A végítéletbe belegondolni is fájdalmas, a gyülekezet mégsem dughatja homokba a fejét ezzel kapcsolatban, csak mert kellemetlen rágondolni vagy mert a nem keresztyének gúnyolódnak ezzel kapcsolatban. Azonnal lépnünk kell az elveszettek elérésében.

Mert az emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. (Lukács 19:10)

…Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse… (1Timóteus 1:15)

Egy híres templom udvarában a külső falon ültünk. Néhány barátommal voltam ott, akik meghívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk a világ egyik legérintetlenebb embercsoportjának a tanulmányozásában. 200–300 idősebb ember ült velem szemben, koordinált beszélgetést folytatva. Mögöttünk egy szentély állt. Elmesélték, hogy ezek az emberek egy hónapot töltenek a fővárosban, ahol mindenféle vallási rituáléban vesznek részt, és csak ezután térnek haza a falujukba.

Mélyen megindító pillanat volt mindannyiunk számára, amikor rájöttünk, hogy ezeket az idős embereket még semmilyen keresztyén üzenet nem érte el. Mivel olyan embercsoporthoz tartoztak, akikhez a legkevésbé ért el az evangélium, az életük vége felé közeledve úgy álltak az örökkévalóság kapujában, hogy nem ismerték Jézus megváltó üzenetét.

Közel 28 évet töltöttem egy olyan buddhista országban, ahol a népességnek mindössze 0,3 százaléka volt protestáns keresztyén. Olyan emberek milliói vettek körül, akik még nem is találkoztak keresztyénekkel, még nem hallottak hiteles beszámolót az örömhírről. Nem tudományos szempontból érdekelnek a keresztyénség által még el nem ért területek. A szellemileg elveszett emberek állapota zavar engem. Vannak napok, amikor ez az érzés teljesen elborít.

Amint elmentünk abból az udvarból, azonnal megtelt a szemem könnyel, a szívemre ima terhelődött. Manapság nem divat azt mondani az emberekre, hogy elveszettek és távol vannak Istentől – kiváltképp nyugaton nem az. Akik azt vallják, hogy minden út Istenhez vezet, feleslegesnek mondanák az elveszettekért érzett felelősségemet. A Biblia a keresztyének és a nem keresztyének kérdéseire és ellenvetéseire is hasonló választ ad. Itt kell keresnünk a magyarázatot arra, mit jelent elveszettnek lenni és hogyan forduljunk az elveszett világ felé.

Az elveszettség borsos ára

Amikor saját szavai szerint Jézus azért jött a földre, hogy „megkeresse és megmentse az elveszetteket”, akkor a bibliai hit központi gondolataival foglalta össze küldetését. Az áll a Bibliában, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, hogy kapcsolatban lehessen vele. Az emberi lázadás tette tönkre ezt a kapcsolatot. Isten szemszögéből nézve elveszettek vagyunk. Elcsatangoltunk a nekünk szánt útról, amelyen megtapasztalhattuk volna az Istennel való kapcsolatot, és amely elvezetett volna oda, hogy népeként a jelenlétében élhetünk. Mivel a szabad akaratunk miatt kerültünk ebbe a szellemi állapotba, bűneinkért, lázadásunkért jogos ítéletnek vagyunk kitéve. Elveszettnek lenni azt is jelenti, hogy az ítélet alól valakinek fel kell mentenie.

A Biblia szerint az emberiség elveszett, elszakadt Istentől, ezért szüksége van a megváltásra és az ítélet alól való felmentésre: ez Isten megváltó terve. És ez az alapja annak, hogy megérthessük a teljes Írást. Ahogy Chris Wright teológus-író mondta: „Az egész Bibliát tekinthetjük akár a következő rövid kérdésre adott egyetlen hosszú válasznak is: mit tehet Isten a bűnnel és az emberiség lázadásával?”¹

Az 1Mózes nem csak arról számol be, hogy miként jutott az emberiség az elveszettség állapotába, hanem azt is elmondja, hogy ez milyen sokba került nekünk. Amikor Ádám és Éva nem engedelmeskedtek Istennek, annak időbeni, szellemi következményei lettek. Az 1Mózes 3-ban a bűnbeesés az emberi élet minden területét – Istennel a szellemi kapcsolatot, a többi emberrel a társadalmi kapcsolatot, a teremtett világgal a környezeti kapcsolatot – romba dönti.

Wright azt állapítja meg, hogy az 1Mózes 3–11. fejezete Isten teremtő munkájának alaprendszerét, kegyelmének alkotóelemeit mutatja be. „Egy másik szinten viszont tragikus fordulattal minden elszakad Isten eredeti, jó tervétől” – írja. „Az ember bűne miatt a világ Isten átka alá került. Az embereknek nemzedékről nemzedékre egyre hosszabb a bűnlajstromuk: féltékenység, harag, gyilkosság, bosszú, erőszak, korrupció, iszákosság, szexuális kicsapongás, arrogancia.”²

Az 1Mózes fejezeteiben és a társadalomban látható problémák abból fakadnak, hogy az Istennel való kapcsolatunk összetört. A szellemi elveszettség félelmetes következményeket von maga után az emberi élet minőségében. Pál azt írja, hogy az emberiség állapota Isten haragjáról tanúskodik (Róma 1:18), és hogy az emberek a tetteik következményeit aratják az életükben (Róma 1:24–32).

A bűnös viselkedés gyümölcse és maga az ítélet még sokkal komolyabb szellemi következményeket vetít előre. Az Édenkertben Isten arra hívja fel Ádám és Éva figyelmét, hogy az engedetlenség következménye halál (1Mózes 2:17). A Bibliában előrehaladva a Szent Szellem egyre többet és többet nyilatkoztat ki a szellemi halálról és az ítélet napjáról. Az igaz reménysége és a bűnös sorsa már az Ószövetségben elkezd kirajzolódni. Az Újszövetséghez érkezve egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy eljön a harag napja – erről beszél Bemerítő János is a Máté 3:7-ben.

A végső ítéletről a legrészletesebb magyarázatot Jézus tanításában találjuk. Ő különféle képeken keresztül beszél a pokol és az ítélet szörnyű valóságáról.

Az Újszövetség többi része is ugyanezt fejti ki. Elbukott emberi természetünkből fakadóan a haragnak vagyunk alávetve (Efézus 2:3). Eljön a harag napja (Róma 5:9; 1Thesszalokina 1:10). A bűn zsoldja a halál (Róma 6:23). Az embernek az a sorsa, hogy meghaljon, majd jöjjön az ítélet (Zsidók 9:27). Eljön az ítélet napja, amikor az istentelen emberek elpusztulnak (2Péter 2:9). A Jelenések könyvében találunk egy nagy fehér trónt, ahonnan az ítélet elhangzik azok ellen, akik elutasították Krisztust (Jelenések 20:11–15).

Az őszinte pünkösdi bibliamagyarázók, akik komolyan veszik a Bibliát, folyamatosan küzdenek azzal, hogyan is kell azokat a verseket értelmezni, amelyek a pokolról tanítanak. Ezek az igazságok megfoghatatlanok az emberi tapasztalatunk alapján. Az örökkévalóságot semmilyen emberi nyelven nem lehet elmagyarázni, még csak fel sem foghatjuk. A képek, főleg amelyekkel Jézus maga írja le, meglehetősen erőteljesek: a tüzes kemence, a soha el nem múló tűz, a halhatatlan férgek, sötétség, sírás és fogcsikorgatás, az ördög és angyalai számára elkészített örök tűz, örök büntetés, a tüzes tó, az Úr jelenlététől való elszakadás. Még ha a részleteket illetően nem is, de abban egyetértenek a bibliatudósok, hogy a pokol olyan hely, ahol leírhatatlan szenvedés vár az emberre. A Biblia sokkal inkább az ítélet komolyságára akarja helyezni a hangsúlyt, nem a pokol természetét akarja leírni.

Az emberek elveszett, Istentől távoli állapota és a rájuk váró ítélet olyan bibliai igazságok, amelyekről kellemetlen beszélni és sok kérdést vetnek fel. A nem keresztyének gúnyolódnak az ilyen kijelentéseken, a keresztyének pedig egyre inkább figyelmen kívül hagyják a Biblia mennyről és pokolról szóló tanítását. Egy 2007-es Faith Matters kérdőív alapján az amerikai keresztyének mindössze 11 százaléka gondolja úgy, hogy csak egyetlen helyes vallás létezik.⁴ Ez azt jelenti, hogy sok magát pünkösdinek valló keresztyén nem hiszi, hogy Isten megítéli azokat, akik nem fogadták el az evangéliumot, mivel szerintük többféle úton is el lehet jutni Istenhez és vele való örök életre.

Megbotránkoztatja a nem hívőket az elképzelés, miszerint az emberek szellemileg elveszettek és Isten ítélete vár rájuk. Úgy gondolják, hogy emiatt jogosan támadják Isten személyét. Azt mondják, hogy a Biblia pokolról szóló tanítása Isten erkölcsi tökéletlenségér utal – nézetük szerint Isten szadista kínzó, aki örökkévaló tudatos kínzással bünteti az embereket.

Ilyen közegben azonban az egyháznak is egyértelműen kell megfogalmaznia a bibliai hitet. Hatalmas bölcsességre és a Szellem vezetésére van szükségünk ahhoz, hogy hitetlenekkel próbáljuk megértetni a bibliai igazságokat.

A végítéletbe belegondolni is fájdalmas, mégsem dughatjuk homokba a fejünket, csak mert kellemetlen. Ha kidobjuk ezeket az igazságokat, akkor azzal értékét veszti mindazt, amit a Biblia Istenről, a bűnről és Jézus kereszten végzett munkájáról ír. De emlékezzünk csak arra, hogy noha a Biblia nagyon egyértelmű az ítélettel kapcsolatban, két másik dologról is nagyon világosan tanít: az emberi szabadságról és arról, hogy Isten mennyi mindent megtett a megváltásunkért. Azok, akik őszintén felteszik ezeket a nehéz kérdéseket, sok bizonyítékot találnak a Bibliában az ember szabad döntésére. János emlékeztet minket, hogy Jézus „a saját világába jött, de az övéi nem fogadták el őt” (János 1:11), és habár a világosság eljött a földre, „de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak” (János 3:19). Pál azt említi, hogy az „igazság útját álló gonosz emberek” számára nem lesz mentség, mert elutasították Isten megismerését, amely minden ember számára elérhető (Róma 1:18–20). A jelenések könyve hozzáteszi, hogy az utolsó időkben, az emberek még a szörnyűséges ítélet közepette sem „tértek meg a kezük alkotásaitól” (Jelenések 9:20).

Egy bibliatudós szerint a pokol a bizonyíték arra, hogy Isten mennyire komolyan veszi az emberek szabad akaratát, hiszen soha nem kényszerítené rá az embereket arra, hogy az Ő jelenlétében lakjanak örökre, ha nem akarnak.⁵ A Biblia tehát valóságosan ábrázolja az emberiség állapotát, de ettől függetlenül mégis a reményről és a mindenki számára felajánlott megváltásról szól. Közeledésünk a szellemileg elveszett emberek felé Isten közeledéséből fakad.

Mit tudunk ma tenni az elveszettekért?

Azok számára, akik elhiszik az emberiség elveszett állapotáról szóló bibliai tanítást, az ebből fakadó feladat szinte megvalósíthatatlannak tűnik. Talán még abban sem biztosak, hogy az erőfeszítéseiknek van-e bármi eredménye, vagy inkább jobb, ha nem is folynak bele az egészbe. De azok a bibliai szakaszok, amelyek az ítéletről szólnak, arról is írnak, hogy Isten elkészítette a megváltás útját, a bűnös megbékélhet Istennel. Ezek a mérhetetlenül motiváló ígéretek azok, amelyek miatt szolgálni tudok az elveszettek felé.

A Biblia tele van örömhírrel. Igazából egyetlen, egybefüggő történet, amely értelmet ad a világnak, mert leírja, hogy Isten egy nap mindent egyenesbe hoz majd (Efézus 1:10). Jézus az életét fizette ki váltságdíjként sokakért (Márk 10:45). Arra hív minket, hogy segítsünk neki megkeresni és megmenteni az elveszetteket. Azt mondta, hogy mennyei Atyánk nem akarja, hogy bárki is elvesszen (Máté 18:14), és hogy hatalmas öröm van a mennyben, amikor egy bűnös megtér (Lukács 15:7, 10). A kereszten elvégzett munkája által Jézus megmentett minket a ránk váró haragtól (Róma 5:9; 1Thesszalonika 1:10). Pál azt mondja, hogy Jézus azért jött el a földre, hogy megmentse a bűnösöket (1Timóteus 1:15). Az a jó hír, hogy Jézus legyőzte a halált, életet és halhatatlanságot hozott el az evangélium által (2Timóteus 1:10). Isten ezt a csodálatos üzenetet bízta ránk – mondjuk el a világnak.

A világ elveszett állapota nem szabad, hogy cselekvőképtelenné tegyen bennünket. Ehelyett Krisztus megváltásának nagysága ösztönözzön bennünket, hogy mindenkinek elmondjuk, mit tett. Az elmúlt nemzedékekhez hasonlóan el kell vinnünk – földrajzilag és kulturálisan közeli és távoli helyekre – az örömhírt az elveszetteknek, mert ez a lényege a pünkösdi missziónak. A Cselekedetek 1:8 azt ígéri, hogy a Szent Szellem erőt ad nekünk arra, hogy akár a világ túlsó felére is eljussunk a bizonyságtételünkkel, és ez az igevers nem csak a pünkösdi missziós történelemben foglal el különleges helyet, hanem korunk egyháza számára is érvényes.

Ma már nagyon jól tudjuk, hogy minden ember ugyan úgy el van veszve, de nem mindenkihez jut el ugyanúgy az evangélium. Azok, akik a keresztyén hit helyzetét tanulmányozzák a világ különböző népcsoportjaiban, arra a becslésre jutottak, hogy a buddhisták, muzulmánok és hinduk 86 százaléka egyetlen keresztyént sem ismer.⁶

Mit tudunk tenni ebben a helyzetben? Mindenhol körülvesznek minket az elveszett emberek, néhány csoporthoz nem jut el úgy az evangéliumhoz, ezért különleges figyelemben kell részesítenünk őket. Hiszem, hogy három ilyen embercsoportra stratégiai hatást tudunk gyakorolni.

1. A „sehová sem tartozók” és a szervezett vallásból kiábrándultak egyre növekvő csoportja. Vallási közvélemény-kutatások kimutatták, hogy sokan jelölik meg a „nem tartozom egyetlen valláshoz sem” választ, és azok száma is nő, akik az egyházból kiábrándulnak.⁷ Nem elég csupán a szenteket „ide-oda járatni”, ha egyre jobban növekszik a „sehová sem tartozók” csoportja. Ezek az emberek nem keresik fel a weboldalainkat, nem jönnek el az alkalmainkra. Meg kell találni őket és megmentő szeretetkapcsolatot kell kialakítani velük.
2. A világ sokszínű, különböző embercsoportjai. A világ népei Európába és Amerikába jönnek, és sokan közülük olyan helyről valók, ahová az evangélium még csak nagyon kis mértékben jutott el. Ezek azok az elveszett lelkek, akik habár földrajzilag közel vannak hozzánk, kulturálisan mégis nagyon távoliak. Ki fog kilépni a komfortzónájából azért, hogy elérje őket a szeretet üzenetével?
3. Az etnolingvisztikai csoportok, kicsi vagy semennyi hozzáféréssel az evangéliumhoz. A kultúrákon átívelő missziónak odaszánt embereket kell kiküldenie, akik együtt élnek a földrajzilag és kulturálisan távol élő népekkel, és így adják át nekik az evangéliumot.

Ez az a kor, amelyben élünk. Isten okkal különített el minket magának. Azonban kitartó és kemény munka elérni a világot, amihez megújult bibliai gondolkodásmód és a Szent Szellemtől kapott természetfeletti elkötelezettség kell.

Az elveszettek és a Szent Szellem munkája iránti szükségünk

Az 1Mózes 3:9-ben Isten Ádámot keresi: „Hol vagy?”

Ezek a szavak rámutatnak arra, hogy Isten szíve fáj az elveszett gyermekeiért, keresi őket. Itt kezdődik az elveszettek elérése. A Szent Szellem a Szentháromság „kutatótársává” tesz minket, és az elveszett emberek iránti természetfeletti odaszánást önt belénk.

Nem természetes az, ha mások örökkévaló, szellemi jólétével törődünk. Az a természetes, ha a saját, a családunk és a barátaink szükségleteit próbáljunk betölteni. Egyedül a Szent Szellem képes megváltoztatni a szívünket, hogy Őt kövessük, és bármi áron megpróbáljuk elérni az elveszetteket.

Nemrégiben átnéztem a pünkösdi missziós történelmet, mert háttéranyagra volt szükségem egy íráshoz. Az egyik szembeötlő dolog az volt, hogy a korai pünkösdieknek mennyire egyszerű logikája volt a misszióval kapcsolatban. Látásuk szerint azért jött el a Szent Szellem, hogy erőt adjon, hogy a világ legtávolabbi pontjára is eljuttassuk az evangéliumot – minden népnek, nyelvnek és nemzetnek.

Elgondolkodtam azon, hogy mi történne, ha visszatérnénk ehhez az egyszerű hozzáálláshoz. Arra összpontosítanánk, hogy az evangéliumot eljuttassuk a helyieknek és azoknak a népeknek, akiknek a legkevesebb ismeretük van Krisztusról. Úgy hiszem, mi magunk újulnánk meg. Hogy miért? Mert teljesen összetörne bennünket. A saját erőnkből egyszerűen nem vagyunk rá képesek – nem elegendő sem a pénzünk, sem az emberi erőforrásaink, sem a technológiánk, sem a technikáink. Nem tudjuk, hogyan kell tenni, belehalunk a próbálkozásba. Ez bűnbánatra vezetne minket az emberi és technológiai képességeink bálványozásáért, és arcra borulnánk Isten előtt kegyelemért, erőért és isteni stratégiáért könyörögve a Szent Szellemhez.

Ahhoz hogy a jelenben elérhessük az elveszetteket, szükségünk van a Szent Szellem megújítására. Odaszánt pünkösdivé kell válnunk, akik tudják, hogy a legkeményebb és legijesztőbb munka vár rájuk. Meghaladja emberi képességeinket, ha el akarjuk érni a „sehová sem tartozókat” és az evangélium által még el nem ért embereket.

Ha az elveszettekre összpontosítunk, megújulunk. A Szent Szellem elveszettek iránti buzgósággal munkálja ki bennünk, hogy erőnk megsokszorozódjék, összefogjunk, és látásunk az Isten szándékából táplálkozzék. Saját elképzeléseinknél és terveinknél nagyobb célokat tűz elénk. Amikor az emberek szíve fáj azokért az elveszettekért, akik földrajzilag és kulturálisan távol vannak tőlük, akkor azokat az elveszett embereket is más szemmel fogják nézni, akik csupán az utca túloldalán laknak. Aki lobogó szenvedéllyel juttatja el az evangéliumot a még el nem ért embercsoportokhoz, másként viszonyul a szomszédjához is. Aki pedig elkezd a szomszédjával is foglalkozni, egyre jobban megérti a világméretű misszió összetettségét. Egyértelművé fog válni, mennyire fontosak azok az odaszánt munkások, akik a még el nem ért emberek között dolgoznak.

Van egy őrült álmom. Nagyjából 13 ezer gyülekezetünk van az Egyesült Államokban, majdnem mindegyik valamilyen bérelt vagy saját helyen gyűlik össze. Mi lenne, ha a Szent Szellem munkája – nem a pásztorok ösztönzésére, nem programként ránk erőltetve, hanem egyszerűen az emberek szívében végbemenve – ezt a közel 13 ezer helyet az imádság házává formálná, ahol saját nemzetünkért és a világ össze népéért imádkozunk? Mi lenne, ha az emberek megvallanák a bűneiket, megbánnák a bálványimádó életmódjukat, és beismernék, hogy képtelenek elveszett ismerőseiket, a különböző kulturális csoportokat és az el nem ért embercsoportokat Krisztushoz vezetni?

Ima, elbeszélés, kiküldés: ezt a reakciót váltja ki mindig a Szent Szellem, amikor bevonja az embereket Isten munkájába. Azon a bizonyos napon a templomudvarban a velem levő keresztyének is azért voltak ott, mert a Szent Szellem a szívükre helyezte ezt a terhet. Folyamatosan imádkoznak értük, a munkásokat pedig felkészítik, hogy nyelvileg és kulturálisan is át tudják adni Jézus történetét nekik.

Még ha azoknak az idős embereknek már túl késő is lenne, a szomszédból egészen a világ túlsó végéig annak a rengeteg embernek semmiképpen nem késő. Szeretetteljes meghívásra élhetik át a Jézus által kínált üdvösséget. A mennyei Atyához kell jönniük, hogy ne legyenek többé elveszettek.

Jegyzetek

1. Christopher Wright, The Mission of God: Unlocking The Bible’s Grand Narrative (Downers Grover, Illinois: IVP Academic, 2006), 195. o.
2. Uo., 198. o.
3. Lásd William Crockett, Four Views On Hell (Grand Rapids, Michigan: Zondervan, 1996), 29–31, és Stephen H. Travis, „Judgment” in Dictionary of Jesus and the Gospels, ed. Joel B. Green, Scot McKnight and I. Howard Marshall, (Downers Grove, Illinois: InterVarsity Press, 1996, 408–411. o.
4. Robert Putnam és David Campbell, American Grace: How Religion Divides and Unites Us (New York: Simon and Schuster, 2010), 542–43. o.
5. Crockett, Four Views, 142. o.
6. Todd M. Johnson és Kenneth R. Ross, eds., Atlas of Global Christianity 1910–2010 (Edinburgh: Edinburgh University Press, Center for the Study of Global Christianity, 2009), 316. o.
7. Lásd http://www.usatoday.com/story/news/nation/2012/10/08/nones-protestant-religion-pew/1618445/. Az amerikai vallási adatokért lásd Putnam és Cambellt (American Grace).