Nagyon körültekintően kell a szellemi hadviselést gyakorolnunk – a megfelelő módon, a megfelelő ellenséggel szemben. Bemutatom, hogyan.

Misszionáriusok gyermekeként, Északkelet-Kínában, a tibeti határ közelében nőttem fel, így rengeteg rejtélyes történetet hallottam. Az egyik ilyen történet főszereplője az édesanyám, Elizabeth Weidman Wood, és nővére, Ruth Weidman Plymire volt. Az egész egy kínai fogadóban, egy félelmetes éjszakán történt.

Édesanyám és Ruth nénikém még egyedülállóként mentek Kínába misszionáriusnak. Amint megérkeztek, beiratkoztak egy nyelviskolába, és egy közeli fogadóban béreltek maguknak szállást. A szobájukban volt egy buddhista bálvány. Az első éjszaka nem tudtak elaludni. A gonosz erőteljes jelenlétét érezték. Az ágyuk lebegett. Annyira nyomasztó volt ez a gonosz erő, hogy alig tudtak megszólalni. Sőt, csupán Jézus nevét tudták kimondani, de ez elég is volt. A gonosz erő eltűnt, és a Szent Szellem nyugalma szállt rájuk.

Mai megfogalmazás szerint édesanyám és Ruth nénikém hatalmat gyakorolt a szellemvilág felett. A Jézus Krisztusba vetett hitük által kiűzték a szobájukból az elnyomó szellemet. Szolgálata során mind Jézus (Márk 1:39), mind a tizenkét apostol (Márk 3:14–15; Cselekedetek 5:15–16), mind Pál apostol (Cselekedetek 16:16–18; 19:11–12) űzött ki ördögöt. Az ördögűzés ma is része a szellemi hadviselésnek.

Igaz, hogy a szellemi harcnak mindig része az hatalomgyakorlás, ez nem mindig ördögűzésben nyilvánul meg. Az Efézus 6:10–20-ban Pál apostol összekapcsolja az hatalmat, a szellemi hadviselést és az isteni természet növekedését.

Végül…

Az Efézus 6:10–20 a „végül” szóval kezdődik. Ez a szó arra utal, hogy ami ezután következik, az Pál mondanivalójának a csúcspontja, nem csupán a levelének az utolsó szakasza. Ahhoz, hogy megértsük, mit mond a szellemi harcról, tudnunk kell, hogy mit is mondott a levelének az előző fejezeteiben.

Néhány éve Watchman Nee megfigyelte, hogy az efézusiaknak írt levél üzenetét három kulcsszóval össze lehet foglalni: ülni, járni és állni.

Az ülés a „Krisztusban elnyert pozíciónkat” jelöli: „és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban” (2:6). Az, hogy Jézussal az Atya jobbján ülhetünk, Isten „szeretetéből” „irgalmából”, „kegyelméből” és „jóságából” fakad (2:4, 5, 7, 8). Ahogyan leülve teljes súlyunkkal a székre nehezedünk, a megváltásunk teljes súlyát is Isten kegyelmére helyezzük.

A járás az „evilági életünket” jelenti: „Kérlek tehát titeket én […] éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok” (4:1). A keresztyének élete nem csak trónolásból áll. A kegyelem nem a passzivitást segíti elő; Isten parancsainak az aktív követése fakad belőle. „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (2:10).

Végül pedig, az állni azt jelenti, ahogyan az „ellenséghez viszonyulunk”: „Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (6:11). A keresztyén járás nem séta a parkban. Az Efézus 6:10–13 világosan leírja, hogy a keresztyén járás hosszú, kemény menet a gonosz ellen. A csatában pedig a talpon maradás a cél: elesni vereség, de állva maradni győzelem.

Ha az Efézusi levélben ezt az ülni–járni–állni hármast tartjuk szem előtt, akkor láthatjuk, hogy a szellemi hadviselés nem csupán a szellemi elit kiváltsága, hanem minden kegyelemből megváltott, engedelmességből megszentelt és a haldokló világba az evangélium hirdetésére kiküldött keresztyén ember életének része. Ezek alapján keresztyénnek lenni egyenlő a háborúzással.

Az Ő hatalmas ereje

Ennek a háborúnak már a megvívása is – nemhogy a megnyerése – messze meghaladja az ember képességét. A győzelem egy nálunk hatalmasabb erőhöz tartozik. Ezért is figyelmeztet minket Pál: „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (6:10). Egyedül Isten nyerheti meg a háborút. Övé a győzelem – és a miénk, de csak ha Őbenne vagyunk.

Az isteni erő nyelvezete áthatja az Efézusi levelet. Pál azért imádkozik az Efézus 1:19–20-ban, hogy a hívők megtapasztalhassák, hogy „milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön”. Azt is hozzátéve, hogy „minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodott Krisztusban, amikor feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben”. Erre az erőre utal a 2:6-ban, ahol a „feltámasztott” és „ültetett” szavakkal írja le a kegyelem általi üdvösségünket. A 6:10-ben az „erősödjetek meg” és a „hatalmas erejében” visszautalnak az 1:19–20-ra. Pál azért imádkozik, hogy Isten „adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az Ő lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által” (3:16–17); és hogy „képesek legyetek felfogni […] mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok” (3:18–19).

Lord Acton így fogalmaz:

A hatalom korrupcióra késztet, és a teljes hatalom teljes korrupciót von maga után.

Ezen megfigyelése természetesen nem vonatkozik Istenre, akiben mind a teljes hatalom, mind a teljes jóság megtalálható. De vonatkozik a bűnös emberekre, még a keresztyénekre is. Bűnösökként könnyen beleesünk abba, hogy rosszul használjuk fel az erőt, még ha látszólag Isten nevében és az Ő ügyéért tesszük is.

Ezért tehát, mint ahogy Pál is tette, mindig össze kell kötnünk a természetfeletti erő gyakorlását Jézus Krisztus személyével és munkájával. Az Ő ereje által Isten érvényesítette Jézus Krisztus életét, üzenetét és engesztelő halálát úgy, hogy feltámasztotta a halottak közül, és a jobbjára ültette dicsőségben. És az ereje tette lehetővé azt is, hogy Isten megmentsen minket kegyelem által, és elhívjon minket arra a szent életre, amely a „Krisztus teljességét elérő nagykorúság” (4:13). Szellemi hadviselésben részt venni ennél fogva nem jelent mást, mint telve lenni a szeretet erejével, amely Krisztus szolgálatát is mozgatta. Ha nem ragadjuk meg és mutatjuk be ennek a szeretetnek a szélességét és hosszúságát, mélységét és magasságát, akkor elveszítjük a csatát.

Tehát nagyon körültekintően kell a szellemi hadviselést gyakorolnunk – a megfelelő módon, a megfelelő ellenséggel szemben.

Ennek a sötét világnak az erői

Az Efézus 6:12 felfedi, hogy ki az ellenségünk a szellemi harcban:

Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.

Két eleme van ennek meghatározásnak. Először is, az ellenségünk nem „test és vér”. Más szóval az ellenségünk nem ember. Soha nem szabad azokat befeketítenünk, akikért Krisztus eljött, hogy megmentse (1Timóteus 1:15; 2:4). Nem számít, hogy mennyire Isten-ellenes a hitük, mennyire erkölcstelen a viselkedésük, vagy hogy mennyire megvetnek és üldöznek bennünket; mi nem emberek ellen harcolunk. Mi az emberekért harcolunk, hogy ők is megszabadulhassanak a sötétség hatalmából, és bejuthassanak Isten Fiának az országába (Kolossé 1:13), ahogy ez velünk is megtörtént.

Másodszor, a mi ellenségünk „erők,” „hatalmak,” „a sötétség világának urai,” és „a gonoszság lelkei”. Pál beszél az „ördög mesterkedéseiről” (6:11), és a „gonoszról” (6:16). Mi a démoni birodalom ellen harcolunk.

A démonoknak rendellenes személyiségük van. Isten szolgálatára teremttettek, de e helyett tudatosan elutasítják Őt. És azáltal, hogy elutasítják Őt, aki a Végső Valóság, elvesztik minden kapcsolatukat a valósággal. Az elméjük nincs összhangban az igazsággal, a cselekedeteik a jósággal. Jézus azt tanítja, hogy az ördög „hazug, és a hazugság atyja” (János 8:44). Péter ezt írja róla: „…az ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el” (1 Péter 5:8). Ahol jelen vannak a démonok, ott a megtévesztés, az engedetlenség és a rombolás nagy pusztítást végez.

A démonok sokféle módon képesek manifesztálódni. Az egyén szintjén megszállottságként, ahol a démon kontrollálja egy ember személyiségét. Gondoljunk csak a gadarai megszállottra (Márk 5:1–10). Mielőtt kiűzték volna belőle az ördögöket, egyedül volt, meztelenül, és képtelen volt kordában tartani magát. A neve az őt megszálló démonok neve volt: „Légió.” A megszabadulás után a szomszédjai azt látták, hogy „felöltözve ül, és eszénél van”. Egy Szellemmel betöltekezett keresztyént nem lehet így megszállni.

A démonok más és más módon jelennek meg a hívők és a nem hívők életében. Mint Jézust is, az embereket megkísértheti az ördög (Máté 4:1; 6:13; 1Korinthus 7:5; 1Thesszalonika 3:5). A gonosz viselkedéssel „helyet tudunk adni az ördögnek” az életünkben (Efézus 4:27). Pál így írja le: „tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön” (2Korinthus 12:7). Ez azért történik, hogy az embereket, kiváltképp a hívőket elbizonytalanítsa abban, hogy elég nekik Isten kegyelme (12:9).

Társadalmi szinten a démonok megnyilvánulhatnak szervezett megtévesztés, engedetlenség és pusztítás formájában. A Jelenések könyvének 12. és 13. fejezete három borzalmas teremtményről ír: „hatalmas tűzvörös sárkány” (12:3), „tengerből feljövő fenevad (13:1), és „másik, földből feljövő fenevad” (13:11). János beazonosítja a sárkányt: „az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget” (12:9). Az ördög „átadja neki trónját, erejét és nagy hatalmát” (13:2). A második szörny „rábírja a földet és lakóit, hogy imádják az első fenevadat” (13:12). Sok kommentátor úgy gondolja, hogy a fenevadak politikai és vallási intézményeket jelképeznek. Isten azért hozta létre ezeket a társadalmi intézményeket, hogy biztosítsák az emberiség felvirágzását: „mert Isten szolgája neked ő a jó elősegítésére” (Róma 13:4). De ahogy a démonok az egyén életét káoszba taszítják, úgy hozzák be a káoszt a társadalom életébe is.

Nem az emberek az ellenségeink – még az ateista, a muszlim, az abortusz-párti vagy a meleg sem. A hitetlenségük és erkölcstelenségük Isten-ellenes, de Isten soha nem lesz ember-ellenes. Ezért mi se legyünk azok. A szellemi hadviseléssel Isten bízott meg bennünket ebben a korban, hogy megszabadítsuk az embereket lelkük megtévesztőjétől és megrontójától. Isten erejét értük használjuk fel. Értük harcolunk.

A keresztyén fegyverzet

Amikor megértjük az ellenségünk természetét, akkor megértjük azt is, hogy Pál miért hangsúlyozta, hogy „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (6:10). A szellemvilág erősebb nálunk, de nem erősebb Istennél. Ezért utasítja Pál, hogy „öltsétek magatokra Isten fegyverzetét” (6:11, 13). Egyedül ezáltal leszünk képesek arra, hogy „megállhassunk az ördög mesterkedéseivel szemben” (6:11). Isten fegyverzete meghatározza azt is, hogyan kell az ellenséggel bánnunk.

A bibliatudósok egyetértenek abban, hogy Pál a római katonák fegyverzetét vette alapul Isten fegyverzetének bemutatásához. Ez nem valószínűtlen, hiszen az Efézusi levelet börtönből írta az apostol (6:20), így katonákkal volt körülvéve. Pál jellemzése azonban arra is utal, ahogyan Ézsaiás próféta leírta, amikor Isten és a Messiás is hasonló fegyverzetet öltött magára. Például az Ézsaiás 11:5 ezt írja a Messiásról: „Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség.” Az Ézsaiás 52:7 arról beszél, hogy „milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön”. Az Ézsaiás 59:17-ben Isten „felöltötte az igazságot, mint páncélt, a szabadítás sisakja volt a fején.” Tehát, Isten fegyverzete elsősorban a saját fegyverzete. Így harcol.

Ennélfogva, ahogy Isten felövez minket a saját fegyverzetével, ugyanúgy veszünk részt a hadviselésben, ahogyan Ő. Pál „fegyverlistájának” a darabjai metaforikusan ábrázolják az erkölcsi hozzáállást és a küldetés gyakorlatát. Amikor például az „igazságszeretet felövezéséről” (6:14) beszélünk, akkor az „igazságra” koncentráljunk, és ne az „övre,” mert az csak metafora. A gonosszal szemben – ahogyan maga Isten is – igazmondással, igazságossággal, hittel és egyéb erkölcsi erényekkel, valamint az evangélium hirdetésének készségével, megváltásközpontúsággal, Isten igéjének a hirdetésével és egyéb missziós tevékenységgel harcolunk.

Máshogy fogalmazva a szellemi hadviselés arról szól, hogy kik vagyunk (erkölcsi hozzáállás) és mit teszünk (missziós tevékenységek). A démoni erők elleni harc nem csak abból áll, hogy kiűzzük őket. Legjobb esetben, az ördögűzés csupán a nyitó csatája a háborúnak. Hogy metaforát váltsunk, vegyünk egy példát Jézus egyik példázatából (Lukács 11:24–26): az ördögűzés kiűzi a gonoszt a házból, de a cél nem csupán az, hogy legyen egy „kitakarított és felékesített” házunk… Hanem inkább az, hogy a házunkat otthonná alakítsuk, ahol Jézus Krisztus napról napra élhet. A Krisztushoz való hasonlatosság a szellemi hadviselés célja és a győzelem lényege, ahová csupán az evangélizálás és tanítványság útján juthatunk el.

Véleményem szerint túl sok pünkösdi és karizmatikus ember ragad le a gonosz szellemek kiűzésénél, történjék ez az egyén szintjén, vagy egy „területi szellem stratégiai szintjén”. Beleesnek abba a hibába, hogy az ördögűzésre, a gonosz szellemek „megkötözésére” és „megdorgálására” szűkítik le a szellemi hadviselést. Az ördögűzés egyértelműen része a szellemi hadviselésnek, de csak ezért, mert vannak démoni uralom alatt élő emberek. De ha megszabadultak, akkor mi történik? Ekkor kezdődik csak meg igazából a hosszú, kemény menete a szellemi hadviselésnek.

Evangélizálás és tanítványság nélkül senki nem válik Krisztushoz hasonlóvá. Ez nem csak azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell hallanunk az evangéliumot, tanítvánnyá válnunk. Mások felé kell fordulnunk: elmondani nekik az evangéliumot, tanítvánnyá tenni őket. Felölteni Isten fegyverzetét azt jelenti, hogy „sarut húzva a lábatokra, készen [álltok] a békesség evangéliuma hirdetésére” (6:15). Fel kell ölteni „a lélek kardját, amely Isten beszéde” (6:17). Az evangélizálás és a tanítványozás a szellemi hadviselés frontvonala.

Az, hogy kik vagyunk, és mit teszünk – erkölcsi hozzáállásunk és missziós tevékenységeink – kölcsönösen függnek egymástól, egymást erősítik. Nem tudunk szolgálni mások felé olyan evangéliummal, amit mi magunk sem éltünk még át. Nem hirdethetünk szabadulást a gonosztól mások élete felett, ha a mi életünkben például az igazságtalan haragban még jelen van a gonosz. Hasonlóképp, nem járhatunk Isten parancsainak való engedelmességben, ha figyelmen kívül hagyjuk Jézus parancsolatát: „tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Máté 28:19). Ahogy Krisztushoz hasonlóvá válunk, azt tesszük, amit Krisztus tett. Ahogy azt tesszük, amit Krisztus tett, Hozzá hasonlóvá válunk.

Rettenthetetlenül

A szellemi hadviselésről szóló értekezését a közbenjáró imádságra való buzdítással fejezi be Pál: „minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a lélek által.” (6:18). „Valamennyi szentért” (6:18) és önmagáért is (6:19) kéri az imát. Arra külön is felhívja az efézusiak figyelmét, hogy az evangélizációs törekvéseiért is imádkozzanak: „és énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát” (6:19).

Ez az imakérés három okból is tökéletes lezárása egy szellemi hadviselésről szóló szakasznak.

Először is, az ima eleveníti meg a szellemi hadviselés eszközeit. Önmagunkban, a magunk ereje által nem vagyunk képesek elérni a megfelelő erkölcsi hozzáállást, missziós tevékenységeket. Ezeket Isten munkálja ki bennünk. Az ima felnyitja a szívünket Isten előtt, hogy elkülöníthessen minket önmagának, és felhatalmazhasson a szolgálatra.

Másodszor, az ima cselekvésre hívja Istent. A szellemi hadviselésben a mi erőnk maga Isten. Istené a fegyverzet, amit magunkra öltünk. Bolondság úgy próbálni megkötözni a gonosz erőket, hogy nincs bennünk az Isten ereje. „Mert az Úr kezében van a háború” (1Sámuel 17:47)

Harmadszor pedig, az Ő harca a miénk is. Félelem nélkül harcolhatunk, mert adott rá erőt, mert felöltöztetett minket a fegyverzetébe. „Erős vár a mi Istenünk” c. lélekrengető himnuszában Luther Márton ezt írja a gonoszról:

E világ ura gyúljon bosszúra: nincs ereje már, Reá ítélet vár, az Ige porba dönti.

Ahogy édesanyám és Ruth nénikém sok-sok évvel ezelőtt felfedezték: Jézus a kulcs. Félelem nélkül menjünk ellene a pokol hatalmának, és győzzünk Jézus neve által (Róma 8:37).