Óhatatlanul felmerülnek kérdések Isten és a szenvedés kapcsán. Hadd említsek három igazságot, amely könnyíthet e súlyos kérdések terhén!

Egyszer éppen egy gyülekezeti megbeszélésre siettem, és azt hittem, ha egy sima feketét kérek, az megkönnyíti a dolgot.

A kávézót Greg üzemeltette, mielőtt nyugdíjba vonult. Azóta már csak vasárnaponként dolgozik, bár néha az is előfordul, hogy elutazik Costa Ricába anélkül, hogy bárkinek szólna. Előszeretettel hord trópusi mintás inget, mint aki most jött vissza egy hajóútról.

Pedig Greg ki nem állhatja a luxushajókat; azt állítja, úgy nem lehet elég időt tölteni a helyiek társaságában, és amúgy is a haszonról szól az egész. Greg ráérős, mesterkéletlen, társaságkedvelő ember. Engem viszont vártak a gyülekezetplántáló csapatunk főbb vezetői a heti képzési alkalmunkra, és nem volt időm csevegni. Ráadásul a fejem is fájt a kevés alvástól, gondolataim pedig a teendőim körül forogtak.

– Üdv, Preston! – köszöntött Greg a pult mögül. Visszaköszöntem és rámosolyogtam. Összetalálkozott a pillantásunk.
– Maga lelkipásztor, igaz?
– Igen – feleltem. – De tudom, hogy ez a szó sok mindenkinek sok mindent jelent, úgyhogy nem szeretek ezzel indítani.

A hátam mögött lógott a falon egy hatalmas fénykép Gregről, amint harmadik felesége társaságában motorozik, és vezetés közben bemutat a kamerának. Sem az alkalmazottak, sem a vendégek nem keltették azt a benyomást, hogy olyan vallásos emberek lennének, akik a kávézás közben tartott áhítatuk fotóját fel szokták tenni az Instagramra.

– Lenne egy gyors kérdésem ezzel kapcsolatban – folytatta Greg. – Tudom, hogy maga hisz Istenben, de ha Isten valóságos, akkor mi értelme a sok szenvedésnek, amit megtapasztalunk? Én azt mondom, mindenki éljen úgy, ahogy neki bejön. Nincs olyan Istenbe vetett hit, ami mindenkinél működik. Túl nehéz az élet.

Akkor már tudtam, hogy el fogok késni a találkozóról. Már több mint egy éve építettem a kapcsolatot Greggel, és ő éppen ezt a helyet és időt választotta arra, hogy feltegye a legmélyrehatóbb kérdést az élettel kapcsolatban: Mire jó Istennek a mi szenvedésünk?

Akár a személyes megtapasztalásunkból indulunk ki, akár azokból a beszélgetésekből, amelyeket azokkal folytatunk, akik között szolgálunk, óhatatlanul előjönnek kérdések azzal kapcsolatban, hogy hol van Isten, amikor szenvedünk. Hadd említsek három igazságot, amely könnyíthet e súlyos kérdések terhén: Jézus előre tud a kérdéseinkről, együttérez a fájdalmunkkal, és elveszi mindkettőnek az élét már itt a földön.

Előre tud a kérdéseinkről

Jézus ember volta akkor volt a legnyilvánvalóbb, amikor így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27,46).

Ez nem filozófiai, hanem egzisztenciális jellegű kérdés volt – Jézus személyes szenvedés-élményéből fakadt, és nem csupán abból, hogy azonosult a 22. zsoltárban leírt emberi gyötrődéssel. Fájdalmunk nem sérti Istent, ahogyan őszinte kérdéseink sem.

A tizenegynek biztosan akadt bőven kérdése a Jézus keresztre feszítése és feltámadása közti időben. Gyászukban talán még azt is megkérdőjelezték a tanítványok, helyes döntés volt-e otthagyni rendes életüket, és követni Jézust útjai során.

Krisztus követői és a hitetlenek egyaránt vívódtak ilyen kérdésekkel minden nemzedékben. A csalódás és csüggedés kiábrándultságot eredményezhet, ha túl gyorsan próbáljuk elvezetni az embereket a húsvéthoz. Mielőtt nyilvánvalóvá válna a válasz, ott vannak a kérdések. A feltámadás előtt ott magasodik a kereszt.

Krisztus feltámadása minden kétséget kizáró módon a győzelmet és a reménységet jelenti számunkra. Képmutatás lenne azonban úgy megérkezni a feltámadáshoz, hogy előtte nem ismerjük el: van, akihez közelebb áll a kereszt kínja.

Van, amikor az élet egzisztenciális valósága annyira zavaros, hogy hosszabban el kell időznünk a fán függő Isten Fia társaságában.

Jézus osztozik sebeinkben. Nem marad észrevétlen a fájdalmunk. Az Úr magára vállalta értünk.

Ezért tudta Pál kijelenteni, amikor a halálról írt: „De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Korinthus 15,57). Ám mielőtt az apostol leírta volna ezeket a szavakat, Jézus feltette a kérdést: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Jézus sosem garantálta a gondtalan életet. Sőt, ki is jelentette: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot” (János 16,33, kiemelés tőlem). A bajban, a nyomorúság idején meglelhetjük a választ egzisztenciális kérdéseinkre nemcsak Jézus feltámadásában, de a szenvedésében is.

Hol van Isten, amikor fáj? Miért lett rákos a feleségem? Hogy ment csődbe a cégem? Miért hullott szét a házasságunk? Lesz nyomorúság. Lesznek kérdések. „De bízzatok!”

Brennan Manning több könyvében és prédikációjában előfordult a szerző híressé vált mondata: „Isten feltétel nélkül szeret olyannak, amilyen vagy, és nem olyannak, amilyennek lenned kellene, mert senki sem olyan, amilyennek lennie kellene.” A keresztből tudhatjuk, hogy Isten valóban így szeret bennünket; megoldatlan kérdéseink és szűnni nem akaró fájdalmunk közepette.

Sosem rajongtam azért a mondásért, hogy „ne tégy kérdőjelet oda, ahova Isten pontot tett”. Lehet, hogy a kíváncsi természetem miatt, vagy mert utálom a közhelyeket. De azt is észrevettem, hogy maga Jézus is sokszor tett fel kérdéseket.

Amikor szenvedést és fájdalmat élek át, sok bennem felmerülő kérdés azt visszhangozza, amit Jézus már feltett. Miközben Őt követem, természetes, hogy szenvedés ér, és az is, hogy kérdések jönnek fel bennem. Ha Jézus sem kerülhette ki ezeket, hogy történhetne ez másként követői életében?

Jézus: „Vajon ti is el akartok menni?” – kérdezte Jézus a tizenkettőtől (János 6,67).
Én: „Magamra maradok?”
Jézus: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27,46)
Én: „Ott vagy? Miért nem érzem a közelségedet?”
Jézus: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár!” (Máté 26,39)
Én: „Mikor lépsz már közbe és hozol enyhülést?”

Még a kérdezésünkben is Jézus vezet. Amikor kedvünk támad kérdőre vonni Istent, Isten jellemét, Krisztus már két dolgot elvégzett:

Példája által elismerte a helyzet fájdalmas voltát.

Visszafordítja ránk a reflektorfényt; felfedi, életünk melyik területén van még szükség megváltó munkájára.Akárhogy is, olyan Istent szolgálunk, aki nem szándékozik megkerülni a problémáinkat.

A Zsidók 4,15-ben azt olvassuk: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett.”

Együttérez fájdalmunkkal

George MacLeod skót lelkész azt írta: „Jézust nem egy székesegyházban feszítették keresztre két szál gyertya között, hanem egy keresztfán, két lator között.”

Semmilyen földi dicsőség nem mutatkozott meg azon a napon a Golgotán. Nem lehetett feltámadásról prédikálni. Nem állt küszöbön Izráel megváltása. És ami a legrosszabb: nem volt feltámadott Megváltója a világnak. Jézus sikeres missziója gyorsan halványuló szolgálatnak tűnt.
Ahogyan Dietrich Bonhoeffer fogalmazott az Etikában: „A Megfeszített alakja áthúz minden olyan elgondolást, amely a sikert teszi mércéjévé.”

Isten üzenetét keresztre szegezték, márpedig az akkoriban a tolvajok és csavargók helye volt. A Világ Világosságát látszólag kioltotta a sötétség. Hála az égnek, itt nem ért véget a történet. Ahogy János írta később: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be” (János 1,5).
Jézus elnyerte a győzelmet, ám ez nem garantálja számunkra a fájdalommentességet. Ebben a bukott világban így is élünk át sötét napokat.

Van, amikor olyan mély völgyön kell áthaladnunk, hogy úgy érezzük: elemészt a homály. Én másodéves teológiai hallgatóként éltem át ilyen fájdalmat és elkeseredést. Eleinte apologetikai jellegűnek tekinthető kérdések támadtak bennem. Vajon valóságos Isten? Honnan tudhatom, hogy a keresztyénség az egyetlen igaz vallás? Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel?

Addig még nem találkoztam az „apologetika” szóval. Nem tudtam, mit jelent, kinek való, vagy hogyan lehet használni. Ám a kérdéseim nagyon hamar egzisztenciális kérdésekké váltak, míg a végén komolyan elkezdtem kételkedni abban, hogy Jézus az, akinek mondja magát. Valahogy így zajlott a kérdések kételyekbe fordulása:

– „Vajon létezik Isten?” helyett: „Mit változtat az életemen Isten létezése?”
– „A keresztyénség az egyetlen igaz vallás?” helyett: „Kit érdekel, mi igaz?”
– „Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel?” helyett: „Miért van az, hogy szenvedek, és senkit sem érdekel?”

A kétkedés nyomán súlyos depresszióba estem. Egy ponton az orvos szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Kérem, találja ki, mi a bajom, és adjon egy tablettát, amivel rendbe hozhatom!”

Tabletta vagy Megváltó… bármelyiket elfogadtam volna. Mivel úgy éreztem, a Megváltóm még mindig a fán függ, inkább valami mást próbáltam volna ki.

Nem tetszett a korábban választott hitrendszer, és úgy éreztem, holtpontra jutottam.
Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című klasszikus gyermekkönyvében C. S. Lewis azt írja a Narnia földjén uralkodó komor évszakról, hogy örökké tél van, de a karácsony nem jön el soha. Ehhez hasonlóan én is úgy éreztem, a keresztre feszítéssel véget ért a történet. Hol marad a húsvét?

Talán így éreztek a tanítványok is aznap, amikor Jézus meghalt. Úgy tűnt, amit annyira szerettek volna igaznak hinni, nem állt összhangban azzal, ami a szemük előtt zajlott le. Azt akarták, hogy Jézus szálljon le a keresztről, és folytassa tevékenykedését a világban.

Nem is sejtették: ahhoz, hogy a történelem legnagyszerűbb tette végbemenjen, Jézusnak le kellett győznie a legszörnyűbb kínokat. Ehhez pedig szembe kellett néznie velük. Át kellett élnie, meg kellett kérdőjeleznie őket.

Ezek a dolgok nem mindig egyértelműek a szenvedés és fájdalom pillanatában. De nem kell, hogy tanácstalanok maradjunk. Az előre mozdulásban vár ránk a remény. A szemléletmódváltó hozzáállás segíthet kigabalyodnunk abból az általános feltevésből, hogy nekünk több jár ebben az életben.

Stephen Hawking a Cambridge-i Egyetem asztrofizikusa volt. Zsenialitása és jelleme között nem volt teljes az összhang, de kétségtelen, hogy a relativitás elméletével kapcsolatban jelentős előrelépést köszönhetünk neki. Hawking Lou Gehrig-betegségtől szenvedett (ALS, amiotrófiás laterálszklerózis), végül emiatt vesztette életét.

Egy idő után nem tudott járni, majd beszélni sem. Megtanulta ujjai legapróbb mozdulataival közvetíteni a gondolatait. Ez az állapot sem akadályozta abban, hogy írjon, fejlődjön a tudományágában, és interjúkat adjon.

2004 decemberében egy riporter megkérdezte, mi tartja benne a lelket. Hawking lenyűgöző választ adott: „21 éves voltam, amikor minden elvárásom megsemmisült. Ami azóta történt, azt mind bónusznak tekintem.”
Hogyha meg vannak számlálva a napjaink, egyszer csak minden apró öröm felbecsülhetetlenül értékessé válik.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem sok keresnivalója van egy híres ateistának a Krisztus váltságművéről szóló fejtegetésben. De a lényeg az, hogy a fájdalom nyomán mindenkiben sokkal drámaibb kérdések ébrednek. Nyilván nem mindenki jut el Krisztus üdvözítő megismerésére.

Hawking nem tudott továbblépni annál, hogy megtanult minden napot hálásan megélni. Ez sem rossz, de a keresztyének ennél ragyogóbb fényt tudnak gyújtani.

Minél többet beszélgettem ateistákkal és szkeptikusokkal, annál inkább rájöttem, hogy Krisztus követőiként abban kell leginkább különböznünk másoktól, ahogyan az élet egzisztenciális kérdéseire válaszolunk. Aki megérti, mit tett Jézus a kereszten, annak a számára a hála a padló, és nem a plafon.

Ha kínzó kérdések gyötörnek azzal kapcsolatban, hogy miért nem mutatkozik meg az életünkben Isten és az Ő ereje, tudatosítsuk magunkban: Ő ott van velünk a fájdalmunkban!
Amikor szeretett barátja meghalt, „Jézus könnyekre fakadt” (János 11,35). Ez eléggé természetesnek tűnik – amíg tovább nem olvasunk, és ki nem derül: Jézus tudta, hogy néhány perccel később fel fogja támasztani Lázárt.

Azt tudjuk, hogy mi miért sírunk, amikor valaki meghal. Egész egyszerűen azért, mert nem áll hatalmunkban feltámasztani. De miért sírt Jézus? Én őszintén úgy vélem, követőinek fájdalma indította könnyekre.

Jézus, aki „a láthatatlan Isten képe”, megmutatja, hogyan érez az Atya bánatunkkal és nyomorúságunkkal kapcsolatban. Isten nem gyönyörködik a szenvedésünkben. Akár a szó szoros értelmében vett halálról van szó, akár a kapcsolat haláláról egy olyan személy esetében, akiben megbíztunk, Isten együttérző, és Krisztus könnyei valóságosak. Jézus valóban megérti fájdalmunkat.

Elveszi az élüket

A kereszt jóval többet jelképez annál, hogy Isten képes együttérezni testi vagy lelki fájdalmunkkal.
Jézus a kereszten átélte a szenvedés összes lehetséges típusát – a szellemi, testi és lelki szenvedést egyaránt.

Az Ézsaiás 53,3–5 prófétikus leírást nyújt erről:

„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.”

Lelkünk ellensége a pokol összes fegyverét bevetette egyetlen Ember ellen, Jézus azonban megfordította a helyzetet. A Kolossé 2,15 kijelenti, hogy Krisztus „lefegyverezte a [szellemi] fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és […] diadalmaskodott rajtuk”.

A feltámadás fényében semmilyen evilági reménység nem hasonlítható Isten világosságához, amely Krisztusban ragyogott fel a kereszten. Amikor most húsvétkor a szenvedők felé szolgálunk, vigyázzunk, hogy ne hasonlítsuk küzdelmeiket semmi máshoz, csak ahhoz, amit Krisztus átélt a kereszten!

Ezt nem azért tesszük, hogy lekicsinyeljük a fájdalmukat, hanem azért, hogy emlékeztessük őket: az az Isten, aki jóval nagyobb fájdalmat élt át bármelyikünknél, megígérte, hogy mellettünk marad, amikor úgy érezzük, elborít a kín.

Ezért van az, hogy a kereszt talán a feltámadásnál is valóságosabbnak tűnik az örökkévalóság innenső oldalán. A történetnek ezt a részét képesek vagyunk átérezni, látni és megérinteni. A szenvedéshez nem kell hit. Ahhoz kell hit, hogy bízzunk Abban, aki minden tekintetben előttünk járt a szenvedésben, és győztesen került ki belőle.

Ennél mélységesebb szomorúság és nagyobb igazságtalanság soha senkit nem ért. Isten ezt állította az egész történelem középpontjába, hogy mind megláthassuk és átélhessük minden idők legnagyobb győzelmét.

A fájdalommal és szenvedéssel kapcsolatos kérdéseink odavezetnek bennünket a kereszthez, de nem hagynak ott. Jézus fájdalma vigaszt nyújt az életben, feltámadása pedig abban a reményben részesít, hogy akármi ér is minket ebben az életben, nem azé lesz az utolsó szó.

A húsvét üzenete nem csupán annyi, hogy Jézus él. A húsvét üzenete arról szól, hogy Jézus feltámadt! Minden Rá nehezedett, de nem tarthatta lenyomva!

Jézus tört utat előttünk minden szempontból. Jól ismeri kérdéseink és fájdalmunk útját. Sebei árulkodnak arról, mit szenvedett, és arról, hogy túlélte.

Mindig is érdekesnek találtam, hogy Krisztus megdicsőült testén megmaradt a sebek helye. Nem sokat tudunk arról, hogyan nézett ki a feltámadott Úr, de a Szentírás arra utal, hogy voltak rajta sebhelyek (János 20,24–27). Olyan, mintha a feltámadás önmagában nem lenne elég a kereszt nélkül, a kereszt pedig semmit sem érne a feltámadás nélkül.

Istenünk magán viseli kérdéseink és fájdalmunk jegyeit. Nemcsak elveszi az élét mindkettőnek már itt a földön, hanem az eljövendő korban teljes egészében kiveszi a fullánkjukat. „Akkor teljesül be, ami meg van írva: »Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?«” (1Korinthus 15,54–55; vö. Ézsaiás 25,8; Hóseás 13,14).

Mivel Jézus előttünk járt, most megadja nekünk az erőt, hogy Vele járjunk.

A Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmazta ezt meg: „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. […] Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsidók 2,14–15.18).

Amikor a beszélgetés végére értünk, Greg azt mondta, eddig még sosem tudatosult benne, hogy Jézus hasonló fájdalmakat élt át. Hallott már a feltámadásról, de a keresztre feszítés emberi oldaláról még sosem. Attól fogva átraktam a vezetőségi megbeszélésünk időpontját, hogy minden vasárnap találkozhassam Greggel, és átbeszélhessük az élettel kapcsolatos kérdéseit.

Greg úgy volt vele, hogy az evangélium nem jelent jó hírt, ha egyből a feltámadásra ugrunk. Így viszont hallhatott arról az Istenről, aki ismeri a fájdalmunkat, és megtudta azt is, mennyire szereti őt Isten.

Akárhol folytatunk is párbeszédet Jézusról húsvét táján, a prédikációinkban és beszélgetéseinkben mindenképpen maradjon hely azoknak, akiket földre sújtanak az élet nehéz kérdései! Annál figyelemre méltóbb lesz így a feltámadás!