A személyes felelősség egyszerű elvét sokszor sokan elvetik a mai nemzedék tagjai közül, még olyanok is, akik stratégiai fontosságú vezetői pozíciót töltenek be. Pedig ha ezt megtetézzük a SZOLGÁLÓ VEZETÉS megbízásával, amely vonatkozik mindazokra, akik Urunk Egyházának alpásztorai, a kihívást jelentő mérce máris hatványozottan magasabbra kerül. Időnként kétségbe ejt, ha csak megpróbáljuk elérni ezt a magasztos célt a vele járó következmények tömkelegével együtt. Isten azonban hűségesen segítségünkre siet! Szeretném, ha ez a lecke a következővel együtt bátorítást jelentene. Igaz, az abszolút tökéletességet meg sem tudjuk közelíteni, szerető Atyánk kegyelme által azonban törekedhetünk rá, hogy egyre jobban hasonlítsunk Mesterünkhöz, akit készségesen szolgálunk – fokozatosan átformálódva az Ő képmására (Róma 8:29)

A „szolgáló vezető” kifejezés meghazudtolja mind a szolga, mind a vezető általános fogalmát. Oximoronnak (ellentétes értelmű szavak összekapcsolásának) tűnik. Isten gyermekeként fontos észben tartanunk, hogy noha egy ideig ebben a világban (világrendszerben) élünk, Isten szellemi királyságának polgárai vagyunk. Jézus azt tanította, hogy a két legnagyobb parancsolat mindegyike kapcsolatokról beszél: az első Istenhez, a második a másokhoz fűződő kapcsolatunkról. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:37–39). Ahogy ebben a szakaszban látni fogjuk, Jézus a legkiválóbb példa a szolgáló vezetésre. Azt kellene kitűznünk célul, hogy lemásoljuk az Ő kapcsolatát az Atyával és azokkal, akik felé szolgált.

Krisztus, mint vezetői példakép

Számtalan kötet született már a Krisztus földi életében megnyilvánuló vezetői megközelítésről. Nem ennek a nézőpontnak az értékes voltát szeretném vitatni, csupán ki akarom hangsúlyozni, hogy Jézus nem kifejlesztett egy bizonyos vezetői stílust; nála ez nem tanult viselkedés volt – egyszerűen a természetét juttatta kifejezésre. Vigyáznunk kell tehát, nehogy a hatékony vezetéssel kapcsolatos emberi elgondolásból induljunk ki, és utólag próbáljuk összhangba hozni kulturális végkövetkeztetéseinket a Szentírással! Mielőtt teljes mértékben elsajátíthatnánk a szolgáló vezetést a gyakorlatban, elengedhetetlen megismernünk tökéletes példaképünk gondolkodását és személyes életvitelét.

Jézus az ima embere volt

Attól kezdve, hogy János bemerítette őt nyilvános szolgálata legelején (Máté 3:13–17), a letartóztatása előtti utolsó percekig, amelyeket nagyon hamar követett a kereszt (Máté 26:36–46), a Biblia kihangsúlyozza, hogy imádkozott. Az első alkalommal, felismerve földi küldetésének teljes terjedelmét, Urunk tudta, hogy szüksége lesz mennyei Atyja erejére. A Gecsemáné kertjében nagyon is tudatában volt annak, milyen küszöbön álló események vetnek majd véget az életének, és tudta, hogy szüksége lesz mennyei Atyja erejére. Egészen nyilvánvaló a minta. Isten Fia könyörgött, hogy az Atya jelenléte adjon Neki vigaszt és bizonyosságot.

Természetesen Krisztus nemcsak ezt a két alkalmat szánta az imádkozásra. Lukács evangéliumában gyakran találkozunk olyan feljegyzésekkel, amelyek Krisztus személyes csendességeiről szólnak.

  1. Bemerítkezésekor (Lukács 3:21)
  2. Mialatt böjtölt (és imádkozott) a pusztában (Lukács 4:2)
  3. A pusztában, miután sokakat meggyógyított (Lukács 5:16)
  4. Mielőtt tanítványait kiválasztotta volna (Lukács 6:12)
  5. A megdicsőüléskor (Lukács 9:28–29)
  6. A miatyánk átadása előtt (Lukács 11:1)
  7. Péterért (Lukács 22:32)
  8. A Gecsemáné-kertben (Lukács 22:44)
  9. A kereszten (Lukács 23:46)

Lukács ezenfelül feljegyzett még három példázatot az imádkozásról.

  1. Az ember, aki éjfélkor zörgetett be barátjához (Lukács 11:5–10)
  2. Az özvegyasszony és a hamis bíró (Lukács 18:1–8)
  3. A farizeus és a vámszedő (Lukács 18:9–14)

Az ima nyitott kommunikációs csatorna köztünk és Isten között; lehetővé teszi, hogy szabadon, őszintén, félelem nélkül beszéljünk. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint bátran járulhatunk „a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsidók 4:16), mert olyan főpapunk van, aki megindul erőtlenségeinken, mert „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett” (Zsidók 4:15). Gondoljunk csak bele! Krisztus az Atya jobbjára felmagasztalva is folytatja imaszolgálatát: közbenjár mindegyikünkért Isten trónja előtt!

Jézus a fegyelmezett istentisztelet embere volt

Jézus idején a zsinagóga volt a zsidók istentiszteleti helye. Még Jeruzsálemben is, a Templom városában, több mint 500 zsinagóga állt. Talán érdemes egy kicsit többet tudni ezeknek az istentiszteleti helyeknek az eredetéről. Általánosan elfogadott tény, hogy az első zsinagógákat a babiloni fogság idején hozták létre. Izráel királysága akkor gyakorlatilag teljesen megszűnt. Később bármely településen vagy faluban, ahol legalább tíz arra alkalmas zsidó férfi élt, építhettek zsinagógát. Bár ezek az épületek szerkezeti szempontból különfélék lehettek, mindegyikben volt egy szekrény, ahol a Szentírást (a Törvényt és a Prófétákat) tartották. A tanítók a tekercsről olvastak fel (állva), aztán többnyire helyet foglaltak, és kifejtették a felolvasott szakazt. Az épület elülső részében volt egy emelvény asztallal és székkel; itt zajlott az olvasás és a tanítás. Székek sorakoztak elöl a zsinagóga vezetői számára. Magát az épületet egyfajta közösségi házként is hasznosították; tartottak benne gyermekfoglalkozásokat, és egyéb üzleti megbeszéléseket. A zsinagóga volt a közelben élők számára az élet, a napi tevékenységek és a szombati istentisztelet központi helye. Zárójelben érdemes még megjegyezni, hogy az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei számtalanszor utalnak zsinagógákra; a későbbi levelekben azonban már nem szerepelnek ezek a bevett istentiszteleti helyek, kivéve két igeverset a Jelenések könyvében. Ebben a két példában azonban Krisztus a hét kis-ázsiai gyülekezetet szólítja meg, és „a Sátán zsinagógájaként” utal ezekre a helyekre (Jelenések 2:9; 3:9).

Bemerítkezését követően Jézus hamarosan visszatért Názáretbe, és bement szombaton a zsinagógába „szokása szerint” (Lukács 4:16), és odaadták neki a tekercset felolvasásra. Abból, hogy megengedték neki az adott szakasz felolvasását és megmagyarázását, könnyen kikövetkeztethetjük, hogy Jézust jól ismerték ebben a zsinagógában; élvezte a vezetők és az odajáró emberek bizalmát. A következő három év során, mialatt faluról falura, városról városra járt, bement a zsinagógákba prédikálni és tanítani, bár nem kapott hivatalos kiképzést a rabbinikus törvényekben. A személyes csendességben töltött idején kívül Jézus rendszeresen részt vett közös istentiszteleten másokkal együtt.

Jézus a megalkuvást nem tűrő elvek embere volt

A Biblia tanítása egyértelmű: Jézus bűntelen életet élt (2Korinthus 5:21; Zsidók 4:15; 1Péter 3:18). Nagy jelentőséggel bír, hogy a Szent Szellemtől fogant, és Szűz Máriától született (Lukács 1:26–38), ez pedig azt jelenti, hogy nem Ádám vétkének átka alatt született. Nem volt romlott természete. Egyes teológusok ebből arra következtetnek, hogy Krisztus természetfeletti születése miatt nem is vétkezhetett volna.

Választási lehetőség nélkül nincs lehetőség a kísértésre. Kísértés nélkül pedig nincs lehetőség a rossz cselekvésére.

Jézusnak hozzánk hasonlóan volt választási lehetősége, és kísértés is érte… DE ősapánktól, Ádámtól eltérően Ő úgy döntött, nem vétkezik.

A Szentírásból tudjuk, hogy földi élete során nem vétkezett, ugyanakkor arról is olvasunk, hogy több alkalommal is kísértést szenvedett el. A legrészletesebb beszámoló arról, ahogyan a Sátán megkísértette, a pusztában töltött negyvennapos böjtje után következett (Máté 4:1–11). Lukács még egy utóirattal egészíti ki ezt az eseményt. „Amikor mindezek a kísértések véget értek, eltávozott tőle az ördög egy időre [egy alkalmasabb, kedvezőbb idő elérkeztéig]” (Lukács 4:13, AMP).

Jézus példamutatóan nagy könyörületességet tanúsított a házasságtörésen kapott nő iránt. Még csak nyilvános szégyenét sem tetézte igaz pillantásával. Lehajolt, és írt a porba. Kimondta az igazságot a képmutató farizeusoknak és törvénytanítóknak, akik saját szavaival szerették volna csapdába ejteni Őt. Jézus nem vette semmibe Mózes törvényét, bár tudta, hogy ezek a zsidó vezetők nagyon is tisztában vannak azzal, milyen szabályozást vezetett be a római kormányzat a halálbüntetéssel kapcsolatban. Róma nem engedélyezte, hogy a zsidók bárkit is kivégezhessenek. Éppen ezért vitték el Jézust Pilátushoz és Heródeshez. Ők a Római Birodalom által kinevezett tisztségviselők voltak, és hatalmukban állt halálbüntetést kiszabni. A szelíd Jézus nagyon hamar felismerte ezeknek a vallásos vezetőknek az ítélkező indítékát és önigazult lelkületét. Gonosz szándékuk az isteni elvek égbekiáltó megszegése volt. Amikor azonban az önigazult vádlók mind elsomfordáltak, Jézus nem hunyt szemet az asszony bűne fölött. Kettős üzenetet közvetített felé: (1) „Én sem ítéllek el téged”, és (2) „menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (János 8:11).

Életlecke: Aki szolgáló vezető akar lenni a szellemi királyságban, először is az Emberfiát kell tanulmányoznia. Még mielőtt tetteit pontosabban ki tudnánk értékelni, meg kell néznünk közelebbről a jellemét. Nyomasztó tud lenni, ha egy ilyen hibátlan példaképet látunk magunk előtt, és esetleg arra késztethet, hogy ne is próbálkozzunk utánozni az Ő tökéletességét. Jogos elismernünk, hogy soha nem fogjuk elérni a teljes tökéletességet. Ennek a felismerésnek azonban annál inkább meg kell erősítenie, mekkora szükségünk van arra, hogy szoros közelségben járjunk Vele. Ha fegyelmezett imaélettel, istentiszteleti gyakorlattal és elvekkel kezdjük, akkor sikerülhet lefektetnünk a szellemileg érett vezetés szilárd alapját. Te mit gondolsz erről?

Alázatos lelkület

Egy mélyen tisztelt egyházi vezetőt megkértek régen, hogy nevezze meg a keresztyén ember három fő erényét. Ő így felelt: „Alázat, alázat és alázat”.

Az alázat nem is annyira egy az erények közül; ez mindnek a gyökere, mert egyedül ez jelenti a megfelelő viszonyulást Istenhez és engedi, hogy Ő Istenként mindent megtegyen.

Andrew Murray, a „Humility” (Alázat) c. könyvében

Urunk tanított az alázatról, és gyakorolta is. Figyeljük meg szavait!

  • „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” (Lukács 22:27)
  • „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű…” (Máté 11:29)
  • „De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Máté 20:26–28)
  • „Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (János 13:14,15)

János evangéliuma különleges képet tár elénk Krisztus és az Atya bensőséges kapcsolatáról. Jézus ebben az evangéliumban mintegy 100 alkalommal nevezi Istent Atyjának, ezzel nyomatékosítva, hogy Krisztus az Isten Fia. Figyeljük meg az itt idézett szakaszokban, milyen gyakran használja Krisztus a „semmit” és a „nem” szavakat, utalva az Atya előtti alázatára. A kiemelés a versekben tőlem származik.

  • „A Fiú önmagától semmit sem tehet.” (János 5:19)
  • „Én önmagamtól nem tehetek semmit […] az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem” (János 5:30)
  • „Én nem fogadok el dicsőséget emberektől.” (János 5:41)
  • „Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem.” (János 6:38)
  • „Az én tanításom nem az enyém.” (János 7:16)
  • „Én nem önmagamtól jöttem.” (János 7:28)
  • „Önmagamtól nem teszek semmit.” (János 8:28)
  • „Én nem keresem a magam dicsőségét.” (János 8:50)
  • „Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom.” (János 14:10)
  • „Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém.” (János 14:24)

Azt szokták mondani, hogy amint felismerjük saját alázatosságunkat, már el is veszítettük. A valódi alázat nem önmagunk lekicsinylését jelenti; nem arról szól, hogy lehajtott fejjel járunk-kelünk, és alig hallható hangon beszélünk. A valódi alázat abból fakad, ha felismerem, ki vagyok Krisztusban. „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” (1Korinthus 15:10). Ha el akarok vezetni másokat is az üdvösség megtapasztalására – Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által –, akkor illik felismernem, hogy én csupán csatorna vagyok, amelyen keresztül az Ige eljut másokhoz.

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Filippi 2:5–8, kiemelés tőlem)

Életlecke: Az alázat kegyelmét nehéz beskatulyázni, és könnyen kisiklik a kezünk közül. Az alázatos lelkületet nem az ismeri fel, akiben megvan. Kiindulópontként talán az a legjobb, ha minden egyes nap kezdetén engedelmesen, mély hálával meghajlunk az előtt, Aki szolgájának választott bennünket. Az alázatos élet állandó szorgalmat követel meg, hiszen sokszor találjuk szembe magunkat dicsérettel vagy sértésekkel. Minden helyzetben a leghatékonyabb terv az, ha hagyjuk, hogy mások Krisztust lássák meg bennünk és általunk.

Az alázat kegyelme

  1. Ne véljük jobbnak magunkat valamilyen külső körülmény miatt, amiről nem is mi tehetünk!
  2. Az alázat nem abból áll, hogy kritizáljuk magunkat, rongyos ruhát hordunk, vagy meghunyászkodó viselkedést tanúsítunk, akárhova megyünk. Az alázat abból áll, hogy reális véleményünk van önmagunkról: vagyis tisztában vagyunk azzal, hogy méltatlanok vagyunk.
  3. Ha ez a véleményünk önmagunkról, elégedettséggel tölthet el, ha mások is ugyanezt gondolják.
  4. Törekedjünk titokban tenni a jót, hogy ne amiatt becsüljenek nagyra! Legyünk elégedettek akkor is, ha nem dicsérgetnek!
  5. Soha nem mondjunk semmi olyat, se közvetve, se közvetlenül, amivel dicséretet vagy bókokat csikarhatunk ki másokból!
  6. Ha megdicsérnek valamiért, amit tettünk, fogadjuk közömbösen, és irányítsuk Isten felé!
  7. Szerezzünk jó hírnevet magunknak azzal, hogy erényesek és alázatosak vagyunk!
  8. Ne töltsön el büszkeséggel semmilyen kapott dicséret! Örvendezzünk Istenben, aki olyan ajándékokat ad, amelyeket mások is észrevesznek bennünk!
  9. Ne kérdezgessünk másokat a hibáinkról azzal a szándékkal, hogy a jó tulajdonságainkról halljuk őket beszélni!
  10. Ha valaki megaláz vagy méltatlanul bánik velünk, ne dédelgessünk titkos haragot! Ne forduljunk a hízelgők csoportjához, akik mellénk állnak!
  11. Ne foglalkozzunk az ördög büszkeséget keltő sugdosásával!
  12. Törekedjünk másokat dicsérni!
  13. Töltsön el elégedettséggel, ha azt látjuk vagy halljuk, hogy másoknak szépen alakul a karrierjük vagy a jövedelmük, még akkor is, ha nekünk nem!
  14. Soha ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, hacsak nem azzal a céllal, hogy őket emeljük, saját magunkat pedig kisebbítsük!
  15. Ne mentegessük folyton magunkat, ha hibázunk! Az erényesség méltatlannak tartja, hogy hazugság mögé rejtőzzön.
  16. Adjunk hálát Istennek minden hiányosságunkért! Fogadjuk ezeket Isten jóindulata jeleiként, mert segíthetnek ellenállni a gőgnek és táplálni az alázatot!
  17. Ne leplezzük le mások gyengeségeit azért, hogy ügyetlenebbnek érezzék magukat nálunk!
  18. Ne felejtsük el: Istennek az a fontos, hogy alávessük Neki magunkat és mindenünket, amink van!

Írta: Jeremy Taylor (1613–67) (részlet a „The Rules and Exercises of Holy Living” (A szent élet szabályai és gyakorlata) c. műből)

Három igen fontos tulajdonság, amelyre Urunk és Megváltónk példát mutatott: (1) imádkozó ember volt, (2) fegyelmezett istentiszteleti gyakorlat jellemezte, és (3) nem ismert megalkuvást az elveiben. Ezeket a kiváló tulajdonságokat pedig az alázatos lelkület fogta össze. Micsoda példakép! Ezeket az alapvető tulajdonságokat tudatosan meg kell valósítanunk az életünkben. Ez nem úgy van, hogy egy reggel arra ébredünk: sikerült elsajátítanunk az Ő fontossági sorrendjét. Ha napról napra Isten kegyelmében járunk, Szellemmel teljesen, Igéje iránti engedelmességben élünk, akkor válhatunk egyre érettebbé Krisztusban (2Korinthus 3:18; Efezus 4:14–16). Akármelyik szót választanánk is, az az igazság, hogy az Ő Követeivé, Képviselőivé, Szószólóivá, Tanítványaivá, Követőivé, Szolgáivá kell válnunk az Ő Egyházában és Egyháza, illetve a világ felé.

A továbbiakban inkább a szolgáló vezetés gyakorlati oldalát fogjuk kiemelni. Szeressük és szolgáljuk tovább Jézust – Ő hamarosan visszajön!

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. H. Maurice Lednicky

Dr. H. Maurice Lednicky 1963 óta az amerikai Assemblies of God pünkösdi felekezet felszentelt szolgálattevője. Szerző, evangélista, pásztor, misszionárius és a Central Bible College (Springfield, Missouri, USA) egykori rektora