2019. Október 14.Mivel ezt a folyóiratot úgy állítottuk össze, hogy kimondottan a vezetőknek szóljon Krisztus testén belül, valószínűleg az ő gyülekezetében, Krisztus testében neked jutott feladat „szűrőjén” keresztül olvasod ezt. Az elhívásunkhoz és szolgálati feladatainkhoz kapcsolódó előfeltevések más színben tüntethetik fel, de legalábbis befolyásolhatják, mit teszünk és hogyan tesszük azt napi szinten. Ráadásul egyéni személyiségtípusunk is szerepet játszik, ha sokszor nem is vesszük észre.
- Társaságkedvelő, beszédes ember vagy?
- Csendes, visszahúzódó típus vagy?
- Vezetői stílusodat tekintve együttműködő vagy?
- Vezetői stílusodat tekintve tekintélyelvű vagy (a szó legnemesebb értelmében)?
Ezek a dolgok is hozzájárulnak ahhoz, kik és mik vagyunk Krisztus Testében saját meglátásunk és meghatározásunk szerint az Ő elhívott, erővel felruházott vezetőiként. Én amellett szeretnék érvelni, hogy a Test iránti elsődleges elhívásunk és kötelességünk nem az alábbi feladatokból áll:
- Készülés a heti prédikációkra vagy tanításokra; az üzenetek megírása és átadása
- Imádkozás a betegekért, gyengékért, meglátogatásuk a kórházban
- A gyülekezet pénzügyeinek és szervezeti dolgainak igazgatása
- Tanácsadás azok számára, akiknek bölcsességre, belátásra vagy viselkedésük megváltoztatására van szükségük
- Az istentiszteleti rend összeállítása
- A dicsőítés vezetése
- Imádkozás a megtérőkért, akik előrejönnek a fő istentiszteleti alkalom végén
- Az úrvacsora előkészítése és kiszolgáltatása
- Bemerítés Krisztus parancsának megfelelően, személyes példáját követve
Elhívásunk, hogy szolgáljuk Krisztus testét; a fent felsoroltak pedig mind rendkívül fontos dolgok, elengedhetetlenek Krisztus testének egészsége és jóléte szempontjából. Ezeket a vitathatatlanul fontos dolgokat szorgalmasan, átgondoltan kell végeznünk, erőt és felkészülést nem kímélve, hogy kitűnjön a kiválóság mindenből, amit mondunk, teszünk és végzünk a szentek felé való szolgálatban. Mégsem ezek a területek jelentik szolgálói és vezetői elhívásunk legfőbb célját.
Gyülekezeti pásztorként végzett szolgálatom elején önbecsülésem nagy része (ha nem az egésze) attól függött, hogy az általam vezetett emberek hogyan éreztek és nyilatkoztak a teljesítményemmel kapcsolatban a fent felsorolt területekre nézve. Semmi sem dobhatott fel jobban, mint ha egyik presbiterünk azt mondta: „Remek prédikáció volt, pásztor, igazán szépen beszéltél, és nagyon ösztönző volt!”; vagy ha a gyülekezeti terem megtelt emberekkel (jobban, mint az előző hetekben, hónapokban, vagy akár rekordmértékben). Az ilyen dicséretek vagy az állítólagos siker jelképei jó érzésekkel töltöttek el önmagammal és szolgálati erőfeszítéseimmel kapcsolatban. Aki pedig nem teljes idejű szolgáló (hanem munka mellett fél fizetésért vagy teljesen önkéntes alapon végzi), annak az ilyen dicsérő, elismerő szavak jelentik az egyedüli jutalmat. Olyan ez, mint a víz a szomjazónak, vagy egy tál finom étel annak, aki egész héten kénytelen volt böjtölni. Őszintén szólva, ha az erőfeszítéseinkért kapott dicséretért élünk, az szirénhívás arra, hogy önmagunkat szolgáljuk és ne azt, aki elhívott bennünket a vezetői létre és tettre. Volt, amikor nagyon jó érzések töltöttek el azzal kapcsolatban, „ahogyan teljesítettem” egy bizonyos szolgálati feladatot, ám nagyon kevés gyümölcse lett… máskor úgy éreztem, a komoly felkészülés ellenére nem sikerült úgy teljesítenem, ahogy szerettem volna, és nem „éreztem” úgy, hogy igazán sikerült volna megérintenem az embereket, nem voltak látható eredmények… és ami a legszörnyűbb: senki sem dicsérte meg a prédikációmat, dalomat vagy tanításomat stb.
Eszembe jut egy régi történet (nem velem történt meg) arról, hogy egy pásztor befejezte erőteljes vasárnapi prédikációját, amelyben sok igeverset idézett, és hazafelé tartott legszorosabb barátjával, és legerősebb, ugyanakkor legőszintébb szövetségesével… a feleségével! Megkérdezte tőle: „Drágám, szerinted hány igazán csodálatos és erőteljes igehirdető van a világon?” Erre a felesége habozás nélkül rávágta: „Eggyel kevesebb, mint szerinted!”
Ez a humoros anekdota arra emlékeztet, hogy ha jó érzések töltenek el saját szolgálatunkkal kapcsolatban, vagy valaki azt mondja, hogy jól végeztük, az semmiképpen NEM a legszükségesebb és örökre szóló része vezetői feladatunknak. Az, hogy állandó megerősítésre van szükségünk képességünkkel vagy teljesítményünkkel kapcsolatban, olyan függőség, amelyet nem szabad táplálni vagy bátorítani, sőt, állandóan törekednünk kell arra, hogy kerüljük ennek a szükségét.
Ezzel a cikkel tehát emlékeztetni szeretnélek téged, mint vezetőtársamat. Tisztában vagyok azzal, hogy a szíved mélyén, illetve amikor mélyen elgondolkodsz, tudod ezt. De ahogyan Pál mondja a filippibelieknek: „Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít” (Filippi 3:1).
Amikor saját elhívásunkra és szolgálatunkra gondolunk, időnként leragadunk a dolgok „szakmai” oldalán, és így az olyan igék lelnek visszhangra bennünk, amelyek hivatásunk gyakorlati oldalához kapcsolódnak:
- Filippi 1:16b „az evangélium védelmére rendeltettem”.
- Filippi 1:27 „Csak ti Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek”.
- 2Timóteus 4:2 „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.”
- Máté 10:8 „Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!”
A fentiek mind hozzátartoznak a szolgálati elhívásunkhoz, és elválaszthatatlan részét képezik annak, amivel foglalatoskodnunk kell, miközben az Ő Gyülekezetét vezetjük. Ezek mind a cselekvésre összpontosítanak, így könnyen mérhetők akár saját magunk, akár a gyülekezet részéről, ahol szolgálunk.
Ugyanakkor az Evangélium védelme, magának az Igének a tanítása és hirdetése, a Szent Szellem minden megnyilvánulása és természetfeletti hatalmának tette abból a mélységes forrásból fakad, hogy személyesen és bensőségesen ismerjük magát az Úr Jézus Krisztust… Muszáj, hogy személyesen ismerjük Őt, és megismerjük legbensőbb gondolatait és vágyait, terveit és útmutatásait. Törekednünk kell arra, hogy megismerjük Őt úgy, „ahogy Ő is megismert”.
Krisztusnak ez a megismerése fokozatosan és hatványozottan következik be az alábbi módokon:
- Következetes, tudatos kommunikáció Vele imában. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nem szellemi szavak vagy kifejezések gépies ismételgetéséről vagy bevált formulák mondogatásáról beszélek, hanem valóságos és mély, naponkénti kommunikációról.
- Tudatos törekvés arra, hogy megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek. Időnként azzal mentegetjük a megbocsátás hiányát, hogy valami még mindig fáj, vagy az Úr Teste ellen követték el, vagy a bántás folytatódik… a megbocsátás azonban nem az elkövető miatt kötelező, hanem miattunk, hogy semminek ne legyen folyamatos, kényszerítő ereje fölöttünk, akik az Ő Igéjével szolgálunk. Amikor döntésünk alapján, kárpótlás nélkül megbocsátunk, eleve erősebbé válunk, mert Krisztus értelmét tesszük a magunkévá.
- A Szentírás olvasása; elmélkedés. Tulajdonképpen leginkább erre szeretném emlékeztetni mindnyájunkat ezzel a cikkel. Ahhoz, hogy megértsük, felfogjuk és megismerjük Krisztust, és Hozzá hasonlóan gondolkozzunk, folyamatosan, elmélkedve el kell merülnünk az Ő Igéjében.
Hogyan lehet megismerni valakit, igazán „tudni”, hogyan gondolkodik, mit hisz, és hogyan reagálna bármilyen helyzetben? Úgy, hogy időt töltünk vele, meghallgatjuk, átérezzük, ahogyan beszél hozzánk, amíg igazán meg nem ismerjük. Fontos, hogy olvassuk, habzsoljuk, megemésszük a Szentírást, elismételjük és elmélkedjünk róla (nem azért, hogy szellemibb vagy keresztyénibb embernek érezzük magunkat tőle, hanem) azzal a céllal, hogy az Úr élő szavát olvasva jobban megismerjük Őt, és így Benne elfoglalt helyünket és saját magunkat is, mint vezetőt.
Ha úgy olvassuk a Szentírást, hogy az elmélkedésre és megértésre fektetjük a hangsúlyt (a fejezetek vagy oldalak száma helyett), megnyitjuk magunkat erre: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Filippi 2:5). A szó szoros értelmében belém kerül és lényem részévé válik az Ő értelme, és ez kihat minden tettemre és reakciómra.
Befejezésként hadd idézzem azt, ami szerintem a legfontosabb volt Pál misszionáriusi, gyülekezetplántáló, vezetőképzési és Szentírás-írói szolgálatában! Szokták őt „a legutolsó Apostolnak”, „az elveszett Apostolnak” nevezni, és egyesek szemében ő az „első Apostol” a Gyülekezet feltámadott Krisztussal kezdődő időszakában. Példát adott mindnyájunknak azzal, amit elvégzett: gyülekezeteket plántált, vezetőket nevelt ki, szembeszállt a démoni erőkkel, és erővel és hatalommal nyilatkozott a korabeli hatóságok előtt. Vágyának és szolgálatának lényege mégis ebben az egyszerű, ugyanakkor mélységes vágyakozásban foglalható össze: „hogy megismerjem őt…”
„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, HOGY MEGISMERJEM ŐT és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Filippi 3:7–10).
Hadd mondjam azt neked, kedves szolgálótársam, hogy szolgálatod minden oldalát kiválóan végezheted, és láthatsz ideiglenes és mérhető eredményeket anélkül, hogy megismernéd Krisztust Igéje elmélkedő, értő olvasása nélkül! De soha nem fogod úgy MEGISMERNI Őt, ahogyan szíved arra vágyik, amíg le nem szögezed elmédben és napirendedben, hogy minden más dolognál és feladatnál jobban törekszel Őt megismerni.
Az Ő Igéjének olvasása és megértése azt jelenti, hogy megismerjük Őt személyként, és ebből az ismeretből kell fakadnia minden valódi szolgálatnak. „Hogy megismerjem Őt” – ez volt Pál legfőbb vágya és célja. Legyen ez a miénk is, hiszen az Ő küldöttei, az Ő Testének, az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetének vezetői vagyunk!
Jeffrey W. Dove a Bible Alliance és Life Publishers International (Assemblies of God; Springfield, Missouri, USA) igazgatója. Pásztorként és misszionáriusként szolgált. 14 éven át hat délkelet-ázsiai ország missziós tevékenységét irányította Bangkokból (Thaiföld)