2022. November 15.Történt egy figyelemre méltó eset pásztori szolgálatom elején, amelytől valósággá vált számomra, hogy Jézusban „velünk van az Isten”.
Keresztes Szent János írt arról a fájdalmas, ám végső soron áldásos szellemi megtapasztalásról, amelyet úgy nevezett: „a lélek sötét éjszakája”. Az én lelkem sötét éjszakája a nyolcvanas évek elején következett be, és másfél éven át tartott.
Nagy nyomás nehezedett rám. Húszas éveim közepén jártam, és igyekeztem tőlem telhetően jól pásztorolni egy kicsi és némileg zűrös gyülekezetet, miközben próbáltam sietve befejezni teológiai tanulmányaimat, és törekedtem felelősségteljes férj és apa lenni. Az amúgy is jelentős fizikai, érzelmi és mentális megterhelés tetejébe rám tört a pszichés és spirituális elhagyatottság időszaka.
Néhány rutinvizsgálatnak, a családom egészségügyi előtörténete elmesélésének és egy orvos gondatlan megjegyzéseinek köszönhetően válságba került a mentális egészségem. Lényegében heves rákfóbiám lett, mivel ez a betegség vitte el édesanyámat és édesapámat is tizenéves koromban.
Feladataim teljesítése szempontjából normálisan működtem tovább. Spirituális életem azonban pattanásig feszített gitárhúrra hasonlított. Kétségbe vontam, hogy Isten valóban törődik-e velem. Időnként az a kérdés is felmerült bennem, hogy létezik-e egyáltalán.
A teológián tanulmányoztam Kálvin János teológiáját és a kettős predestináció tanát: azt a gondolatot, hogy még mielőtt Isten akár egyetlen embert is megteremtett volna, már eldöntötte szuverén módon, ki részesül majd az üdvösségben, és ki nem.
Ebben a spirituálisan ingatag időszakomban a lehető legrosszabb formában vonatkoztattam magamra ezt a tanítást. Így testi egészségemmel kapcsolatos fóbiás szorongásom mellett spirituális sorsom felől is kényszeresen aggódni kezdtem. Akármennyire irracionálisnak és teológiailag naivnak tűnik is ez most, félelmem teljesen valóságos és nyomasztó volt saját magam számára.
Akkor következett be az, amit én Immánuél-pillanatnak nevezek: személyes „velünk az Isten”-élményben volt részem. Sötét éjszakám nem ért véget azonnal, de ez az átélés mély és maradandó hatást gyakorolt életemre és szolgálatomra.
Szombaton késő este történt. Éppen végeztem a gyülekezeti terem kitakarításával, és térden állva imádkoztam elöl, kétségbeesetten vágyva arra, hogy enyhüljön egy kicsit a mindent átható és egyre erősödő szorongás érzése.
Az üres, félhomályos teremben Istenhez kiáltottam, hogy adjon valamiféle bizonyosságot arról, hogy szeret, és hogy a választottakhoz tartozom. Imádkozás közben indíttatást éreztem arra, hogy elővegyem a Bibliámat, és kikeressem az 5Mózes 7,6 verset. Nem tudtam, mi áll ott. A Szellem késztetésének engedve kikerestem az adott igeverset, és ezt olvastam ott:
„Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy.”
A szívemben megszólaló hang abban a kritikus pillanatban a Biblia összes verse közül éppen ehhez vezetett. Mihez kezdjen az ember egy ilyen átéléssel?
Mihez kezdjünk azzal az Istennel, aki hűségesen megjelenik éppen a megfelelő pillanatban? Mihez kezdjünk azzal az Istennel, aki ennyire személyes módon képes megmutatni szeretetét, hogy megváltoztassa életünk menetét?
Az ilyen pillanatok rendkívül erős szemléltető példák arra a jézusi ígéretre, hogy ő Immánuél: „velünk az Isten”. Ahogy egy nehéz és fájdalmas évet követően most belépünk az adventi időszakba, érdemes újból elgondolkodnunk azon, mit jelent megtapasztalni a megtestesülés valóságát életünkben és szolgálatunkban.
Meggyőződésem, hogy többet tehetünk annál, mint hogy csak éneklünk róla. Az ünnepek közeledte tökéletes alkalom, hogy felkészítsük szívünket arra, hogy újból befogadjuk Isten velünk maradó jelenlétének áldásait.
Úgy gondolom, négy kulcsfontosságú jellemzővel rendelkeznek az Immánuél-pillanatok.
1. Teológiai realizmus
Még a tapasztalt keresztények is iszonyú könnyen belecsúsznak abba, amit én funkcionális deizmusnak nevezek. Egészen egyszerűen megfogalmazva a deizmus az a meggyőződés, hogy Isten létezik, de valójában nincs itt velünk. A deizmus azt feltételezi, hogy Isten megalkotta a világmindenséget, aztán visszahúzódott a háttérbe, és hagyta, hogy a világ a természet törvényei szerint működjön tovább.
A deistákkal is előfordul, hogy imádkoznak, de inkább egy Istenről alkotott elgondoláshoz intézik szavaikat, és nem magához Istenhez. Talán a dicsőítésben is részt vesznek, de nem számítanak igazán arra, hogy Istennel fognak találkozni az énekek szövegében. Eszükbe sem jut, hogy esetleg készül valamire a Teremtő az életükben – még ha egyesek nem is állnának ellene, sőt kimondottan együttműködnének vele.
Igazság szerint sokan, akik azt állítják, hogy hisznek Istenben, úgy élik mindennapjaikat, hogy lényegében egyáltalán nem élik át az ő erőt sugárzó jelenlétét. 1971-ben megjelent, $3.00 Worth of God (Isten 3 dollárért) című könyvében Wilbur Rees pásztor felhívja a figyelmet erre a sajnálatos valóságra. Maró gúnnyal így fogalmaz:
„Három dollárért kérek Istent, nem kell, hogy kiteljen belőle, hogy felrobbantsa a lelkemet, vagy megzavarja az alvásomat, csak épp egy olyat, aki felér egy csésze langyos tejjel vagy egy kis szundikálással a napon. Nem kérek annyit belőle, hogy szeretni tudjak egy fekete bőrű embert, vagy együtt szedjem a céklát a bevándorlóval. Extázisra vágyom, nem átformálódásra; az anyaöl melegére, nem újjászületésre. Fél kilót kérek az örökkévalóból, papírzacskóba csomagolva. Három dollárért kérek szépen Istent.”
Kevés gyülekezetbe járó amerikai nevezné magát deistának. De ez még nem jelenti azt, hogy ne a funkcionális deizmus működne a mindennapi életükben.
A funkcionális deizmus ellentéte a teológiai realizmus. Ez az igeileg alátámasztott nézőpont úgy tekint Istenre, mint valóságos, személyes, kapcsolatokban létező, háromszemélyű lényre, akivel mélységesen tartalmas kapcsolatba kerülhetünk.
Krisztus megtestesülésének (János 1,14) és a Szent Szellem kitöltetésének köszönhetően már nem csupán fogalmi tudásunk lehet Istenről, hanem meg is tapasztalhatjuk őt. Valóban velünk lehet!
Óriási különbség van aközött, hogy valóságos kapcsolatunk van Istennel, vagy szabályokon és szertartásokon alapuló, pusztán filozófiai hitünk van, és csak formálisan vagyunk vallásosak. A teológiai realizmus lehetővé teszi a valóságos kapcsolatot Istennel és azt, hogy személyesen átéléjük jelenlétét.
2. A jelenlét teológiája
A teológiai realizmuson kívül fontos az is, hogy kialakuljon bennünk az a meggyőződés, hogy Isten alig várja, hogy erővel átitatott, átformáló, élettörténetet alakító módon kapcsolatba kerüljön velünk. A Szentírás tanúságát át- meg áthatja az a gondolat, hogy Isten elkötelezetten jelen akar lenni övéi között.
Vegyük először az Ószövetséget. Egyes igeszakaszok mintha szigorú istenségnek mutatnák be Istent, aki mindig távol van, ez az értelmezés azonban teljesen elvéti a Szentírás lényegét. Az ószövetségi történelem minden korszakában és a Szenítrás minden egyes könyvében láthatjuk, milyen mélységesen vágyik Isten arra, hogy szövetséges népe körében lakjon, nem pedig távol tőlük (pl. 1Mózes 26,24; 3Mózes 26,11–12; 5Mózes 20,4; Józsué 1,5; Bírák 6,12; 2Sámuel 7,9; Ézsaiás 41,10; Jeremiás 30,11; Ezékiel 37,27; Ámósz 5,14; Zofóniás 3,14–15).
A Zsoltárok könyve újra meg újra rámutat a valóságra: hogy Isten jelen van népe körében (pl. 14,5).
Kifejezetten arról beszél, hogy Isten körülveszi népét (125,1–2), és mindig elérhető a személyes vezetés és erő forrásaként (73,23–24; 118,6–7; 139,7–10).
Alapos olvasás során felfedezhetjük, hogy az Ószövetségben igenis fontos téma, hogy lehetőség van Isten jelenlétének a megtapasztalására. Maga a történet mégis az elkeseredés bélyegét hordozza magán. Tragikus módon újra meg újra elutasította Istent szövetséges népe. Folyton fejjel mentek a falnak. Szívük kemény volt, és egyre csak elhajlott. Ezért nem tudták annyira maradandó módon megtapasztalni a velük lévő Istent, ahogyan ő szerette volna.
Isten kegyelme azonban nagyobb volt (Róma 5,20). Ézsaiás próféta megjövendölte az „igaz szolga” eljövetelét, aki helyettes szenvedésével engesztelést szerez a bűnökért, és lehetővé teszi a megbékélést Istennel (Ézsaiás 53,1–12).
Ézsaiás beszélt az eljövendő Messiáskirály születéséről is, akinek az „uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké” (Ézsaiás 9,6–7).
Ahogyan az Ószövetség tanúskodik Isten jelenlétének fontosságáról, az a reményteli várakozás érzését kelti. Annak a Messiásnak az érkezésére való várakozásét, aki majd mindent helyrehoz. Ézsaiás szerint ez a Messiás szűztől születik majd, és Immánuél lesz a neve (Ézsaiás 7,14).
Advent időszaka arról szól, hogyan teljesedett be Izrael sóvárgó vágyakozása annak a megjelenése után, akinek a neve szó szerint azt jelenti: „Velünk az Isten.” (Máté 1,23)
Nem csoda hát, hogy az Újszövetség is Isten jelenlétének erőteljes teológiáját tárja elénk. Azontúl, hogy vannak igeszakaszok, amelyek arra összpontosítanak, hogy a hívőknek lehetőségük van átélni Isten jelenlétét és valóságát úgy általánosságban (pl. ApCsel 17,38; Zsidók 13,5; Filippi 4,4–7; 2Korinthus 6,14–18; Efezus 3,16–19; 2Thesszalonika 3,16; Jelenések 21,1–3), vannak olyan igeversek is, amelyek az örökkévaló Fiú megtestesülésének drámai jelentőségét mutatják be.
Ez különösen nyilvánvaló János evangéliumának első fejezetében. Az első versben János kijelenti, hogy az Ige, aki létfontosságú a Teremtőből áradó élet és világosság megtapasztalásához, nem csupán ott volt Istennél kezdetben, hanem az Ige Isten volt, és ma is az. A 14. versben azt olvassuk, hogy az Ige testté lett – testet öltve jelent meg –, és köztünk vert sátrat. A 18. versben János arról beszél, hogy a megtestesülés egyik oka éppen ez volt: hogy megismertesse Istent szövetséges népével, hogy Isten a szó szoros értelmében velünk legyen.
Ám az Újszövetség nem csak ennyit mond arról, hogy Isten velünk van. Más igeversekben maga Jézus biztosítja követőit állandó jelenlétéről (Máté 18,19–20; 28,19–20). Vannak olyan igeversek is, amelyek arról az elképesztő lehetőségről szólnak, hogy bennünk lakozó Szelleme által folyamatos mentori kapcsolatban állhatunk a feltámadott Krisztussal (pl. János 14,16–18; 16,12–15).
Gondoljunk csak bele! Szelleme által a testet öltött Fiú továbbra is jelen van követői életében vigasztaló, erőt hordozó jelenlétével, noha már visszatért az Atya jobbjára.
Ebből adódik, hogy az Újszövetség fényében a karácsony, a húsvét és a pünkösd együttesen lehetővé teszik számunkra Isten erejének és jelenlétének megtapasztalását.
Ahhoz azonban, hogy ez a lehetőség valóra váljon, el kell sajátítanunk azt a realizmust, amely nem csupán teológiai, de pneumatológiai is. Végtére is semmi hasznunk abból, ha Szellemmel átitatott hívőként lehetőségünk van arra, hogy ilyen percről percre szóló mentori kapcsolatban álljunk a testet öltött és feltámadott Krisztussal, és mégsem az életünkkel felelünk rá, amikor a Szellem megmozdul az életünkben. Van tehát még egy harmadik összetevője annak, hogy teljes mértékben átéljük, mit jelent az, hogy „velünk van az Isten”.
3. Pneumatológiai realizmus
A szél, lehelet és szellem görög kifejezése a pneuma. A pneumatológia tehát egészen egyszerűen azt tanulmányozza, mit mond a Biblia a Szent Szellemről. A pneumatológiai realizmus abból a felismerésből indul ki, hogy ahogyan Istennel mint Atyával kapcsolatban lehet személytelen módon fogalmazni és őt puszta elgondolássá, fogalommá vagy erővé silányítani, ugyanúgy igaz ez az ő Szellemével kapcsolatban is.
Ráadásul az is megeshet, hogy a gyülekezet tagjai – és vezetői – elbizakodottá válnak Isten Szellemével kapcsolatban, ahelyett, hogy a várakozás jellemezné őket. Az egy dolog, hogy kimondjuk: hiszünk a Szellem munkájában. De egészen más keresni őt, várni rá és számítani arra, hogy jelentőségteljes, életet átformáló, szolgálatra indító módon hasson is ránk. Ha az előbbit tesszük az utóbbi nélkül, az olyan, mintha a Krisztussal való járásunkat kihúznánk a konnektorból.
A nem pünkösdi evangéliumi hívők között is vannak, akik elismerik, hogy Jézus Szelleme létfontosságú az ő követéséhez. John Stott bibliatudós egyszer azt mondta: „A keresztény élet alapjában véve azt jelenti, hogy a Szellemben élünk, vagy a Szent Szellem kelti életre, tartja fenn, irányítja és gazdagítja életünket. A Szent Szellem nélkül elképzelhetetlen, sőt egyenesen lehetetlen lenne a valódi keresztény tanítványság.”
A szomorú valóság azt mutatja, hogy van arra mód, hogy ellenálljunk a Szellem életet adó, átformáló munkájának (ApCsel 7,51), hogy megszomorítsuk (Efezus 4,30), megvessük (1Thesszalonika 4,8) és kioltsuk őt (1Thesszalonika 5,19).
Ahhoz, hogy valóban átéljük, mit jelent, hogy „velünk van az Isten” – és élettörténetünket formáló találkozásaink legyenek a testet öltött és feltámadt Jézussal –, az kell, hogy várakozással forduljunk Krisztus Szelleméhez, ahelyett, hogy egyszerűen természetesnek vennénk jelenlétét az életünkben.
Ezért is biztatta Pál apostol a gyülekezet tagjait arra, hogy teljenek meg Szellemmel (Efezus 5,15–18), és éljenek a Szellem szerint (Galata 5,25). A pneumatológiai realizmus arról szól, hogy megtanulunk minden egyes napon úgy élni, hogy tudatában legyünk a Szellem késztetéseinek, és fogékonyan reagáljunk rájuk.
4. Közelség
Végül, nekünk kell kezdeményeznünk, hogy közeledjünk Istenhez. Ez különösen heves szellemi támadások idején szükséges, amikor felmerül bennünk a kérdés, hogy tényleg jelen van-e egyáltalán.
Akár tetszik, akár nem, az ördög és a démoni erők is valóságosak. A Zsidók 2,14–15, az 1János 3,8 és más igeszakaszok szerint Krisztus megtestesülésének egyik fő célja éppen az volt, hogy erővel ruházza fel Isten népét a gonosz legyőzésére. Nem érhet meglepetésként bennünket, hogy ennek kulcsa a „velünk az Isten” megtapasztalása.
Az én lelkem sötét éjszakája a következőkre tanított meg. Ami testi problémaként indult, szorongásos zavarrá, majd szellemi harccá fokozódott. Az ördög kihasználta a helyzetet, és alattomos támadást indított ellenem. Ez olyan szenvedésekkel teli időszakot eredményezett, amelyről tudtam, hogy észszerűtlen, mégsem voltam képes kezelni. Minél többet imádkoztam, annál tanácstalanabb lettem, és annál jobban összezavarodtam.
Immánuél-pillanatom azonban felnyitotta a szemem arra a valóságra, hogy Isten ott van velem azon a sötét helyen, viszont nekem is tudatos lépéseket kell tennem őfelé.
Krízisem elején volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy Isten azt mondja, ő engedte meg ezt a nehézséget. Aztán megmutatta, hogyan győzzem le. Bár a fent említett profetikus találkozás akkor megnyugtatott, nem álltam rá teljes felelősséggel. Így folytatódott a sötét éjszaka. Továbbra is gyötrelmes küzdelmet vívtam a félelem szellemével. Bizony, létezik önpusztítás.
Végül mintegy másfél évvel azután, hogy elkezdődött a krízis, újabb profetikus találkozásom volt Istennel. Elutaztam egy pásztorkonferenciára. Egyik este egyedül voltam a hotelszobában, és rám támadtak a szorongás démonai. Nem tudtam aludni, csak ültem az ágy szélén a sötétben a térdemre könyökölve, fejemet a kezembe hajtva. „Hol vagy? – kiáltottam Istenhez tehetetlenségemben. – Miért nem szólsz egy szót és szabadítasz meg a félelem szellemétől?”
Aztán a hajnali csendben meghallottam szívem mélyén az Úr szavát: „Gary, ennek a kálváriának már a kezdetén megmondtam neked, hogy céllal engedem meg; létfontosságú leckéket akarok tanítani neked arról, hogyan bánj el az ördöggel, mert ezeket te pásztorként tovább tudod majd adni másoknak.”
Másnap a konferencián Isten megint szólt hozzám, ezúttal azonban megerősítő, vigasztaló szavakat mondott.
Akkor már kétségbeesetten vágytam a személyes találkozásra vele. Ő pedig a maga idejében el is jött az igazság és kegyelem üzenetével. Figyelmemet különösen a Jakab 4,7–10 szakaszra irányította:
„Engedelmeskedjetek azért Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek. Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra. Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.”
Hazaérkezésem után elkezdtem arra összpontosítani, hogy közelebb kerüljek Istenhez. Amikor végre rájöttem, hogy nem úgy győzhetem le az ördögöt, ha magam szállok csatába ellene, hanem úgy, hogy közelebb kerülök Istenhez, megtapasztaltam azt az erőt, amelyre annyira kétségbeesetten szükségem volt. Néhány héten belül ráébredtem: szellemi harcom véget ért.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ördög legyőzésének az a netovábbja, ahogyan azt én megtapasztaltam. Pálnak a 2Korinthus 12,7–10-ben leírt bizonysága azt sugallja, hogy lehet olyan alkalom, amikor nem az a helyes reakció, hogy tovább imádkozunk a szabadulásért, hanem ha elfogadjuk a próbát, és hagyjuk, hogy rajta keresztül még erőteljesebben szóljon életünk másokhoz Isten valóságáról és erőt adó jelenlétéről. Van, amikor Isten egyszerűen annyit kér, hogy tartsunk ki hittel (Jelenések 2,10).
Én azonban megtanultam, mennyire fontos közel lenni Istenhez. Kétségbeesésemben engedelmesen közelebb kerültem hozzá – ez mentette meg az életemet és a szolgálatomat lassan negyven évvel ezelőtt. Ha szeretnénk átélni, mit jelent a „velünk az Isten”, időnként proaktívan kell közelednünk hozzá, legyőzve ezzel az ördögöt.
A mi Istenünk szent, de nem szigorú és nem távolságtartó. Személyes Isten, aki arra vágyik, hogy velünk legyen. Olyan Isten ő, aki szól hozzánk, és Fiának megtestesülése és Szellemének kiárasztása által minden percben szeretne tanácsolni bennünket egész életünkben, még legsötétebb óráinkban is.
Ahhoz azonban, hogy valóban átéljük, mit jelent a „velünk az Isten”, négy dologra van szükség: teológiai realizmusra, a Biblia jelenlét-teológiájának ismeretére, a pneumatológiai realizmusra és arra a készségre, hogy egyre közelebb kerüljünk hozzá.
Krisztus megtestesülésének és a Szent Szellem kiáradásának köszönhetően nem kell beérnünk a három dollárt érő Istennel. Valóban lehetséges átélni, milyen erőt rejt a „velünk az Isten”.
Adja az Úr, hogy különösen is áldott adventi időszakunk legyen ebben az évben!
Dr. Gary Tyra bibliai és gyakorlati teológiát tanít a Vanguard University egyetemen Costa Mesában (Kalifornia, USA)