A legutóbbi alkalommal Megváltónk vezetői tulajdonságairól beszéltünk, és alázatos lelkületével fejeztük be. Milyen erőteljes példát mutatott nekünk! Ma azt fogjuk megnézni, milyen irgalmas szívű volt. Ő nemcsak mutatta; valóban törődött a szenvedőkkel és elveszettekkel. Azonban ennél is magasztosabb küldetése volt: azért jött a földre, hogy „megkeresse és megtartsa” az elveszetteket. Példaképünkhöz hasonlóan mi is keressük meg imádkozó szívvel szolgálati helyünket az Ő gyülekezetében! Isten akarata jóval többet jelent egy földrajzi helynél – az önkéntes engedelmességről szól. Nem versengünk a többi lelkipásztorral vagy szolgálattevővel. Pál apostolhoz hasonlóan nekünk is az a célunk, hogy megfussuk a pályát, amelyet Mesterünk rendelt el nekünk (Cselekedetek 20:22–24; 2Timóteus 4:7). Sokszor nehézséggel jár a kiváltság, hogy az Ő szószólói lehetünk, de az örök célra szegezzük tekintetünket. Naponként azért imádkozunk, hogy hasonlítsunk Jézusra.

Legyél irgalmas másokhoz!

Jézus életének egyik legfőbb jellemzője irgalmas szíve volt, és az, ahogyan irgalmassága az emberek és Izráel népe különféle szükségeinek betöltésére indította. Máté és Márk evangéliumában legalább ötször találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy „megszánta”, ami azt jelenti, hogy a másik fájdalma és szenvedése a mélységes együttérzés és szánakozás érzéseit váltotta ki belőle.

  • Jézus megszánta az elveszett sokaságot Jeruzsálemben (Máté 9:36).
  • Jézus megszánta az Őt követő nagy sokaságot (Máté 14:14).
  • Jézus megszánta a két vakot Jerikó közelében (Máté 20:34).
  • Jézus megszánt egy leprást (Márk 1:41).
  • Jézus megszánt egy nagy sokaságot (és megvendégelt 5000 embert) (Márk 6:34).

Az evangéliumok sok más alkalommal említik nyíltan vagy burkoltan, hogy Krisztus könyörületességet tanúsított a betegek, a nyomorultak, a lesújtottak és elnyomottak iránt.

Bizonyos kultúrákban megfigyeltem, hogy amikor valaki korábbi életformájához képest magasabb szintre került (meggazdagodott, vagy munkavállalóból munkáltató lett), elveszített minden törődést és együttérzést azok iránt, akikkel korábban egy társaságba tartozott. Az (emberileg, nem Isten szerint) „alacsonyabb” rangú emberrel sok esetben tiszteletlenül, sőt megvetéssel bánnak. Milyen tragikus ez!

Fontos, hogy mindenkivel kedvesek legyünk, akivel csak összehoz az élet. Legalább kétszer elhaladunk mellettük… Egyszer FELfelé, egyszer pedig LEfelé menet.

Lukács legalább három olyan esetről vagy példázatról beszámol, amikor a vallási vezetőnek számító emberekből hiányzott a könyörület.

Az irgalmas samaritánus példázata (Lukács 10:30–37)

Egy zsidó ember Jeruzsálemből Jerikóba tartott, amikor kirabolták, összeverték, és ott hagyták félholtan az út szélén. Arra járt egy pap és egy templomi szolga (lévita); látták, milyen állapotban van az ember, mégis átmentek az út túloldalára, és nem tettek semmit. Aztán jött egy megvetett samaritánus (félig zsidó, félig pogány), és „megszánta”. Érzéseit tettekre váltotta. (1) Megtisztította a sebeit, (2) bekötötte a sebeit, (3) feltette a megvert zsidót a saját szamarára (vagyis neki gyalogolnia kellett), elvitte őt egy jerikói vendégfogadóba, (4) személyesen ápolta aznap éjjel, (5) kifizette a szállást, (6) plusz pénzt hagyott ott, és (7) megígérte, hogy visszatérésekor a további költségeket is megtéríti. Jézus ezután megkérte a vallási vezetőt, aki azzal próbálta igazolni önmagát, hogy úgy tett, mint aki tudni szeretné a „felebarát” szó meghatározását: nevezze meg, melyik viselkedett igazi felebarátként a három ember közül. A válasz egyértelmű volt: a samaritánus – nem a zsidó vallási vezetők, akiknek pedig sietve meg kellett volna szánniuk bajba jutott zsidó társukat.

Találkozás a gazdag ifjúval (Lukács 18:18–29)

Ez a vallási vezető az örök élet elnyerésének feltételeiről faggatta Jézust. Miután az Úr a parancsolatokat idézte, ez az ember gyorsan rávágta, hogy mindet fiatalkora óta betartotta. Jézus ezután rátapintott az ifjú nagy szellemi szükségére. „Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem!” (Lukács 18:22). Az ifjú megszomorodva ment el, mert nagyon gazdag volt. Jézus valóban próbára akarta tenni az ifjú odaszánását, és tudni akarta: tényleg minden másnál jobban szereti-e Istent. De nézzünk egy kicsit mélyebbre ennél! Ha ennek az ifjúnak valóban Istenért égett volna a szíve, és Hozzá akart volna hasonlítani, könyörületes lelkületet tanúsított volna a szegények iránt. Nem egyértelmű, hogy Jézus ténylegesen szegénységi fogadalmat várt-e tőle, vagy csak rá akart mutatni, hogy nem kész lemondani a vagyonáról. Akárhogy is, a reakciója bizonyítja, hogy hiányzott a valódi irgalmasság az életéből.

A farizeus és a vámszedő (Lukács 18:9–14)

A farizeus elbizakodott ember volt, aki „a többieket […] lenézte” (Lukács 18:9). Vagyis nem volt irgalmas. Imádságában legalább 4 alkalommal használ egyes számú igét; arra jut, hogy „nem vagyok olyan, mint a többi ember” (Lukács 18:11). A vámszedő (akit már amúgy is a legtöbben megvetettek) mélységes szomorúsággal ismerte be, hogy bűnös. A farizeus által tanúsított fennhéjázó szívtelenség talán a leghallatlanabb példa a könyörület hiányára. Isten terve nem kizárólag egy bizonyos „elit” csoportra vonatkozik – Ő „nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Péter 3:9). Abszurd dolog bárkinek is azt feltételezni, hogy ő méltó arra, hogy bekerüljön a Királyságba. Hogyha pedig nincs bennünk irgalom az elveszettek iránt, az ellenkezik mindennel, amiről Isten megváltó terve szól.

A könyörületesség embere nemcsak a betegek, szegények és jogfosztottak, a társadalom peremére szorultak felé fordult gyengéd törődéssel; Jézus mélységesen törődött az elveszettekkel – azokkal, akik szellemi királyságán kívül rekedtek. Ez volt földi KÜLDETÉSE: „hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lukács 19:10).

A szolgáló vezetőnek gondosan kell óvnia szívét attól, hogy érzéketlenné, közömbössé váljon másokkal szemben. Különösen vigyázni kell az alábbi területeken:

  1. Nemzeti büszkeség, amely kihat a más nemzetekhez tartozók iránti hozzáállásra (ld. Jónás próféta esetét)
  2. A miénktől eltérő etnikumok (zsidók és samaritánusok)
  3. A hívőkkel szemben nyíltan ellenséges bűnös emberek
  4. Bűnözők, akik ártottak nekünk vagy családtagjainknak
  5. Állandó bosszúságot, zűrzavart okozó emberek
  6. Mások, akiket felírnánk a személyes listánkra

Jézus tudta, hogy nem mindenki fogadja el Őt – mégis szerette őket. Ha alkalma nyílt rá, kezet nyújtott nekik. A valódi könyörület nem törekszik az elismerésre vagy a viszonzásra. A szív tettekben történő megnyilvánulását jelenti. Akármerre nézünk, a gazdag üzletember, a drogdíler, a prostituált vagy az elhagyott gyermek mind kétségbeesetten vágyik valakire, aki valóban törődik vele. Jézus mindent elvégzett a kereszten; a mi feladatunk tartalmas módon bemutatni ezt a szeretetet, ez pedig a törődéssel kezdődik.

Életlecke: Isten az egész emberiséget szereti, nem csak néhány kiválasztott embert. Az a tanítás, hogy néhány embert kiválasztott, másokat pedig nem, egyszerűen nem felel meg a teljes Szentírásnak. Isten személyes, és egész életünk során mindig ott lép kapcsolatba velünk, ahol szükségünk van Rá. Akiket felkent, hogy szolgáló vezetők legyenek az Ő szellemi királyságában, azoknak a Mester szemével és fülével kell rendelkezniük – hogy meglássák és meghallják a segítségért kiáltó szenvedőket. Van, amikor a szó nem elég, cselekedni pedig nem lehet, de még az ilyen válságos pillanatokban is gyengéd irgalmassággal kell viszonyulnunk az emberekhez.

Értsd meg és fogadd el az Istentől rendelt szolgálati helyet!

A Szentírás szerint minden hívő Krisztus „tanúja”. Egyetlen Szellemmel teljes hívő sem mentesül a megbízás alól, hogy beszéljen másoknak személyes találkozásáról Krisztussal (Cselekedetek 1:8; Kolossé 4:6; 1Pt 3:15). Nem mindegy azonban, hogy beszélsz másoknak Krisztus naponkénti gondviselésébe vetett hitedről, vagy elhívásod, hogy példaképként legeltesd Isten nyáját (1Pt 5:1–4).

Először vizsgáljuk meg gondosan az Ószövetséget, és világossá válik, hogy maga Isten választotta ki a papokat (a mózesi szövetség alatt) a szent sátorban, majd a templomban végzendő szolgálatra. Áron volt az első főpap, és Lévi törzse töltötte be a papi és egyéb szolgálati feladatokat a szent sátor, majd a templom körül (3Mózes 8:30; 21–22. fej.). Ezeket a különleges szolgákat nemcsak maga az Úr választotta ki, de más, magasabb mérce szerint is kellett élniük, mint a többi izráelitának. A léviták nem örököltek földet, mint Izráel többi tizenkét törzse, hanem a többi törzs között kellett élniük. Már ez is jelzi: Isten „elkülönítette” őket, hogy szolgáljanak az emberek felé a nemzet minden részében.

Ószövetségi próféták

A Mindenható keze nyugodott meg a prófétákon is, akiket Isten maga választott ki különleges szolgálatra népe, Izráel körében. Ezek a próféták főként Izráel „királysági” évei alatt, vagyis Sámueltől Malakiás idejéig szolgáltak. Ez az időszak egészen konkrétan Saul király felkenésétől Júda utolsó királyának, Cidkijjának idejéig tartott, aki a babiloni fogságig uralkodott. Összesen 16 próféta volt, ők írták az Ószövetség 17 könyvét (Jeremiás 2 könyvet írt); együttesen körülbelül 400 évig szolgáltak (Kr. e. 800–400-ig). Illés és Elizeus is isteni erőt tanúsító, jelentős próféták voltak Izráel nemzetében, de nem írtak ószövetségi könyvet.

Talán a négy „nagy” prófétát ismerjük legjobban – Ézsaiást, Jeremiást, Ezékielt és Dánielt. Isten mindegyiküket egy adott időben és helyre hívta el szolgálni Izráel történetén belül.

ÉZSAIÁS – messiási prófétaként is ismerjük; minden más ószövetségi prófétánál többet beszélt Krisztus földre jöttéről. Ennek köszönhetően Ézsaiást minden más ószövetségi prófétánál többször idézi az Újszövetség. Ézsaiás tehetős, befolyásos jeruzsálemi családból származott; apja Uzzijjá király testvére volt. Ez kivételnek tűnik, nem mintha Isten előítélettel viseltetne a gazdagokkal szemben, hanem mert a gazdagok sokszor magukra hagyatkoznak, és nem jönnek elég közel az Úrhoz, hogy meghallják a hangját. Az Ézsaiás 6:1–11 az Istennel való találkozás – és az arra adott válasz – egyik legdrámaibb példája az egész Szentírásban. Ézsaiásnak a prófétai szolgálatra történő személyes elhívása egyszerű mintát követ – ez gyakran megismétlődött a modern időkben is. Figyeljük meg, hogyan bontakozik ki az isteni kinyilatkoztatás, amely arra készteti a prófétát, hogy teljesen szánja oda magát, és vállalja az Úr szószólójának szerepét Izráel népe felé!

FELFELÉ TEKINTÉS 6:1–4 „Láttam az Urat…” 

BEFELÉ TEKINTÉS 6:5–7 látta önmagát

KIFELÉ TEKINTÉS 6:8–11 látott másokat

JEREMIÁS – síró prófétának is nevezik, mivel látta Jeruzsálem szörnyű bűnét és Isten hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen ítéletét, és ez nyomasztotta. Ézsaiással ellentétben Jeremiás vidéki fiúként került a városba, és a társadalmilag vallásos vezetők, akik csak a békességről és gazdagságról akartak beszélni, elvetették. Isten Jeremiást is közvetlenül, drámai módon hívja el szószólójának. Kinyilatkoztatja tervét neki (1:5). Ahogy azonban gyakran előfordul, Jeremiás ellenáll a hívásnak, és azt feleli: nem alkalmas (nem elég idős, nem elég képzett stb.) arra, hogy Isten nevében szóljon (1:6,7). Isten nyomatékosan kijelenti, hogy Ő maga fogja Jeremiás szájába adni a szavakat (1:8–10).

EZÉKIEL – főként a babiloni fogságban élő zsidóknak prófétált. A könyv nyitó fejezeteiben (1–3) a fiatal papnövendék beszámol látomásáról és arról, milyen erőteljesen szólt hozzá Isten. Az Úr még azt is kijelentette, hogy ha Ezékiel nem adja át üzenetét Izráel keményszívű népének, maga Isten fogja számonkérni rajta (Ezékiel 3:16–27). Ne feledjük: Izráel népe azért került fogságba, mert idegen istenekhez fordult, és bálványokat imádott! A „megtudják, hogy én vagyok az Úr…” kifejezés több mint 60 alkalommal szerepel az üzenetekben, amelyeket Ezékiel hirdetett a zsidóknak, akik bálványimádásuk következményeit szenvedték el Babilonban.

DÁNIEL – az az ószövetségi próféta, aki öt király palotájában emelhetett szót. Fontos viszont megjegyezni, hogy fiatal zsidó fiúként Dánielt is elhurcolták a babiloni fogságba. Istennek különleges terve volt vele, de ne feledjük: Dániel a nagy próbák és üldözés idején is hű maradt az Egy Igaz Istenhez! Dániel olyan tisztességes volt Isten és az emberek előtt, hogy zsidók és pogányok egyaránt hallgatni kezdtek rá.

Ami a világraszóló jelentőséget illeti, az ószövetségi próféták közül Dániel szólt a legvilágosabban a végidők eseményeiről. Írásai szorosan kapcsolódnak az újszövetségi Jelenések könyvéhez. Dániel több mint 2000 évvel ezelőtt elhangzott próféciái között van olyan, amelyik a mai napig nem teljesedett még be.

Mellékesen: akit Isten elhív szószólójának, az mind különleges, fontos szolgálati helyet kap. A közönségünk mérete, a népszerűség, az elismertség vagy bármilyen más jellemző, amely a világ szemében „sikernek” számít, soha nem ébreszthet büszkeséget, és nem vezethet csüggedéshez sem a Felséges Isten szolgájában. Isten elhívását nem lehet kiérdemelni, sem meggátolni a családi örökség, a társadalmi vagy gazdasági helyzet vagy képzettség révén.

Amire Isten téged elhívott, azt egyedül te tudod elvégezni. Isten tervének szempontjából senki sem fontosabb, mint bármelyik engedelmes szolgája. Légy hűséges ahhoz, amire Isten elhívott – ez, egyedül ez az alapja a jövőben elnyerhető, örök jutalmadnak!

Isten döntései talán nem mindig állnak összhangban az ember gondolkodásával. Ha csak ezt a négy prófétát nézzük, akkor is egyértelmű, hogy mindegyikük más háttérből jött. Ézsaiás tehetős, politikai kapcsolatokkal rendelkező családból származott. Jeremiás egy kis faluból jött, mintegy 20 km-re Jeruzsálemtől. A Szentírásban semmi sem utal arra, hogy prófétai elhívása előtt bármiféle elismertséggel vagy befolyással rendelkezett volna. Ezékiel papi családból származott, fiatal papnövendékként került a babiloni fogságba. Dániel zseniálisan tehetséges fiatalember volt, akit kiválasztottak a babiloni nyelv, kultúra és művészetek elsajátítására. Dániel az előtte feltárulkozó politikai lehetőség ellenére nem engedte, hogy a palotában elfoglalt rangja átvegye a Mindenható Isten iránti odaszánása helyét.

Ha csak futólag nézünk végig az ószövetségi prófétákon, akkor is láthatjuk, hogy ezeknek az Istentől elhívott embereknek a hátteréről vagy családjáról szinte semmit sem tudunk. Voltak köztük pásztorok, gazdálkodók, egy-egy pap vagy egy korábbi júdai király leszármazottja is akadt. A lényeg az, hogy Istennél nincs olyan elbírálási folyamat, amely kizárna bizonyos embereket, akik nem rendelkeznek olyan ajánlással, amely biztosítana számukra egy komoly pozíciót. Isten az Ő szuverén bölcsességében azt választ, akit akar. Egyikünket sem azért választotta, mert olyan sokat kínálhatunk Neki. A mindenség Teremtője és Uralkodója végtelen előzetes ismeretének köszönhetően látja, mi lesz belőlünk, ha engedelmesen követjük vezetését.

A szolgáló vezetők tudják, hogy Isten „hívta el” őket, és megelégednek az általa választott hellyel. A hűséges szolgának nem számít, hogy nagy vagy kicsi, városi vagy vidéki helyen szolgál. Ma megnéztük az Ószövetség négy fontos szereplőjét; legközelebb továbblépünk az Újszövetségre, és megnézzük a frissen alakult Gyülekezet első felkent, szellemi vezetőit. A 21. századi szolgáló vezetők ugyanúgy a pünkösd napján létrejött Gyülekezetnek a létfontosságú tagjai.

ÖRÜLJ – JÉZUS NEMSOKÁRA JÖN!

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!

Szerző: Dr. H. Maurice Lednicky

Dr. H. Maurice Lednicky 1963 óta az amerikai Assemblies of God pünkösdi felekezet felszentelt szolgálattevője. Szerző, evangélista, pásztor, misszionárius és a Central Bible College (Springfield, Missouri, USA) egykori rektora