A missziós parancs nem volt a tanítványok számára újdonság, amikor Jézus rájuk bízta ezt a küldetést. Tanításaival és saját példamutatásával már a feladatuk elvégzésére készítette őket.

A tanítványokra váró küldetés nem annyit jelentett csupán, hogy hozzák létre a következő vallási-közösségi mozgalmat. Isten természetfeletti munkájában vesznek majd részt, melynek során a Mindenható megváltja az elveszett emberiséget. Pont ahogyan a kenyereket és a halakat látták megsokasodni, úgy kell majd nekik is részt venniük a rájuk bízott üzenet megszaporításában, átadásában.

Mind a négy evangélium annak a küldetésnek a kiemelésével fejeződik be, amellyel földi szolgálata végén Jézus a tanítványait megbízta. A nagy missziós parancs a szinoptikus evangéliumokban és János evangéliumában is olyan átfogó feladatot tár elénk, amelybe mind az evangelizáció, mind a tanítványnevelés beletartozik.

William Temple, a 98. canterburyi érsek (1942–44) pontosan meghatározta, mi az evangelizáció:

„Evangelizáció az, amikor Jézus Krisztust a Szent Szellem erejével úgy mutatjuk be, hogy az emberek bizalmi kapcsolatot tudnak vele, mint Megváltóval kialakítani, és Egyházában elkezdhetik Úrként szolgálni.”

Az evangelizáció és a tanítványnevelés különválasztása csak mesterséges megkülönböztetés. Ahogyan a szivárványban sem lehet élesen különválasztani a színeket, úgy a Szentírásban sem lehet különválasztani az evangelizációt és a tanítványnevelést. Ez a két fogalom nem két különálló része egy folyamatnak, amely az elsővel kezdődik, majd a másodikban teljesedik ki. Inkább ciklikus körforgást alkotnak. Az evangelizációt már eleve a tanítványnevelés céljával kellene végeznünk, a tanítványnevelésben pedig fel kell készítenünk a hívő keresztyéneket az evangelizálásra.

Tanítványságot megelőző evangelizáció

A magvető példázatában Jézus azt tanította, hogy a mag – Isten Igéje, az üzenet – különféle talajra hull. Van, aki hallja az üzenetet, de nem reagál rá, és van, aki reagál rá, de nem marad meg.

Néhányan negatív színben látják a magvető példázatát, hiszen a négyféle talajból három nem termett maradandót. A példázat túlmutat ezeken az akadályokon, és rámutat: Isten Igéje igenis elhozza Isten királyságát. Igaz, hogy relatíve sokat foglalkozik a három terméketlen talajjal, de a valódi mezőn a megoknak csak egy kicsiny része hull ilyen földbe. A történet nem azt sugallja, hogy a magvető munkájának nagy része hiábavaló lenne.

A legtöbb értelmezés a következő négy talajról beszél: kemény talaj, vékony talaj, tövises talaj, termőtalaj. Ellenben úgy is értelmezhetjük, hogy csak kétféle talaj van: termő és terméketlen. Mindkét fajtából három-három példát láthatunk. Mindannyian csupán kétféle jövő közül választhatunk. Az evangelizáció eredménye a jó földről szól – azokról, akikben az élet nem csak megfakad, hanem felsarjad és sokszoros termést is hoz.

Előfordul, hogy az evangelizáció egyetlen céljaként azt tűzik ki, hogy egy nem hívő ember elmondja a megtérők imáját. Többről van szó, nem csak az üdvösséggel kapcsolatos döntésről. Az örömhír hirdetésének valódi célja a megváltozott életvitel: a megtért személy Krisztust kövesse, tanításának és parancsainak engedelmeskedjék. A végcél az, hogy tanítvány – Krisztus elkötelezett, hűséges követője – legyen belőle.

Sajnos, ha valaki úgy mond igent az üdvösségre hívó szóra, hogy közben nincs tisztában Krisztus követésének az árával, akkor lehet, hogy új élete jól indul, de szolgálata nem lesz tartós. Ezt a helyzetet látjuk a példázat első három talajának az esetében is. Az ember befogadja az üzenetet, de jönnek a madarak és elkapkodják a magvakat; a nap megperzseli a hajtást, és a gyökér elszárad; a tövisek megfojtják a növényt. Jézus magyarázata szerint a madarak, a nap és a tövisek az ember szellemi életében jelentkező akadályokat jelképezik – ide tartozhat például az üldöztetés és a gazdagság utáni vágyakozás. Ezek mind meggátolják, hogy az üzenet hosszú távú hatást fejtsen ki.

Nagyon szenvedélyesen küzdünk azért, hogy az emberek Krisztus mellett döntsenek. Ugyanez a szenvedély viszont oda sodorhat bennünket, hogy idő előtti döntésbe kényszerítjük őket. Inkább a Szent Szellemmel kellene együttműködnünk a döntési folyamat érlelésében, hogy a megtérők előbb döntésre, majd tanítványságra jussanak.

Ha megértjük, milyen fontos, hogy az evangelizáció célja a tanítványnevelés legyen, akkor ez az üzenetünk megosztásának mikéntjére is ki fog hatni. Jézus azt tanította, hogy a követőjének tisztában kell lennie a tanítványság árával: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lukács 14:27–28)

A nem hívő embernek meg kell értenie, miért olyan fontos, hogy Krisztus megbocsátó kegyelmét elfogadja és Őt kövesse. A hívő embernek pedig oda kell figyelnie, hogy érzelmi manipulálással nehogy olyan döntésre késztesse nem hívő embertársát, amelyet az nem ért, vagy amelyre még nincs felkészülve. Ha valaki velünk imádkozva befogadja Krisztust, meg kell győződnünk róla, hogy érti-e, amit tesz. Ehhez bölcsesség, olykor önmegtartóztatás kell.

Nem feladatunk bárkit is meggyőzni, hogy odaszánja az életét Krisztusnak. Az evangelizáció nem emberi szuggesztió, hanem a Szent Szellem munkája. Jézus ígérete szerint a Szent Szellem győzi meg a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében (János 16:8). A mi feladatunk az, hogy egyértelmű üzenetet osszunk meg. A szívbeli meggyőződést a Szent Szellem munkálja ki. Meg kell értenünk, hogy az evangelizáció folyamata során Isten maga kezdeményez és veszi kezébe a dolgokat. Ennek tudatában bátran hirdethetjük az örömhírt, mert az Ő meggyőző erejére bízhatjuk magunkat. Ugyanakkor Isten időzítésében bízva türelmesek is lehetünk, nem kell senkit éretlen döntés irányába presszionálnunk. Ezzel a tanúságtétel közben elkerülhetjük, hogy akár habozó, akár siettető magatartásunk legyen.

Evangelizációt megelőző tanítványság

Az evangelizáció és a tanítványnevelés ciklusa akkor válik teljessé, amikor a tanítvány üzenethordozó evangélistává válik, aki maga is tanítványokat nevel.

Ezen a téren a nyugati keresztyénségnek van mit tanulnia a világ többi részén élő hívektől. Az elmúlt 50 évben az Assemblies of God felekezet növekedése sok országban messze felülmúlta a nyugati tendenciákat. Ez különösen igaz Latin-Amerikára, Afrikára és Ázsia egyes részeire. A robbanásszerű, exponenciális növekedés egyik titka az, hogy a fejlődő világban a hívő keresztyénektől elvárják, hogy evangelizáljanak, és meg is tanítják őket rá. Amerikában sokan a gyülekezet fizetett, profi munkatársaitól várják a munka elvégzését. Azokban az országokban, ahol nem jellemző a fizetett gyülekezeti szolgálattevő, a tagság általában sokkal aktívabb az örömhír hirdetésében.

A hatékony tanúságtétel jellemzően nem függ attól, hogy mióta követi valaki Krisztust; sőt még attól sem, hogy szellemileg mennyire érett az illető. Egy több ezer gyülekezetre kiterjedő kutatás azt állapította meg, hogy a személyes evangelizálás legnagyobb részét azok végzik, akik egy évnél nem régebben tértek meg.

Krisztuskövetésünk nagyon fontos része a személyes örömhírátadás. Minden egyes hívő keresztyén ember élete részévé kell válnia, hogy a körülötte élő nem hívő emberekre hatást gyakoroljon.

A cél

Kolosséiakhoz írt levelében Pál apostol egyértelműen elénk tárja az evangelizáció célját: „Most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől…” (Kolossé 1:22–23) Majd így folytatja: „Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban.” (28. vers) Tehát az a cél, hogy földi élete végén minden egyes tanítvány mint szent, hibátlan és feddhetetlen – Krisztusban teljes ember – álljon majd az Úr színe elé.

A helyi gyülekezetet az örömhír hirdetésében is vezető lelkésznek gyakran kell döntést hoznia a rendelkezésre álló idő és egyéb erőforrás felhasználásáról. Pálhoz hasonlóan nekünk is oda kell szánnunk magunkat, hogy „mindenképpen” evangelizáljunk (1Korinthus 9:22). Ugyanakkor azokat az eszközöket kell leginkább felhasználnunk, amelyek az Isten Igéjében meghatározott végső gyümölcsöt – a Krisztusban teljes tanítványok (Kolossé 1:28) sokaságát – megtermik. Ez azzal is járhat, hogy az általunk választott módok nem járnak túl sok kezdeti eredménnyel (t.i. Krisztus melletti döntéssel), de végső soron mégis több tanítványt érlelnek be.

Az egyén bűnének következménye és az örökkévalóságban rá váró jövő az, ami Jézus figyelmének a középpontjában áll. Az evangélium üzenete minden hallgatót személyes döntésre és reakcióra szólít fel. Az üzenet gyújtópontjában az egyén üdvössége áll, aki így újjászületve Krisztus menyasszonyához tartozik majd. Az egyház küldetése az, hogy részt vegyen Krisztus küldetésében, aki „számtalan fiát vezeti dicsőségre” (Zsidók 2:10).

Az evangelizáció és a tanítványnevelés tulajdonképpen az örökkévaló mennyei királyság honpolgárává váló emberek elérésének és megtartásának folytonos körforgása.