Élet Isten királyságában – 9. rész: akadályozó tényezők (2. rész)

Írta: Dr. H. Maurice Lednicky

Tanulmányunkban az Isten királysága alapelveinek megfelelő életet akadályozó lényeges tényezők tanulmányozását folytatjuk. Ismétlésképpen: a sorozat előző cikkében annak a veszélyét vizsgáltuk meg, amikor nem vagyunk hajlandóak felhagyni az Isten Igéjével kifejezetten nem összeegyeztethető kulturális attitűdökkel és cselekedetekkel. Ezeknek a felszínen esetleg ártalmatlannak tűnő területeknek a leleplezéséhez Isten gyermekének nagyon érzékenynek kell lennie a Szent Szellem belső vezetésére. Ha nem figyelünk oda, és engedjük, hogy felnövekedjenek ezek a dolgok bennünk, akkor ezzel nagyon visszavethetjük a szellemi növekedésünk, érésünk folyamatát. A földi élet során – Jézus kivételével – senki sem éri el, hogy tökéletesen bűntelen legyen, ezért Krisztus követőjeként gyakran és őszintén meg kell vizsgálnunk a szívünk állapotát. Az alábbi anyag olvasása közben imádkozz. Kérd meg a Szent Szellemet, hogy rántsa le a leplet minden olyan attitűdről és cselekedetről, amely „szellemi versenyfutásodban” visszatarthat.

Arrogancia

Az arrogancia meghatározása: „telve lenni fölényességgel, hatalmaskodással, gőggel és jogtalan büszkeséggel”. Izráel népének „királyság korszakából” említhetünk egy drámai példát erre, mégpedig az első király, Saul életéből. Amikor Sámuel próféta elkezdett arról beszélni, hogy Isten Sault szeretné királyként látni, Saul így reagált: „De hiszen én Benjáminból való vagyok – válaszolta Saul –, Izráel legkisebb törzséből, nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között!…” (1Sámuel 9:21) Sámuel felkente őt királlyá. Amikor eljött a felkenetés kihirdetésének az ideje, sehol sem találták Sault. Alázatosan „elrejtőzött a holmik között” (1Sámuel 10:22). Gyorsan ugorjunk előre az időben néhány évet. A filiszteusokkal vívott szűnni nem akaró harc során, Sámuel próféta kifejezett tiltása ellenére Saul égőáldozatot mutatott be az Úrnak. Arroganciája miatt ezért azt hallotta Sámueltől, hogy a királysága elvétetik tőle (1Sámuel 13:7–14). Megint kicsit később Sámuel arra utasítja Sault, hogy egész Amálékot irtsa ki (1Sámuel 15:1–3). Saul megint nyíltan ellenszegül. Isten embere megfeddi az arroganciája miatt: „Milyen kicsiny voltál a magad szemében, és mégis Izráel törzseinek a fejévé lettél, felkent téged Izráel királyává az Úr.” (1Sámuel 15:17). A király ennek ellenére továbbra is csak kifogásokat keresett, másokat hibáztatott saját bűne miatt. Lássuk csak Sámuel súlyos szavait:

„Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás…” (1Sámuel 15:22–23)

Elég erőteljes feddés: az arroganciát (ellenszegülést) a bálványimádáshoz hasonlítja. Lényegében így gondolkodhatott Saul magában: „Úgy teszem, ahogy nekem tetszik!” A Szentírásból egyértelműen az tárul elénk, hogy az arrogáns szív egyik egyedi jellemzője pont az, hogy szándékosan engedetlen a Mindenhatónak.

Az arrogancia valós életből vett másik példáját a Cselekedetek könyvében találjuk, nem sokkal az után, hogy a Szent Szellem pünkösd napján kitöltetett a tanítványokra. Mivel sok (többnyire más országban élő zsidó) látogató tartózkodott éppen Jeruzsálemben, és közülük jelentős réteget érintett a pünkösd napi ébredés, több jeruzsálemi hívő pénzzé tette az ingatlanját, a befolyt pénzt pedig az apostolokra bízta, hogy a saját erőforrásaikat már felélő külhoniak ellátását biztosítani tudják (Cselekedetek 4:34–37). Volt viszont egy ember, „Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és az árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette.” (Cselekedetek 5:1–2) A Szent Szellem kinyilatkoztatta Péternek, hogy mit tettek, ezért az apostol egy nagyon egyértelmű kérdést tett fel nekik.

„Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.” (Cselekedetek 5:3–4)

Anániás azonnal holtan rogyott össze.  Néhány óra múlva a felesége is eljött, és megerősítette, hogy mekkora összeg felajánlásában egyeztek meg a férjével. Péter neki is ugyanezt a kérdést tette fel.

„Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét?” (Cselekedetek 5:9)

Szafira is azonnal meghalt. Sok vita tárgyát képezte már, hogy vajon miért volt ilyen súlyos, azonnali ítéletben részük. Ha őszinték vagyunk, nem igazán találunk bibliai választ a kérdésre. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a házaspár tettében nagyfokú arrogancia mutatkozik. Tévesen azt feltételezték, hogy megússzák majd a hazugságot. Lehet, hogy jómódúak voltak, vállalkozásuk volt, és hozzászoktak, hogy erkölcsi mércéjüket mindig a helyzethez igazítják. Az adott helyzet jó alkalomnak bizonyult, hogy társaik szemében jó színben tűnjenek fel, és már el is tervezték a dolgot. Esetleg az efféle önzetlen adománnyal járó figyelemre, elismerésre, megbecsülésre vágytak ebben az új, napról napra gyarapodó, izgalmas közösségben. Valójában csupán egyéni elismerésért adott önző adományról volt szó.

„Hogyan lehet egy parancsot elhinni? A parancsnak engedelmeskedni kell. Amíg nem engedelmeskedünk, addig tulajdonképpen semmit sem teszünk vele. Ha pedig halljuk, de nem engedelmeskedünk, akkor ezzel százszor rosszabbat teszünk, mintha nem is hallottuk volna, főként Krisztus közeli visszatérésének és az azt követő ítéletnek a fényében.” (A. W. Tozer)

Életlecke: Az arrogáns szellemiségű személy útja oda vezet, hogy végül elhiszi, hogy (1) az Istenért végzett dolgokkal Istent lekötelezzük, és ezért Ő az adósunk, (2) az átélt nehézségek gyakorisága és mértéke azt mutatja, hogy Isten „méltánytalanul” bánik velünk, (3) én „kivétel” vagyok az alól, amit Isten másoktól elvár, és (4) „felsőbbrendűségemet” igazolva látom azokban, akik kevesebb ismerettel, készséggel rendelkeznek. A szentségtelen attitűdök elemzése közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Krisztus útja az alázat. Könnyen érvelhetünk a mellett, hogy Krisztus követőjének fő erénye az alázat – az arrogáns, önérdekű cselekedet ellentettje. Ismét csak arra jutunk, hogy gyakran önvizsgálatot kell tartanunk: el kell szakadnunk a világiasságtól, és szívben, lélekben és cselekedetekben is el kell érnünk, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk.

A nem újjászületett többség cselekedetei alapján határozzuk meg, hogy mi a „helyes”

Az elmúlt néhány évtizedben annak lehetünk a tanúi, hogy világszerte egyre többen fognak össze, hogy legalizálják az azonos neműek házasságát, a homoszexuális és leszbikus tevékenységeket, az abortuszt, a tudatmódosító szerek használatát és más hasonló istentelen viselkedésformákat. A folyamatos nyomást a durva gúnyolódás még tovább fokozza. A vád: vallásos bigottság, szűklátókörű intolerancia. A gyermekeket és fiatalokat a „toleráns” magatartásra tanítják (persze ez alatt nem a Szentírás definíciója szerinti toleranciát kell érteni), és arra, hogy ne „ítélkezzenek” azok felett, akik másfajta életmódot választottak.

Ennek következményeként a hívő keresztyének többféle megoldás közül válogatnak.

1. Visszavonulnak, és a saját otthonuk és gyülekezetük nyújtotta biztonságban meghúzzák magukat, miközben buzgón ragaszkodnak Isten Igéje tökéletes tanításához. A küzdelemben megfáradt szenteket letaglózza az örökös támadás, ezért olyan helyet keresnek, ahol biztonságban érezhetik magukat. Nemzedékük gonoszsága ellen felszólalnak, semmilyen szinten nem akarnak közösséget vállalni olyasmivel, amely bármilyen módon összefüggésbe hozható az ilyen mértékű engedetlenséggel.

2. A spektrum másik végén helyezkednek el azok, akik zelótaként harcolnak egy-egy adott témában (pl. azonos neműek házassága, abortusz stb.), és fennhangon veszik védelmükbe a Szentírás igazságát. Sajnos azok, akiknek az üzenet szól, nem igazán akarnak ilyesmikről hallani, ezért indulatosan azzal vádaskodnak, hogy a szóban forgó hívő keresztyének félreértelmezik a szerető Isten természetét. A hangos veszekedés végén általában mindkét fél továbbra is meg van győződve az igaza felől.

Egyszerű szavakkal így határozhatjuk meg a biblikus tolerancia fogalmát: gyűlölni a bűnt, de szeretni a bűnöst. A bűnt elkövető személy iránti szeretet és a bűn elnézése között ég és föld a különbség… A valódi szeretet megváltásra törekszik, nem pedig kivételezésre. Jézus szavaival: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (János 8:11). Jézus nem nézte el a bűnt a bűnössel való konfrontációt elkerülendő.

3. Talán a legrosszabb reakció, amivel egy hívő ember élhet az, ha a nem biblikus elveket és gyakorlatot villámgyorsan meghonosító kultúra közegében ő maga is „toleránssá” válik a bűnnel szemben. A pluralista kultúra hangadói finom szólva is követelőzőek, ezért legjobb békén hagyni őket. Ne mondjunk semmit, ne tegyünk semmit. A hívő ember – azt gondolván, hogy talán nem is annyira rossz ez, mint azt a hitbeli elődeink tanították – ezzel elveszti érzékenységét. Lehet, hogy a Biblia más nemzedékeknek szól, a benne található erkölcsök nem feltétlenül vonatkoznak ránk – gondolhatja. Addig-addig érvelgetünk így, míg végül az egyház azt is elfogadja, amit Isten Igéje gonoszságnak mond. Ez Istennek nem tetszik, és végül az Ő haragját vonja maga után.

A gonoszság fejlődési stádiumai

  • Elutasítás
  • Tolerancia
  • Elfogadás
  • Meghonosítás
  • Népszerűsítés

A XXI. század egyik hívószava a „posztmodernizmus”. Végletekig leegyszerűsített meghatározással azt mondhatnánk, hogy a posztmodernizmus számára nincsenek abszolútumok – és erről a világnézet képviselői abszolút meg vannak győződve… Egy-egy vallási guru „szent könyve” a Szentíráséval egyenértékű tekintéllyel bír. Mindez azt eredményezi, hogy a spiritualitás jegyében mindenki maga válogatja meg, mi az igazság, és mi nem az. Ezt szinkretizmusnak nevezzük. A fogalom azt jelenti, hogy az eredetileg egymásnak ellentmondó elveket, gondolatokat az ellentétek kibékítése nélkül egyetlen új dogmává gyúrjuk össze. Ebből az következik, hogy a te „igazságod” nem feltétlenül ugyanaz, mint az enyém. Az Úr Jézus Krisztus egyházának soha nem szabad az ilyen hamis tanítást bevennie. Nem sok út visz a mennybe. Jézus az egyetlen!

Életlecke: a romlott természete mindig is a gonoszság felé fogja kényszeríteni az embert. „Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (János 3:19) Sátán ihletésére a dolgok mindig az önigazolás (személyes definícióm a szellemi harcra) és így a bűnbocsánatot és megváltást el nem fogadó ember gonoszságának „tolerálása” felé tendálnak. Nem szabad megengednünk, hogy Krisztus egyházában is ez legyen a mérce. A kulturális vonatkozásoktól és a bennünket esetleg személyesen érintő következményektől (2Timóteus 3:12, 1Péter 1:7) függetlenül az Isten Fia által rendelt keskeny ösvényen kell járnunk (Máté 7:14).

A hit „intellektuális” megközelítése

Nagyon leheletvékony a határ: a hit lényege nem tudatlanságba burkolódzik. Sőt, az a személyes tapasztalatom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Minél mélyebbre ástam Isten Igéjében, annál erősebb lett a hitem. Ugyanakkor az érme másik oldala az, hogy a hit és az emberi érvelés soha nem lesz egyenrangú fél. Az elme véges, a teremtő Isten útjait csak korlátozott mértékben képes felfogni és megérteni. A teremtmény soha nem juthat el abba az állapotba, hogy egyenlővé váljon a teremtővel. A valódi istenhit átlépi az emberi intellektus határait, és a Mindenhatót az Ő szellemi valóságában ragadja meg.

A nem túl hosszú múltra visszatekintő és az újszövetségi korszak első városias hitközösségének tartott korinthoszi gyülekezetnek írt levelében Pál apostol egymással szembe állítja az emberi bölcsességet és a Szent Szellem bölcsességét. Ennek a kiemelkedő jelentőségű, kozmopolita kereskedővárosnak a lakosaira jellemző volt, hogy az életet filozófiai magaslatokból szemlélték, minek következtében intellektuálisan arrogánsak, felfogásukban materialisták és erkölcsileg romlottak voltak.

„Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Korinthus 2:4–5)

Majd így folytatja: „hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk… Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg” (7–8. vers). Gyakran úgy értelmezik ezt az igeszakaszt, hogy HA a világ „értelmiségi rétege” felfogta volna, miért jött valójában Krisztus a földre, akkor nem feszítették volna keresztre. Más szóval: az emberi bölcsesség nem garancia arra, hogy megértsük az örökkévaló igazságokat. De menjünk egy lépéssel tovább. Csupán emberi intellektusuk segítségével a szóban forgó vezetők nem tudták, és nem is tudhatták, hogy Krisztus halálával Isten terve nem kudarcot vall, hanem inkább megerősítést nyer. Korinthusi és Efézusi levelében Pál többször is utal Isten elrejtett titkára. Elképzelhető, hogy azért égett ez ennyire mélyen bele az elméjébe, mert felnőttkori intellektuális igazságkereső életútjára emlékeztette. Saul (aki később Pál lett) a zsidó történelem, a törvény és a próféták kiemelkedő szakértője volt. Hiába tanulmányozta nagyon mélyre hatóan az ószövetségi Szentírást, mennyei kinyilatkoztatásra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje: Jézus Krisztus a megváltó-úr.

Világszerte nagy aggodalommal szemlélik néhány alapvető, régóta bevett keresztyén dogma módosulásait, hangsúlyeltolódásait. Nagyon lehangoló, ha egy-egy hitközösség az éppen aktuális kulturális trendekhez és az emberi megtapasztaláshoz igazítja szentírás-értelmezését. Ez a jelenség nem csak a nemzedékek éppen aktuális elvárásainak kiszolgálásáról szól. Messzebbre megy: közvetlenül az Ige tekintélyét kérdőjelezi meg.

Napjainkban pontosan az Ige tekintélyének megrendülése az egyház előtt álló legnagyobb kihívás. Ha a Szentírás bizonyos részleteit nem a Szent Szellem ihlette, akkor az emberre marad, hogy kénye-kedve szerint válogassa ki az isteni igazságot közvetítő textusokat. Ez oda vezet – és ennek már számtalan jele mutatkozik –, hogy mindenki azt csinálja, „ami neki tetszik”.

Míg Krisztus valamennyi követőjének éheznie és szomjaznia kell arra, hogy tapasztalati úton megismerje az Igét, e komoly feladat nagy részét őszinte szívvel azokra a férfiakra és nőkre kell hagynunk, akiket az Úr az evangélium szóvivőivé (igehirdetőkké) rendelt. Pál így bátorítja Timóteust:

„Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét…” (2Timóteus 3:15)

Nem sokkal kivégzése előtt Péter apostol is így figyelmeztet: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogyan közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak közétek becsempészni…” (2Péter 2:1) Ha az Igazság terén bizonytalankodunk, akkor ez – az intellektuális szóhasználatnál maradva – összezavarhatja a nem régóta hívő ember elméjét. Sokan elfordulnak az ilyen tanítástól, mert bizonytalanságot idéz elő. Az ilyen tanítóhoz hasonlóan gondolkodó keresztyén elkényelmesedik, saját viselkedésmódját észérvekkel igazolja.

Az, hogy az Isten Igéjének mély igazságait hirdetjük, nem azt jelenti, hogy az egyszerű dolgokat is bonyolultan adjuk elő. Pont fordítva: az összetett igazságokat is egyszerűen felfogható részekben tálaljuk.

Az igazán nagyszerű igehirdető azt tudja elérni, hogy az elhangzottak után azon töprengjünk: eddig ugyan miért nem értettük ezt az egyszerű igazságot, ne pedig azon aggodalmaskodjunk, hogy miért is gondoltuk eddig, hogy egy ilyen bonyolult igazságot valaha is megérthetünk…

Életlecke: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17) A hit és az Isten Igéje szétválaszthatatlanul összetartozik. Ahhoz tehát, hogy érett, stabil hitem legyen, Isten szavára kell építenem. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem csak a hitemet, de a cselekedeteimet is rá kell alapoznom. Ha az emberi intellektus hatására a Szentírás ihletettsége, tekintélye csorbul vagy megsemmisül, akkor bizonyosak lehetünk, hogy a hit hanyatlása is előbb-utóbb bekövetkezik. Ha az ember érveléssel levezetheti, hogy kicsoda Isten és mit cselekszik, akkor nem igazán van szüksége hitre. Sem a hívő egyénnek, sem a hívek közösségének nem szabad a kezéből kiengednie a Szent Szellem ihlette Írást (2Timóteus 3:14–17; 2Péter 1:16–21).

A Szentírás értelmezése a kultúra szűrőjén át

Kontextualizáció – előszeretettel használt kifejezés azok körében, akiknek a szíve, Jézus parancsához ragaszkodva (Máté 28:18–20; Márk 16:15–17; Cselekedetek 1:8), az evangélium terjesztéséért ég. Ez jó dolog, hiszen nem szeretnénk az egyik nép, embercsoport kulturális gondolkodását egy másik népre, embercsoportra erőltetni, amikor megváltóként és követendő úrként bemutatjuk Krisztust. A Bibliában arra is találunk bizonyítékot, hogy ez a probléma már az újszövetségi ősegyházban is felvetődött. Az evangélium terjedésével sok pogány (nem zsidó) ember is megtért és az egyház tagja lett. A zsidó keresztyének először ragaszkodtak hozzá, hogy a pogány megtértek is engedelmeskedjenek a körülmetélésre vonatkozó zsidó (ószövetségi) rendelkezésnek, és ezzel bizonyítsák hitüket. A dologból hatalmas horderejű kérdés lett. Hosszas kavarodás után a vezetők konferenciát tartottak Jeruzsálemben, hogy megvitassák a problémát. A tanácskozás, imádkozás és a Szent Szellemtől vett megerősítés után abban egyeztek meg, hogy a pogányoknak nem kell körülmetélkedniük (Cselekedetek 15:22–29). Sőt, az antiókhiai szenteknek küldött levélben a körülmetélkedés kérdését még csak meg sem említik. A következőkre térnek ki: „tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól” (Cselekedetek 15:29). Lényegében ezzel a pogány rítusokra adtak választ, mert sok megtért érintett lehetett ezekben. Arra kérték őket, hagyják el a pogány isteneket és a hozzájuk köthető gonoszságot.

Mindezt nem felejtve, most azt vizsgáljuk meg, hogy miként lehet a tudatos missziómunka egyik legnagyobb gátja a túlzott kontextualizáció. Hadd hangsúlyozzam: nem kell attól tartanunk, hogy bármely kultúrát csak és kizárólag gonosz vonások jellemeznének. Ne abból induljunk hát ki, hogy mindenképpen teljes pályás lerohanással kell megközelítenünk bármely embercsoport kultúrásját, életmódját. Arra viszont nagyon oda kell figyelnünk, hogy miközben az Úr munkáját szeretnénk megvalósítani, a Szentírás alapelveit egyértelműen megsértő praktikák ne kerüljék el a figyelmünket. Hogy valami politikailag, társadalmilag, erkölcsileg elfogadott, bevett gyakorlat egy adott nép számára, még nem jelenti azt, hogy az igazság megkerülésével vagy korrigálásával kimagyarázhatnánk a helyzetet. A bűn megítélése nem lehet a helyzet függvényében viszonylagos. Az Ige alapelvei az egész világon ugyanazok. Isten szellemi királyságának nincsenek földrajzi-politikai határai. Például, az anyagi javakban bővelkedő nyugati kultúrában létrejött a bővelkedés evangéliuma. Igen, Isten megáldja, megjutalmazza azt, aki engedelmességben éli az életét, de ez a tanítás túlmegy ezen az alapelven. Azt hirdeti, hogy „ha eljutsz a hit megfelelő szintjére, akkor Isten ígérete megvallásával hatalmas földi vagyont szerezhetsz”. Az igeversek „kontextualizálásával” (vagy inkább kontextusból kiragadásával) szeretnék bizonyítani, hogy Isten „akarata” a kényelmes földi javak élvezete. Ezekre a textusokra általában bizonyítékként tekintenek, holott a kiragadott tanítás nem illeszkedik a teljes Íráshoz. Ezekben az esetekben a test próbál szent köntösbe burkolódzni az örök érvényű alapelvek testies igényeket kielégítő kifacsarásával.

A tanbeli tévedés általában nem jelent teljes eltávolodást a Szentírástól, hanem inkább az igazság TÚLHANGSÚLYOZÁSÁRÓL vagy ELHANYAGOLÁSÁRÓL szól.

Egyszer multikulturális környezetben tanítottam a férj–feleség kapcsolatról az Efézus 5:21–33 szakasz alapján. Az aktuális üzenet lényege az volt, hogyan tisztelje, szeresse a férj a feleséget. Pál arra utal, hogy ez a szeretet, tisztelet példát ad a férj–feleség kapcsolatok számára.

„Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte… Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti.” (Efézus 5:25, 28)

Azt is megemlítettem, hogy az istenfélő férj nem bántalmazza, nem veri meg a feleségét, nem szolgaként kezeli, nem kényszeríti engedelmességre. Az országban működő egyik nagykövetségtől volt ott egy vezető tisztségviselő, aki a következőképpen érvelt az elhangzottak ellen:

– Pásztor, te a nyugati kultúra közegében mondod ezeket. Ezek az alapelvek nem érvényesek az én hazámban.

Azonnal elutasítottam az érvelését: igaz, hogy „a férfi feje a feleségnek”, de az egész szövegrész át van szőve azzal a példával, hogy a férj szerepe Krisztus szerepéhez hasonlít, aki „feje az egyháznak”. (Efézus 5:23)

Nyilvánvaló, hogy Krisztus nem bántalmazza az egyházat, nem él vissza a menyasszonyához fűződő kapcsolatával.

Ez a két példa jól szemlélteti, miként tévelyítheti el a Szentírás igazságától az egyébként istenfélő, igaz embert a hagyomány, a megmerevedett gyakorlat. Az egyházat fenyegető ilyen és ehhez hasonló kulturális hatásokról igen hosszú listát lehetne összeállítani, habár van szembe ötlőbb, és van kevésbé látványos attitűd is. Fösvénység, irigység, féltékenység, gyűlölet, kritizálás, cinizmus – ezek a bűnök lopakodó oroszlánként csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsaphassanak ránk. A hívő keresztyén ilyen – első látásra „elfogadható” – magatartásának ellenszere az, ha az egész Írást Isten megismert, Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott természetének fényében értelmezzük. Minél inkább arra vágyunk, hogy Krisztushoz hasonlóvá legyünk, annál hamarabb tudjuk magunk mögé vetni saját akaratos énünket.

Isten nem azért állított fel szabályokat, hogy az ember életét megkeserítse. Nem kegyetlen despota ő, aki élvezettel nézi végig, hogy alattvalói a porban fetrengenek. Mindaz, amit az Írásban találunk, a javunkat szolgálja. Életünk öröme, békessége, stabilitása, kiteljesedése a megváltás és a megbékélés köré épülő egyedi terve iránti tudatos engedelmességből fakad. Ezt az ihletett kinyilatkoztatást találjuk az Örökkévaló Igéjében.

Életlecke: ha elfogadjuk kultúránk gondolkodásmódját, ha részt veszünk azokban a dolgokban, amelyek Isten Igéjével ellentétesek, akkor ezzel mind a hívő egyénre, mind Krisztus testére fenyegetést hozunk. Figyelmesen tanulmányoznunk kell az Írásokat, hogy az Isten által kinyilatkoztatott igazságok határozzák meg a cselekedeteinket. Ha eltérést észlelünk, bolondság lenne az Úr szavát igazítani saját elképzeléseinkhez. Kultúránk gonosz vonásainak megtámadása nem mindig népszerű cselekedet (kérdezzük csak meg Bemerítő Jánost, aki Heródes király erkölcsei ellen emelte fel a szavát (És el is veszítette a fejét. A ford.) – Máté 14:1–12).

 

Nagyon nagy odafigyelést igényel, ha naponta Szellem szerint akarunk élni, azaz a megszentelődés (belső szentség) és a szellemi érettség (külső megigazulás) útján szeretnénk haladni előre. Igen a Szent Szellem bennünk él, és gyakran arra késztet, hogy nagyobb odafigyeléssel alkalmazzuk a Szentírás igazságait az életünkben. Ettől függetlenül saját magunk dönthetjük el, hogy jól reagálunk-e erre. Pál arra buzdít bennünket, hogy vessük le az óembert, és öltsük fel az új embert (Efézus 4:20–24; Kolossé 3:5–10). Fontos, hogy szellemi vezetőként láthatóvá tegyük Isten Igéjét az életünkben. Nem mondhatjuk másoknak, hogy tegyék, amit mondunk, ha nem járunk jó példával az élen mi magunk! Pállal együtt hirdessük, hogy „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak.” (1Korinthus 11:1)

Testvérem Krisztusban! Nincs sok időnk. Szeressük hát teljes szívvel, szolgáljunk neki teljes erővel. Jézus hamarosan visszajön!…

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!