A 2004-ben bemutatott A passió című film Krisztus életének utolsó tizenkét óráját mutatja be, melyet Isten megtestesült Fiaként tölt a földön. A történet a Gecsemáné-kertből indul, és végigköveti Krisztust egészen a kereszthalálig. A film azzal zárul, hogy röviden bemutatja Krisztus feltámadását.

Az angol nyelvű Wikipédia-szócikk így beszél a film sikeréről:

„A filmet 2004. február 25-én tűzték műsorra az Egyesült Államokban. A nyitóhétvégén mintegy 59 625 500 jegyet adtak el a vetítésekre.

Malajziában a kormány kezdetben teljes egészében betiltatta a vetítést, de keresztyén vezetők tiltakozására enyhítették a tilalmat, s bár csak kijelölt filmszínházakban, de a keresztyén közönség megtekinthette a filmet. Izraelben szabadon vetíthették volna a Passiót, de mivel egy izraeli forgalmazó sem kereste a vetítési jogokat, erre nem került sor.

Mérsékelt sikert aratott egyes muszlim országokban, mint például Egyiptomban, ahol a huszadik legnézettebb film lett 2004-ben. A nem angol nyelvű alkotások között a film minden idők legnagyobb bevételét hozta, világszerte 611 899 420 dollár folyt be a kasszákba.”

Annak ellenére, hogy a film Hollywoodban készült, rengeteg ember szemét nyitotta fel arra, kicsoda Jézus, és miért jött el ebbe a világba.

Ahhoz, hogy megértsük Krisztus passiótörténetét, meg kell ismernünk a nagyhét eseményeit, Jézus utolsó tizenkét órájának kontextusát. A zsidó naptár szerint ez volt a páskaünnep hete.

A nagyhét jelentősége az evangélium szerzői számára

Húsvét hetének eseményei nagyon fontosak az evangélium szerzői számára. Máté és Márk evangéliumának mintegy a harmada, Lukács evangéliumának 20%-a, és János evangéliumának 40%-a szól a nagyhétről, tehát az evangéliumok harmada a nagyhéten elhangzott tanításokról és eseményekről szól.

A nagyhét azzal kezdődik, hogy Krisztus győzedelmesen bevonul Jeruzsálembe, ezt a napot pedig azóta virágvasárnapnak nevezzük. Az ünnepi hét a rákövetkező vasárnap, feltámadás napján zárul, amikor Jézus az első missziói parancsot adta tanítványainak.

A nagyheti tanítások és eseményei, ahogy azok napról napra kibontakoznak előttünk

A nagyhét során kétfrontos hatalmi harc zajlott: az egyik fronton Pilátus – a római helytartó – került behatárolt, pillanatnyi, földi szintű előnybe, a másikon pedig maga Jézus, a Krisztus: ez azonban szellemi, örökkévaló következményekkel bíró, Isten Királyságát érintő jelentőséggel bírt.

A nagyhét első napja: virágvasárnap

Ebben az időben a Közel-Kelet a Római Birodalom fennhatósága alatt állt. Pilátus, a helytartó nem Jeruzsálemben élt, hanem a Földközi-tenger partján, Cézáreában. Viszont ha a zsidók jeles ünnepet ültek Jeruzsálemben, neki is oda kellett utaznia, hogy közszemlére tegye a Római Birodalom hatalmát, s ezzel megakadályozza az esetleges felkelést.

A nagyhét első napján, vagy talán néhány nappal még korábban Pilátus meg is jelent a hatalom képviseletében. Felment Jeruzsálembe, hogy jelen legyen az éves zsidó húsvéti ünnepen. Bizonyos, hogy a környéken fellelhető legszebb paripa hátán érkezett, s a város nyugati kapuján át lépett be, amelyet ma Jaffa-kapunak hívnak. Feltehetőleg számos lovas és jó néhány gyalogos katona is kísérte. Igazán erőteljesen jelenítette meg a Birodalom hatalmát.

Aztán a nagyhét első napján megérkezett a Názáreti Jézus is, a szellemi örökkévalóságot képviselve. Betániából érkezett, az Olajfák hegyének keleti oldaláról, és Betfagéba, a hegy tetejére ment, majd innen – hogy beteljesedjen a Zakariás 9:9-ben olvasható ígéret – szamárháton ereszkedett le az Olajfák hegyének nyugati oldalán, át a Kedrón-völgyön, fel Jeruzsálem óvárosába az Oroszlános-kapun át.

Az őt követő tömeg abban bízott, hogy Jézus a Római Birodalom megdöntéséért harcol, azért, hogy a kormányzás újra a zsidó nép kezébe kerüljön. Felsőruházatukat az útra terítették, és ezt kiáltották, miközben bevonult: „Hozsánna, hozsánna a magasságban!”

Jézus azonban azért jött, hogy megküzdjön a Sátánnal, nem azért, hogy megdöntse a Római Birodalmat. Isten Királyságát alapította meg és hirdette ki.

Jézus pontosan tudta, amint a tömeg rájön, hogy nem a földi hatalmat szeretné megdönteni, a vallási vezetőkhöz csatlakoznak, és kereszthalálát követelik majd. Ezért ahogy az Olajfák hegyéről közeledett Jeruzsálemhez, megtorpant, és sírva ezt mondta:

„Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körül zárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Lukács 19:41–44

Aztán folytatta útját Jeruzsálembe, miközben a tömeg továbbra is így kiáltozott: „Hozsánna a Dávid fiának!” A templomba ment, hogy szétnézzen, de mivel későre járt, visszatért Betániába a tizenkét tanítvánnyal, hogy ott töltse az éjszakát.

Bár Jézus nem azért érkezett Jeruzsálembe, hogy földi királyságot alapítson, mi tudjuk, hogy egy nap visszatér, és pontosan ezt fogja tenni. Legyőzi a világ népeit, és megalapítja ezeréves királyságát. Patmoszon kapott látomásában János ezt írja:

„És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sok korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem ismer rajta kívül; és véráztatta ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jelenések 19:11–16)

Második nap: hétfő

Ezen a reggelen Jézus épp Betániából tartott Jeruzsálem felé, amikor megéhezett. Meglátott egy fügefát, és odament hozzá. A fán már volt néhány levél, tehát bár nem érkezett még el a gyümölcstermés ideje, a fa már teremhetett volna fügét, mégsem volt rajta gyümölcs. Márk ezt írja: „Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt.” (Márk 11:14) A tanítványokat kétség kívül elgondolkodtatták e szavak.

Amikor Jézus beért a városba, egyenesen a templomba ment, hogy kizavarja onnan azokat, akik ott kereskedtek, a pénzváltók asztalait pedig felborogatta. Ezután így tanította őket: „Nincs-e megírva: »Az én házam imádság háza lesz minden nép számára?« Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Márk 11:17)

Ezután Jézus gyógyítóalkalmat tartott. Máté így számol be róla: „Azután vakok és sánták mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket.” (Máté 21:14) A tömegben lévő gyermekek ugyanúgy – akárcsak előző nap a tömeg – ezt kiáltozták: „Hozsánna a Dávid fiának!” (Máté 21:15)

A főpapot és az írástudókat ez rettentően dühítette, ezért megkérdezték Jézustól: „Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok: »Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet«?” (Máté 21:16)

A főpap, az írástudók és a zsidó vezetők innentől kezdve lesték az alkalmat, hogy megöljék Jézust, de féltek a sokaságtól, mert közülük sokan prófétának tartották Jézust, és csodálták a jelek miatt, amelyeket tett.

A nap végén Jézus újfent visszatért Betániába.

Harmadik nap: kedd

Ezen a reggelen, ahogy Jézus és tanítványai Betániából Jeruzsálembe tartottak, a tanítványok észrevették a fügefát, melyet Jézus előző nap megátkozott. Péter így szólt Jézushoz: „Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” (Márk 11:21)

Erre Jézus az ima erejéről tanította a tanítványokat. Ezt mondta: „Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az. Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek.” (Márk 11:22–24)

Az ima nem csak Istennek címzett kérvény vagy óhaj, hanem kommunikáció, amelyben 1) összhangba hozzuk akaratunkat Istenével életünkre nézve, illetve 2) Isten összhangot teremt akaratunk és vágyaink, valamint az ő akarata között.

Ugyanakkor részünkről mindez összekapcsolódik a megbocsájtó lelkülettel. Jézus ezt is mondta: „És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket.” (Márk 11:25–26)

Ezután Jézus egész nap tanította tanítványait, a vallási vezetőket, és minden körülötte lévőt Isten királyságának dolgairól, az eljövendőkről, valamint mindarról, ami az egyház korszakának végén teljesedik be. A vallási vezetők azonban – illetve addigra már a nép nagy része sem – nem fogadták el sem őt, sem tanításait. Továbbra is keresték az alkalmat, hogy elkapják és megöljék.

Negyedik nap: szerda

A legtöbb bibliakutató úgy véli, ez a nap a csendesség és pihenés napja volt Jézus számára. Véleményük szerint Jézus Betániában maradt ezen a napon, hogy felkészülhessen arra, ami csütörtökön és pénteken várt rá.

Ugyanakkor ésszerűnek tűnhet az is, hogy Jézus ezen a napon ment fel az Olajfák hegyének tetejére, hogy elmondja tanítványainak azt, amit mi már búcsúbeszédeként ismerünk. Ezt a János evangéliumának 14–17. fejezeteiben találjuk. Nehéz elhinni, hogy lett volna ideje ezeket elmondani az utolsó vacsora után – melyet csütörtök este tartottak –, és a keresztre feszítése előtt, amely pedig péntek délután történt. Nézzük át röviden a beszéd főbb pontjait!

Jézus tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében két fontos dolgot hangsúlyoz.

Az elején kijelenti: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” (János 14:6–7) Pontosan ezek a kijelentések őrjítették meg a vallási vezetőket.

Ezek után Jézus legfőképp a Szent Szellem munkájáról és szolgálatáról beszélt. Sokszor tekintünk Lukácsra úgy, mint a „pünkösdi” tanítványra. Ez azért van, mert egyedül ő számol be más nyelveken való szólás élményéről. Ugyanakkor az az igazság, hogy János többet ír a Szent Szellem munkájáról, mint Lukács.

A búcsúbeszéd azzal a szöveggel végződik, melyet mi Jézus főpapi imájának nevezünk, s amelyben kifejezetten tanítványaiért könyörög, hogy mindenki, aki akkor és azóta követőjének vallja magát, képes legyen szellemben növekedni szolgálata közben, hogy olyan érett tanítvánnyá legyen, akinek az Atya szánta.

Akár ezen a szerdán mondta el Jézus búcsúbeszédét, akár nem, a kutatók abban egyetértenek, hogy ezt a napot legszűkebb baráti és tanítványi körében töltötte. Továbbá újfent meg kell említenünk, hogy sok időt töltött imádkozással, csendességben, így készült fel a következő két nap eseményeire.

Végül, a legtöbb bibliakutató egyetért abban, hogy ezen a napon ment Iskáriótes Júdás a nagytanács elé, és felajánlotta, hogy elárulja Jézust. A tanács rá is bólintott, és harminc ezüstpénz előleget adott Júdásnak, hogy elárulja mesterét.

Ötödik nap: csütörtök

Csütörtök volt az éves zsidó páskaünnep napja. Ezután nem sokkal Jézus betöltötte a húsvét célját: teste megtöretett gyógyulásunkra, és vére kiontatott üdvösségünkre.

A vacsora alatt Jézus megalapította azt, amit ma úrvacsorának nevezünk, amelyben a keresztyének Krisztus értük hozott áldozatára emlékeznek. Ezért az úrvacsora alatt kenyeret eszünk és bort iszunk, melyek az ő testét és vérét jelképezik. Majd azt parancsolta tanítványainak, hogy akárhányszor ezt cselekszik, az „ő emlékezetére” tegyék (1Korinthus 11:25–26).

Ezek után így szólt a tanítványokhoz: „Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem, aki együtt eszik velem. Elszomorodva egymás után kezdték kérdezgetni tőle: Csak nem én?” (Márk 14:18–19) Jézus ezt felelte: „Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt mártogat a tálba.” (Márk 14:20) Ez pedig Iskáriótes Júdás volt, aki épp készült elárulni őt.

Ebben az időben versengés is támadt a tanítványok között, hogy ki lesz közülük a legnagyobb. Jézus ezt mondta nekik: „Aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lukács 22:26)

Majd Jézus „felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel” (János 13:4–5). Jézus saját példáján keresztül mutatta be, hogyan kell egymást szeretnünk és szolgálnunk.

A vacsora után Jézus elhagyta a felső szobát, ahol tanítványaival elfogyasztotta a vacsorát, és a Gecsemáné-kertbe ment. Itt azért könyörgött, hogy legyen meg az Atya akarata életére nézve. Lukács ezt írja: „Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lukács 22:44) Jézus így fejezte be imádságát: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Márk 14:36)

Ezek után Iskáriótes Júdás egy csókkal árulta el Jézust, akit a katonák aztán letartóztatták és Kajafás főpap otthonába vittek. Összegyűlt a nagytanács, hogy vádat emeljenek Jézus ellen: „A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák; de nem találtak. Mert sokan tettek hamis tanúvallomást ellene, de a vallomások nem egyeztek.” (Márk 14:55–56) – írja Márk, majd így folytatja:

„Ismét megkérdezte őt a főpap: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra. Akkor némelyek leköpték őt, majd arcát letakarva ököllel ütötték őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték őt.” (Márk 14:61–65)

Eközben történt, hogy mielőtt megszólalt volna a kakas, Péter háromszor letagadta, hogy ismeri Jézust – épp, ahogy mestere előre megmondta.

Hatodik nap: nagypéntek

A nagyhét legnehezebb napja nagypéntek volt, a keresztre feszítés napja. Jézus számos jogtalan peren esett át, majd kiszabták rá a halálbüntetést. Változatos kínzásokat és gúnyolódást állt ki, végül pedig keresztre feszítették, azaz felszegezték egy fakeresztre.

Kínzó fájdalmaktól gyötörve hét végső kijelentést tett:

Reggel kilenc óra és dél között:

• „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23:34)
• Az egyik bűnözőnek, akit vele együtt feszítettek meg, ezt mondta: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23:43)
• Jánosról ezt mondta Jézus az édesanyjának, „Asszony, íme, a te fiad!”, Jánoshoz pedig így szólt:
• „Íme, a te anyád!” (János 19:26–27)

Három óra sötétség után délután háromkor:

• „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27:46, Márk 15:34)
• „Szomjazom.” (János 19:28)
• „Elvégeztetett!” (János 19:30)
• „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lukács 23:46)

Márknál ezt olvassuk: „Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15:37–39)

Pilátus engedélyével aztán arimátiai Józsefhez került Jézus teste. Erről János számol be: „Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni.” (János 19:39–40)

Jézus testét arimátiai József sírboltjába temették. „A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment.” (Máté 27:60)

Hetedik nap: nagyszombat

Máté így ír erről: „Másnap pedig, szombaton, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek, és ellopják őt, azután azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.” (Máté 27:62–64)

„Pilátus azonban ezt válaszolta: Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok! Ők pedig elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.”

Máté 27:65–66

Nyolcadik nap: a feltámadás vasárnapja

Vasárnap kora reggel, valószínűleg napfelkelte előtt Jézus feltámadt a halálból.

Magdalai Mária, illetve Mária – Jézus édesanyja – és más nők kimentek a sírhoz, hogy megkenjék a holttestet. Az úton még azon tanakodtak, hogyan fogják elhengeríteni a követ. Mikor megérkeztek, azt látták, hogy a kő nincs a helyén.

A kövön egy angyal ült, és így szólt az asszonyokhoz: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta.” (Máté 28:5–6)

Magdalai Mária és a többi asszony azonnal elfutott, és elújságolta a tanítványoknak, hogy Jézus feltámadt a halálból, a tanítványok azonban nem hittek nekik. Péter, János és még néhányan elfutottak a sírhoz, és amikor beléptek, látták, hogy a test eltűnt. János ezt látva hitt (János 20:8), de Péter továbbra is azon tűnődött, mi történhetett (Lukács 24:12).

Mi történt a nagyhéten?

A virágvasárnapként ismert pillanatban mozgásba lendülő szellemi harc teljes győzelemben csúcsosodott ki Jézus Krisztus és Isten Királysága számára: nagypénteken Jézus meghalt a golgotai kereszten, de vasárnap reggel feltámadt a halálból.

Kiitta a bűn és szégyen poharát, melyben minden kor minden embere által elkövetett összes bűn ott volt, de le is győzte mindezt a bűnt és szégyent saját magában, kiontott vére által. Ezzel kifizette a bűneinkért járó büntetést, és bocsánatot szerzett számunkra, hogy újra közösségben lehessünk a Mindenhatóval. Végül feltámadt a halálból, így örök életet és Istennel való közösséget adott mindazoknak, akik benne hisznek, és elfogadják őt Uruknak és Megváltójuknak.

Pál ezt írja az úrvacsoráról: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (1Korinthus 11:26) Igen, Jézus Krisztus újra eljön, hogy a földön is megalapítsa Isten királyságát, melyben ő kormányoz és uralkodik majd.

Miért utasították el Jézus Krisztust a vallási vezetők?

A vallási vezetők gyűlölték Jézust. Istenkáromlással vádolták, majd bíróság elé állították. Lukács ezt írja:

„Amint megvirradt [a Gecsemáné-kertben történtek után], összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók. Jézust a nagytanács elé vezették, és felszólították: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ő pedig így válaszolt: Ha megmondom nektek, nem hiszitek, ha pedig én kérdezlek titeket, nem feleltek. De mostantól fogva ott ül majd az Emberfia a mindenható Isten jobbján. Erre mind azt kérdezték: Akkor hát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok – felelte nekik. Azok pedig így szóltak: Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából.” (Lukács 22:66–71)

A főpap és az írástudók saját maguknak bizonygatták, hogy Jézus valóban Isten káromolta.

Aztán persze voltak a vallási vezetők utálatának sokkal egyszerűbb okai is. Jézus fenyegetést jelentett vallási rendszerükre, szokásaikra, életmódjukra. Sőt, bűnösökkel vállalt közösséget, melyet ők erősen helytelenítettek. Tehát Pilátus, a római helytartó elé állították, hogy kimondja rá a halálos ítéletet.

De gondoljunk csak bele! Valóban az volt utálatuk és elutasításuk oka, amit Jézus mondott? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, térjünk vissza a nagyhét harmadik napjára, szerdára. Annak érdekében, hogy csapdába csalhassák, az írástudók különféle nehéz kérdéseket tettek fel Jézusnak. Talán a válaszokban megtaláljuk, miért utálták és utasították el őt a vallási vezetők.

Először hatalmának erejéről kérdezték őt: „Ki adott neked hatalmat, hogy megtedd ezeket a dolgokat?” Válaszában Jézus Keresztelő Jánosról kérdezte őket, de nem tudtak válaszolni, ezért aztán Jézus se adott választ az ő kérdésükre. Semmi jelét sem adta annak, hogy tudná, miért utasítják el őt a vallási vezetők.

Másodszor az adófizetésről kérdezték őt. Jézus azt felelte, hogy adják meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené (Márk 12:13–17). De még mindig nem adta jelét annak, hogy szerinte miért utasítják el őt a vallási vezetők.

Harmadszor a házas felek feltámadás utáni állapotáról kérdezték őt. Ezt válaszolta nekik: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát? Mert amikor majd az emberek feltámadnak a halálból, nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyekben. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Ti tehát nagyon tévelyegtek.” (Márk 12:24–27)

Az előző kérdésben Jézus két okot is elmond arra nézve, hogy miért utálják és utasítják el őt a vallási vezetők:

1. Nem ismerték (vagy értették) az Írásokat. Tudtak idézni belőlük, de nem értették őket. Kellett valaki, aki elmagyarázza nekik.
2. Nem ismerték Isten erejét, és nem tapasztalták személyesen. Több időt kellett volna tölteniük imádkozással, hogy Istennel beszélgessenek (Márk 11:24 és 14:36), akkor megtapasztalták volna erejét.

Milyen kihívásokat intéz a nagyhét az egyház felé?

Azután, hogy feltámadt, és megjelent az asszonyoknak a sírnál, Jézus megjelent Péternek is (1Korinthus 24:34), majd az emmausi tanítványoknak az úton. Ők ezt mondták maguk között: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lukács 24:32)

Lukács így folytatja: „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Lukács 24:33–35)

Végül aznap este Jézus megjelent a tanítványoknak is, akik együtt ültek a zárt ajtók mögött. Iskáriótes Júdás addigra öngyilkos lett a bűntudat miatt, hogy elárulta az Urat, Tamás pedig nem volt ott a szobában. Ekkor adta a tanítványoknak Jézus az első missziói parancsot: „Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (János 20:21)

A nagyhét feladatot ró az egyházra: a világon mindenkivel meg kell ismertetni és meg kell értetni ennek a pár napnak a történetét, a legnagyobb történetet, amit valaha elmondtak – Jézusnak, a világ Megváltójának történetét. Mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk, hogy továbbadjuk és elmagyarázzuk Jézus történetét minden egyes léleknek a földön.

A nagyhét tehát kihívást intéz az egyház felé, ez pedig nem más, mint hogy betöltsük a Jézustól kapott missziós parancsot.