Bár szeretnék hű maradni a keresztyén hagyomány egészéhez, mégsem beszélhetek úgy a témában, mintha minden keresztyén nevében szólnék – ahogy senki más sem, hiszen egyháztani szempontból a keresztyénség nem homogén csoport. Még egyetlen gyülekezeten belül is gyakori a nézetkülönbség, a heves vita. Három kérdést körüljárva igyekszem felgöngyölíteni, mit mond a keresztyén hagyomány a másikkal való együttélésről. 1. Ki az a másik? 2. Kik vagyunk mi? És végül: 3. Hogyan viszonyuljunk egymáshoz? Végül röviden kitérek arra, milyen kapcsolat áll fenn a keresztyéni szeretet egyetemes volta (ti., hogy minden egyes ember felé irányul), illetve a velünk kiemelt kapcsolatban állók (család, népcsoport, vallási közösség) felé vállalt kötelezettségeink között.

Ki az a másik?

Globális kultúránkban az egzotikus „másik” egyre inkább ritkaságnak számít. Elképesztő könnyedséggel utazunk hihetetlen messzire, a média pedig még a legrejtettebb, legnehezebben megközelíthető helyeket is megnyitja előttünk. Úgy tűnhet, hogy így egyre jobban megértjük egymást, de legtöbbször nem ez a helyzet. Mások valódi megértéséhez mélyebb ismeret szükséges, mint amilyet cikkekből, filmekből, vagy rövid látogatások alkalmával szerezhetünk. Ma már a másik csak egy lépésnyire van, ezzel azonban csak a a másik egzotikus légkörét oszlattuk szét. Átlagosabbá vált, de még mindig félreértjük.

A kommunikációs hálózat, amely lehetővé tette, hogy találkozzunk a távoli másikkal, hogy tanuljunk róla, egyszersmind azt is elérte, hogy most számos másik él közvetlen közelünkben. Ő a szomszédos másik, aki mellettünk lakik, közösségünk peremén, nemzetünkön belül. Olyan emberekkel élünk együtt, olyanok élnek mellettünk, akiknek értékrendje és életről alkotott elképzelései különböznek a miénktől. Napjaink legnagyobb kihívása, hogy ebben az egyre pluralistább világban tőlünk különböző emberek vesznek körül minket.

A másikhoz fűződő kapcsolatot az idők kezdete óta gyakran szennyezte vér. A vallási, kulturális és faji különbségek rengeteg konfliktust okoznak szerte a világon. Az elmúlt évek kulturális és etnikai összecsapásai felperzselt földeket, patakokban folyó vért és hullahegyeket hagytak maguk után a harmadik világban (Ruanda), az egykori második világban (Csecsenföld és Bosznia), valamint az első világban is (los angeles-i lázadások), a vallási különbségek pedig ma is ugyanolyan heves viszályokat szülnek. Muszlimok és keresztyének, keresztyének és zsidók, zsidók és muszlimok, muszlimok és hinduk, hinduk és buddhisták nehezen osztoznak közös társadalmi tereken úgy, hogy össze ne kapjanak, időnként vérre menően.

Ki az a másik? Olyan más fajból, vallási háttérből és kultúrából érkező személy, aki mellettünk él, akihez gyakran fűz feszült viszony, és ennek esetenként akár halálos kimenetele is lehet. De kik vagyunk mi?

Kik vagyunk mi?

Ha a másikról beszélünk, az énről is szólnunk kell; ha a másságról szólunk, beszélnünk kell az azonosságról is. Hogyan gondolkodjunk tehát önmagunkról?

Gyakran aszerint határozzuk meg önmagunkat, hogy miben különbözünk másoktól, és hogy mit kell tisztán megőrizni tőlük. Pedig jobb lenne, ha azt vizsgálnánk, mi az, ami megkülönböztet másoktól, és mi az, amiben hasonlók vagyunk. Ez az identitásfelfogás jobban illik az ószövetségi teremtéstörténethez is.

Mózes első könyve szerint Isten úgy teremtett, hogy elválasztott egymástól dolgokat (a világosságot a sötétségtől), majd összekötötte őket. Amikor az emberpárt teremtette, elválasztotta Ádámtól Évát, majd odavitte hozzá, hogy egy testté legyenek. Az elválasztott, majd összekötött teremtmények tehát szükségszerűen összetett önazonossággal bírnak, mert nem csak önmagukban véve azok, akik, hanem másokkal való viszonyukban is.

Kilenc évvel ezelőtt apa lettem. Van egy csodás kisfiam, Nathanael. Attól még, hogy apává váltam, ugyanaz a személy maradtam abban az értelemben, hogy végig megmaradt bennem valami állandó és folytonos, de abban az értelemben mégiscsak megváltoztam, hogy Nathanael beépült a személyiségembe. Nem csak azt formálta át, hogyan látom magam és hogyan viselkedem (azaz a privát énemet), hanem azt is, hogyan tekintenek rám mások, vagy hogyan viselkednek velem (azaz a nyilvános énemet). Nathanael nem csupán egy másik, hanem része annak, aki én vagyok. Az identitásom befogadó, nem kizáró.

Ugyanez igaz egyéb identitásainkra is, például nemi identitásunkra. Térben és időben lehetnek eltérések abban, mit jelent férfinak lenni, de ez mindig összekapcsolódik azzal, mit jelent nőnek lenni.¹ Paul Ricoeur Oneself as Another című könyvében írja: „az én én-volta olyan bensőséges szinten feltételezi a másságot, hogy az egyik nem képzelhető el a másik nélkül, hanem átmenetet képeznek egymásba.”

A befogadó identitás kapcsán két fontos tényt kell megértenünk, mindkettő a határokkal kapcsolatos. Az első: határok nélkül nincs identitás. Képzeljünk el egy határok nélküli világot! Képtelenség. Határok nélkül világ sem létezne, minden összekeveredne, semmit sem különböztethetnénk meg egymástól. Határok nélkül nem létezne más, csak végtelen káosz. Ezért amikor Isten teremt, egyszersmind szét is választ.

Ha a határ jó, akkor az is jó, ha karbantartjuk, így ha veszélybe kerül (ami így vagy úgy, de gyakran előfordul), meg kell védenünk. Másodszor, mivel határok nélkül nincs identitás, a befogadó identitás csak átjárható és rugalmas határokkal képzelhető el.

A másik csak akkor változtathatja meg az ént vagy egy csoportot, ha beengedik. Ha új kapcsolatot építünk, az átformál, és önazonosságunk is változik. Mindenki, akivel közeli kapcsolatban állunk, változik, következésképp mi is. Mikor Nathanael megérkezett családunkba, megváltoztam – akár akartam, akár nem –, ráadásul olyan módokon, amelyek felett nem igazán volt hatalmam. A véletlen és a kiszámíthatatlan együtt jár az átjárható és rugalmas határokkal.

Kik vagyunk? Olyan emberek, akiknek identitása befogad és változik, akiknek több másik is részét képezi. Megpróbálhatjuk őket kivetni életünkből, hogy kizáró identitást barkácsoljunk magunknak, de azzal nem csak másokat, hanem önmagunkat is megkárosítjuk. Ki az a másik? Korábban azt állítottam, a másik az, aki mellettünk él, de kultúrája különbözik a mienktől, és akinek mássága gyakran vezet konfliktushoz köztünk. Miután azonban tisztáztuk, mit jelent a befogadó identitás, mondhatjuk, hogy a másik nem csupán másik. Ő is összetett és változó identitással bír, amelynek mi is részei vagyunk, ha mellette élünk. Mint ahogy bennünk él a másik, és közös a múltunk, mi ugyanúgy benne élünk a másikban.

Hogyan viszonyulunk egymáshoz?

Nézzük a befogadó és változó identitással rendelkező személyek kapcsolatainak négy lépését: 1. hajlandók befogadni a másikat; 2. nézőpontot váltanak; 3. kapcsolatra lépnek a másikkal; és 4. befogadják a másikat. Bár ez a négy lépés fontossági sorrendet követ, abban az értelemben mégsem egymás után következnek, hogy ha az egyiket teljesítettük, utána továbblépünk a következőre. Minden lépés szorosan összefügg a többivel.

Készek befogadni a másikat

Bizonyos értelemben a másokkal való együttélés legkönnyebb lépése maga a hajlandóság, mégis általában ez a legnehezebb. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk másokra, mint akik elvesznek tőlünk, úgy gondoljunk rájuk, mint akik gazdagíthatnak minket. Ahelyett, hogy attól félnénk, eltorzítják társadalmunk képét, képzeljük el, mivel járulhatnak hozzá annak esztétikai fejlődéséhez. Ahelyett, hogy ellenséget látnánk bennük, tekintsünk rájuk úgy, mint akik barátaink lehetnek! Mégsem véletlen, hogy távolságot tartunk tőlük.

Először is, féltjük identitásunkat, félünk, hogy mások és szokásaik leuralnak minket. Olyan ez, mint amikor egy vendégünk úgy érkezik hozzánk, hogy bútorait is magával hozza, a mienket átrendezi vagy kidobja; olyan ételt főz, olyan zenét hallgat, ami nekünk nem tetszik; és hangosan tesz-vesz, mikor épp aludnánk, mire mi udvariasan figyelmeztetjük: „Ez az én otthonom, és én nem szeretnék így élni. Térj vissza a saját házadba, ott úgy élhetsz, ahogy te akarsz. Itt úgy élünk, ahogy nekem tetszik.”

Említettem, hogy a globalizáció révén a másik közvetlen szomszédságunkba került. Fennáll a veszély, hogy a kisebb kultúrákat elmossa a globális monokultúra, amelynek számos vonását maguk a kisebb közösségek is vonzónak találják, mégis félnek attól, hogy évszázados identitásképző hagyományaikat idegen, sekélyes kultúra váltja fel. A gazdag nyugati demokráciák azon aggódnak, hogy a globalizáció miatt jobb életre törekvő népek árasztják el földjüket, és épp azt a kultúrát ássák alá ezzel, amely szabadságot és bőséget teremtett számukra.

Másodszor pedig, a biztonságunkat féltjük. Az ártatlan másik mítosza valóban csak mítosz. Az emberi kapcsolatok egymásnak feszülő erők színterei, ráadásul állandóan ott lebeg a veszély, hogy valaki visszaél erejével. Mégis vigyázzunk, hogy amikor elutasítjuk az ártatlan másik mítoszát, nehogy bedőljünk az ártatlan én és az ördögi másik legendájának.

Harmadszor, régi ellenségeskedéseink is visszatarthatnak az együttéléstől, hiszen a régi sebek könnyen vezetnek új sérülésekhez. A történelem ismétli önmagát. Néha erkölcsi megfontolásból vonakodunk az együttéléstől, amely felérne őseink elárulásával, akik a másik csapásaitól szenvedtek. Vajon nem önmagunkat árulnánk el, ha megbékélnénk velük? Ahogy a bűnnek, az ellenségeskedésnek is hatalma van: ha gyökeret ver, meghatározza a cselekedetek mögött meghúzódó akaratot, fogságban tartja a feleket, és állandósul. Ha identitásunk és biztonságunk miatt aggódunk, ráadásul a másik régi ellenségünk, könnyen elbizonytalanodunk. Valóban, miért is fogadnánk be bárkit?

Először is, talán érdekünkben áll. A befogadás alternatívái (falak építése, vagy az ellenségeskedés állandósítása) sokszor csak még rosszabbak. Egymás szomszédos másikjaiként gazdasági, kulturális és családi szálak kötnek össze bennünket, amelyeket elszakítani még az együttélésnél is rosszabb.

Másodszor, és ez még fontosabb, ha békében élünk együtt, azzal Istentől kapott emberségünket fejezzük ki. Kapcsolatra, nem elszigetelődésre lettünk teremtve, hogy segítsünk kibontakozni egymásnak, miközben saját identitásunkat és jólétünket gyarapítjuk.

Végül pedig keresztyénként mindenekelőtt azért kell megtanulnunk együtt élni másokkal és befogadni őket, mert ilyennek ismertük meg Isten szeretetét Jézus Krisztusban. Ő minden emberért meghalt, mert szeretett minket, és arra tanított, hogy mindenkivel osszuk meg szeretetét.

Időnként mi magunk is elhisszük, hogy jó befogadni a másikat, és vágyunk is erre, valamiért mégsem megy. Talán félelmeink és ellenségeskedésünk gátol meg benne, talán korábbi kudarcaink miatt vesztettük el a reményt. Hogyan nyerhetünk elég akaraterőt, hogy befogadjuk a másikat? Hogyan tarthatjuk fenn a nehéz időkben? Hadd válaszoljak ezekre a kérdésekre egy történettel.

A horvátországi Zágrábban voltam Ölelés és kirekesztés című könyvem horvát fordításának bemutatóján. Miközben a könyv leglényegesebb fogalmát, a befogadásra irányuló akarat ideáját fejtettem ki, észrevettem a közönségben egy férfit, aki figyelmesen, de nyugtalanul hallgatott. Mikor befejeztem az előadást, és a tömeg szétszéledt, odarobogott hozzám, és nekem szegezte a kérdést:

– De honnan jön?

Visszakérdeztem:

– Mi honnan jön?
– Honnan jön a befogadás vágya? – kérdezte zaklatottan, majd így folytatta:
– Velünk született? Tanulható ez az akarat valahogyan?

Sorra vettünk néhány lehetőséget.

– Végtére is – mondtam –, a befogadás iránti vágy a Szent Szellemtől ered, aki képes megnyitni identitásunk zárt ajtajait, elűzni félelmünket, és lerombolni szívünkben az ellenségeskedés falait.

Nézőpontváltás

Ha a gyakorlatba is szeretnénk átültetni befogadásra irányuló vágyunkat, nézőpontváltásra lesz szükség. Mielőtt rátérnénk erre, ejtsünk néhány szót a másság egyik fontos jellemzőjéről: a másság kölcsönös viszony. Ha a másik más, mint én, akkor én is más vagyok számára.

Ha egyszer megértettük ezt a kölcsönhatást, akkor nem csak arra figyelünk majd, mit gondolunk magunkról és másokról, hanem arra is, mások mit gondolnak önmagukról és rólunk. Ezt nevezem én nézőpontváltásnak.

De mit is takar ez a fogalom? Először is, úgy kell látnunk másokat, ahogyan ők gondolkodnak saját magukról. Természetes, hogy saját szemüvegünkön keresztül szemléljük őket, de ahhoz, hogy saját szemszögükből nézhessünk rájuk, készen kell állnunk rá, hogy talán tévedünk, és a másik ítéli meg helyesen saját magát. Szükség lesz a képzelőerőnkre, hogy a helyükbe képzelhessük magunkat, és értő figyelemmel hallgassuk történetüket arról, kinek látják saját magukat.

Másodszor, magunkat is mások szemüvegén keresztül kell látnunk. Időnként azt gondoljuk, hogy ha mást nem is, de önmagunkat jól ismerjük, pedig nem csak azért láthatunk rosszul valamit, mert túl messze van, hanem azért, mert túl közel. Önmagunkat ráadásul érdekünkben áll kizárólag pozitív fényben látni, a negatívat észre sem véve, vagy hagyni, hogy a pozitív háttérbe szorítsa a negatívat. Mivel gyakran nem a megfelelő módon látjuk magunkat, meg kell tudnunk, hogyan látnak bennünket mások.

Kapcsolatra lépni a másikkal

Attól, hogy a másik szemszögéből látjuk őt és önmagunkat, még nem feltétlenül értünk egyet vele. Ha már látom, hogyan kellene látnom a másikat a másik szerint, döntenem kell, egyetértek-e vele vagy sem, esetleg csak részben.

Ha nem is értünk egyet mindenben, sok területen együttműködhetünk, amennyiben konfliktusunk nem valamiféle súlyos igazságtalanságból ered. Tévedés lenne azt hinni, hogy minden alapvető értékben egyet kell értenünk a békés együttéléshez, ez azt jelentené ugyanis, hogy a béke csak azonos kultúrájú emberek között lehetséges. Alapvető nézeteltéréseink ellenére is békében élhetünk, és együtt is működhetünk, mindezt saját erőforrásainkból. A keresztyén hit egésze ezt támasztja alá, kezdve az olyan egyszerű és direkt kijelentésektől, mint hogy éljünk békében mindenkivel (Róma 12:18), egészen Isten szeretethármasság-voltával bezárólag.³

A másik befogadása

Nem elég akarni a másik befogadását, ennél több kell ahhoz, hogy meg is történjen. Mind identitásunkon, mind társadalmunkon belül helyet kell készítenünk mások számára, hagynunk kell, hogy mások újraformálják identitásunkat, hogy részévé váljanak annak, akik vagyunk, úgy, hogy ne fenyegessenek vagy megsemmisítsenek minket, hanem segítsenek gazdagítani identitásunk szerkezetét. Ahogyan második fiam, Aaron születése után hagytam, hogy ő is beépüljön identitásomba, ugyanígy hagyni kell a hozzánk közel állóknak, hogy részévé váljanak annak, akik vagyunk. Keresztyénként ez azért is lehetséges, mert nem tiszta nemzeti, kulturális, faji vagy etnikai identitással bírunk: a Biblia és a keresztyén hagyomány a zarándok képével írja le a keresztyén életet.

A zarándokot elsősorban nem az az ország vagy kultúra határozza meg, amelyen áthalad, hanem ahova tart. Elsődleges identitását a cél adja, nem az oda tartó út valamelyik pontja. A keresztyének Isten új világa felé tartanak, ahol minden népből és nyelvből származó emberek gyűlnek össze majd. Semmi sem zárja ki, hogy egy zarándoknak egy sor másodlagos identitása is legyen, mint például „macedón állampolgár”, „roma”, „nő”, vagy „három lázadó kamasz édesanyja”. A keresztyén felfogás szerint viszont mindezeket alá kell rendelni annak az elsődleges identitásunknak: Isten új világa felé tartó vándorok vagyunk.

A keresztyének kulturális identitásának bizonytalansága nem felszínes dolog. Pál apostol azt írja, a keresztyének nem önmagukéi, ami igen furcsán hangzik. Számos dolog van, ami az enyém – gondosan óvom is őket –, és látszólag semmi sem annyira az enyém, mint saját magam. Pál mégis ragaszkodik ahhoz, hogy nem a magunkéi vagyunk, hanem az Úrhoz tartozunk, sőt én nem is én vagyok: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Galata 2:20). Keresztyén identitásunk nem a mi kezünkben, hanem Istenében nyugszik, s ennek következtében egyszerre szélsőségesen bizonytalan és támadhatatlanul biztos. Mivel  identitásunkat mindenekelőtt Krisztus határozza meg, a keresztyének bizalommal kelhetnek útra másokkal, befogadó identitásuk jeleként félelem nélkül léphetnek kölcsönös kapcsolatba velük. Mi következik ebből a kapcsolatból? Egy Ábraháméhoz hasonló út, a hit és reménység útja egy olyan föld felé, amelyet még senki sem látott.

Jegyzetek

1. A nemi identitás fogalmához lásd: Miroslav Volf. Ölelés és kirekesztés. Budapest: Harmat, 2001.
2. Lásd: Paul Ricoeur. Oneself as Another. Chicago: The University of Chicago Press, 1992, 3. o.
3. Lásd: Miroslav Volf: „Christianity and Violence” (szerkesztés alatt). A gyülekezet elköteleződésének négy szintje a bevándorlók szolgálatában