A modernkori evangelikálmozgalom számára a biblikus tanítványképzés már-már szlogenné vált. De sajnos, sok esetben nem is történt több. A tanítványképzés sokféle meghatározása és módszere ellenére a statisztikák vészjósló hanyatlást mutatnak az egyház azon képességében, hogy elveszett társadalmunkat hatékonyan elérje és átalakítsa.

Pusztító hatása van Krisztus testére nézve, ha a valódi, biblikus tanítványképzéssel kapcsolatban nem rendelkezünk kinyilatkoztatással. Olyannyira az egyre több megtérő lebegett a szemünk előtt, hogy a tanítványképzést elhanyagoltuk. Gyülekezeteinkben tömegek mennek előre azt gondolva, hogy a varázsimádság elimádkozására életük egy csapásra drámaian megváltozik majd. Örvendezünk a válaszuknak, ők pedig – a vallás fülükbe suttogó hangjától meggyőzvén – azt hiszik, valódi üdvösségük lett.

Jézus „előre hívása” másként festett. Ő mást értett az üdvösség alatt, mint korunk egyháza. Az őszinte, szívbeli bűnbánatot a tanítványság próbájának vetette alá.

A gazdag ifjú odafutott Jézushoz, megállította őt, és így érdeklődött: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”

Válaszában az Úr Mózestől származó egyik kedvenc igehirdetését foglalta neki össze.

Az ifjú erre így válaszolt: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.”

Jézus ekkor magasabbra tette a lécet: „Add el, amid van, és oszd szét a szegények között…” (Márk 10:17–22). A Szentírás egyértelműen rögzíti, hogy az ifjú szomorúan távozott.

A gazdag ifjú szívesen megtért volna, de nem volt hajlandó a tanítványság árát megfizetni. Olyan vallást szeretett volna, amely kényelmesen hozzáigazítható az életmódjához, csak úgy, Krisztus uralmától távol. A kényelmes vallás utáni vágya miatt pontosan ugyanolyan állapotban távozott, mint a többi kétszínű ember: szomorú és csalódott volt.

A tanítványság nélküli keresztyénség Krisztus nélküli keresztyénség. Ami marad, nem több, mint elvont gondolat; olyan mítosz, amelyben Isten atyai gondviselése helyet kap, de Krisztus valós uralmának már nem jut hely. Valódi tanítványság hiányában az Atyában bízunk, de Krisztust nem követjük. Az olcsó kegyelem az egyház egyik halálos ellensége.

Jézus nagyon is tisztában volt a tanítványság erejével és árával. Számára az igazi keresztyén tanítványság már másnap elkezdődött, miután Bemerítő János a Jordánba bemerítette (János 1:35–39). Egyesével kiválasztott tizenkét férfit, akiknek napról napra személyesen bemutatja majd a mennyei Atyát. Minden vallási sikerdefiníció szerint Jézus csúfos kudarcot vallott. Kora egyházi szervezete nem szentelte fel. Egyetlen bibliaiskolát sem indított, felekezetet nem alapított. Tömegek mentek el a rendezvényeire, de a legtöbb résztvevő nem volt hajlandó megfizetni a hit iránti elkötelezettség árát. Az egyházi modell megvalósítására mindössze tizenkét főt választott – ők is a korabeli társadalom leghétköznapibb, legegyszerűbb rétegeiből származtak. Ebben a bibliai modellben találkozunk a valódi tanítványképzés metódusával.

Egyetlen megközelítés létezik, ha igazi tanítványokat szeretnénk képezni, ez pedig Jézus módszere. Nem vetett be egyetlen bevett életformáló módszert sem tanítványai átformálására, hanem a Szent Szellem vezetésével minden nap egyszerűen bemutatta nekik Isten atyai hozzáállását. A hétköznapi életben minden adandó alkalmat megragadott arra, hogy tanítványai azzá válhassanak, akivé Isten teremtette őket. Olyannyira sikeres volt az Atya bemutatásában, hogy ilyen kijelentést tehetett: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (János 14:9)

Ebben rejlik a tanítványság tényleges szakítópróbája: elmondhatom-e szellemi vezetőként ugyanezt a saját életemről? Elmondhatom-e, hogy aki engem lát, az látja az Atyát? Az Atya személyiségét tükrözöm-e naponta? Minden programot és módszertant félretéve, látják-e az emberek a mindennapi életemben, hogy milyen Isten?…

A „tanítvány” szó eredeti görög gyöke a „matheó” ige. Ebből származik a matematika szavunk is. Az Úr tisztában volt vele, hogy az egyház számára a tanítványképzés a legjobb matematika. Hatékonyan működött, amit tett? Igen. Az újszövetségi egyház első hetében mintegy nyolcezer fő csatlakozott a hívő keresztyénekhez.

Az Igében folyton azt látjuk, hogy a gyülekezetnövekedésre az összeadás („növelés”, „csatlakozás”) (Cselekedetek 2:47, 11:24) és a szorzás („gyarapodás”) (9:31, 12:24) volt jellemző. Miért nem működik ugyanez a matek ma is? Előfordulhat esetleg, hogy új, modern gyülekezetnövekedési módszereink ellenére még mindig nem látjuk a biblikus tanítványképzés lényegét? Mi kell ahhoz, hogy a szenvedő emberek életében érdemi változást hozzunk? A Szentírás egyértelműen bemutatja a hatékony tanítványképzés jellemzőt.

Tanítványképzés – kinek a vezetésével?

A Szent Szellem személye nélkül minden erőlködésünk hiábavaló. Jézus arra utasította a tanítványokat, hogy maradjanak a városban, amíg fel nem ruháztatnak mennyei erővel (Lukács 24:49). Akár ötszázan is jelen lehettek, amikor ez a lényeges mondat elhangzik (1Korinthus 15:6). Sajnálatos módon csupán százhúsz fő engedelmeskedett ott a felházban, de ők természetfeletti erőt kaptak a tanúsághoz (Cselekedetek 1:8). Ez a maroknyi csapat egész városokat forgatott fel, kiállta az üldözés tüzét, és a kortárs kritikusokat is elhallgattatta. Azokról semmit nem olvasunk, akik nem mentek el a Szent Szellem kitöltetésének a helyére.

Sok pünkösdi gyülekezetben a tanítványképzésben már nem tartják fontosnak a pünkösdi irányultságot. Nyilvános összejöveteleikről kitiltják a Szent Szellem megnyilvánulását, mert attól félnek, hogy valaki otthagyja a gyülekezetet vagy a nem hívő szemlélődő összezavarodik. Nem mernek Szent Szellembe való bemerítkezésért imádkozni. A Szent Szellem megszomorításával a tanítványságra kapott erőt akaratlanul is emberi programokra cserélik le. Semmilyen körülmény mellett sem hangsúlyozhatjuk túl a Szent Szellem hívő ember életében végzendő munkáját. A Szent Szellembe való bemeríttetésben kapott erő elengedhetetlen a termékeny tanítvány képzéséhez.

Ha a tanítványképzés folyamatából kiemeljük a Szent Szellem személyét, akkor ezzel az erőnek is búcsút mondhatunk. Péter három éven át élt Jézus mellett. A Masterrel járt-kelt, étkezett, szolgált, osztozott a szálláson. Amit viszont Jézus három év alatt sem tudott elérni nála, azt a Szent Szellem egy pillanat alatt megvalósította. Az Isten Fiát egy szolgálólány előtt megtagadó gyáva nyúl pünkösd napján a tömeg elé állva bátran vallást tett a hitéről. Semmi nem ad olyan erőt a hívő embernek, mint a Szent Szellembe való bemerítkezés.

Tanítványképzés – hogyan?

„Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt…” (Efézus 1:4a) Istennek terve volt a tanítványképzésre. Ha azt szeretnénk, hogy gyülekezetünkben a tanítványképzés sikeres legyen, akkor a hogyant tervben kell rögzítenünk. A módszerek sokasága nem rossz, de csak ha a Mester útmutatásának alárendeljük őket. Kedves Lelkipásztor! Milyen tanítványképzési terved van?

Jézus azt kérdezte Pétertől, hogy szereti-e őt. Péter igennel válaszolt. Erre lényegében azt mondta neki Jézus, hogy akkor bizonyítsa be azzal, hogy a nyáj gondját viseli (János 21:15–17). Atyai szívét Isten a tanítványképzés folyamatában nyilatkoztatja ki a hívő ember számára.

Szellemi testvérgyilkosok vagyunk, ha Isten királyságában elhanyagoljuk az újszülötteket. Táplálnunk kell őket, és segítenünk kell nekik, hogy a szellemi érettség szintjére eljussanak. Minden egyes gyülekezet egyedi – saját személyiséggel, mérettel, jellemzőkkel –, de saját helyzetében valamennyi gyülekezetnek el kell követnie minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a fiatal keresztyének Krisztus követése mellett tegyék le voksukat. Az Ézsaiás 26:18a-ban ezt olvassuk: „Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk”.

A gyülekezet méhében emberek sorsa formálódik. Vajon ennek ellenére csupán szelet tudunk szülni? Energiánkat nem kímélve készítjük elő az összejövetelinket, majd a végén azzal szembesülünk, hogy nincs semmi a kezünkben… Ha nem segítjük elő a szellemi csecsemők fejlődését, akkor hiába vajúdtunk. Isten azt szeretné, ha mindannyian sok gyümölcsöt teremnénk (János 15:8). Hol van a vajúdásunk gyümölcse? Sokszor pontosan ezért nem termünk gyümölcsöt, mert nem terveztük meg a tanítványképzés folyamatát.

Tanítványképzés – kikkel?

Bármilyen zseniális is a módszertanunk, az emberi közreműködést nem helyettesítheti. Ahhoz, hogy a tanítványképzés megtörténjen, a gyülekezet tagjainak megfelelő látást kell követniük. A pásztornak nincs annyi keze, mint egy polipnak; fontos, hogy a szellemi növekedés a gyülekezetbe járók szívügye is legyen. Addig nem következhet be az igazi szellemi fejlődés és a reformáció, míg Krisztus teste meg nem érti, hogy a tagok kölcsönösen összeköttetésben vannak egymással.

A Krisztus testén belüli elszámoltathatóság erőteljes fegyver a korszellem elleni csatában. Az egységben hatalmas robbanással felérő erő van. Ha az evangelizálás és tanítványképzés iránti elkötelezettség kötelékében a helyi gyülekezet egységben van, dinamikus növekedésnek lehetünk a tanúi. Testvérem őrzője leszek, a másik tag iránti kötelességem lerázása a saját testem ellen elkövetett súlyos bűnnek számít majd.

A tanítványság azt jelenti, hogy a tanító útmutatását követem. A biblikus tanítványság egyik része a biblikus útmutatás fegyelmezett követése. Erről ma nem esik túl sok szó az egyházban. Akár a szervezett, intézményesült egyház felől, akár a hívő keresztyének közössége felől közelítünk, egyértelműen lefektetett határokra van szükségünk.

Az emberek olyan kapcsolatokra vágynak, melyekben egymással kölcsönösen elszámoltathatók. Közösséghez akarnak tartozni. Ha olyan közösséget teremtünk, amelyben mindenki hisz a tanítványság erejében, és gyakorolja is azt, akkor ez a gyülekezethez csatlakozó új megtérőkre is nagyon pozitív hatással lesz.

Az emberek hálójával tarthatjuk meg a kifogott halakat. A használat – főleg a helytelen használat – során a hálón lyukak keletkeznek. A jó halász a hálóját karbantartja. A 133. zsoltár egyértelműen rávilágít, hogy az egység és a kenet között összefüggés van – Krisztus testében a tagok együttműködésére küld Isten áldást.

Tanítványképzés – milyen áron?

Ne áltassuk magunkat: a hatékony tanítványképzésnek drága ára van, ugyanis a kereszt nélkül nem valósítható meg. Korunk egyik legnagyobb tragédiája az, ahogyan az evangéliumot felvizezzük, hogy a hallgató számára kellemesebb legyen. Így valójában nem eredetit, hanem „más evangéliumot” (2Korinthus 11:4) hirdetünk. Ha nem vagyunk elég körültekintők, akkor miközben relevánsabbá, a kultúránk számára befogadhatóbbá szeretnénk tenni, valójában az erejétől fosztjuk meg, és így nem tudjuk a kultúrát megváltoztatni. Bizonyos tanításokkal ellentétben, Jézusnak nem esett – és ma sem esik – nehezére nemzedékről nemzedékre relevánsnak maradni. Ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsidók 13:8)

Ne félj attól, hogy a tanítványság áráról nyíltan beszélj – követeld is meg a megfizetését! Az ember szereti, ha kihívások elé állítják. Lesz, aki ezt vallásos dologként beskatulyázva csak legyint majd, de amikor a tanítványság keresztjét valaki felveszi, akkor ezzel valódi értéket, hitelességet ölt magára.

Időnként fájdalmas lehet tanítványnak lenni, de a kereszt vállalása nem tragédia. A keresztből származó szenvedés a Krisztusnak fogadott kizárólagos hűség gyümölcse. Ha keresztyén hitünk már nem veszi komolyan a tanítványság kérdését, ha az evangéliumot drága árat nem követelő érzelmi emelkedettséggé vizezzük fel, akkor ezzel Krisztus keresztjét hétköznapi kellemetlenséggé degradáljuk. Ha nem fizetem meg a krisztuskövetés árát, akkor a tanítványságból Jézus fennhatóságát vonom ki. Pedig Ő ragaszkodik hozzá, hogy mindenki Ura legyen. „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak…” (Lukács 16:13)

Árat fizet a tanítványok közé beálló hívő, de árat fizet a szellemi vezető is. Nem egyszerű dolog újszülöttekkel foglalkozni Isten családjában. A természetes csecsemőkhöz hasonlóan számos hibát elkövetnek, és rengeteget kérdeznek. Sokszor megfeledkezünk róla, hogy egykor mi is a szellemi növekedésnek ebben a szakaszában tartottunk, valaki bennünket is támogatott a fejlődésben.

Pammel, a feleségemmel mindketten nagyon fontosnak tartjuk, hogy olyan fiatal keresztyének életébe töltsünk értékeket, akik a jövőjük tudatában vannak. A házunk hétről hétre megtelik azokkal, akik többet akarnak tudni Isten királyságáról, többet akarnak tenni Isten királyságáért. Két csoporttal találkozunk rendszeresen: a látogatókkal és az ún. „Sasok közösségével”. Minden héten meghívjuk a friss megtérőket és a látogatókat vacsorára. A Sasokkal is találkozunk – ők azok, akik keresztyén szolgálatra éreznek elhívást. Isten szavát és a saját élettapasztalatunkat osztjuk meg velük. Az idők során ez a gyakorlat lett a legfőbb örömforrásunk. Pásztorként semmi nem tölti fel jobban a belső emberemet annál, mint amikor egy fiatal keresztyén az Isten iránti elkötelezettségében, odaadásában, szolgálatában növekszik. Sokszor kérdezik tőlünk, hogy miért bajlódunk ennyit, hiszen nagy a gyülekezet. Azt szokták mondani, hogy nem lenne ez a kötelességünk…

A válaszom: az íróasztal mellől nem lehet senki életét megváltoztatni!

Ahogyan Krisztus is tette, nekünk is hajlandónak kell lennünk rá, hogy a hozzánk tartozókkal életközösségben éljünk. „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben” – mondja Jézus (Lukács 22:28). A tanítványok Jézus leggyengébb pillanatait is láthatták. Emberi mivoltában Ő is mindenben kísértést szenvedett (Zsidók 4:15). Saját drámai életváltozásukat annak köszönhették a tanítványok, hogy közvetlen közelről láthatták Jézus csatáit, küzdelmeit és végül győzelmeit az élet ügyes-bajos dolgaiban.

Sajnos van olyan pásztor, akinek a saját népe nem férhet személyesen a közelébe. Visszahúzódik a biztonságot adó irodájába, és csak heti egy-két igehirdetés erejéig bújik elő. Ennek az is következménye, hogy a gyülekezetbe járók soha nem láthatják elsőkézből, miként vezeti napról napra a Szent Szellem a pásztorukat. Így amikor megoldandó élethelyzetbe kerülnek, nincs előttük a követendő példa. E miatt a gyakorlat miatt olyan pásztorok nőnek fel, akik csak Igét hirdetnek a gyülekezetben, a hallgatóságot nem vezetik el az Istentől kapott lehetőségek füves legelőjére.

Miért kezdünk szolgálni? Azért, hogy a szenvedőknek segítsünk, az örömhírt a világnak közvetítsük. Ne felejtsük el, Isten annak adja a kenetét, aki a mezőn van a nyájjal. Amikor Isten új királyt akart kijelölni, nem a légkondicionált irodában, hanem a legelőn keresgélt. A pásztorlegényre figyelt fel. Amikor Fia születését akarta tudtul adni, akkor az éjszaka nyájukat őrző pásztorokra esett a választása. Isten „sekina” dicsősége évszázadokon keresztül nem jelent meg, de amikor eljött az idő, hogy ismét kinyilatkoztassa, pásztorokat választott… (Lukács 2:8–9)

Jézust olyan jó pásztornak nevezi az Ige, aki életét adja a juhokért (János 10:11). Ha a szolgálathoz kenetre van szükséged, ha szeretnéd Isten dicsőségét meglátni, ha olyan pásztor lennél, mint Jézus, akkor végezd a juhász szolgálatát. Élj a nyájjal! A tanítványságnak ára van; a tanítványság felbecsülhetetlen!

Tanítványképzés – a lelkipásztorral az élen

Gyakran emlegeti John Maxwell, hogy minden a vezetésen áll vagy bukik. A tanítványképzés fent tárgyalt valamennyi vonatkozása alá van vetve annak a kérdésnek, hogy milyen jó a gyülekezet vezetősége. „Ahol nincs prófétai látás, ott elvadul és lezüllik a nemzet…” (Példabeszédek 29:18 EFO). Próféta – „látó” – nélkül nincs prófétai látás. Minden csodálatos tettét olyan embereken keresztül végezte el Isten, akik alárendelték magukat neki.

Kedves Pásztor testvérem! A gyülekezeted a saját vezetői szolgálatodat tükrözi vissza. Az előrehaladás kulcsa az, ha pontosan meg tudod állapítani, hol is tartasz te magad. Saját magad és a gyülekezet értékeléséhez az alábbi szempontokat fontold meg:

1. A szolgálat valamennyi szintjén aktív-e a Szent Szellem?
2. A szellemi fejlődés területén gyülekezetünk rendelkezik-e realista, működőképes tervvel? A terv világos? A vezetők könnyen megvalósíthatják?
3. A gyülekezeti tagoknak van-e látásuk az evangelizálás és a tanítványképzés folyamataival kapcsolatban?
4. Szervezetszerte tisztában vannak-e a tanítványság árával; tudnak-e mit kezdeni vele?
5. Mindennapi életemben pásztorként aktívan bemutatom-e a tanítvány példáját?

Ha a lelkipásztor nem prófétai látással, nem Isten akaratának megfelelően vezeti a rá bízott embereket, akkor nem fogják elérni és betölteni a mennyből kapott életcélt. Az emberek arra várnak, hogy modernkori Józsuéként a lelkipásztor a Jordán folyón átvezesse őket. A pásztor nem vezetheti oda a többieket, ahol ő maga nem járt még. A vezetőnek kell kezdeményeznie. A hatékony tanítványképző folyamatban szellemi vezetőként nagyon fontos szerepet kap a pásztor.