Továbblépve nézzük most meg az újszövetségi tanítványokat és szellemi vezetőket! Isten Igéje az elsődleges forrásunk, és ha ezt alaposan tanulmányozzuk, számtalan hasznos példát látunk majd, amelyet a mai gyülekezeti kultúrára is vonatkoztathatunk. Vizsgálódásunk szempontjából különösen fontos a feltörekvő vezetők tanítványképzése Krisztus szolgálatában. Érdemes megfigyelni a szellemi fejlődés öt (5) pontját és azt, milyen tudatos szerep jut a helyi gyülekezetnek. Ha szeretnéd, hogy gyülekezeted a következő években is élő közösség maradjon, szellemi vezetőként stratégiai jelentőségű feladat vár rád. Foglalkoznod kell a feltörekvő vezetőkkel, akik egyszer majd a nyomdokaidba lépnek. Micsoda kiváltságot és mekkora felelősséget helyezett Isten a kezedbe!

Újszövetségi tanítványok és apostolok

Jézus személyesen választotta ki a tizenkettőt, hogy vele legyenek. Mentorként képezte őket arra, hogy hirdessék az örömhírt, ha ő már felment a mennybe.

  1. „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Máté 4:19)
  2. „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.” (János 15:16)
  3. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (János 20:21)
  4. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Márk 16:15)
  5. „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Cselekedetek 1:8)

Nem is kétséges, mi volt Urunk szándéka. Tudta, hogy véges ideig tartózkodik csak a földön. Ahhoz, hogy az emberek meghallják a megbocsátásról, megváltásról és helyreállításról szóló üzenetét „Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a föld végső határáig” (Cselekedetek 1:8), az általa kiválasztottaknak hírül kellett azt vinniük. Ez a Biblia egyik leggyümölcsözőbb és legegyértelműbb parancsa. Az Úr szándéka szerint le kellett rombolnia a (1) vallási, (2) kulturális, (3) nyelvi, (4) etnikai és (5) a politikai meggyőződések között feszülő korlátokat. Röviden: Jézus azért halt meg, hogy áldozata által MINDENKINEK helyreállhasson a kapcsolata Istennel. Azoknak, akiket ő felkent üzenete továbbadására, nem szabad másra összpontosítaniuk, csak a Teremtő Isten és az ember közötti megbékélés dicsőséges üzenetére.

A tarzuszi Saul (a későbbi Pál apostol) drámai megtérése és „elhívása” semmilyen kétséget sem hagy Istennek az életére vonatkozó terve felől (Cselekedetek 9:1–22). Megtérését követően ez a zsidó tudós (1) megírta az Újszövetségnek majdnem a felét, lejegyezve, amit a Szent Szellem kinyilatkoztatott neki, (2) gyülekezeteket alapított szerte Ázsiában és Európában, (3) Rómában bebörtönözték, majd végül (4) életével fizetett a hitéért. Nincs benne büszkeség vagy önteltség; csupán az elégedett tudat, hogy Krisztusban, Krisztusért képes kibírni bármilyen megpróbáltatást vagy üldözést (Filippi 4:10–13). Elhívása olyan elemi erővel érte utol, hogy számára minden más elvesztette a vonzerejét, mivel eltökélte, hogy „ama nemes harcot (megalkuvás nélkül) megharcolja, futását (kitartóan) elvégzi, a hitét (szilárdan) megtartja” (2Timóteus 4:7, kiegészítés tőlem).

Elég egy futó pillantást vetni a korai egyház történelmére, máris látjuk, hogy (Jánoson, a szeretett tanítványon kívül) minden apostol az életével fizetett a hitéért. Ilyen odaadást csak a Mester iránti szeretet ébreszthetett bennük – Jézus személyesen foglalkozott velük. Számukra nem volt visszaút.

Az újtestamentumi időktől a 21. század felé haladva azt látjuk, hogy Pál kiemeli, milyen konkrét ajándékokat kap az Egyház a szellemi vezetéshez. „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére.” (Efezus 4:11–12) Azt meg kell jegyeznünk, hogy az Apostol itt nem rangsort állít fel, hanem felsorolja, milyen szolgálati területeknek kell működniük ahhoz, hogy a nagy missziói parancsot betölthessük.

Isten elhívása szent előjog. Nem arról szól, hogy addig prédikálgatunk, amíg meg nem jelennek az első problémák, vagy nem adódik egy jobb álláslehetőség. Nem szabad másik tervet tartalékolnunk arra az esetre, ha a szolgálat netán nem a várakozásunknak megfelelően alakul. Fiatal igehirdetőként egyszer azt hallottam egy jól ismert szolgálótól: „Ha tudsz bármi mást tenni a prédikáláson kívül, azt tedd!” Először kicsit furcsa, nem is igazán szellemi kijelentésnek találtam. Ma már értem, hogy Isten elhívásának komoly voltát nyomatékosította. Az igehirdetés nem egy olyan szakma, amelyet személyiséged vagy rátermettséged alapján választasz. Ha az Örökkévaló Isten kiválasztott arra, hogy hirdesd az ő örök Igazságát, sose forduljon meg a fejedben, hogy más utat válassz!

„De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Amint meg van írva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” (Róma 10:14–15)

Hűséges vezetők a helyi gyülekezetben

A helyi gyülekezet szerepe a vezetőképzésben

I.     A helyi gyülekezet közösséget biztosít.

II.   A helyi gyülekezet folytonosságot biztosít.

III.  A helyi gyülekezet képzési lehetőséget biztosít a leendő szellemi vezetők számára.

IV.  A helyi gyülekezet hitelesíti az „elhívást” és a „szolgálati ajándékot”.

A pásztor szentírási megbízatása sosem azt jelentette, hogy egyedül őt terheli a felelősség minden szolgálati területért. Úgy is mondhatnánk, hogy a helyi gyülekezet nem egy előadás nézőközönsége. A szolgálattevő feladata, hogy felkészítse a szenteket a szolgálatra (Efezus 4:12). A gyülekezeti tagok nem tehetik meg, hogy csak ülnek és várják Isten áldásait.

Mellékesen: a „pásztor” szó (lelkipásztor értelemben) mindössze egyszer fordul elő az Újszövetségben (Efezus 4:11), és egyszer az ószövetségi Jeremiás könyvében, ahol a próféta nyolcszor használja ezt a kifejezést.

Az is érdekes, hogy tényleges pásztorokat (mármint juhászokat) csak Krisztus születésével kapcsolatban említ az Újszövetség (Lukács 2:8, 15, 18, 20). Minden más igehely vezetőkről beszél. A zsidóknak nem esett nehezükre ezt megérteni, hiszen a pásztor is „vezeti a nyájat”.

Jézusról azt mondja az Ige, hogy ő:

A JÓ PÁSZTOR (János 10:11,14)

A NAGY PÁSZTOR (Zsidók 13:20)

A FŐPÁSZTOR (1Péter 2:25; 5:4)

Ezzel kapcsolatban fontos észben tartanunk, hogy az újszövetségi egyház folytonos mozgásban van. Soha nem volt cél a stagnálás vagy a fennálló rend megtartása. Megtérőket vezetnek Krisztushoz (a gyülekezeti tagok mind), akik átélik az újjászületés csodáját. Ezeket az új hívőket táplálni kell és szilárdan beépíteni a hívők közösségébe. Közben azok, akik korábban tértek meg, tanítványképzésben részesülnek (tanulják az igei igazságokat), és törekednek új szintre lépni a szellemi érettségben. Akik már éretté váltak hűséges elköteleződésük és Isten Igéje iránti fegyelmezett engedelmességük révén, azok közül vezetőket választanak ki a fiatalabb hívők tanítására, kezdve a szellemi csecsemőkkel, amíg hitben érett felnőttekké nem válnak. Különböző helyeken és kultúrákban különféle módszerek bizonyultak hatékonynak ennek a folyamatnak az elvégzéséhez. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Biblia nem ad konkrét mintákat és útmutatást az egyháznak ehhez a létfontosságú feladathoz. Lehet ezt nagy gyülekezeti teremben végezni, vagy zárt körű házicsoportban. Ám akármilyen formátumot választunk, szellemileg alkalmas, felkent vezetőkre van szükség ahhoz, hogy a gyülekezet Krisztusban haladjon tovább.

A növekedés irányába történő terelgetés a legtöbb esetben a helyi gyülekezet égisze alatt zajlik. Önkéntesek (szolgáló szívű vezetők, akik nem állnak a gyülekezet alkalmazásában) áldoznak az idejükből és Istentől kapott adottságaikból, hogy tanítsák azokat, akik fiatalabbak a hitben. Ezek a hűséges szolgálók általában nem igehirdetői elhívással rendelkeznek, mégis komoly mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a „só és világosság” egyre nagyobb mennyiségben és jobb minőségben hassa át az adott falut vagy várost (Máté 5:13–16). Igen egyszerű, de vitathatatlan tény, hogy a helyi gyülekezet nem képes hatékonyan szolgálni az emberek felé, sőt néhány éven túl talán életben maradni sem, ha nincsenek tagjai között az Úrnak ilyen odaszánt, szerény szolgái.

A helyi gyülekezet szellemi fejlődésének összetevői

  1. Ünneplés… örvendezés a Krisztussal helyreállt kapcsolatunk felett
  2. Beilleszkedés… csatlakozás egy közösséghez, melyben „a drága hit” örököseivel lehetünk együtt
  3. Meggyökerezés… olyan életforma kialakítása, amelyben már nincs helye korábbi bűnös szokásainknak és tetteinknek
  4. Tanítás… az Isten Igéjében található alapelvek elsajátítása, szellemi megértése és személyes alkalmazása
  5. Éretté válás… a fent felsorolt szintek összekapcsolása a hűséges tanítványok kiválasztása érdekében, akik segíthetik a kevésbé éretteket a szellemi növekedésben és fejlődésben.

Ennek a mintának folyamatosan ismétlődnie kell a helyi gyülekezetben és azon keresztül. Mindegyik lépcsőfok rendkívül fontos ahhoz, hogy a jelen nemzedéke is betölthesse a nagy missziói parancsot.

A helyi gyülekezetben sok értékes hívő van, aki nem pásztor és nem is tanító. Van, aki a vendégszeretet ajándékát kapta, van, aki a bátorításét, van, aki pedig az adakozásét (Róma 12:6–8). És még folytathatnánk. Olyan férfiakról és nőkről beszélek, akik nagy hittel rendelkeznek, mélységesen szeretik Mesterüket, és mindenáron az ő tetszésére akarnak lenni. Nevük nem szerepel a gyülekezet plakátjain. Nem tolonganak az emberek, hogy lássák vagy hallják őket. Mégis sokkal többet tesznek annál, hogy vasárnap délelőtt ott ülnek a gyülekezetben. Aznap, amikor a hívők megkapják örökkévaló jutalmukat, ők biztosan azt fogják hallani: „Jól van, jó és hű szolgám…” (Máté 25:21, 23).

Szándékosan hagytam felsorolásom végére azokat az áldott szenteket, akik közbenjáró imáikban hordozzák a gyülekezet terhét. Nem lehet túlbecsülni azoknak a szellemi harcosoknak az értékét, akik térden állva vívják a csatát az emberek lelkéért. Időnként hallok ilyet emberektől: „Hát, én nem tudok mást tenni, csak imádkozni.” Erre én azt szoktam felelni, hogy ennél fontosabb dolgot egyikünk sem tud tenni. Keresve keresd azokat az embereket, akik odaszántan várakoznak az Úr jelenlétében, és könyörögnek, hogy természetfeletti módon avatkozzon bele az emberek nyomorúságos helyzetébe! Csodák fognak történni. Életek változnak meg, és állnak helyre. Ahogyan sokszor mondjuk: „Sok minden történik, miután imádkoztál, de semmi sem fog történni, mielőtt imádkozol.”

Van egy közös szál, amely végigfut ezen az egész szakaszon és összetartja: mindannyian „Istennel együtt munkálkodunk” (2Korinthus 6:1). Az ő Királyságában nincsenek „nagy-” vagy „kisemberek”. A szolgálatokat nem lehet fontossági sorrendbe állítani. Egy dolog viszont biztos: minden hívőnek Istentől kapott megbízása van. Ez pedig önmagában is elég jelentős. Az persze igaz, hogy bizonyos szolgálati területek látványosabbak másoknál, s éppen ezért nagyobb ismertséggel járnak. A kereszt tövében ugyanakkor mindannyian egyenlők vagyunk: Isten kegyelméből megmentett bűnösök.

A tanulság: vannak, akik konkrét „elhívást” kapnak bizonyos szolgálati területekre; ezt szoktuk „teljes idejű szolgálatnak” nevezni. Az ilyen személy válaszol az isteni útmutatásra, és ez válik a legfontosabb dologgá az életében (Cselekedetek 6:4). Sokaknak hatalmas áldozatokat kell hozniuk ahhoz, hogy ezt megtehessék, és arra is szükség lehet, hogy másodállást vállaljanak, mert csak így tudnak gondoskodni a családjukról. Az Úr áldja meg őket gazdagon elhivatottságukért és az elhívásuk beteljesítéséért hozott áldozatukért! Krisztus testében – a helyi gyülekezetben – Isten támaszt olyan felkent munkásokat is, akiknek ajándéka van a fiatalabb, éretlenebb hívők tanítására, táplálására. A gyülekezet számbeli és szellemi gyarapodása egyaránt megtorpanna az ilyen odaszánt szolgálók nélkül. Mások pedig, akik szintén elképesztően értékesek a gyülekezet számára, olyan szolgálati helyet találnak, amely nincs annyira szem előtt, de lehetőséget ad az egyének és családok különféle szükségeinek betöltésére. Krisztus teste csak úgy maradhat egységes és teljes, ha minden tag hajlandó szolgálni. Minden tagnak kedvesen, szeretettel kell támogatnia a többieket. Ne legyenek közöttünk ellentétek: legyünk testvérek Krisztus Jézusban!

Szánjunk időt a vezetőképzésre!

Barnabásnál, akinek a neve azt jelenti: „a vigasztalás fia” (Cselekedetek 4:36), keresve sem találhatnánk jobb példát a Szentírásban arra, mit jelent foglalkozni a leendő vezetőkkel. Barnabásnak ez az Apostoloktól kapott beceneve volt, hiszen eredetileg Józsefnek hívták.

  • Miután Saul megtért a damaszkuszi úton, Barnabás szinte rögtön személyesen kísérte őt az apostolok elé Jeruzsálemben (Cselekedetek 9:27).
  • Amikor Antiókhiában sok pogány jutott hitre, a jeruzsálemi vezetők Barnabást küldték oda, hogy vizsgálja meg az esetet. Ő pedig „bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” (Cselekedetek 11:23).
  • Ezután Barnabás elhagyta Antiókhiát, és Tarzuszba ment, hogy felkeresse Sault. Magával vitte őt Antiókhiába, ahol egy teljes esztendőn át tanították a hívőket a gyülekezetben (Cselekedetek 11:25, 26).
  • Miután Agabosz megprófétálta, milyen éhínség lesz a földön, Barnabás és Saul adományokat gyűjtöttek Antiókhiában, és Jeruzsálembe vitték azt (Cselekedetek 11:30).
  • Amikor visszatértek Antiókhiába, a Szent Szellem kiválasztotta Barnabást és Sault (a Szentírásban Barnabás neve szerepel először) egy különleges missziós küldetésre (Cselekedetek 13:1–4).

Két érdekességre figyelhetünk fel ezzel az úttal kapcsolatban. (1) Barnabás szerette volna, ha János Márk is velük tart, és (2) Sault ettől az úttól fogva nevezik Pálnak (13:9), s innentől tekintették vezetőnek is. Az Apostol későbbi, Barnabással, majd Szilásszal megtett missziós útjaival kapcsolatban mindig Pált említik először.

  • Barnabást és Pált ismét Jeruzsálembe küldte az antiókhiai gyülekezet, hogy megvitassák a törvénykezés problémáját az ottani vezetőkkel (Cselekedetek 15:4). Itt megint azt látjuk, hogy Barnabás neve szerepel elsőként; ez jelzi, milyen nagy megbecsülésnek örvendett Barnabás az Apostolok körében.
  • Amikor elérkezett a második missziós út ideje, Barnabás megint szerette volna, ha János Márk (az unokaöccse) is csatlakozik hozzájuk, noha Márk nem csinálta végig az első utat, hanem visszatért Antiókhiába. Pál nem egyezett bele, hanem Szilászt vitte magával, így Barnabás más irányba indult János Márkkal (Cselekedetek 15:37–40). Barnabás itt is úgy döntött, bátorítani fog egy fiatalabb testvért.

Bizonyítékok sokaságát látjuk arra nézve, hogy Sault is Barnabás tanácsolta és bátorította, akárcsak János Márkot. Mindkét férfi vezető lett az újszövetségi egyházban. Ez az erőteljes példa jól mutatja, hogy a hitben éretteknek készségesen kell időt szánniuk és szellemi befolyást gyakorolniuk azokra, akik nemrég mondtak engedelmesen igent Isten tervére.

Aki tanulmányozza a Bibliát, az tudja, hogy Jézust rabbinak, vagy tanítónak nevezik (János evangéliumában öt alkalommal is). Abban a korban a rabbi nem csupán egy tanteremben tartott órákat. Tanítványai a nap nagy részét mellette töltötték. Látták különböző élethelyzetekben. Annak a tizenkét férfinak az életében elképesztő jelentőségű befektetést vitt véghez Urunk: őket szánta szellemi királysága vezetőinek. Aligha feltételezhetjük, hogy korábban elsajátított, majd tökélyre fejlesztett vezetői képességeiknek köszönhették a kiválasztásukat. Jézus őket választotta: két testvérpárt – halászokat, sok feltűnő jellemhibával. Egy zsidó vámszedő és egy politikai fanatikus is bekerült a csapatba. Egyikük sem rendelkezett rabbinusi képzettséggel. Ami azt illeti, Jézus egyenesen megmondta nekik: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket…” (János 15:16) Nem azért választotta ki őket, akik voltak, hanem akivé válhattak őbenne. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” (János 15:5) Egyikük, név szerint Iskariótes Júdás nem fogadta be Ura tanítását. Mivé lehetett volna ez az ember, ha hű marad mentorához? Míg világ a világ, Iskariótes Júdásra mindenki úgy fog emlékezni, mint arra az emberre, aki pár darab ezüstért elárulta Krisztust, majd megbánva tettét, önkezével vetett véget életének.

Pál remek tanítója volt „hitbeli fiának”, Timóteusnak. Ez a félig zsidó, félig pogány fiatal szolgálattevő a második missziós útján csatlakozott Pálhoz Lisztrában (Cselekedetek 16:1–3), s ettől fogva közeli társa lett az Apostolnak. Pál pásztori levelei közül kettő Timóteusnak szól, egy-egy pedig Titusznak, illetve Filemonnak. A Timóteushoz írt második levél a nagytiszteletű Apostol által írt legutolsó könyv az újszövetségi kánonban. Nagyon személyes hangvételű levél, amilyet egy apa írna a fiának. „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak, üldöztetéseimnek, szenvedéseimnek…” (2Timóteus 3:10–11). Pál kifejezi, hogy bízik ebben a fiatalemberben; biztatja őt a tiszta tanítás megőrzésére, ugyanakkor hangot ad aggodalmának is mind az egyház, mind úgy általában a társadalom jövőjét illetően.

Egy régi bölcs mondás szerint:

Ha látsz egy teknősbékát a kerítés tetején, biztos lehetsz benne, hogy nem saját erejéből került fel oda!

Gyakran szoktam mondogatni: „Isten kegyelmének köszönhetjük a vezetőket – meg az emberek irgalmának!” Ahogy haladunk előre az Úrban és az éveink számában, érdemes alaposan megvizsgálnunk, milyen örökséget hagyunk magunk után. Lesznek majd olyanok, akik egy nap ránk mutatnak, és így szólnak: „Te segítettél azzá válnom, aki lettem az Úrnak végzett szolgálatomban!”? Imádkozom, hogy így legyen.

A tanulság: vezetőként az életem csak egy irányba haladhat. Az időt lehetetlen megállítani. Nem utazhatunk vissza az időben: nem változtathatjuk meg a múltat, még csak nem is ismételhetjük meg. A percek, órák, napok, hetek, hónapok és évek csak telnek. Egy nap visszatekintünk majd a megtett útra, és az jóval hosszabb lesz, mint ami még előttünk áll. Előbb-utóbb mindannyiunk életében eljön ez a pillanat. De amikor megállunk, hogy visszatekintsünk, kit látunk majd a nyomdokainkban haladni? Képesek leszünk félreállni annak tudatában, hogy a Királyság tovább épül, mert annyit foglalkoztunk a fiatal „Timóteussal” vagy „János Márkkal”? Jézustól megtanulhatjuk, hogy a vezetés sokszorozódással növekszik: kiképzünk másokat, foglalkozunk velük, ők pedig ugyanígy tesznek majd az utánuk jövőkkel.

Az út során végig nagyon tudatosan törekedtünk követni Istennek az ő erkölcsi teremtményeivel kapcsolatban kinyilatkoztatott tervét. Ádám és Éva bukása után egyből láthatóvá vált, hogy a Világosság és a Sötétség Királysága örök szellemi harcban áll egymással. Most, ahogy a végső következtetésekhez érkezünk, kezdenek felderengeni a Világosság Királysága győzelmének és a Sötétség Királysága vereségének végső részletei. S bár nem ismerjük a végidők eseményeinek minden pontos részletét, a Szentírás épp elég betekintést nyújt ahhoz, hogy szívünk megteljen örömmel és reménnyel. A jövő, ahogyan a múlt is, a Mindenható Úr egészen konkrét és tudatos tetteit leplezi le. Arra kérünk, csatlakozz hozzánk a következő beszélgetésben is! Izgalmas lesz; feltárja az igei bizonyosságot Urunk közeli visszatérésével, valamint az Új Ég és az Új Föld megteremtésével kapcsolatban.

Alig várom, hogy találkozzunk Jézussal!

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. H. Maurice Lednicky

Dr. H. Maurice Lednicky 1963 óta az amerikai Assemblies of God pünkösdi felekezet felszentelt szolgálattevője. Szerző, evangélista, pásztor, misszionárius és a Central Bible College (Springfield, Missouri, USA) egykori rektora