Bevezetés

A nyelveken szólás örömteljes megtapasztalás sok pünkösdi hívő számára, de sem tapasztalati értelemben, sem bibliailag nem a pünkösdi lét teljessége. Pünkösdi hívőnek lenni ennél sokkal többet jelent. Túlzottan beszűkült a saját definíciónk. Pünkösdieknek és nem pünkösdieknek egyaránt újra meg kell vizsgálniuk és meg kell határozniuk, hogy mit jelent valójában, ha valaki „pünkösdi”.

A könyv célja az, hogy ismét feltárja, mi a pünkösd – és így a pünkösdi – jelentése a Bibliában. Mi a szó gyöke? Melyek azok az előkép élmények, amelyek megadják a fogalom szélességét és mélységét? Mi következik ezekből az átélésekből? Hogyan mutatja be a Biblia a Szent Szellembe bemerítettek életét és céljait?

Tanárként engedtessék meg nekem, hogy megemlítsek itt egy teológiai szakkifejezést. Ez a szó a „pneumatológia”. A pneumatológia a Szent Szellemről szóló teológiai tudományág. Meglepő lehet, de a nem pünkösdieknek is van pneumatológiája. Néha még közismertebb is egy-egy ilyen álláspont, mint a pünkösdieké. Ebben a könyvben arra teszek részleges kísérletet, hogy pneumatológiát adjak a pünkösdiek kezébe – a Szent Szellembe való bemerítkezés és a benne való élet olyan leírását, amely túlmegy a nyelveken szóláson. Bízom benne, hogy a Kedves Olvasónak tetszeni fog az utazás!

1. rész: gondolatok a pünkösd ünnepéről

Amikor a bibliai pünkösdről beszélünk, általában a Cselekedetek könyve 2. fejezetének eseményei jutnak leginkább eszünkbe. Pünkösdvasárnap a gyülekezetek azt ünneplik, hogy a Szent Szellem leszállt százhúsz odaszánt életű tanítványra abban a bizonyos felházban. Kétségtelen, a Szent Szellem kiáradásának eme napja sorsdöntő jelentőségű volt a százhúsz, Jeruzsálem és az egyetemes egyház életében. Sokan ezt a napot tartják az egyház születésnapjának. Noha előtte soha nem történt ilyesmi ezen a napon, a „pünkösd” kifejezést – helyesen – már ezekkel a történésekkel azonosítjuk.

Pünkösddel legelőször viszont nem a Cselekedetek 2-ben, hanem az Ószövetségben találkozunk. A pünkösd az Isten által Izráel fiainak megünnepelni rendelt hét főünnep közül volt az egyik. A hét főünnep, időpontjuk sorrendjében: pászka, kovásztalan kenyerek, első kéve, hetek (pünkösd), kürtzengés, engesztelés napja, sátoros ünnep. Minden egyes ünnepnek megvolt a maga célja. A pünkösd a termés végső betakarításának ünnepe volt.

Több megnevezése is kialakult. Először a hetek ünnepeként lett ismert (2 Mózes 34:22). A pászka befejezésétől hét hetet számoltak a zsidók. Mivel a hétnek hét napja van, ezt az időtartamot „hét-hétnek” is nevezik. Így a hetek ünnepére a pászkát követő hét-hét elteltével került sor.

Ugyanez az ünnep volt a betakarítás ünnepe (2 Mózes 23:16; 34:22). Az érett termés betakarításakor ünnepelt a nép. Egyértelmű, hogy ez az örvendezés és hálaadás ideje. Aratás ünnepének is nevezték (2 Mózes 23:16).

Egy másik megnevezés szerint ez az első termés napja. Ez azért meglepő, mert már létezett egy első termés ünnep. A Tyndale Bible Dictionary így ír erről:

Egyéb megnevezések között találjuk… az első termés napját (4 Mózes 28:26), mert frissen őrölt gabonából készült két cipót mutattak be az Úrnak. (Ezt nem szabad összekevernünk az első kéve áldozatával, amelyet a 4 Mózes 23:9–14 tanúsága szerint az aratás elején mutattak be.)

Ezenfelül elkeresztelték az ünnepet pünkösdnek is. Az eredeti kifejezés az „ötven” számnévből származik. A hétszer hét nap összesen negyvenkilenc nap. Az ünnepre az ezt követő, ötvenedik napon kerül sor. Az angol „Pentecost” (pünkösd) kifejezés meghatározása a Tyndale’s Bible Dictionary szerint:

A szó a görög ‘pentékoszté’ (ötvenedik) szóból származik, ami a pászkát követő ötvenedik napon tartott ünnepre utal. A judaizmusban Sávuót (hetek) néven ismert ünnepre az Ószövetség a hetek ünnepeként utal (2 Mózes 34:22; 5 Mózes 16:10), mert a pászka után hét héttel tartják.

Tehát láthatjuk, hogy több neve is volt ugyanannak az ünnepnek. A pünkösd a három zarándokünnep egyike volt. Ez azt jelenti, hogy a pászka, a hetek és a sátrak ünnepén minden zsidó férfinak személyesen is meg kellett jelennie a jeruzsálemi szentélyben. Ez ad magyarázatot a nagyszámú zsidó látogatóra a Cselekedetek 2-ben.

Tehát a pünkösd (a hetek ünnepe) az aratáshoz kapcsolódott. Egyes ünnepek a megbocsátás témája köré épültek fel, de ez az ünnep az aratás öröméről szólt. Az ezt megelőző ünnep, az első kéve szintén aratási ünnep volt. Az első kéve és a pünkösd között viszont többször is arattak. A gabonafélék nagy részét ugyanabban az időpontban vetették el, de más és más időtartamra volt szükségük a beérésre. Ez a két esemény az első és az utolsó termés betakarításának kezdetét ünnepelte.

Az első kéve ünnepére az árpaaratás kezdetekor került sor.Az árpa volt a gabonafélék között a legkorábban érő, ennek a betakarításával kezdődött az aratás.Legutolsónak – körülbelül hét héttel később – a búza érett meg.Az utolsó gabonaféle beérésével sor került a hetek ünnepére, azaz a pünkösdre.A pünkösd a végső aratás ünnepe volt.A búza első termésével ünnepeltek (2 Mózes 34:22).A hetek ünnepe azt hirdette, hogy Isten ismét megáldotta a népet, és ezért dicséret jár neki.

Részletes útmutatást találunk a pünkösd megünneplésének módjára.Először is két kenyeret kellett felajánlani.A többi áldozati kenyértől eltérően ezeket kovásszal kellett elkészíteni.Az ebben rejlő szimbolika érdekes, hiszen a kovász általában a bűn jelképe.A kovász viszont megsült, így már nem erjedt tovább.

Tíz állatot is fel kellett áldozni.Ezek közül hétnek hibátlan, egyéves báránynak kellett lennie.Ezenfelül egy bikaborjút és két kost kellett áldozatul bemutatni.A New Unger’s Bible Dictionary bibliai lexikon arra utal, hogy a kiegészítő utasítások felettébb részletesek voltak:

A mózesi rendelkezések azt írták elő, hogy pünkösd napján szent összegyülekezést kell tartani, amikor semmilyen munkát nem szabad végezni. A gyülekezet valamennyi erre alkalmas férfi tagjának meg kell jelennie a szentélyben – hacsak a törvény valamilyen okból ezt ki nem zárja –, ahol egy különleges áldozat kerül bemutatásra (3 Mózes 23:15–22; 4 Mózes 28:26–31).A következő áldozatokat mutatták be: (1) a reggeli és esti áldozatot, a hozzájuk tartozó gabona- és italáldozattal; (2) égőáldozatot hét bárányból, egy bikaborjúból, két kosból, a hozzá tartozó gabona- és italáldozattal; (3) a két meglengetett kenyeret, az új gabona áldozatot két tized véka új búzalisztből; valamint (4) a kenyerekkel együtt vétekáldozatként egy kecskegidát és békeáldozatként két bárányt.Az első kenyereket a két báránnyal (a békeáldozattal) az Úr előtt meglengették, és az előző hét hét aratásának hálaáldozataként neki ajánlották.

De várjunk csak! Mikor is ünnepeljük pünkösdöt? Hát nem tavasszal? Hát nem a húsvétvasárnapot követő ötvenedik nap pünkösd napja? Hát a húsvét nem tavasszal van? Nem stimmel a naptárunk, nem? Ha aratási ünnepről van szó, akkor hogyhogy késő tavasszal vagy kora nyáron ünneplik? Mi folyik itt?

Visszaemlékszem, amikor először rádöbbentem, hogy az évszak nem felel meg egy aratási ünnepnek. Megpróbáltam megoldást találni a problémára. Előfordulhat esetleg, hogy az idők során az ünnepi dátumok eltolódtak? Először azt hittem, hogy Izrael biztos a déli féltekén található. (A földrajztudósoktól most egy kis irgalmat kérek szépen!) Ez megmagyarázná az évszakok összekeveredését. Amikor tavasz van az északi féltekén, akkor ősz van a délin. Tehát, ha tavasz van nálunk, akkor Izráel fiai otthon a gabonát aratják. Biztos ez a zseniális magyarázat a megoldás.

Elegendő egyetlen pillantást vetni a földgömbre, és kiderül, hogy a megoldás nem itt keresendő. Izrael minden kétséget kizáróan az északi féltekén található. Georgia és Arizona állam szélességi fokán. Amikor nálunk tavasz van, akkor ott is tavasz van. A pünkösd tavaszi ünnep Izraelben.

A második gondolatom az volt, hogy mivel Izrael éghajlata melegebb, a zsidók bizonyára az év elején elvethették a gabonájukat. Ohio államban, ahol felnőttem, általában május 10. volt az utolsó fagyos nap. Ez után a nap után veteményezhettünk a kertben, nem kellett attól tartanunk, hogy a fagy áthúzza számításunkat, és kárt okoz a növényben. Talán a délebbi éghajlat miatt az utolsó fagyos nap sokkal korábban van. Talán ez ad magyarázatot a késő májusi, kora júniusi aratásra. Megvitattam ezt a lehetőséget néhány kezdő gazdálkodóval, akik egyetértettek, hogy ez a legvalószínűbb megoldás. De sajnos ez sem bizonyult igaznak.

A további vizsgálódás végül meghozta a gyümölcsét, fény derült az igazságra. A pünkösdi ünnep középpontjában az őszi búza áll. Izraelben az árpát, a búzát és még néhány gabonafélét az esős évszakban, október–november körül vetik el. A téli hónapokban a gabona kicsírázik, gyökeret ereszt, és elkezd növekedni. Az árpa érik gyorsabban, általában április–május környékén. Az őszi búza érése több időt vesz igénybe; általában május második felében vagy június első felében érik be.

A pünkösd az utolsó termés, az őszi búza aratását indító ünnep volt. Nem győzöm ezt eléggé hangsúlyozni. A gabonafélék utolsó termését kezdték betakarítani. Még az előző évben vetettből maradt hátra. A pünkösd a legutolsó aratás kezdetét jelezte.

Vajon mit jelent mindez számunkra, ha a pünkösd lényegét akarjuk megérteni? Ha ez az ószövetségi ünnep az újszövetségi esemény előképe, akkor mi következik mindebből? Nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy a pünkösd az utolsó aratás kezdetét jelzi. Esetleg még egyéb következtetést is le lehet vonni, de egyértelmű, hogy ez nagyon központi gondolat.

Ez húzódik meg a Cselekedetek könyve 2. fejezetében található pünkösd napi események előképe mögött. Ezzel az alapelvvel egy lépéssel közelebb kerülhetünk a pünkösd mélyebb megértéséhez. Pünkösdinek lenni tehát azt jelenti, hogy az utolsó aratás kezdetében kapunk részt. Szellemi értelemben ez mindenképpen a lelkek aratását jelenti.

Nagy megtiszteltetésnek tartanánk, ha a pünkösd napján a felházban összegyűlt százhúsz közé tartozhattunk volna, amikor Isten elindította az utolsó aratást. Évről-évre az ószövetségi pünkösd ünnepe ennek az utolsó aratásnak a kezdetére irányította a figyelmet. Szolgálata során Jézus megmondta a követőinek:

Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és igaz ember kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták, és hallani, amiket ti hallotok, de nem hallották. (Máté 13:17)

Szerinted kicsoda kívánta látni pünkösd napját? Mózes? Dávid? Dániel? Ők átélhették az ünnepet, de beteljesedése felől csak reménykedni tudtak. Honnan tudhatták volna, hogy Isten az utolsó aratás kezdetét a Fia kereszthalálát követő ötvenedik napra időzíti? Pászka, majd pünkösd.

A következő kérdés, amely felmerül: Hát nem egyetlen, hosszú aratásról van szó? De, igen. Senki nem gondolta volna akkor és ott – sem itt és most –, hogy az utolsó lélekaratás kétezer évig tart majd. Senki, kivéve Istent. Mennyire igaz, amit Péter ír:

Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. (2 Péter 3:9)

Ha tehát az apostolok az utolsó aratás kezdetekor éltek, akkor mi a helyzet az utolsó aratás többi részével? Tagadhatatlan, hogy ma közelebb vagyunk az aratás végéhez. A pünkösdieknek egyfajta sürgető érzéssel kell részt venniük a lelkek eme nagy aratásában. A pünkösd az utolsó aratás kezdetét jelzi. Ennek az aratásnak a kezdetét. A lelkek utolsó aratása már elkezdődött! Annak ellenére, hogy elég sok idő telt el a Cselekedetek 2 eseményei óta, az örökkévalóságban megbizonyosodunk majd róla, hogy az utolsó napokban éltünk.

Ezért nem csak nyelveken kell szólniuk, akik pünkösdinek nevezik magukat, hanem részt kell vállalniuk a lelkek aratásában. Tevőlegesen Jézushoz kell vezetniük másokat, hogy Uruk és Megváltójuk lehessen. A pünkösdiek segítségével a helyi gyülekezeteknek lélekmentő közösségnek kell lenniük. A pünkösdieknek részt kell vállalniuk abban is, hogy az evangéliumot elvigyék a föld végső határáig. Aki teljesen pünkösdi, az vállalja, hogy teljes erőbedobással az Úr aratásában tevékenykedjen.

Aki teljesen pünkösdi, annak aktívan részt kell vennie az evangélizálásban. A Biblia tanításában megtaláljuk a különleges ajándékkal rendelkező evangélistát (Efézus 4:11), aki szolgálati ajándékként részt vesz a vezetésben. Ugyanakkor Péter valamennyi olvasóját arra buzdítja, hogy legyen készen számot adni a benne élő reménységről (1 Péter 3:15). Pál megdicsérte a thesszalonikabeli híveket, mert tőlük Macedóniába, Akhájába és mindenhová továbbterjedt az Úr igéje (1 Thesszalonika 1:8). Ha a nagy küldetés kizárólag a tizenegy apostolnak szólt volna, akkor hogyan terjedhetett volna el az evangélium az egész világon, és mi lett volna a teendő a haláluk után? A lelkek aratásában való részvétel vezetőnek és laikusnak egyaránt feladata. Minden egyes hívő keresztyén – különösen a magát pünkösdi hívőnek valló – személyesen részt kell, hogy vegyen az evangélium hirdetésében.

A teljes lényében pünkösdi hívőnek közvetett módon is szerepet kell vállalnia az emberek elérésében, mégpedig az utolsó idők aratásában részt vevők támogatásával. A pünkösdiek közreműködésével a helyi gyülekezetek figyelmének központjába kerülhet, és ott is maradhat az evangélium hirdetése. Imádkozhatnak a világ veszélyes területein szolgáló misszionáriusok védelméért, szellemi erővel való betöltekezéséért, a megkülönböztetés képességéért. Pénzügyi támogatást nyújthatnak az evangélizáláshoz szükséges különféle eszközök, szóróanyagok és épületek biztosításához. Meghívhatják a még nem hívő ismerőseiket, hogy meghallgassák a fent említett evangélista ajándékával rendelkező igehirdetőt. A teljes lényében pünkösdi hívő személyesen hídként szolgál Krisztus és az elveszettek között, helyi és globális szinten pedig közvetett módon támogatja az aratás munkáját.

Ennek fényében nem érdekes hát, hogy a Szent Szellembe bemerítkezőknek ígért egyik legjelentősebb áldás pont a tanúságtételre kapott erő? (Cselekedetek 1:8) A Segítő (a Szent Szellem) az utolsó idők aratásában munkálkodók mellé áll, hogy azok hatékonyan végezhessék a lelkek betakarításának munkáját. Bátorsággal tölti meg őket. Bölcsességgel tölti meg őket. A nem hívőt meggyőzi. Szavakat ad a szánkba, amikor magunktól nem jut semmi az eszünkbe. Ezek mind hozzátartoznak a Szent Szellemmel teljes – pünkösdi – hívő aratási erőfeszítéseit segítő áldáscsomaghoz. (Később még bővebben írok erről.)

Aki nyelveken szól, de nem érdekli, hogy másokat Krisztushoz vezessen, az nem teljesen pünkösdi. Csak szűkebb értelemben, azaz csak akkor, ha a pünkösdi alatt a nyelveken szólót értjük. Ha viszont a bibliai igazságoknak megfelelően kívánunk teljesen pünkösdi lenni, akkor meg kell osztanunk a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot másokkal. Úgy is mondhatnánk, hogy a pünkösdiek elhívása az lelkek aratásában való részvétel. A legtöbb pünkösdi hívő egyetért ezzel az állítással, de vannak olyanok is, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire áthatja létezésünket az aratás témaköre. A pünkösdi mozgalom DNS-ébe van mindez kódolva, egészen az ószövetségi pünkösd ünnepben kapott kinyilatkoztatástól és annak vonzataitól kezdve.

Mit szólnánk, ha a Washington Post újságírója azt írná a pünkösdi gyülekezetekről, hogy telis-tele vannak buzgó evangélistákkal?Vajon igaz lenne?Vajon igaznak kellene lennie?Ez lenne a pünkösdi hívő bibliai meghatározása?Szerintem igen.Hitem szerint a pünkösdi hívő nyelveken szól, sürgető buzgalommal hirdeti az örömhírt, és még ennél is továbbmegy…

A cikk a „The Complete Pentecostal – More Than Just Tongues” c. könyvből származik.
Copyright © 2010 by Mark Wootton.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!