Önkéntesnek lenni egészen más, mint rabszolgának. Igaz, hogy az eredmény talán ugyanaz, de egyikük szívből, önszántából végzi a munkát, míg a másiktól megkövetelik, kényszerítik rá. Ahogyan Isten igéjéből megtudhatjuk, a Mennyei Atyával ápolt kapcsolatunk csupán válasz arra a szeretetre, amellyel bennünket szeret, amely a keresztre vezette Isten egyszülött Fiát, hogy elhordozza bűneink büntetését. Ez a szeretet nem dönt minket rabszolgasorba, hanem felszabadít az ítélet alól, és visszaállítja a célt, amelyre eredetileg teremtettünk. Egyedülálló, különleges kiváltság, hogy „uramnak szolgálhatok”. A szeretet kötelez, hogy lelkesen teljesítsem akaratát. Az önkéntes abban különbözik a rabszolgától, hogy az egyikből valódi öröm, míg a másikból csupán elégedetlenség és neheztelés fakad. Azzal a tudattal fussunk neki ennek a tanulmánynak, hogy ő választott ki bennünket, és mi önként tiszteljük őt.

Már azzal rengeteget érdekességet tanulunk, ha felületesen megvizsgáljuk, mit ért a Biblia „szolga” alatt. A „szolga” szó körülbelül ezerszer fordul elő a Szentírásban, majdnem egyenlő arányban az Ó- és az Újszövetségben. Az Ószövetségben szereplő héber szó jelentése szinte teljesen megfeleltethető a rabszolgának. Ugyanakkor az újszövetségi görög nyelvben legalább hét különböző szó és meghatározás tartozik ehhez az egyetlen szóhoz. (Ez egyébként nem szokatlan a görög nyelvet tekintve: ha egyéb nyelvekre fordítjuk a görög szavakat, gyakran különböző jelentésárnyalatokat kapnak.)

  1. Kiszolgáló
  2. Háziszolga
  3. Béres
  4. Fiatal kísérő (egy uralkodó mellett)
  5. Alárendelt (segéd)
  6. Szolgálattevő (diakonosz – diakónus)
  7. Rabszolga (dulosz)

Fontos, hogy a pünkösd utáni újszövetségi szerzők mind az öten – Pál, Péter, János, illetve Jakab és Júdás, Jézus két féltestvére – Jézus Krisztus rabszolgáiként hivatkoznak önmagukra leveleikben. A dulosz szó már a keresztyén teológia kezdetén azt a személyt jelölte, aki teljes mértékben alárendeli magát valaki más akaratának. A kifejezés nem utalt arra, hogy az illetőt kényszerítenék erre.

Szelektív memória, átdolgozott történelem – ez jellemezte a zsidókat, amikor megkérdezték Jézustól: „Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek?” (János 8:33) Figyeljük meg, hogy Jézus nem emlékezteti őket Egyiptomra, Asszíriára, Babilonra, a Perzsa Birodalomra, a görögökre, vagy Rómára, ő szellemi választ ad, nem történelmit: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (János 8:34–36)

Pál apostol a rabszolgaságot használja szellemi analógiaként (Róma 6:19), hiszen ezt a képet könnyen megértették a görög-római kultúrában. „Többé ne szolgáljunk a bűnnek” (Róma 6:6). „Nem tudjátok, hogy ha valakinek a szolgálatába álltok, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak?” (Róma 6:16) Itt található a szellemi rabszolgaság témájának kulcsa. „Miután tehát megszabadultatok a bűntől, az igazság szolgáivá lettetek.” (Róma 6:18) Hogy nyomatékosítsa ezt, Pál megismétli: „Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a megszentelődést, amelynek vége az örök élet.” (Róma 6:22) A tanulság: Isten nem kényszerít rá, hogy kövessük őt, hanem önként válunk új gazdánk rabszolgájává.

Hadd figyelmeztessek most a szabadság fogalmára! Sajnos sok hívő úgy értelmezi a szabadságot, mint amelyben nincs visszatartó erő, sem korlátozás. Nos, a Biblia egész biztosan nem így értelmezi a szabadságot! Attól még, hogy megszabadultunk a bűn fogságából és uralma alól, nem szűnik meg felelősségünk, sokkal inkább egy magasabb rendű életbe emel bennünket. A bűntudat és kárhoztatás béklyói eltűntek – dicsőség érte Istennek (Róma 8:1–2)!

MEGSZABADULTUNK A BŰNT KÖTELÉKÉBŐL – MOST MÁR SZABADON SZOLGÁLHATJUK KRISZTUST.

Már nem úgy szolgálok, mint akit láncokkal és fenyegetéssel kényszerítenek engedelmességre, hanem mint elkötelezett önkéntes, aki még az életénél is jobban szeretne örömet okozni urának, mindezt a büntetéstől vagy a megtorlástól való félelem nélkül.

A szolgaság gyakorlati megnyilvánulásai Krisztus követői számára

  • Őszinte szolgálat, képmutatás nélkül. „Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek.” (Kolossé 3:23)
  • Spontán szolgálat: az irgalmas samaritánus példázata (Lukács 10:30–37).
  • Érzékeny szolgálat: „Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Galata 6:10)       
  • Együttérző szolgálat: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Galata 6:2)
  • Titokban végzett szolgálat: a nagyközönség előtt végzett szolgálat érvényteleníti az örök jutalmat (Máté 6:1–18).
  • Önfeláldozó szolgálat: Pál felsorolja számos „áldozatát” (2 Korinthus 6:3–13).
  • Szégyenérzet nélküli szolgálat: „Mi bolondok vagyunk Krisztusért…” (1 Korinthus 4:10–13).

A tanulság: Krisztus kereszthalála miatt, kiontott vére által Isten könyörületesen megbocsátotta vétkeimet, és megszabadított az ördög szellemi rabszolgaságából. Most már szabad vagyok arra, hogy önkéntesen Jézus Krisztus rabszolgája legyek. Pontosan tudom, hogy képtelenség elnyerni tetszését, vagy megfizetni a tőle kapott kegyelmet és könyörületet. Ezért az általam hozott „áldozatok” nem is igazán áldozatok. Királyságának gyermekeként nekem megtiszteltetés és öröm, hogy uramat képviselhetem és szolgálhatom a neki tetsző módon.

Az igaz szolga nyolc jellemzője

  1. Érti az ideig való és örökkévaló közötti különbséget.
  2. Tisztában van vele, hogy egy magasabb rendű, isteni terv része.
  3. Sosem elégedetlenkedik, ha valaki más nagyobb elismerést kap.
  4. Szolgálatát nem méri másokéhoz, és nem neheztel rájuk.
  5. Bármilyen feladat jut is neki, hűségesen igyekszik teljesíteni, és nem érzi úgy, hogy nem becsülik meg.          
  6. Folyamatosan figyeli, hogyan segíthet másoknak, akkor is, ha számára kellemetlenséggel jár, vagy más értelemben kerül sokba neki.
  7. Szentként tiszteli a Mindenható Istent, tudva, hogy végső soron neki tartozik elszámolással.
  8. Tudatában van annak, hogy jutalmát nem e földön nyeri el, és nem bonyolódik bele az anyagi javak hajszolásába.

A szeretet motivál

  • A SZERETET sokkal több, mint pillanatnyi érzelem vagy szívmelengető érzés.
  • A SZERETET cselekedetek sorozata, látható megerősítése annak a túlcsorduló vágynak, hogy másnak örömet okozzunk.

Könyvek ezreit írták már arról, milyen hatalmas az Isten szeretete. Valóban, emberi elmével fel sem foghatjuk. Az isteni szeretet számtalan megnyilvánulása közül kétségkívül az a legnagyobb ívű, az emberi történelem minden eseményét felölelő és meghaladó szeretet, amely földig hajolt, hogy megváltsa és helyreállítsa az elveszett, bűnös embert. Isten egyetlen Fiának ez az elképesztő „szeretet-ajándéka” (János 3:16) még ennél is nagyobb méretet ölt azok között, akik egykor „halottak voltak vétkeik és bűneik miatt” (Efézus 2:1), most azonban megismerték Krisztust. Ahogy Isten szeretetéről olvasunk a Szentírásban Mózes első könyvétől a Jelenésekig, látni fogjuk, milyen rendkívüli. Isten mindig is azt arra törekedett, hogy megértsük, mennyire szeretné, ha visszatérnénk örök közössége belső körébe.

Egy régi dal költői eszközökkel festi le Isten irántunk érzett páratlan szeretetét:

Isten szeretete

Nincsen toll, mely leírja, se nyelv, hogy elmondhassa, mily’ hatalmas Isten szeretete.
Távoli csillagon is átragyog, s a pokol mélyéig is elér.
A bűnös emberpár gond súlya alatt görnyed,
De Isten győzni adta Fiát.
Vétkes gyermekét megbékéltette, bűneit többé nem számolja.
Ha az óceánok tintával telnének meg,
Az égboltot pergamenből feszítenék,
Ha a földön minden gally penna volna
S minden ember írástudó,
De ha Isten szeretetét kívánnánk felírni, kiszáradna az óceán,
Ugyanígy a nagy tekercs, befogadni nem tudná, ha az ég egyik sarkától a másikig is nyújtanák,
Mert, ó, mily gazdag és tiszta, mérhetetlen és erős Istenünk szeretete!
Örökké zeng erről szentek s angyalok éneke.

Mi most Isten szeretetének a másik oldaláról beszélünk, a mi reakciónkról. Mózes második könyvében olvasunk egy igazán lenyűgöző történetet rabszolgákról és szabadságról. Megfigyeltük már, hogy a Tízparancsolat (2 Mózes 20) után Mózes legelőször arról rendelkezik, hogy rendesen bánjanak a rabszolgákkal? Bőven azelőtt jön elő a téma, hogy a lopás vagy a gyilkosság bűnével, esetleg a társadalmi felelősséggel kapcsolatban adna útmutatást. Izráel népe a következő parancsolatokat kapták. Ha valaki lopás vagy adósság miatt gazdagabb honfitársa tulajdonába került „rabszolgaként”, azt a hatodik év végén minden további kötelezettség nélkül szabadon kellett engedni. Ugyanakkor egy kitételt is találunk ebben a törvényben: „De ha a rabszolga határozottan azt mondja, hogy szereti az urát, feleségét és gyermekeit, és nem akar felszabadulni, akkor vigye őt ura az Isten elé, állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélfához, és fúrja át az ura a fülét egy árral, és legyen örökre a rabszolgája.” (2 Mózes 21:5–6) Ez a szokás tökéletesen mintázza Krisztussal való kapcsolatunkat. Ragadjunk ki a történetből három jelentős mozzanatot! 1. A rabszolga döntését a szeretet motiválta. 2. Nyilvános, látható jelét adta döntésének. 3. Onnantól élete végéig szolgálatra volt kötelezve.

A jól ismert „szeretethimnusz” (1 Korinthus 13) szerint a kegyelmi ajándékok kérdésében az a legfontosabb, milyen motivációból élünk velük a hívők közösségében. A szöveg ihletettsége persze nem kérdés, ugyanakkor azt is ugyanolyan fontosnak tartom, hogy Pál mikor és milyen kontextusban adja ezeket az utasításokat hitbuzgó gyülekezetének. A 12. fejezetben a „lelki ajándékokról” beszél, arról, hogy az egyház testében minden tag egyformán fontos, valamint az egyházi vezetéshez szükséges ajándékokról. A 14. fejezetben a nyelveken szólásról és a prófétálásról tanít, a kettő közé pedig beilleszt egy tényezőt – az AGAPÉ SZERETETET (1 Korinthus 13) –, amely képes minden mást egyensúlyban tartani (és kell is, hogy tartson). Pál azzal zárja a 13. fejezetet, hogy egyedül a hit, a remény és a szeretet marad meg örökre, és ezek közül legnagyobb a szeretet (1 Korinthus 13:13). A szeretet a legfontosabb jellemzője a hívők családjában Krisztusért végzett szolgálatnak. Az Újszövetségben rengeteg igevers tanít, utasít és emlékeztet, hogy a szeretet az első. Azonban bárhogy hangsúlyozza is a személyközi szeretetet, az egyedül a Jézus Krisztussal ápolt, egészen személyes szeretetkapcsolatunkból fakadhat.

A kiskorú jeruzsálemi gyülekezetet hamar elérte az üldözés a vezetők részéről (Cselekedetek 8). Ahogy a Szent Szellem által ihletett üzenet terjedni kezdett Jeruzsálemen kívül is, az üldözés mértéke megnőtt, és már a római birodalmi vezetők is bekapcsolódtak (Cselekedetek 12). Végül, még mielőtt lefejezték volna, Pál a császárhoz fellebbezett (Cselekedetek 25:10–12). John Foxe jól ismert műve, a „Mártírok könyve” szerint Jánost, a szeretett tanítványt kivéve az összes apostol az életével fizetett azért, mert Krisztusról tett bizonyságot. Jánost persze száműzték Patmosz szigetére (ott írta a Jelenések könyvét), de nem ott halt meg. (Júdás Iskáriótes, aki elárulta Krisztust, még a keresztre feszítés előtt felakasztotta magát.) Foxe könyve bőven az első évszázadokig feljegyzi az egyház történetet, melynek vezetői egymás után adták életüket hitükért. Mire elérkezett az időszámításunk szerinti 300. év, az egyháznak tíz különböző, súlyos üldözést kellett kiállnia tíz különböző állami vezetőtől. Rengeteg hívőt feszítettek keresztre és égettek el élve, másokat pedig könyörtelenül megkínoztak, mert nem voltak hajlandóak megtagadni és visszavonni Jézus Krisztusba vetett hitüket. Higgyük el, nem kötelességből haltak meg bizonyságtételükért, hanem Uruk iránti rendületlen szeretetük miatt. Néhány országban még ma is komoly vallási vagy politikai fenyegetést jelent keresztyénnek lenni, ha kiderül róluk, hogy Krisztus követői. Évente több ezer hívőt kínoznak meg börtönökben vagy végeznek ki. Hogy miként képesek ilyen odaadással lemondani szabadságukról és életükről? A válasz nagyon egyszerű: „Szeretem az én uramat.”

 Van egy romantikus mondás, miszerint „a szerelem vak”. Viccesen ez annyit tesz, hogy ha valaki szerelmes, könnyen átsiklik a valós tények felett (vagy tagadja azokat). Ezzel szemben Isten odaadó gyermekének tárva-nyitva a szeme. A Szentírás sehol sem ír olyat, hogy ha Jézust követjük, akkor rózsaszín ködfelhőben élhetjük az életet. Bár a Biblia és a tapasztalat épp az ellenkezőjét mutatja, egyesek mégis azt tanítják, hogy ha Jézust követjük, örökre búcsút mondhatunk a problémáknak. Nem gyötörnek többé anyagi gondok, se betegség, áldozatot sem kell hoznunk. Ha elég hitünk van, életünk minden területe mindig rendben lesz. Mintha csak kérnem kellene, Isten pedig egy percen belül teljesíti minden kis szeszélyemet. Ez a szélsőséges gondolkodásmód a közeljövőre koncentrál, és személyes vágyainkat és állapotunkat tekinti elsődlegesnek, a szellemi élet legmagasabb rendű kifejeződésének. Az a legtragikusabb, hogy akik így gondolkodnak, azok sokszor mélységesen csalódnak, ha a romlott világ gondjai utolérik őket. Szögezzük le, hogy Isten bőkezűen megáldja gyermekeit, és ezt nem szabad lebecsülni. Ő valóban szerető Mennyei Atya, aki kifogyhatatlan erőforrásokkal bír, és MINDEN ígéretét beteljesíti. Ugyanakkor a Királynak végzett szolgálatért ne azonnali elismerést vagy földi jutalmat várjunk (2 Korinthus 4:17–18). Ha valaki Jézus tanítványa akar lenni, azt Urunk a „költségek kiszámítására” (a lehetséges következményekre) és az önmegtagadásra (azaz, hogy minden más másodlagossá válik az életünkben) figyelmezteti  (Lukács 14:25–33).

Mondják, hogy a szeretet 98%-a tisztelet. Ebből a tiszteletből pedig először megbecsülés, majd végül őszinte szeretet fakad. Vajon igaz ez Isten gyermekére nézve?

  • Tisztelet: Krisztus iránt, aki kész volt meghalni másokért.
  • Megbecsülés: azért, mert áldozata által megbocsáttattak bűneim.
  • Szeretet: azért, mert ő az, aki, és azért, amit tett.

A gyermeki szeretetet az építi, amit a szülők tesznek érte, ez érik aztán teljesebb (bár nem tökéletes) ismeretté: a gyermek jobban megérti, kik is az ő szülei. Így van ez a hitünkkel is. Megtérésünk után dicséretünk és hálaadásunk a Krisztus által létrejött, Istenhez fűződő kapcsolatból fakad: magasztaljuk Megváltónkat azért, amit értünk tett. Azonban ahogy egyre érik közösségünk Krisztus Urunkkal, jelenlétének fényében egyre inkább tudatára ébredünk, ki Ő, és szívünk megtelik hálával és szeretettel.

Dicsérjük Istent azért, amit tett:

Imádjuk Isten azért, aki.

Tanulság: teljesen felesleges azzal próbálkozni, hogy visszafizessük Istennek az irántunk kifejezett a szeretetet. Ha egész életünkben csak arra koncentrálnánk, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, még akkor sem sikerülne. Az igazság az, hogy Isten maga szabadított fel bennünket ez alól a teher alól. Csupán annyit vár tőlünk, hogy viszonozzuk ránk áradó szeretetét, ami korántsem teljesíthetetlen kérés, sőt, valójában öröm. Ha őszinte szeretetből szolgálok Uramnak, akkor szolgálatom jóval több, mint kötelesség vagy felelősség. Ahogy Pál írja a második korinthusi levél elején: „Mert Krisztus szeretete szorongat minket…” (2 Korinthus 5:14).

Kisgyermekként sok dolgot azért nem tettem meg, mert egyszerűen féltem a következményektől. Megértettem, hogy ha az apám nemet mond valamire, akkor komolyan beszél. Az okát gyakran nem igazán fogtam fel, de megvolt a „tekintélye” ahhoz, hogy engedelmeskedjem neki. Ahogy azonban lassan felnőtté értem, kezdtem rájönni, hogy azok a szabályok, melyek egykor zavartak, igenis a javamra váltak. Ilyen az Atyaistennel való kapcsolatunk is. Minél érettebb a szeretetünk, annál jobban megértjük, hogy terve a mi javunkat szolgálja. Ahogyan János apostol oly hatásosan írja: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 János 4:19) Örülhetünk, mert Mennyei Atyánk rajtunk tartja a szemét, és biztonságban lehetünk az isteni szeretet ölelésében. Következő tanulmányunkban a tökéletes hűség témakörét járjuk majd körbe. Maradj hűséges – Jézus nem sokára visszatér!

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. H. Maurice Lednicky

Dr. H. Maurice Lednicky 1963 óta az amerikai Assemblies of God pünkösdi felekezet felszentelt szolgálattevője. Szerző, evangélista, pásztor, misszionárius és a Central Bible College (Springfield, Missouri, USA) egykori rektora