Találkoztál már pimasz szkeptikussal vagy ellenséges ateistával, aki komolyan neheztelt a világra? Gondoltál már arra, hogy esetleg nagyon rossz családi háttérből jön, ahol az apa valószínűleg kudarcot vallott, vagy éppen nem is volt jelen?

Nemrég találkoztam egy ilyen emberrel. Szélsőségesen törvénykező „keresztyén” otthonban nőtt fel, szülei pedig hivatásos szolgálók voltak. Apja aztán házasságtörést követett el, ami által elidegenedést, ellenszenvet és megaláztatást okozott az egész családnak.

Egy ateistával való vitája során J. P. Moreland keresztyén filozófus így szólt a hallgatóság felé: „Ha ateista vagy, egy steakvacsorában fogadok veled, hogy korábban súlyos problémáid voltak az apai tekintéllyel.”¹ Ronald K. Tacelli, egy másik keresztyén filozófus barátom (a Boston College professzora) mesélt nekem kifejezetten kiállhatatlan, gonosz lelkületű ateistákkal való találkozásairól. Így jellemezte őket: „Nagy családi problémákkal küszködtek.”

De ezzel most picit előre ugrottunk.

A hívő ember pszichologizálása

Mindannyian gyakorta találkozunk azzal a jól ismert kihívással, miszerint Isten csupán kivetített idea – gyerekes illúzió, szánalmas menekülés a valóság elől, mely segít túljutni az élet nehézségein és gyötrelmein. A szkeptikusok állítása szerint nem Isten alkotta saját képmására az embert, hanem pont fordítva: az ember alkotta meg Istent a saját maga képmására. Peter Railton ateista filozófus úgy hivatkozik az istenekre, mint „akiknek mi adtunk életet.”²

Ludwig Feuerbach (1804–72): „Essence of Christianity” (A keresztyénség lényege) c. könyvében így ír: „A vallás az emberi elme álma.”³ Ez adta az inspirációt Karl Marx számára, hogy a vallást „a szorongatott teremtmény sóhajának”, „a nép ópiumának” nevezze.⁴ Ugyanígy Sigmund Freud pszichoanalitikus is folytatta Feuerbach érvelését, és az emberiség vallási ösztönét a tudatalatti vágyakkal hozta összefüggésbe. Isten az „illúziók, az emberiség legrégibb, legerősebb, legsürgetőbb vágyainak teljesülései” által jön létre, és „az isteni gondviselés jóságos intézkedési folytán az élet veszedelmeitől való félelem elcsitul.”⁵

William Ernest Henley (1849–1903) „Invictus” (Legyőzhetetlen) c. verse pontosan a vallás pszichologizálóinak lelkületét tükrözi: „Én felelek lelkemért, a sorsom én irányítom.” A szkeptikusok szerint a hívő ember inkább áttolja személyes felelősségét egy kitalált istenségre, mintsem hogy saját sorsának ura, irányítója legyen. (Talán ezt a kivetítést nevezhetnénk „Mankó Kapitánynak”.)

A „mankó érv” problémái

Mi a hiba ebben az érvelésben? Számos problémát, aggályt fedezhetünk föl benne.

Először is, Freud saját maga elismerte miszerint vallásról szóló „pszichoanalízisét” semmilyen klinikai bizonyíték nem támasztja alá. 1927-ben Oskar Pfisternek (korai pszichoanalitikus, egyben hívő protestáns lelkész) tett vallomása szerint Freud vallási kivetítéssel kapcsolatos látásmódja „saját személyes nézete” volt.⁶ Freud nagyon kevés pszichoanalízises tapasztalattal rendelkezett valódi hívőkre nézve, és egyetlen olyan analízist sem publikált hívőkről, amely klinikai bizonyítékok alapján készült volna.⁷

Másodszor, az érvelés elköveti az ún. genetikus tévedést, ami azt jelenti, hogy az adott meggyőződést annak keletkezése, kialakulása okán tartja igaznak vagy hamisnak. Csak azért, mert kiállhatatlan matektanár tanította neked általános iskolában a matematikát, még nem következik automatikusan, hogy az is hamis, amit tanított (2+2=4). Vagy csak azért, mert egy matematikai antitalentum véletlenül jó megoldást talál egy bonyolult matematikai problémára, még nem tarthatjuk helytelennek a választ. Amikor a szkeptikus genetikus tévedéssel érvel a hívő ember ellen, abból általában „ad hominem” (személy elleni) érv születik, amely tulajdonképpen sértés – ugyanis a személyt támadja, az érvet pedig figyelmen kívül hagyja.

Még ha minden istenhívő ember félelemből vagy nemracionális okokból is tartaná fenn nézeteit, az sem cáfolná Isten létezését. Az csupán arra mutathatna rá, hogy a személy hitbeli meggyőződése helytelen alapokon áll. Arra viszont nem, hogy hamis.

Harmadszor, különbséget kell tennünk a hit racionalitása és pszichológiája közt. A hit pszichológiájának kérdése (hogyan kezd el hinni az ember Istenben) nagyban eltér a hit racionalitásának kérdésétől (miért van okunk Istenben hinni). Jó okok szolgálnak Isten létezésére (az univerzum születésétől az élet döbbenetes finomhangolásáig, a tudattól a szépségig, vagy a Jézus feltámadásáról szóló történelmi érvekig). Ahhoz, hogy megállapítsuk, létezik-e Isten vagy sem, ne az ember motivációira tekintsünk, hanem azt döntsük el, hogy hinni vagy nem hinni van-e jobb okunk.

Negyedszer, igen furcsa és önkényes állítás az, hogy minden vigaszt nyújtó dolog csak hamis lehet. Mit ne lehetne élvezni a kedvenc levesedben vagy egy csésze teában egy hideg napon? A spagetti, a lasagne vagy a pizza mind ilyen komfortérzetet adó ételek – ezekre mindig számíthatsz, mert mindig bejönnek. Semmi rossz nincs az ilyen élvezetekben. Az étel és a lakóhely komfortérzetet, az egészséges család biztonságot és vigaszt nyújt, de ettől még sem az étel, sem a lakóhely, sem a család nem válik illegitimmé. Miért feltételezzük akkor azt, hogy egy hitbeli meggyőződés csak azért téves, mert épp vigaszt is nyújt?

Ötödször, az ember gyógyíthatatlanul vallásos természete ugyanígy utalhat arra is, hogy mindannyiunkban van egy-egy Isten által teremtett űr, amelyet csak Ő maga tud betölteni. Itt feje tetejére fordíthatjuk a mankóelméletet. Ha arra teremttettünk, hogy az Istennel való közösséget élvezzük, nála menedékre és biztonságra leljünk, nem meglepő, ha Isten maga helyezte belénk ezt a vallási ösztönt. Ez azt jelenti, hogy Isten az örökkévalóságot helyezte a szívünkbe (Prédikátor 3:11). Ebben az esetben az ilyen vágyódás egyenesen a transzcendensre mutat. Ahogyan Szent Ágoston is beszélt erről: „Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned”. Ez a vágyódás éppen alátámasztja a teizmust, nem pedig ellene érvel.

A természetes folyamatok is hozzátehetnek a vallásos hithez; ez még nem cáfolja Isten létezését. Valójában a lényünkbe kódolt Isten iránti vágyódás logikus is, ha Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy könnyebb legyen Benne hinni. Az ilyen folyamatok által tudunk Isten elé járulni személyesen; kognitív képességeink csúcsát jelenti, amikor az igaz istenhitre kapunk késztetést.⁸ Így tehát lehetséges, hogy (a) létezik személyes Isten, aki a vele való kapcsolatra teremtette az embert; lehetséges, hogy (b) természetes folyamatok részben hozzájáruljanak a hitbeli meggyőződés kialakulásához; és lehetséges hogy (c) az istenhit intellektuálisan helyénvaló legyen, melyben az elme az isteni tervhez illeszkedve, megfelelően működik.⁹

A fönt tárgyalt harmadik pont fényében (a pszichológia és a racionalitás különbségét illetően) különbséget kell tennünk a hit biológiája és racionalitása között is. Isten létezése elkülönül a biológiai és pszichológiai tényezőktől, de képes úgy kézben tartani a világot, hogy e tényezők hozzátételével könnyebbé tegye a belé vetett hitet.

Hatodszor, a bibliai hitre egyedien jellemző vigaszt nyújtó atya alakja nem tölt be központi szerepet más világvallásokban. Jézus tanítása egyedien Abbaként mutatja be Istent (zsidó atyai megszólítás, melyet gyermekkortól felnőttkorig használnak) – vagyis Istent a hívő ember személyes atyjának nevezi.¹⁰ Semmilyen más nagy világvallásban nem találunk ilyen bensőséges, személyes kifejezést a legfelsőbb valóságra. Sok keleti vallás elvont, személytelen „Azt” ismer.

Továbbá, miért találnánk ki olyan Istent, aki ráadásul még hármasságot is alkot – Atyát, Fiút és Szent Szellemet? Mi célból találnánk fel irányíthatatlan, kusza Istenséget, aki gátat szab ösztöneinknek és önközpontú gondolkodásunknak, és ráadásul még meg is ítél? Egyáltalán nem hasonlít a nagyon is emberi, bukott görög és római istenekhez és istennőkhöz. C. S. Lewis Aslanjához hasonlóan a Biblia Istene jó, de nem alszik meg a tej a szájában…

Hetedszer, a hívő ember pszichologizálására tett kísérlet sokkal több eredményt hozhat a megkeményedett ateista esetében. Érdekes, hogy míg az ateisták és szkeptikusok előszeretettel vetik alá pszichoanalízisnek a vallásos hívő embert, általában nem elemzik ki saját istentagadásukat. Miért a hívő embert vessük alá az efféle vizsgálódásnak és nem az ateistát? Ne feledkezzünk meg Freud pszichoanalízisének egy másik eleméről: arról a mögöttes neheztelésről, amely az apaalak megölése után epekedik.

Miért gondoljuk, hogy az ateizmus a racionális, pszichológiailag stabil alapokon álló, alapértelmezett álláspont, míg az istenhit pszichológiailag így vagy úgy elégtelen rendszer? A New York University pszichológiatanára, Paul Vitz asztalt borít az ilyen gondolkodásra. Így érvel: „Nézzük meg a múlt vezető ateistáinak és szkeptikusainak életét. Mi bennük a közös?” Az eredmény elég érdekes: gyakorlatilag mindegyik vezető személy életéből hiányzott a pozitív apai minta – vagy egyáltalán nem volt apjuk.¹¹

Nézzük meg néhányukat.

• Voltaire (1694–1778): A vallás éles nyelvű kritikusa – bár nem volt ateista – keményen elutasította apját és születési nevét is (Francois-Marie Arouet).
• David Hume (1711–76): A skót szkeptikus édesapja Hume kétéves korában hunyt el. Hume életrajzírói nem tesznek említést olyan rokonról vagy családi barátról, aki apai mintát adott volna számára.
• Baron d’Holbach (1723–89): A francia ateista 13 évesen lett árva és nagybátyjával élt.
• Ludwig Feuerbach (1804–72): 13 éves korában apja elhagyta a családot, és egy másik városba költözött egy másik asszonnyal.
• Karl Marx (1818–83): Marx apját (aki zsidó volt) kényszerrel térítették az evangélikus hitre, ami mögött így nem állt semmilyen vallási meggyőződés. Ebből kifolyólag Marx nem tisztelte apját.
• Friedrich Nietzsche (1844–1900): Négyéves korában veszítette el az apját.
• Sigmund Freud (1856–1939): Apja, Jacob, passzív, gyenge ember volt, ezáltal pedig nagy csalódás fia számára. Freud megemlíti, hogy apja szexuálisan perverz is volt, ami miatt gyermekei sokat szenvedtek.
• Bertrand Russell (1872–1970): Négyéves volt, amikor az apja meghalt.
• Albert Camus (1913–60): Egyéves volt, amikor az apja meghalt. „Az első ember” c. önéletrajzi regényében apja az abszolút központi alak.
• Jean-Paul Sartre (1905–80): A híres egzisztencialista gondolkodó apja még a gyermek születése előtt meghalt.¹²
• Madeleine Murray-O’Hair (1919–95): Gyűlölte az apját, henteskéssel meg akarta ölni.

A sorba bedobhatnánk néhány, Vitz által nem említett, prominens kortárs ateistát is, akik hasonló gyermekkori problémákkal küzdöttek:

• Daniel Dennett (1942–): 5 éves volt, amikor apja meghalt. Abban a néhány évben nem sok hatást gyakorolt rá.¹³
• Christopher Hitchens (1949–2011): Apja („a Parancsnok”) jó ember volt Hitchens szerint, de nem sokat beszélgettek ketten. Egy esemény okozta „tisztes távolságtartás” következtében kapcsolatuk „hűvössé” vált, és csak időnként olvadt fel. Hitchens ezt írja még: „Meglehetősen terméketlen vagyok az atyai visszaemlékezésben.”¹⁴
• Richard Dawkins (1941–): Bár szülei bátorították a tudományos életre, gyermekkori molesztálásról tesz említést. Ez nem éppen jelentéktelen dolog, bár Dawkins pusztán csak kínosnak tartotta.¹⁵

Vitz tanulmánya felsorol még jó néhány múltbéli, prominens istenhívőt (pl. Blaise Pascal, G.K. Chesterton, Karl Barth, Dietrich Bonhoeffer), akik életében közös vonás volt a szerető, gondoskodó apa mintája.¹⁶

Az apaképet kivetítő szkeptikus érvelés Isten létezésének cáfolására tehát a genetikus tévedésen alapszik. A legkeményebb szkeptikus, ateista helyzetét még tovább rontja az a tény, miszerint az ateizmus és szkepticizmus legrangosabb szószólói mindig is nagy pszichés terhet cipeltek.

Az Isten létezése mellett és ellen szóló érvek súlyát az egyes ember motivációira alapozott érvek figyelembe vételével kell átgondolnunk, de ettől függetlenül Vitz felhívja figyelmünket, hogy a pszichológiai tényezők (pl. egészséges, kellemes kontra fájdalmas gyermekkori emlékek) is hozzájárulhatnak egy személy hitének/hitetlenségének kialakulásához. Ezek a tudatalatti tényezők nem jelentéktelenek, és a hit pszichés gátlásává válhatnak. Megnehezíthetik az Istenbe vetett hitet, mivel akiknek a legközelebb kellene állniuk hozzánk, méltatlanná válnak a bizalmunkra, vagy nincsenek is már jelen az életünkben.

Amikor valaki arról mesél nekem, hogy – bár jó oka van rá, és szeretne is, de mégis – milyen nehéz Istenben hinnie, a családi hátteréről, azon belül is leginkább az édesapjához fűző kapcsolatáról kérdezem. Tapasztalatom szerint, legtöbbször ilyenféle választ kapok: „De honnan tudtad?” vagy: „Igazad van!” Ilyen esetben a szerető keresztyén közösség szerepe jelentős lehet a mindörökké szerető Atyába vetett bizalom helyreállításában. Szavahihetősége különösen megnyilvánul Krisztus irántunk tanúsított szeretetében, valamint abban, hogy Önmagát adta értünk (János 3:16).

A vágy érve

E gondolatokból építhetjük fel az „emberben lakozó vágy” érvét, melyet C.S. Lewis tett híressé. Legmélyebb vágyaink és szükségleteink a természetfeletti Istenre mutatnak, aki végérvényesen be tudja tölteni őket. Lewis vágyának olyasmi a célja, „ami még soha meg sem történt.”¹⁷ Sokféle emberi vágy létezik – a szexuális kielégülés utáni vágy, sportsikerek, egzotikus vakációk, ínyenc ételek utáni vágy. Mégis akármennyire élvezetesek ezek az élmények, sosem elégíthetnek ki bennünket teljesen. Valami többre vágyunk – olyasmire, ami ezeken túlmutat, ami örök.

Lewis beszél az irodalomban és zenében keresett kielégülésről is:

„Ha bízunk bennük, a könyv, a zene, melyben a szépséget véljük megtalálni, elárul bennünket. A szépség nem bennük volt, csupán rajtuk keresztül ért el hozzánk. Ami pedig ezeken keresztül érkezett, az a vágyódás. Mindezek a dolgok – a szépség, múltunk emlékei – jól kirajzolják, mire is vágyunk igazán. Ha felcseréljük az igazit ezekre a dolgokra, bugyuta bálványokká válnak, és összetörik az imádójuk szívét.”¹⁸

Földi élvezeteink nem az emberi élet végcéljai. Betöltetlen vágyaink egy olyan Valakire mutatnak, akit semmilyen földi élvezet nem tud helyettesíteni. Egy másik világra mutatnak, melyet itt a földön még csak részben tapasztalhatunk meg, de egy nap teljességében a miénk lesz az Isten leplezetlen jelenlétében, aki dicsőséges és szerető Atyánk.

Jegyzetek

1. J.P. Moreland (with Clancy Martin): Does the Christian God Exist? (2006. október). Elérhető: http://video.google.com/videoplay?docid=3780702651936909797#. Hozzáférés napja: 2011. október 11.
2. Peter Railton: Some Questions About the Justification of Morality. Philosophical Perspectives 6 (1992): 45. o.
3. Ludwig Feuerbach: The Essence of Christianity. (George Eliot fordítása, New York: Harper and Brothers, 1957), xxxix. o.
4. K. Marx and F. Engels: Collected Works, 3. kötet: Introduction to a Critique of the Hegelian Philosophy of Right, by Karl Marx (London: Lawrence & Wishart, 1975).
5. Sigmund Freud: Future of an Illusion, (Fordító-szerkesztő: J. Strachey, New York: Norton, 1961), 30. o.
6. Sigmund Freud and Oskar Pfister: Psychoanalysis and Faith: The Letters of Sigmund Freud and Oskar Pfister (szerkesztő: H. Meng és E. French; fordító: E. Mosbacher; New York: Basic Books, 1962), 117. o.
7. Paul C. Vitz, Faith of the Fatherless (Dallas: Spence, 1999), 8–9. o.
8. Alvin Plantinga „Warranted Christian Belief” c. művében hívja fel erre a figyelmet (New York: Oxford University Press, 2000). Lásd még: Justin Barrett: Why Would Anyone Believe in God? (Lanham, Maryland: AltaMira Press, 2004).
9. Lásd Plantinga ezzel és a freudi állításhoz kötődő egyéb problémákkal kapcsolatos tárgyalását: Warranted Christian Belief (New York: Oxford University Press, 135–63. o.).
10. James D.G. Dunn: “Prayer,” in: Dictionary of Jesus and the Gospels, (Szerkesztő: I. Howard Marshall, et al.; Downers Grove, Illinois: InterVarsity Press, 1992), 619. o.
11. Vitz: The Psychology of Atheism. Truth 1 (1985): 29–36. o. Lásd még: Vitz: Faith of the Fatherless; in: Faith of the Fatherless, 17–57. o.
12. Úgy tűnik, halála előtt Sartre viszont tényleg istenhívő lett. Lásd: National Review, 1982. június 11., 677. o.
13. Roger Bingham: The Science Studio with Daniel Dennett. Elérhető: http://thesciencenetwork.org/media/videos/29/Transcript.pdf. Hozzáférés napja: 2011. október 11.
14. Christopher Hitchens: Hitch-22: A Memoir. Large Print Edition (New York: Twelve/Hachette, 2010), 64., 67., 21., 69. o.
15. Richard Dawkins, The God Delusion (New York: Houghton, Mifflin, Harcourt, 2008), 316. o.
16. Lásd: Vitz: Faith of the Fatherless.
17. C.S.Lewis: The Weight of Glory. In: The Weight of Glory and Other Addresses (New York: Macmillan, 1965), 6–7. o.
18. Uo., 7. o.