„És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.” (Márk 11:25) Az élet tele van fájdalommal, de Jézusban minden seb begyógyulhat. Senki sem maradhat sértetlen. De honnan ered a sérülés?

Azonosítsuk sérüléseink forrását!

Ki bántott? Szüleink, rokonaink, házastársunk, gyermekünk, barátaink, szolgatársaink, egy presbiter vagy egy gyülekezeti tag? Minél szorosabb a kapcsolat, a seb annál jobban fáj.

A nagy orosz író, Lev Tolsztoj felesége mondta egyszer férjéről: „Az életrajzírói majd elmesélik, hogyan segített a munkásoknak vizesvödröt hordani, de soha senki nem fog tudni arról, hogy sosem hagyott nyugtot feleségének, és harminckét év alatt egyszer sem adott gyermekének még egy pohár vizet sem vagy töltött el öt percet az ágya mellett, hogy egy kicsit megpihenhessek a munkában.”

A szolgálattevők sem immúnisak, őket is meg lehet bántani, és néhány feleség vagy férj – talán még a szolgálók társai között is – biztosan magára ismer Tolsztojné szavaiban.

Az emberek sokszor maguknak is ártanak.

Néhány éve ott álltam a Grand Canyon peremén. A szirt szélétől alig egy méterre egy sziklasziget emelkedett ki a kanyon mélyéről. Lapos teteje pont olyan magasságban volt, mint a perem, amelyen álltam. Az idők során rengeteg ember dobált érmét arra a kis szigetre. Hirtelen egy hat éves kisfiú futott ki a tömegből, átugrott a sziklára, és elkezdte összeszedni az érméket. Másokkal együtt én is csak álltam ott dermedten, annyira aggódtam a gyerekért. Édesanyja rákiáltott: „Johnny, gyere vissza!” Erre ő gondolkodás nélkül, érmékkel teli zsebbel visszaszökkent oda, ahol álltunk.

Később eszembe jutott, vajon mi lett volna, ha elvéti az ugrást visszafelé? Vajon édesanyja meg tudta volna valaha bocsátani magának ösztönös reakcióját, hogy nem várta meg, míg szakszerű segítség érkezik, hogy kimentse fiát a veszélyes helyzetből?

Másoknak még talán könnyebb megbocsátani, mint magunknak.

Megeshet az is, hogy úgy érezzük, Isten okozza fájdalmunkat, vagy legalábbis megengedi azt.

David Wilkerson szolgálatának elején történt, hogy egyik pásztor barátja tolatás közben elütötte kisfiát. David Wilkerson rengeteget küzdött azzal, hogyan engedhette Isten, hogy ez történjen a barátjával, és kétségbeesése majdnem ellehetetlenítette Krisztusért végzett szolgálatát.

A harag ára

Ritkán beszélünk arról, milyen árat kell fizetnünk, ha nem bocsátunk meg. Nézzük meg hát, milyen következményekkel járhat, ha haragot tartunk.

• Megfogyatkoznak bennünk a Szent Szellem gyümölcsei.
• A szeretet helyébe közöny vagy gyűlölet lép.
• Az örömöt keserűség vagy depresszió váltja fel.
• A békesség helyett békétlenség költözik belénk.
• A türelem helyét lobbanékonyság tölti be.
• Szívességünket szívtelenségre vagy közönyre cseréljük.
• A jóság helyére rosszindulat vagy bosszúszomj lép.
• Szelídségünket követelődzés fojtja meg.
• Az önmegtartóztatás helyett felelőtlen viselkedés lesz úrrá rajtunk.

Ha nem bocsátunk meg, hamar másokat kezdünk okolni saját helyzetünkért. Ha így teszünk, azzal lemondunk saját reakcióinkért vállalt felelősségünkről.

Basilea Schlink, a  Darmstadti Evangéliumi Mária-Nővériség nevű német karizmatikus evangélikus közösség alapítója Ezek a tények! című könyvében osztotta meg a következő történetet:

A közösségnek a szomszédos ingatlanra is szüksége lett volna, hogy terjeszkedhessenek, de a tulajdonos nem akarta eladni. A nővér, aki a tárgyalásokat intézte, sosem jutott be a tulajdonoshölgy ajtaján.

Egy nap a hölgy unokaöccse találkozott az ajtóban várakozó nővérrel, és beengedte. A nagynéni szobájába érve a nővér megértette, miért nem sikerül megvenniük az ingatlant. A szoba tömve volt mindenféle öröklött bútorral (egy egész házat berendezhettek volna velük), és többségükben igen rozzant állapotban voltak. Az egyik szobában 13 matracot halmoztak fel, mellettük pedig egy fellépő állt, hogy elérjék a matrachalom tetejét.

A nővérek imádkozni kezdtek, az Úr munkálkodni kezdett bennük, ők pedig behívták Istent, hogy ítélje meg életüket annak fényében, amit a másik életében láttak. Ők nem földbirtokhoz ragaszkodtak, de mindegyiküknek volt féltve őrzött kincse: egy szép képeslap, egy személyes emlék, egy kis fakereszt. „Remélem, sosem jön el az a nap, amikor az Úr elkéri ezt tőlem” – mondták mindnyájan.

A Szent Szellem azonban arra indította őket, hogy tartsanak „átadás hetét”, és mindenki megszabadult dédelgetett titkos kincsétől. Ezután meglátogatták a szomszéd hölgyet, aki addigra meggondolta magát.

Basilea Schlink elmondása szerint ez az élmény megtanította őket arra, hogyan bocsássanak meg együttérzéssel, és hogy senki sem fejlődhet, ha másokat hibáztat. Az embernek először mindig a saját viselkedésén kell változtatni.

Az ember az Édenkert óta hibáztat másokat, hogy ne kelljen szembenézni saját felelősségével. A hibáztatás a hibát tárja fel, a megbocsátás a megoldást. A hibáztatás áldozattá tesz, a megbocsátás győztessé.

Ha nem bocsátunk meg, az más bajokhoz is vezethet: megbetegedhetünk (Jakab 5:16) sőt, saját bűneink is megmaradhatnak (Márk 11:25).

A néhai Catherine Marshall Something more („Valami több”) című önéletrajzában Lindáról, a mostohalányáról is mesél. Catherine akkor ment hozzá Linda özvegy édesapjához, mikor a lány tizenkét éves volt.

Amikor Linda a kamaszkorba lépett, viselkedése és osztályzatai erősen ingadozni kezdtek, a gimnázium után pedig a hatvanas évek lázadó nemzedékéhez csatlakozott. Catherine sikertelenül próbált közeli kapcsolatot kialakítani vele.

Egy nap épp azt a részt olvasta a Bibliában, ahol Jézus arról beszél, mit tegyünk, ha panaszunk van egymás ellen. Megértette, hogy ha nem bocsátunk meg másoknak, Isten sem bocsát meg nekünk (Márk 11:25). Három oldalt teleírt mindazzal, amiért neheztelt Lindára, majd egyesével megbocsátotta azokat.

Egy-két héttel később Linda viselkedése drámai fordulatot vett mostohaanyjával szemben. Catherine igen erőteljes leckét kapott: tilos neheztelnünk.

Jézus a kereszten nem szorította ökölbe átszegezett kezét, nem üvöltözött, hogy „ezért még meglakoltok!”. Helyette kitárta karját, és így kiáltott: „Atyám, bocsáss meg nekik!”

Egy koncentrációs tábor túlélője így nyilatkozott: „A szívemben olyan keserűség tombol, ha felnyitnál és megnyalnád a szívem, meghalnál a méregtől.” És a te szíved milyen?

Valaki azt mondta, ha bosszút állunk a sérelmekért, az olyan, mintha kaktusszal dobálóznánk. Ha eltalálja, haragosunknak biztos fájni fog, de közben a mi kezünk is telemegy tüskével.

Hogyan bocsássunk meg?

A haragtartás nagy árat követel, de hogyan haladhatunk előre a megbocsátás felé? Hadd ajánljak ehhez hat lépést!

Először is, értékeld át!

Néhány éve láttam egy motivációs filmet, melyben egy tudományos kísérletet végeztek egy csukával.

A tudós egy akváriumba tette a halat, de nem adott neki enni. Aztán egy üveghengert lógatott be a csuka elé, melyben apró pontyok voltak, a csuka kedvenc eledele. A csuka nem vette észre az üveget, mely közte és az étel között állt. Meglapult, aztán megrohamozta az üveget. Bumm! Bumm! Bumm!

Jónéhány sikertelen kísérlet után végül leállt. Ekkor a tudós eltávolította az üveghengert. A kis pontyok elárasztották a tartályt, a csuka orráig úsztak, de a ragadozó meg sem moccant. Rezzenéstelenül, csüggedten lebegett, majd végül meghalt. Meghalt, mert nem értékelte át a megváltozott helyzetet.

Ugyanez történhet velünk, emberekkel is. Sérüléseink után nehezen bízunk meg újra. Érthető.

Ugyanakkor életünk során újra és újra át kell értékelnünk a dolgokat. Ha Pál apostol nem értékelte volna át kapcsolatát János Márkkal, most nem lenne második evangéliumunk.

Másodszor: térj meg!

Clarence Macartney, a híres prédikátor mesélt egy történetet Leonardo da Vinciről. Talán nem is igaz, de fontos dologra tanít.

Mielőtt da Vinci híres freskóján, az Utolsó vacsorán kezdett volna dolgozni, szörnyen összeveszett egy festőtársával. Annyira felbőszült és elkeseredett, hogy elhatározta, mikor Júdás alakjához ér, ennek a festőnek az arcát festi majd oda. Ezzel bosszút állhatott volna, hiszen a következő nemzedékek mind becsmérlően és megvetéssel néztek volna erre az arcra. Júdás volt az első, akit befejezett, és mindenki felismerte benne azt a festőt, akire haragudott.

Da Vinci Krisztus arcát hagyta utoljára, de sehogy sem boldogult vele. Valami akadályozta őt a festésben, visszatartotta, és legelszántabb erőfeszítései is kudarcot vallottak.

Végül rájött: az tartotta őt vissza, hogy ellenségéről mintázta Júdás arcát. Fogta az ecsetet, és új arcot adott Júdásnak. Ezután könnyedén be tudta fejezni Krisztus arcát is.

Senki sem ábrázolhatja ki Krisztus jellemvonásait életében, ha más arcát ellenségeskedéssel és gyűlölettel rajzolja meg.

A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk gondolkodásunkat. Sokan azt mondják, a megtérés az evangélium első szava, mert ezt hirdette  Keresztelő János (Máté 3:2), Jézus (Máté 4:17), a tizenkét tanítvány (Márk 6:12), a feltámadt Jézus (Lukács 24:47), Péter (Cselekedetek 2:38) és Pál is (Cselekedetek 26:20).

A megtérés egyoldalú dolog, nem várhatunk arra, hogy először a másik térjen meg bűnéből.

Sőt, a megtérésnek semmi köze sincs érzelmeinkhez, hiszen olyan gondolkodásmódbeli változást jelent, amely viselkedésünket is megváltoztatja. Jézus a Hegyi beszédben tanít arról, hogyan bánjunk ellenségeinkkel. Felszólít, hogy áldjuk őket; menjünk velük tovább, mint kérik; fordítsuk oda a másik orcánkat is; imádkozzunk értük; és bocsássunk meg nekik. Ezek közül egyiknek sincs köze ellenségünk cselekedeteihez, mind a mi viselkedésünkről szólnak.

Ha valaki a megfelelő érzésekre vár, talán sosem bocsát meg. Az Úr azonban megtérésre hív, ha hozzá méltatlan viselkedést tanúsítunk.

Harmadszor: tedd jóvá!

Goldie Bristol írt egy könyvet, melynek a címe: These Tears Are for Diane („Könnyek Diane-ért”), ugyanis 21 éves lányát megerőszakolták és megölték. A rendőrség elfogta az elkövetőt, a bíróság pedig kétszeres életfogytiglanra ítélte.

Öt évvel később Goldie és férje így fogalmazott: „Semmi értelme annak, hogy ez a férfi belépett életünkbe, ha nem lehet őt megmenteni.”

Írtak neki egy levelet, amelyben nem a bűntett felett hunytak szemet, hanem kifejezték számára, hogy Isten és ők is törődnek vele. Két további levél után választ kaptak. A férfi azt írta, el sem tudta képzelni, hogy léteznek olyanok, akik saját fájdalmuk helyett inkább vele törődnek.

„Mi jó származhat a gyűlöletből?” kérdezte Goldie. A gyűlölet nem hozhatja vissza a lányát, csak továbbterjeszti életében a harag és bosszúvágy mérgét, és semmilyen hatással sincs lenne lánya gyilkosának életére.

Goldie ezt írta: „A szótár az ellenségeskedést a rosszindulattal társítja, amely felfal, felemészt, és végül elpusztít mindent. Ha hagyom, hogy eluralkodjon életemen, sosem leszek szabad. Kiegyenlíteném a számlát, de ezzel önmagamat kötözném meg. Egyedül Isten képes helyre tenni egy ekkora csalódást az életünkben és megszabadítani annak csapdájából. Tehát a döntés rajtam áll: vagy magammal cipelem a haragot, a megbocsátás hiányát és a neheztelést, és beleroppanok a teherbe, vagy Mennyei Atyám kezébe helyezem azt, aki elbírja annak súlyát.”

Goldie felismerése nem új. István is megtapasztalta a megbocsátás erejét, amikor „térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (Cselekedetek 7:60). Végül István imája Saul megtéréséhez vezetett.

Negyedszer: akkor most elölről!

Jézus azt mondta nekünk, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk (Máté 18:22). Édesanyám még gyermekkoromban tanította ezt meg nekem: azt mondta, ha piszkálnak a gyerekek, fordítsam oda a másik arcomat is.

Az egyik gyerek, aki sokat cikizett engem, ősellenségemmé vált. Folyamatosan ütögetett és zaklatott, ki akarta provokálni a verekedést. Egy nap édesanyám észrevette, hogy vonalakat húzok egy papírra. Mikor megkérdezte, mi az, azt mondtam, hogy minden alkalommal, mikor Billy bánt, húzok egy vonalat. Ha elérem a 491-et, akkor már Jézus is megengedi, hogy visszaüssek.

Valószínűleg édesanyám még erősebben imádkozott ezután, mivel pár nap múlva Billy bejelentette, hogy elköltöznek. Körülbelül a 250. vonalnál tarthattam ekkor.

Nagyon gyerekesen értettem Jézus szavait. Nem fogtam fel, hogy a „hetvenszer hétszer” azt jelenti, végtelen sokszor meg kell bocsátanunk.

Ha az Úr azt mondja nekünk, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk, akkor higgyük el, hogy ezt ő is megteszi, sőt, ennél sokkal többet.

Jézus azt is mondta, előfordulhat, hogy keresztyénként újra és újra meg kell bocsátanunk valakinek. Ez nem azt jelenti, hogy lefekszünk, és hagyjuk, hogy átgyalogoljanak rajtunk, hogy megengedjük, hogy tovább bántsanak. Lehet, hogy távolságot kell majd tartanunk, de a szívünk lágy maradhat. Amikor megbocsátunk, lehet, hogy nem felejtjük el a múltat, de nem segít, ha folyamatosan felhánytorgatjuk.

Ötödször: ne feledjük, a kegyelem kifizetődik.

Ha meglátogatlak, és véletlenül eltörök valami értékeset, de te megbocsátasz, akkor felmentesz a kártérítés kötelessége alól. (Ugyanakkor, ha rendes ember vagyok, akkor felajánlom, hogy kifizetem.)

Ha valaki megbocsát, rendezi a számlát. Ezt tette értünk Jézus is a kereszten. Kifizette adósságunkat – azt az adósságot, amely nem őt terhelte.

Aki megbocsát, az erősebb, mint aki a kárt okozta, mert sokkal több erő kell a megbocsátáshoz, mint bántani valakit.

A keményvonalas teológusok gyakran kritizálták Billy Grahamet, mert olyan keresztyénekkel is kapcsolatban állt, akik nem ragaszkodtak a kritikusai által fontosnak ítélt dogmákhoz. Ő ezt a verset idézte válaszul:

Kört rajzolt, melyből kizárt.
Lázadó! Eretnek! – így kiált.
De a szeretet és én éles ésszel győztünk:
Új kört rajzoltunk, melyben ő is ott volt köztünk.

Ha Krisztus békéltető szolgálatához csatlakozunk, kegyelmesnek kell lennünk.

Hatodszor: kérd Isten segítségét!

Nem könnyű megbocsátani.

Gondoljunk Dávid és Absolon történetére a 2 Sámuel 13-18-ból. Absolon bátyja, Amnón, megerőszakolta Absolon húgát, Támárt. Absolon ezután megölte Amnónt, és elmenekült. Három év múlva Dávid hazahozatta fiát Jeruzsálembe, de további két évig nem találkozott vele.

Dávid hibát követett el, amikor nem bocsátott meg teljesen.

Állítsuk szembe Dávidot a tékozló fiú atyjával (Lukács 15:11–32)! Ez az apa fia elé futott, megölelte, megcsókolta, új ruhát adott rá, levágatta a hízott borjút, örült fiának, és megvédte őt.

Te melyik példát követed azzal szemben, aki rosszat tett veled?

Előfordul, hogy emberi szempontból lehetetlennek tűnik megbocsátani. Bármennyire tudjuk is, hogy az a helyes és biblikus, ha megbocsátunk, időnként mégsem sikerül. A sérülés túl mély, a seb elfertőződött.

Ez a példa talán majd segít. Corrie ten Boom A menedék című könyvének végén épp egy müncheni templomban beszélt a II. világháború után. Egyszer csak a gyülekezet soraiban megpillantott egy egykori német SS-tisztet, aki a ravensbruck-i koncentrációs táborban őrizte a zuhanyzók ajtaját. Mikor ten Boom meglátta őt, hirtelen rázúdult a gúnyos férfiakkal teli terem, a felhalmozott ruhák, és testvére, Betsie fájdalomtól eltorzult arcának emléke. Az alkalom végén, ahogy lassan kiürült a templom, a férfi odalépett hozzá, hajlongott, és valósággal ragyogott. „Fraulein” – mondta –, „milyen csodás gondolat, hogy amint ön mondja: eltörölte a bűneimet.”

Kinyújtotta karját, hogy kezet rázzon ten Boommal, de ő, aki épp az beszélt a megbocsátás szükségéről, testéhez szorította karját. Haragjával küzszködve így imádkozott: „Uram, bocsáss meg nekem és segíts megbocsátanom neki is.” Megpróbált mosolyogni, és felemelni a kezét, de nem ment. Megint imádkozott: „Úr Jézus, képtelen vagyok megbocsátani neki. Add nekem a te bocsánatodat.” Ezután ezt írja: „Ahogyan elfogadtam felém nyújtott kezét, hihetetlen dolog történt. A vállamból indulva a karomon át a kezemig eltöltött valami, ami átáramlott rá is, miközben olyan szeretet árasztotta el a szívem ez iránt az idegen iránt, amely majdnem leterített a lábamról.”

„És ekkor jöttem rá, hogy nem a mi bocsánatunk, vagy a mi jóságunk gyógyítja a világ sebeit, hanem Istené. Mikor azt mondja nekünk, hogy szeressük az ellenségeinket, a paranccsal együtt az erőt is megadja hozzá.”

Gondoljuk át!

Gondolj újra arra vagy azokra, akik bántottak! Kik ők? Megbocsátasz, vagy sem?

Véssük szívünkbe Pál apostol tanácsát: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Efézus 4:32)