Feltéve, hogy végső soron a te kezedben van a döntés joga, hadd mutassunk öt gyakorlati lépést, amelyet azonnal bevethetsz, hogy a káosz, ha nem is múlik el, legalább ne ártson!

Éppen ma tudtad meg, hogy szolgálócsoportod három tagja nem áll szóba egymással, a központi számítógépen ma reggel egy apró gikszernek köszönhetően több ezer név és cím elveszett, az üdülő, ahol az éves női konferencia lesz 3 hónap múlva, nem találja nyomát a foglalásnak, sőt fel se veszi neked a telefont, a felső tagozatosok ifipásztora pedig éppen most mondott fel a gyülekezeti munkatársak között tapasztalható hátrányos nemi megkülönböztetés indokával.

A káosz nem egyszerűen csak változás. A káosz szteroidokkal telenyomott változás, ami olyan gyorsan és olyan gyakran következik be, hogy sem érzelmileg, sem szellemileg, sem testileg nincs idő alkalmazkodni a legfrissebb igényhez.

Az első századi római költő, Ovidius úgy fogalmazott, hogy a káosz „nyers, rendetlen, kusza katyvasz” (Átváltozások I,7, Csehy Zoltán ford.). Ennek az ókori szerzőnek a leírása akár az íróasztalodról is szólhatna?

Mint olyanok, akiket az Úr arra hívott el, hogy az Ő szószólói legyünk ezzel az ingatag, szeszélyes és torz világgal kapcsolatban, nem lenne szabad meglepődnünk a káoszon. Két oka van annak, hogy szolgálatunkra mindig is jellemző lesz a káosz.

Először is, a teremtéstörténethez is a káosz szolgáltatott hátteret.

Figyeljük meg, hogy teológiánk az őstörténeten nyugszik! A bibliai író szerint „Isten Lelke lebegett a vizek fölött”, és ezt állítja szembe azzal, hogy „a föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt” (1Mózes 1:2). Az idő kezdetétől fogva a káosz jelentette az a priori érvet arra nézve, hogy „senki sem volt otthon a mindenségben”, amíg Jahve fel nem bukkant.

Másodszor, Isten Fia számára a káosz volt a szülőszoba. Betlehem olyan kicsi és jelentéktelen volt, és annyira elözönlötte az akkori söpredék összevisszasága, hogy az egyetlen elérhető bölcső egy nyálfoltos etetővályú volt.

A káosz létfontosságú alkotórésze történetünknek, mint ahogy teológiánknak is. Urunkhoz hasonlóan Isten bennünket is arra hívott el, hogy kezünket a káosz sötét szakadékába nyújtva fényt és életet kínáljunk (1Péter 2:9).

Otthonosan kell tehát mozognunk a káoszban. A káosz nem érheti meglepetésként azokat, akik eltökélték, hogy a szolgáló életet választják. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy a küldönc áldozatul essen a káosznak.

A káosz és a gyülekezeti szolgálók kiégése

Biztosan hallottuk már a mondást: „Inkább kiégek Jézusért, mint hogy valami halott gyülekezetben rozsdásodjak meg.” Őszintén szólva nekem meggyőződésem, hogy mindkét lehetőség a közönyösség álruhája.

„Jézusért kiégni” cseppet sem hősies dolog, még csak nem is biblikus. Az egyik legsúlyosabb vád a Gyülekezet ellen, az örömhír (eüangelion) fényében, ha a lelkipásztor hajlékába bepillantva az evangélium elcsüggedt, levert, jogfosztott hírvivőjét látjuk ott. Sajnos a Gyülekezet története során sosem volt hajlandó elismerni, hogy a szellemi vezetők remek jelöltek lehetnek a kiégés nevű érzelmi betegség számára.

Különösen hasznos könyv lehet gyülekezeti szolgálóknak Jerry Edelwich és Archie Brodsky Burnout: Stages of Disillusionment in the Helping Professions (Kiégés: A kiábrándulás szakaszai a segítő szakmákban) c. műve. Ebben a szerzők öt egymást követő szakaszban írják le, milyen érzelmi út vezet lefelé a nagyszerűségtől a kiábrándulásig.

Első szakasz: túlzott lelkesedés

Ez a szolgálatnak az az időszaka, amikor mindent rózsaszínben lát a hivatásos gyülekezeti szolgálattevő; úgy gondolja, ő lesz az az ismert név, aki nem győz majd eleget tenni a világ minden tájáról érkező szolgálati felkéréseknek.

Ebben a szakaszban a szolgálattevő olyan euforikus hangulatot tapasztal meg időnként, melynek köszönhetően lelki szemei előtt megjelenik a zsúfolásig megtelt százezer fős stadion, ahol az emberek szájtátva hallgatják a prédikációját.

A kiégésnek ez a kezdeti szakasza teljes mértékben kerüli a káosz eshetőségét. A rózsaszín szemüveget azonban nagyon hamar belepi az összevisszaság homálya – a valóság, ami annak köszönhető, hogy nem egy tökéletes világban élünk.

Második szakasz: stagnálás

Itt a jelen felülkerekedik a jövőn, és a falak kezdenek összezárni a látnoki szellemi vezető körül. Csökken az együttműködés a valamikor oly támogató presbitérium részéről. Kiderült, hogy a jónevű keresztény egyetem oktatási tanszéke nem más, mint trójai faló, tele zajongó, fosztogató pedagógusokkal. Az új missziómező pedig a megszegett ígéretek kiégett földjévé válik.

A második szakaszban a reménység örök forrása, úgy tűnik, kiapadt. A stagnálás azt jelenti, hogy a szolgálattevő, aki a káosz áldozatává válik, sok időt tölt meredt nézéssel.

Harmadik szakasz: bosszúság

Feltűnik a színen az az érzelem, amelyet a legtöbb hivatásos gyülekezeti szolgálónak nehezére esik beismernie: a harag. A bosszúság haraggá alakul, mert Isten szolgája úgy véli, elárulták. Az elárulásnál pedig nincs fájóbb dolog.

Ennek a szakasznak a valósága akkor szakad rá, amikor valaki megígért valamit, de megszegi. Az ígéret megszegése ráadásul nyíltan, ellenségesen, bántó szándékkal történt.

Ezzel a típusú haraggal az a gond, hogy sokszor átitatja azt, ahogyan kifejezzük szolgálatunkat. A pásztor sok esetben beleszövi ezt a haragot nyilvános felszólalásaiba – a tanításába, igehirdetésébe, dicsőítésvezetésébe. Anélkül, hogy a szellemi vezető tudna róla, a hűségesek kezdik úgy látni őt, mint aki folyton haragszik mindenért.

Negyedik szakasz: közöny

Ez a legrosszabb szakasz, mert a szellemi vezetőnek láthatóan nem maradt benső ereje arra, hogy megint pozitív vagy ép legyen. „Ne kavarjuk fel az állóvizet!” és „Ne keltsük fel az alvó oroszlánt!” – ilyen mantrákat mondogat Krisztusnak ez a tanúja.

A negyedik szakasz fiziológiai jegyei: kezdeményezés hiánya, érzelmi és fizikai eltávolodás a családtól és barátoktól, túl kevés vagy túl sok alvás, túl kevés vagy túl sok evés, szokatlan ingerlékenység, fizikai energia elvesztése, a múlttal való foglalkozás. Ennél a szakasznál a káosz újabb áldozattal gazdagodott.

Ötödik szakasz: beavatkozás

Ennél a szakasznál a szolgálattevő szétzúzza a középszerűséget a valóság kőszikláján. A kiégett szolgáló megkapaszkodik saját üstökében, felemelkedik, és meghozza eltökélt döntését, hogy az áldozat-szerep helyett a cselekvést választja.

Vannak olyan hivatásos gyülekezeti szolgálók, akik addig siránkoznak elhívásukról, míg szánalmas ronccsá nem válnak. Úgy vélik, az emberek és a körülmények rossz lapot osztottak nekik. Életük hátralevő részét azzal töltik, hogy erre emlékeztetnek mindenkit, aki csak meghallgatja őket. A hibás felekezeti rendszer vagy valamiféle arctalan hatalombróker kioltotta a bennük rejlő nagyság lángját.

Vannak viszont túlélők is. Ők röviden beismerik, hogy összetörtek, darabokra zúzódtak a káosz partján, de buzgón keresik, hol vethetnék meg újra a lábukat.

Ismerősen hangzik a kiégés öt szakasza?

Szolgálj a szolgálónak… a tükörben!

Megelőzhető a fájdalom paradigmája, amiről most olvastál! És a te feladatod törődni magaddal.

Feltéve, hogy végső soron a te kezedben van a döntés joga, hadd mutassunk öt gyakorlati lépést, amelyet azonnal bevethetsz, hogy a káosz, ha nem is múlik el, legalább ne ártson! Először is, ki szolgál feléd?

Konkrétan hogy hívják azt a személyt, aki gondosan végig szokta hallgatni, mit gondolsz, mit érzel, aztán kendőzetlenül megmondja neked az igazat?

A káosz, ha nem kapsz visszajelzést valakitől a saját agyadon kívül, eltorzul. Ha senki nem néz rád és nem mondja: „Várj csak egy percet, ez olyan hamisan, torzan, nyomasztóan csengett, mi zajlik most benned?” – akkor lehet, hogy nagyon kicsi életet építesz fel, ahova csak azokat engeded be, akik azt mondják neked, amit hallani akarsz.

Másodszor, tölts időt egy alázatos „nagy” emberrel!

Az ilyen ember annyira szilárd a hitében, és olyan jól érzi magát a bőrében, hogy nem érzi fenyegetőnek, ha a kudarcról kell beszélgetni.

Készülj fel rá, hogy ezeknek az embereknek nem feltétlenül van rangjuk! Általában olyan egyszerű emberek, akik már nem egyszer lábon lőtték magukat egyházi értelemben, de volt bennük annyi magabiztosság, hogy bekötözték a sebüket, és siránkozás nélkül továbbmentek.

Amikor ilyenekkel találkozom, mindig felfigyelek rájuk. A legelső jellemvonás, amit észrevehetsz bennük, az, hogy mesterien művelik a hálaadást. Minden egyes nap a hálaadás napja a számukra. Az életük egy olyan ember egyszerű története, aki a végsőkig hajszolta a káoszt, majd felkelt, leporolta magát, aztán megköszönte a leckét, hogy többet ilyet ne tegyen.

Harmadszor, a csendességedben ismerd el, hogy a káosz jelen van a szolgálatodban, majd kérd Urunkat, hogy igazítson téged helyre az ő mélységes csendjében!

A szolgálat hazugsága így szól: ha nő az adakozás, megtelnek a sorok, és rendszeresen kapsz elismerő vállveregetést az emberektől, akkor biztosan jóban vagy Istennel.

Ha szent zajjal veszed körül magad, az képes a szellem süketségét megteremteni. Kimondottan javaslom, hogy keress olyan környezetet az elvonulásra, ahol a csenddel szembesülsz. A „Szellem ürességében” (Thomas Moore: The Care of the Soul (A lélek gondozása)) tudjuk elkezdeni lelkünk és jövőnk újjáépítését.

Negyedszer, készíts egész évre szóló stratégiai tervet szolgálótársaiddal!

 Ebbe a folyamatba illesszétek bele a „káosz-hányadosokat” is! Ezek a lehető legrosszabb eshetőségek, amelyek próbára teszik a képességeteket, hogy továbbmenjetek, építsetek és növekedjetek.

Végül nézz a tükörbe, és tedd megint a családodat az első gyülekezeteddé! Hogyha a házastársad, gyermekeid, és szűk családod többi tagjai csupán a szószéken, vagy az óriáskivetítőn látnak, esetleg valamilyen intézmény folyosóján suhansz el mellettük, a káosz győz. Isten előbb a családodba hívott el, mielőtt szolgálatba hívott volna.

Szerző: Dr. Cal LeMon

Dr. Cal LeMon az Executive Enrichment, Inc. oktatási és tanácsadó cég elnöke (Springfield, Missouri, USA)