bultmanni nézeteket.

Du Plessis így folytatta:

– Kétféleképpen lehet a Bibliát demitologizálni. Az egyik az, ahogyan Bultmann és a neoortodox irányzat tette és teszi. A másik pedig az, hogy bemutatjuk, hogy Isten ma is végzi természetfeletti munkáját. Amikor ezt tesszük, akkor tulajdonképpen azt támasztjuk alá, hogy a bibliai történetek mégsem tartoznak a mítosz kategóriába. Hadd beszéljek néhány olyan dologról, amit mostanában tesz az Úr!

És beszámolt Isten napjainkban végzett munkájáról.

Ezt teszi a pünkösdi gyülekezet. Az Úrnak nem csak a tanítását, de a cselekedeteit is (Cselekedetek 1:1) folytatja. Egyházán keresztül Jézus maga szól és cselekszik.

Előfordulhat, hogy Amerikai kultúránkban túlságosan belelkesítettek bennünket a módszerek. Gyülekezetnövekedésről, vezetői technikákról, a sikeres szolgálatról özönnyi könyvünk és konferenciánk van. Saját környezetünkben előszeretettel másoljuk „a hatékony gyülekezetek hét szokását”. Semmi kivetnivaló nincsen abban, hogy a készségeinket próbáljuk fejleszteni, tanulni próbálunk azoktól, akiket Isten használ. A veszély abban rejlik, amikor azt hisszük: a gyülekezet annak függvényében prosperál, hogy milyen mértékben teszi a megfelelő dolgokat.

A gyülekezetnövekedés mögött valami mélyebb hajtóerő húzódik meg. Ezt láthatjuk, amikor első missziós útjuk befejeztével Pál és Barnabás visszatér a kiküldő antiókhiai gyülekezetbe, és beszámolnak a történtekről. Nem bonyolodtak bele a missziós stratégia, az erőteljes igehirdetések, a szenvedések, a presbiterek kinevezésén alapuló egyházkormányzás részleteinek ecsetelésébe. Ezek mind megtörténtek, de nem ezek álltak Pál és Barnabás figyelmének a homlokterében. „Amikor megérkeztek, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” (Cselekedetek 14:27)

A pünkösdi gyülekezet mindig és leállíthatatlanul arról beszél, amit Isten tesz. Pál apostol elénk tárja a hatékony pünkösdi vezetés titkát: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Korinthus 2:4–5)

A pünkösdi gyülekezetnek messze ívben el kell kerülnie azt a hatalmas veszélyforrást, amikor azt hiszi, a gyülekezeti munka puszta emberi erővel és képességgel is elvégezhető. A pünkösdi mozgalom úttörőinek nem volt pénze gyülekezeti jelzálog-hitelezésre. Szinte egyetlen erőforrással sem rendelkeztek, amivel mi igen. Istennek hála, hogy sokkal több erőforrás áll ma rendelkezésünkre. De ezek az erőforrások eszközök csupán. Arra vannak, hogy használjuk őket, de ne rájuk támaszkodjunk. A Szent Szellem erejére kell támaszkodnunk, hogy a településünket fogva tartó erősségeket összetörje. Nem erővel – nem a mi erőnkkel – és nem hatalommal – nem a saját hatalmunkkal –, hanem az Úr Szelleme által.

Az egyik személyes hősöm már az Úrnál van, 96 éves korában tavaly halt meg. A szüleim segédkeztek egy gyülekezet létrejöttében Északnyugat-Kínában. Amikor eljöttek onnan, Mung pásztor folytatta a munkát. Később letartóztatták, majd hosszú éveket börtönben töltött. Ez után ismét hirdethette az Igét, 1983-ban újra megnyitotta a gyülekezet kapuit, melyek már 27 éve zárva voltak. 75 éves volt ekkor. A gyülekezet 30 idősebb taggal indult újra, 20 évvel később pedig, amikor Mung pásztor meghalt, 14 ezer bemerített felnőtt tagja volt.

Amikor hosszú szünet után 1988-ban először beszélhettem vele ismét, a gyülekezethez 1500 fő tartozott.

– Mung pásztor! Hogyan történt mindez? – kérdeztem tőle.

Azt gondolhatta, hogy amerikaiként olyan technikát keresek, amelyet át lehet ültetni. Ebben nagyon jók vagyunk mi, nyugatiak – „Ha rájövök, hogyan csinálták, én is megcsinálhatom!…”

Soha nem fogom elfelejteni, hatalmas mosollyal az arcán így válaszolt:

– Nos, Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. – Kis szünet után hozzátette: – És sokat imádkozunk.

Majd részletesen elmesélte, mi mindent végzett az Úr közöttük abban a városban.

A pünkösdi gyülekezet a természetfelettiben él, haladását azzal jellemzi, hogy milyen dolgokat tesz az Úr. Elvárja, hogy Isten jelekkel és csodákkal erősítse meg az Igét.

Gondoskodás

Miért a pünkösdi mozgalom növekszik a leggyorsabban az egyházban? Azért, mert a Szent Szellem által betöltött keresztyéneket érdekli, hogy az elveszett megtaláltassék, a megtalált pedig támogatást kapjon. A misszionáriusok és a rászorulók bőkezű anyagi támogatásában napjainkban az egyház egyetlen szegmense sem szárnyalja túl a pünkösdieket.

A Cselekedetek 2:44–45-ben azt olvassuk, hogy az ősegyházban a gondoskodás legelőször egymás nagylelkű anyagi támogatásában öltött testet. Egyszer valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy egyfajta „szent kommunizmusban” (kommunában, életközösségben) éltek: nem szűkölködött, akinek kevese volt, és nem volt feleslege annak, akinek sok adatott.

A Cselekedetek könyvének olvasásakor folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy a történet egyedi-e vagy az egész egyházra nézve meghatározó, követendő példát mutat. Az Újszövetség egészéből kiderül, hogy a jeruzsálemi kommuna kísérlete végül nem vált a gyülekezeti élet mértékadó normájává. Az Újszövetségben nem olvasunk olyan parancsolatot, hogy a híveknek közös kasszán kellene élniük. Nem látjuk ezt a Bibliában sem más gyülekezetekben megvalósulni. Még a jeruzsálemi ősgyülekezetben sem köteleztek senkit a vagyonközösségre; szabadon választható opció volt ez.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy míg a bőkezűség jeruzsálemi formája nem lett normatív az egyház egészére nézve, maga a bőkezűség igenis követendő norma.

Valami történik a Szent Szellemmel teljes személy pénztárcájával, gyülekezet kasszájával. Mutass nekem olyan gyülekezetet, amelyben nem viselnek gondot a közéjük tartozó szegényekről, amely nem keresi, hogyan tölthetné be a települése szükségleteit, vagy elhanyagolja a misszió anyagi támogatását. Az ilyen gyülekezet nem igazán pünkösdi. Lehet, hogy a nevében az, de a valóságban, működésében nem az.

A jeruzsálemi ősegyház korlátozottsága sajnos az volt, hogy erőforrásait nem használta fel a saját kulturális határait átlépő missziós tevékenységekre. Az idő múlásával ezt a hibát úgy korrigálta a Szent Szellem, hogy az antiókhiaihoz hasonló kiküldő gyülekezeteket hívott életre.

A pünkösdi gyülekezet mélységesen megindul az emberek szükségletein. Először is a szellemi szükségleteken – ezért küldjük ki azokat, akiknek elhívása gyülekezetplántálásra és egyéb hazai és világmissziós tevékenységekre szól. Másodszor megindítanak bennünket a saját szellemi és települési közösségünkön belül fellelhető szükségletek. Az elmúlt években rengeteg szeretetszolgálat-kezdeményezés felcseperedésének lehettünk tanúi, amelyek a saját megoldással nem rendelkezők fizikai, szociális és kapcsolati szükségleteinek a betöltését tűzték ki célul.

A pünkösdi egyház nagylelkű választ ad a nagy missziósparancsra (Máté 28:18–20) és a könyörületesség küldetésére (Jakab 1:27).

Hitelesség

A Szent Szellem kitöltetésekor a jeruzsálemi ősgyülekezetről ezt olvassuk: „…És kedvelte őket az egész nép” (Cselekedetek 2:47).

A külső szemlélők sokféleképpen viszonyulhatnak az egyház tevékenységéhez: a kedveléstől, a közömbösségen át, a perifériára szorításig, vagy akár az üldözésig terjedhet a paletta. Bármi is a helyzet, az egyháznak hitelesnek kell lennie.

Az ősegyházat azért kedvelte az egész nép, mert a tagok cselekedetei összhangban voltak az általuk hirdetett üzenettel. A hit és a cselekedetek összeillettek.

A bennünket körülvevő emberek kíváncsian figyelik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan szolgálunk a saját településünkön.

Az egyik barátom testvére a 60-as éveiben jár, és nemrég komoly szívműtéten esett át. Egész felnőtt életében távol volt Istentől, de a barátom tanúságtételére nemrégen átadta az életét Krisztusnak. A barátom értesítette a testvére közelében lévő egyik kis gyülekezetet, hogy mikor látogat majd el hozzájuk családostul a testvére. Egy hónap eltelt, de senki sem kereste ezeket a friss megtérteket. A pásztor azzal mentegetőzött, hogy túl elfoglalt volt. Ez az egyetlen eset is elárulja, miért nem növekszik az a gyülekezet: nem hiteles, nem szavahihető. A pásztor maga nem hiteles, mert az elveszettek és új hívők iránt tanúsított cselekedetei nincsenek összhangban az ebben a témában elmondott igehirdetéseivel.

A hatékony pünkösdi gyülekezet odafigyel a dolgokra. Lehet, hogy az imaház egyszerű, de a környezet ragyogó. A gyülekezet névtáblája vonzó, az egész terület hívogató. Felveszik a telefont, az érdeklődőket visszahívják. A számlákat időben kiegyenlítik. Ami pedig ezeknél is sokkal fontosabb: az őket körülvevő közösség felé szolgálnak. A pünkösdi gyülekezet keresi, hogy hol, mivel lehet a környezete segítségére. Nem felejti el, hogy Jézus úgy gyógyította meg az embereket, hogy nem kérdezte meg előbb tőlük: hiszik-e, hogy Ő a Messiás…

Mind az Újszövetség, mind napjaink egyháza jól szemlélteti, hogy még ha meg is tesz mindent egy gyülekezet környezete jóindulatáért, ellenállással, akár üldözéssel szembesülhet. Ettől függetlenül Krisztus testének mindig becsületesen kell eljárnia, hogy a világ hitetlenkedéséhez ne szolgáltassunk alapot.

Megtérők

A Szent Szellembe való bemerítkezés elsődleges célja a tanúsághoz szükséges erő fogadása (Cselekedetek 1:8). A megtérők nélküli pünkösdi gyülekezet csak nevében pünkösdi. Az első pünkösdi közösségről azt olvassuk, hogy „az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel” (Cselekedetek 2:47).

Elképzelhető, hogy ideje gondosan szemügyre venni a gyülekezetvezetési szokásainkat, és (f)elismerni, hogy a Krisztus mellett döntést hozó emberek és a tényleges megtértek száma között nagy különbség lehet. Azt nevezem megtértnek, akinek az élete valóban megváltozik, és aki a gyülekezetet növeli.

Fent már említettem az északnyugat-kínai Mung pásztor és növekvő gyülekezetének a történetét. Megkérdeztem tőle, hogy milyen lépéseken vezeti végig a gyülekezete a megtérő és gyülekezetet növelő személyt. Azt mondta, hogy a legtöbb megtérés személyes tanúságtétel eredménye, és a legtöbb „kereső” nem a nagyobb összejöveteleken, hanem a város számos pontján elérhető kis csoportos alkalmakon kerül be a gyülekezetbe. Ezek a háznál vagy bérelt helyen tartott összejövetelek egyrészt a hívő keresztyének közösségépítését, másrészt pedig evangelizációs célokat szolgáltak. Amikor valaki Krisztusnak adja az életét, elkezd járni az új hívők felkészítő alkalmára. Meglepődtem, amikor elmondta, hogy a tanfolyam befejezéseként minden új hívőnek két vizsgát is le kell tennie. A tanfolyam végén, ha valaki szeretné, bemerítésre jelentkezhet, és ekkor a presbiterek is meghallgatják.

A megtért személynek magával kell hoznia egy olyan ismerősét, aki ismerte már megtérése előtt is, hogy igazolni tudja a valós életváltozást. Ekkor Mung pásztor elmondja neki, hogy a bemerítés után a települési hivatalban bejelentik, hogy keresztyén lett, ami a jövőbeni tanulmányaira és foglalkoztatására nézve következményekkel járhat. A húsz év alatt több mint 14 ezer ember csinálta végig ezt a folyamatot. A döntést hozók és a gyülekezetet növelők száma megegyezik.

Ez nagyszerű modell az egyház számára. Gyakran megigéz bennünket az „olcsó kegyelem” mítosza, ahol a „bűnösök imáját” elimádkozók akár tízszer annyian is lehetnek, mint akik a gyülekezetbe végül beépülnek.

Az igazi pünkösdi gyülekezetben rendszeresen új emberek térnek meg és adódnak hozzá a gyülekezethez. Az egyház természeténél fogva misszióorientált, hogy – először belföldre, azután külföldre irányítva a figyelmét – az egész földön betölthesse a nagy misszióparancsot. Az evangelizálás és a misszionáriusi munka a Szent Szellemmel teljes, Krisztusról bizonyságot tevő gyülekezet természetes gyümölcse.

Összegzés

A Cselekedetek 2:42–47 szakaszból kiindulva vettem végig, hogy milyennek kell a valódi pünkösdi gyülekezetnek lennie. Természetesen ennél sokkal több olyan jellemzőt is meg lehetne fogalmazni, amelynek meg kell jelennie a magát pünkösdinek valló közösségben.

Pál apostol azt írja a Róma 12:2-ben, hogy ne igazodjunk (szüszkhématidzó – szkhéma) e világhoz, hanem változzunk meg (metamorphoó – morphé) értelmünk megújulásával. A két görög szó gyöke az ideig való és a maradandó között különbséget írja le. Például, az én morphém az, hogy férfi vagyok – teljesen mindegy, hogy hat- vagy hatvan éves. A szkhémám viszont változik, ennek belátásához elegendő néhány fényképet összevetni: most nem úgy nézek ki, mint harminc évvel ezelőtt.

Sok jó ember fennakad ezen, mert nem veszi figyelembe a szkhéma és morphé közötti különbséget, amikor azt próbálja megállapítani, hogy egy gyülekezet pünkösdi-e, vagy sem. Például, 50 évvel ezelőtt az apukám jegyzetből prédikált. Sokak számára az igazi pünkösdi igehirdetés energikus, gyors, hangos volt. Az igehirdetők jegyzet nélkül, spontán inspirációval prédikáltak. Ebből adódóan néhány ember számára az apám nem számított pünkösdi igehirdetőnek. Soha nem szabad összekevernünk a formát a tartalommal. Nem a szkhéma teszi az igehirdetést vagy az istentiszteletet pünkösdivé. Az teszi az igehirdetést és az istentiszteletet igazán pünkösdivé, ha a Szent Szellem kenetével Krisztust felmagasztalja, a gyülekezetet építi és hatékonyan tesz tanúságot a nem hívő emberek felé.

A pünkösdi éneklés szkhémájához tartozhat a hitvalló ének és dal. Használhatunk hozzá elektromos gitárt, orgonát, szaxofont, szájharmonikát, zongorát, lábdobot – ez mind-mind szkhéma. Az ősegyháznak nem voltak ilyen hangszerei, így ezek nem is lehetnek a morphé részei. A morphé az, ami nemzedékről nemzedékre ugyanaz marad. A pünkösdi istentisztelet morphéja az, hogy vajon szellemben és igazságban – teljes szívvel, elmével, lélekből, erővel – imádják-e Istent. A pünkösdi összejöveteli idők szkhémája lehet a vasárnap délelőtt, a vasárnap este vagy valamelyik másik időpont. A pünkösdi istentisztelet morphéja Isten jelenléte: az istenimádó hívő ember életközösségbe kerül-e Jézus Krisztussal a Szent Szellem munkáján keresztül.

Azért foglalkoztam az első pünkösdi gyülekezet Cselekedetek 2:42–47-ben található leírásával, mert a kommuna-kísérlet kivételével valamennyi jellemző morphé – alapvetően szükséges összetevője a Szent Szellem vezette egyházi közösségnek. Lukács nem ír arról, hogy milyen éneket énekeltek, vagy milyet nem; milyen hangszeren játszottak – ha volt is ilyen –, vagy milyen liturgiát követtek az összejöveteleiken. Ez mind szkhéma lett volna: olyan forma, amely időről időre, nemzedékről nemzedékre változik. Lukács arról számol be, hogy az ősegyház magában hordozta a pünkösdi gyülekezet általános, egyetemes alapjellemzőit (morphé). Mindegy melyik évszázadban, országban és kultúrában vagyunk, ha ezek megvannak, akkor pünkösdi gyülekezetünk van, az alábbi értékekkel:

  • Alapértékek
  • Összeköttetés
  • Gondoskodás
  • Megerősítés
  • Hitelesség
  • Megtérők

Pünkösdi vezetőként komolyan vesszük Joel próféciáját, amelyet Péter apostol is megerősít: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra.” (Cselekedetek 2:17) 1906 októberében az Azusa Utcai Misszió „Apostolic Faith” (Apostoli hit) c. hivatalos lapjának második száma a Szent Szellem modern kori kitöltetését az eredeti pünkösdi eseményekkel állította párhuzamba:

„A Szent Szellem korszakának a hajnalát jelentette az, amikor kitöltetett a százhúsz főre. Ahogy reggel történt, úgy lesz este is. Ez a nap utolsó evangelizációs hívása.”

Barátaim, mi már az estében járunk. Nem volt égetőbb szükség az élettől kicsattanó pünkösdi gyülekezetre, mint amilyen most van!

A pünkösd megőrzése a kisebb gyülekezetekben – kihívások és lehetőségek

Az ajándék olykor kis csomagban érkezik. Ez igaz a pásztori szolgálatra is. Ha kis vagy közepes méretű gyülekezetben szeretnénk a szellemi életet serkenteni, akkor ehhez tisztában kell lennünk azzal, milyen hatalmas Isten.

Amikor elkezdtem szolgálni a Bethel Assembly gyülekezetben, körülbelül ötvenen látogatták a vasárnapi istentiszteletet. Azt kezdtem hangsúlyozni, hogy hová vezethet bennünket Isten, ha követjük az útmutatását. Azóta tíz év telt el, most 300 fő jár a gyülekezetbe.

A kisebb gyülekezet pásztora úgy tapasztalhatja meg Istent, ha keresi a jelenlétét, és beszél is róla. Ha a gyülekezet névtábláján ott díszeleg a pünkösdi szó, akkor az embereknek meg is kell tapasztalniuk ennek tartalmát.

Három előfeltétele van annak, hogy a gyülekezetet a Szent Szellem szerint működtessük: hangsúlyoznunk kell a pünkösd jelentőségét, az összejöveteleinken engednünk, sőt várnunk kell a szellemi megnyilvánulásokat, és időt kell töltenünk az oltárnál.

Hangsúlyozzuk a pünkösd jelentőségét

A Bethel Gyülekezetben sokan élték át a Szent Szellembe való bemerítkezést. Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, beszélnünk kell a Szent Szellem személyéről és munkájáról. Hirdetnünk kell az üdvösség és a Szent Szellem erejének üzenetét.

Ha soha nem prédikálsz a Szent Szellemmel teljes életről, akkor ezzel a gyülekezetbe járók szellemi növekedését korlátozod le. A hívő keresztyénnek meg kell tapasztalnia a pünkösd lényegét. Az a küldetésünk, hogy a Cselekedetek könyvének a folytatását írjuk. Az első pünkösd napján tömeges érdeklődést látunk, Péter igehirdetésére több ezren tértek meg. Úgy döntöttem, hogy ugyanezt az üzenetet hirdetem én is.

Engedjük, várjuk a Szent Szellem megnyilvánulását

Az egyházi zene kérdésével kapcsolatban a gyülekezetek megosztottak. A gyülekezetünkben a feleségem, Lauri a zenei vezető. Azzal a céllal működünk együtt az összejöveteleken, hogy az emberek Isten jelenlétében tölthessenek időt, meghallják a hangját.

Maga az imádat is lehet végcél, de fel kell készítenie bennünket arra, hogy Isten jelenlétében töltsünk időt. A jelenlévőknek lehetőséget kell kapniuk arra, hogy lecsendesedjenek, és megismerjék Őt.

Töltsünk időt az oltárnál

A Bibliában azt látjuk, hogy akkor jött az ébredés, amikor egy-egy oltárt újjáépítettek. A pünkösdi gyülekezetben az oltárnak mindig elérhetőnek kell lennie.

Gyakran gyorsan befejezzük az összejöveteleinket, hogy mindenki időben hazajusson. A Szent Szellemet viszont nem siettethetjük. Isten akkor munkálkodik, ha jelenlétében időt adunk neki erre.

Egyre népszerűbb dolog a vasárnap esti összejövetelek kiiktatása. Ugyanakkor, ezeknek az alkalmaknak a látogatottsága javulni fog, ha az emberek megtapasztalják az oltár erejét. Nálunk vasárnap esténként is eljön kétszáz ember, mert arra számítanak, hogy Isten cselekedni fog az oltárnál.

Isten maga nem változik, és nekünk sem szabad változtatnunk abban, hogy az istenimádatra és az oltárnál töltött időre helyezzük a hangsúlyt. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a gyülekezetünk hisz Isten erejében.

Öt évvel ezelőtt kiderült, hogy a feleségemnek, Laurinak agydaganata van. Az orvos azt mondta, hogy a műtét következtében lebénulhat, súlyosan károsodhat az agya, megvakulhat, vagy akár meg is halhat. A negatív kilátások viszont nem az Isten erejébe vetett hitünkön változtattak.

Több mint hét órán át műtötték. A sebész azt mondta, hogy mivel az agy megduzzadt, az operációt le kellett állítani.

Lauri énekkel dicsérte Istent, ahogy az intenzívre áttolták. Tíz nap múlva már otthon volt, három héttel később már eljött a gyülekezetbe, egy hónap múlva pedig már dicsőítést vezetett, kórust vezényelt, és naponta 5 km-t futott. Jelek és csodák követik azokat, akik hisznek!…

Jöjjön a tűz

Egyszer ezt mondta egy szolgáló: „Ne félj a gyülekezetedben a Szent Szellem munkájától!”

A pünkösdi gyülekezetnek kellene a leginkább élettel pezsgőnek lennie. Ne elégedjünk meg a langyos állóvízzel. Jogos örökségünk van. Engedjük, hogy Isten hatalmas módon munkálkodjék közöttünk!

A nagy dolgok is jöhetnek kis csomagokban. Ne azt nézd, hogy milyen volt eddig a gyülekezeted, hanem azt, hogy Isten milyenné teheti. Ami számunka hatalmas hegy, az az Ő számára kissámli; ami számunka akadály, az számára lehetőség ereje és hatalma kinyilatkoztatására.

– Stephen Funderburk, pásztor, Bethel Assembly of God (Wetumpka, Alabama, USA)

A pünkösd megőrzése a nagyobb gyülekezetekben – kihívások és lehetőségek

Vezető pásztorként az az elsőszámú feladatom, hogy a Szent Szellem munkáját elősegítsem a gyülekezetben. Nekem kell megadnom a sodrást, majd el kell várnom, hogy a beosztottaim is kövessenek. Ha egy nagy gyülekezet arra hívatott, hogy szellemi erőközpont legyen, és ezt a Szent Szellem jelenlétének és keresztségének, a megtéréseknek, gyógyulásoknak, a kegyelmi ajándékok gyakorlásának kell bizonyítania, akkor ehhez a vezető pásztor személyes, tudatos példamutatása szükséges. A Cornerstone Gyülekezetben öt területre helyeztem a hangsúlyt:

Igehirdetés

Egy pásztor egyszer ezzel keresett meg:

– Senki nem tér meg a gyülekezetünkben.

– Szoktál beszélni a megváltásról? – kérdeztem.

– Nem, a híveknek prédikálok – válaszolta.

– Hát, íme, itt a válasz a felvetésedre! – mondtam.

Ha nem beszélünk a Szent Szellembe való bemerítkezésről, akkor senki nem is fogja azt megtapasztalni. Alábecsüljük a megvallás erejét: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17)

A Szent Szellembe való bemerítkezésről nem csak tanítani kell, hanem bele is kell vezetni az embereket: át kell adni nekik. A hit a hívő keresztyén szívében lévő Igét gyújtja meg. Ahhoz, hogy dinamikus keresztyén életünk legyen, folyamatosan hirdetnünk kell a Szent Szellem személyét és munkáját, azt az erőt, amely Őtőle jön.

A Szent Szellem erejének megtapasztalása a magánéletben

A Szent Szellem erejét a magánéletünkben is meg kell tapasztalnunk. Nagyon sokféle segédanyag, erőforrás áll a rendelkezésünkre. Nem szabad viszont ezek miatt elhanyagolnunk azokat a dolgokat, amelyeket közvetlenül Isten Szellemétől kaphatunk. Pásztorként nem engedhetem meg magamnak, hogy a Szent Szellem ereje eltávozzék az életemből. Ha nem Őbelőle merítem az inspirációt – a személyes életemben jelen lévő szenvedélyes szeretetet tápláló fűtőanyagot –, akkor nem tudom az erejét a gyülekezetnek igazán bemutatni.

A Szent Szellem erejének megtapasztalása a közösségi életben

A pünkösdi szolgálattevőnek a közösség előtt is otthon kell lennie a Szent Szellem jelenlétében. Be kell mutatnom azoknak, akik követnek, hogy Őtőle függök, Őrá hagyatkozom. A munkatársaknak tisztában kell lenniük azzal, hogy Isten szolgáját nem a tudásának és képességének, hanem a Szent Szellemnek kell vezetnie. Az Ő vezetése a legnagyobb kincsem. Ha a gyülekezet többi vezetője nem látja, hogy ezt nyilvánosan is gyakorlom, akkor nem fogják tudni, hogy nekem is, nekik is Őrá kell hagyatkoznunk.

Tér a Szent Szellem munkájának

Azzal segítem elő a Szent Szellem munkáját a gyülekezetben, hogy lehetőséget adok a jelen lévőknek a Szent Szellembe való bemerítkezésre. Ha a pásztor azt szeretné, hogy a gyülekezet tagjai Szent Szellemmel teljes életet éljenek, akkor gyakran kell prédikálnia a Szellembe való bemerítkezésről. Ha nincsenek megtérők, akkor a hangsúlyt a megváltásra és megtérésre kell helyezni, és több lehetőséget kell adni a Krisztus melletti döntés meghozatalára. Ha nincsenek Szent Szellem keresztségek, akkor egyszerűen többet kell tanítani ebben a témában.

Tér a Szent Szellem ajándékainak

Lehetőséget kell biztosítanunk a gyülekezetbe járók számára, hogy a kegyelmi ajándékok kibontakozzanak az életükben. Időt kell szánnunk a Szent Szellembe való bemerítkezésről szóló igehirdetésre, de még több időt kell szánnunk az Ő ajándékairól szóló tanításra – mind a gyülekezeti, mind a személyes élet kontextusában. Ha azt képviseljük, hogy ezek csupán a gyülekezeti összejövetelre vonatkoznak, akkor ezzel a bibliai küldetésünk célt téveszt. Ha a tagok azt hiszik, hogy mindez csupán vasárnaponként egy-egy óra erejéig használatosak, akkor nem igazán látják meg a gyümölcsét az életükben. Tisztában kell lennünk vele, hogyan alkalmazhatóak a Szent Szellem ajándékai a mindennapi életünkben.

Egy-egy nagy gyülekezet pásztora a gyülekezeti szolgálat minden szintjén szembesül azzal a kihívással, hogy miként tud a jelenlévők életében teret biztosítani a Szent Szellem munkájának. A Cornerstone Gyülekezetben minden szolgálati terület vezetőjét – akár önkéntes, akár a gyülekezet munkavállalója – arra bátorítunk, hogy az alkalmaikon engedjék a Szent Szellem munkáját az egyének szívében, életében kibontakozni, akár férfiakról, nőkről, fiatalokról vagy gyermekekről van is szó. Ezeken a kisebb összejöveteleken arra tanítjuk a jelenlévőket, hogy miként győzhetik le a félelmeiket, és arra bátorítjuk őket, hogy használják a kegyelmi ajándékaikat. A tüzek először a kisebb területeken gyúlnak, majd amikor ugyanezek az emberek a fő összejöveteleinkre is eljönnek, már természetes számukra, hogy a Szent Szellem ajándékait felhasználva szolgáljanak. Ezek a nagy alkalmak nem csupán a Szent Szellem megnyilatkozásának szemlélésére adnak teret, hanem a közösség szinergiája által a hívek egyéni életébe is erő költözik.

– Jim Franklin, vezető pásztor, Cornerstone Assembly of God, Fresno, Kalifornia, USA