Öt parancs az evangélium hirdetőinek

Lloyd Douglas regényíró beszámolt valakiről, aki felkereste hegedűtanárát, és megkérdezte tőle, mi újság. „Elmondom, mi újság!” – felelte a tanár. Fogta a hangvilláját, és megütötte. „Ez egy A hang – közölte. – Na most, fölöttem egy szoprán énekes gyakorol vég nélkül, de folyton hamisan énekel. A szomszédban van egy csellista, aki nagyon rosszul játszik. A másik oldalon egy hangolásra szoruló zongorát püfölnek. Szörnyű zajjal vagyok körülvéve éjjel-nappal. –

A hegedűtanár ismét megkocogtatta a hangvillát, majd így folytatta: – Ez ma egy A hang. Holnap is A lesz. Soha nem változik.” Szeretném megütni a bibliai tanítás Krisztus visszatéréséről szóló A hangját a nagy missziói parancs betöltésére vonatkozóan. Tanulmányozz át minden szakaszt az Újszövetségben a második eljövetellel kapcsolatban, és azt fogod látni, hogy boldog reménység és segítség az egyház számára. Erőt ad a hívőknek, hogy szívünk ne lankadjon meg, kezeink ne fáradjanak el, és fejünket ne csüggesszük le a teher alatt, amelyet az élet és a világ ellenállása ró ránk. Krisztus megjelenésének dicsőséges üzenete új erőt önt az egyházba, és segít, hogy buzgón végezzük tovább az evangelizálás feladatát.

A második eljövetellel kapcsolatos valamennyi újszövetségi igeszakaszra igaz az alábbi jellemzők valamelyike. Az Urunk visszatérésére vonatkozó reménység…

1. erőteljesen motivál a feddhetetlen életre a hétköznapokban;
2. felvillanyoz, hogy nagy kockázatot vállaljunk a Királyért és országáért;
3. megerősíti elhatározásunkat, hogy mindvégig kitartsunk;

4.várakozással tölt el jutalmunkra nézve;

5. és vágyakozást ébreszt bennünk, hogy egyesüljünk azzal, akit szolgálunk és szeretünk.

Merítsünk nagyot a segítség kútjából, amelyet a boldog reménységünkről szóló tanítás nyújt, hogy bátran megálljunk, felemelve fejünket, mivel közeledik megváltásunk (Lukács 21,28)!

Éljünk feddhetetlenül!

Urunk visszatérésének reménysége erőteljesen motivál a feddhetetlen életre a hétköznapokban. Jézus felhozott példaként olyan pünkösdieket, akik nem fognak belépni az ő örökkévaló országába:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,21–23)

Miért nem juthatnak be ezek az emberek Isten országába? Mert azt hitték, hogy Isten akaratát cselekedni ugyanaz, mint benne lenni akaratában. Úgy vélték, külső cselekedeteik mellettük szólnak majd, az Úr azonban a benső életüket akarta feddhetetlennek látni. Hiába volt karizmatikus szolgálatuk, Jézus mint „gonosztevőket” elküldte őket.

Mindnyájan ismerünk olyanokat, akikre ráillik ez: Nagy tömegeknek prédikáltak, és hatalmas dolgokat vittek véghez, de életvitelük nem viselte magán Krisztus ismertetőjegyét. Felfuvalkodtak, és fényűző életet éltek. Elfogadták az özvegyek áldozatos adományait, ők maguk azonban kiskirályként éltek. A megfeszített életet hirdették, ám méregdrága ékszereket és ruhákat hordtak, Jeruzsálem polgáraiként beszéltek, közben pedig úgy éltek, mintha Sodomához tartoznának.

A karizma jellem nélkül katasztrófához vezet. Jézus intett bennünket, hogy figyeljük visszajövetelének jeleit: „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mikor tér vissza a ház ura; este vagy éjfélkor, kakasszóra vagy reggel; ha váratlanul megérkezik, nehogy alva találjon titeket! Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” (Márk 13,35–37)

Nézzük meg, milyen módokon alszanak el és mulasztják el a vigyázást a keresztyének:

• Anyagias életvitelt folytatnak, földi és nem mennyei kincseket gyűjtenek (Máté 6,19–21).
• Vezetőként rosszul bánnak munkatársaikkal, kemény szavakkal és tettekkel bántalmazzák őket, miközben ők maguk kényelmes életet élnek (Máté 24,45–51).
• „Kecskementalitás” jellemzi őket, azaz a keresztyén életet a sikerrel azonosítják, ahelyett, hogy „juhszívük” lenne, és a szolgálatot értékelnék: ételt adni az éhezőnek, vizet a szomjazónak, befogadni a jövevényt, felruházni a mezítelent és meglátogatni a betegeket és a foglyokat (Máté 25,31–46).
• Nem mondanak nemet az istentelenségre és a világi kívánságokra, nem élnek mértékletes, igazságos és kegyes életet, várva boldog reménységünket – a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését (Titusz 2,11–14).

Mi mennyire élünk másképp az ő megjelenése megszentelő igazságának fényében?

• Nincs hiányunk semmilyen szellemi ajándékban, miközben buzgón várjuk a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését (1 Korinthus 1,7).
• Szívünk erős, feddhetetlen és szent Isten előtt, amikor eljön a mi Urunk minden szentjével együtt (1 Thesszalonika 3,13).
• Nem szégyelljük őt és az ő szavait, és ő sem fog szégyellni bennünket, amikor eljön Atyja dicsőségében (Márk 8,38; Lukács 9,26).
• Megértjük az idők sürgető szavát. Felébredünk szendergésünkből, mert üdvösségünk most közelebb van hozzánk, mint amikor hívőkké lettünk. Elvetjük a sötétség cselekedeteit, és felöltjük a világosság fegyvereit, mert már közel van a nap (Róma 13,11–12).
• Mivel tudjuk, hogy az elemek tűzben fognak megsemmisülni, szent és kegyes életet élünk, úgy várjuk és siettetjük Isten napjának eljövetelét (2 Péter 3,10–13).

Az Úr visszatérésének várása az izgatott készenlét állapotába helyez. János apostol így foglalta össze tömören, milyen hatással van várakozásunk életvitelünkre: „Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz [Krisztus megjelenik], hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1 János 3,2–3)

Az elmúlt néhány évben mozgalmunk megszégyenült a világ szemében a feddhetetlen életvitelt megcáfoló bukások miatt. A botrány kihatott a nagy missziói parancs betöltésére irányuló erőfeszítéseinkre szerte a világon. Sok helyen elveszítettük jó hírnevünket – és évekbe fog telni, míg helyreáll hitelességünk.

Ha azonban azt hisszük, hogy ezeket a botrányokat csupán néhány személy félrelépése okozta, meg fogjuk ismételni a múlt tévedéseit. Rendszerünk lehetővé tette, hogy ezek az emberek hosszú időn át mindenféle számonkérés nélkül éljenek és viruljanak, míg végül lelepleződtek bűneik. Nem szálltunk szembe fényűzésükkel, gőgjükkel és más hívők ellen intézett kirohanásaikkal. Meghívtuk őket konferenciáinkra, nekik adtuk a főhelyeket, és titokban sóvárogtunk pazar életvitelük és hatalmi pozíciójuk után. Összetévesztettük a nagyságot a kegyességgel, a hangerőt az erővel és az önreklámozást a kenettel.

Olyan istenfélő vezetőkre van szükség, akik szolgák. Vessünk véget a flancos életvitelnek, és helyezzük előtérbe azokat, akik szolgáló lelkülettel vannak közöttünk, és nem mohón rávetik magukat a perselyre! Ne használjunk kettős mércét, elvárva, hogy egyesek áldozatot hozzanak az evangéliumért, míg mások az élet habos oldalát falják! „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ámósz 5,24)

Kérdések a személyes elmélkedéshez: Ha Jézus ma jönne vissza, akarnék-e találkozni vele? Van olyan kapcsolatom, amelyet először megpróbálnék rendbe hozni? Olyan ember, akinek meg kellene bocsátanom? Olyan bűn, amelyet el kellene hagynom? Olyan mulasztás, amelyet helyre kellene hoznom? Kell-e mélyebbre merülnöm szeretetében?

Vállaljunk nagy kockázatot!

Az Urunk visszatérésére irányuló reménység felvillanyoz, hogy nagy kockázatot vállaljunk országáért.

Jézus beszélt egy olyan emberről, aki nem vállalt kockázatot. Tudva, hogy ura vissza fog térni, és számot kell majd adnia kapott talentumáról, megkövült a félelemtől, és amije volt, elásta. Semmit nem nyert a talentumon, így gazdája visszavette, ami az övé volt, a méltatlan szolgát pedig kidobta (Máté 25,14–30).

Egy nap Jézus meg fogja kérdezni, mit tettünk érte. Milyen lesz a számadás? Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb lesz a jutalom.

Mozgalomként lassan tizenegyedik évtizedünk végéhez közeledünk. Voltak, akik hatalmas kockázatot vállaltak Istenért.

Nehéz helyeken szúrták le az evangélium zászlaját, letéve saját életüket és a családjukét. Ha megnézzük bármelyik helyet, ahol Isten munkálkodik, látni fogjuk azok történetét, akik nagy kockázatot vállaltak.

Ilyen példa az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet misszionáriusa, J. W. Tucker. 1939-től kezdve szolgált Belga-Kongóban. Paulis városában élt. (Ma ezt a várost Isirónak hívják, és Felső-Uele tartomány fővárosa a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti régiójában.)

1964 novemberében, a simbalázadás idején a csőcselék foglyul ejtette Tuckert. Botokkal, husángokkal, törött üvegekkel és ököllel estek neki. Kiáltozásait több utcával arrébb, negyvenöt percen át hallani lehetett – ennyi időbe telt, míg meggyilkolták.

Azután fogták a testét, feldobták egy teherautó platójára, majd ötven mérfölddel arrébb belehajították a Bomokandi folyó krokodiloktól hemzsegő vizébe. Tucker mindent kockára tett. És mi lett az eredménye?

Ez csak később derült ki.

A Bomokandi a mangbetuk lakta Nganga régión folyik keresztül. Abban az időben az ott élők gyakorlatilag nem ismerték még az evangéliumot. Az évtizedek alatt többen is megpróbálták elérni őket, többek között a híres brit misszionárius, C. T. Studd, ám neki sem sikerült senkit megtérítenie. Studd elcsüggedve másfelé ment, átadva helyet az Afrikai Belföldi Missziónak, akik szintén nagyon kevés eredménnyel munkálkodtak ott évtizedeken át.

A simbalázadás miatt nyugtalan mangbetu vezetők meggyőztek egy jól ismert, ügyes rendőrt, aki a Brigadéros becenevet viselte, hogy költözzön Isiróból Ngangába, és legyen ott rendőrfőnök. Tucker a meggyilkolása előtt történetesen megnyerte ezt az embert az Úrnak.

Amikor a Brigadéros Ngangába érkezett, elkezdett bizonyságot tenni a mangbetuknak az evangéliumról, amely az egyedüli út a békéhez. A mangbetuknál az a mondás járta: „Akinek a vére folyónkba, a Bomokandiba ömlik, annak a szavára hallgatni kell.” A Brigadéros ezt a mondást felhasználva így kérlelte őket:

„Nemrég megöltek egy embert, és testét a ti folyótokba, a Bomokandiba dobták. A krokodilok felfalták. Vére a folyótokba ömlött. Mielőtt meghalt, hátrahagyott egy üzenetet.

Ez az üzenet Isten Fiáról, az Úr Jézus Krisztusról szól, aki azért jött el erre a világra, hogy megmentse a bűnös embereket. Ő meghalt a világ bűneiért, az én bűneimért is. Én elfogadtam ezt az üzenetet, és ez megváltoztatta az életemet.

Ha ez az ember (Tucker) ma itt lenne, ugyanezt mondaná nektek. Ő nincs itt, de az üzenete nem változott. És mivel ez egy olyan ember szava, akinek a vére a ti folyótokba ömlött, hallgatnotok kell rá.”

Ez az üzenet lett a kulcs, amely ébredést indított el a mangbetuk között. Az isirói gyülekezetek hamarosan pásztorokat és evangélistákat küldtek Ngangába. Az evangélium meggyökerezett, jelek és csodák kísérték, és sokan Krisztus követői lettek.

Ma a mangbetuk között több ezer, az Assemblies of God felekezethez tartozó hívő és többtucatnyi gyülekezet vezeti vissza szellemi vérvonalát az arról az emberről szóló erőteljes üzenethez, akinek a vére a Bomokandi folyóba ömlött.

Nézzük meg újra Jézus példázatát a talentumokról! Egyedül az veszít, aki nem kockáztat. Látszólag még egy Tucker-féle mártír is mintha feleslegesen kockáztatott volna, ám amikor felnyitják majd az örökkévalóság jegyzőkönyveit, egészen más eredményt fogunk látni.

Kérdések a személyes elmélkedéshez: Ha Jézus ma jönne vissza, azt látná, hogy én vállalok kockázatot? Most éppen milyen kockázatos dolgot végzek az ő nevéért? Visszariadtam félelmemben valamitől, amit szíve szerint rám akart bízni, ahelyett, hogy hittel kiléptem volna? Kész vagyok kényelmetlenséget vállalni az ő nevéért? A kockázatok, amelyeket vállalok, hosszú távú eredményeket hoznak majd, vagy csak pillanatnyi felindulásból hozott, ostoba, reflexszerű reakciók? Sokat merek ma vállalni Királyomért?

Tartsunk ki mindvégig!

1952. július 4-én drámai események zajlottak Dél-Kalifornia partjainál.

Egy Florence Chadwick nevű fiatal nő belegázolt a Csendes-óceánba. Úgy tervezte, hogy átússza a huszonhat mérföld szélességű csatornát a Catalina-sziget és a kaliforniai part között. Nem volt újdonság számára a hosszútávúszás, ő volt az első nő, aki mindkét irányban átúszta a La Manche csatornát.

Aznap zsibbasztóan hideg volt a víz. Olyan sűrű volt a köd, hogy az őt kísérő csónakokat is alig látta. Több alkalommal puskatűzzel kellett elriasztani a cápákat a közeléből. Chadwick több mint tizenöt órán át úszott, amikor – mindössze fél mérfölddel a cél előtt – azt kérte, húzzák ki a vízből.

Nem a hideg, a félelem vagy a kimerültség okozta a kudarcot, hanem a köd. Később így nyilatkozott: „Nem kifogásként, de ha láttam volna a földet, megcsinálom.”

Két hónappal később Chadwick újra nekivágott ugyanannak a csatornának, és átúszta. Új gyorsasági rekordot állított fel, mert ezúttal látta a földet. Urunk ismerte a ködöt. Ő és apostolai ilyen leírást adtak róla:

Az erős gyűlölködésnek és a gonoszság megnövekedésének köszönhetően sokakban meghidegül a szeretet, és csak az menekül meg, aki mindvégig kitart (Máté 10,22; 24,12–14).

Olyan súlyos szenvedés várható, amely látszólag felülmúlja a bennünk megnyilvánuló eljövendő dicsőséget (Róma 8,18).

Olyan kemény próbák lesznek, amelyekhez szükség lesz Isten erejének védőpajzsára, míg el nem érkezik az üdvösség, amely készen áll arra, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen (1 Péter 1,3–9).

Olyan szorongató nyomorúság következik, amely meglepőnek és különösnek fog tűnni, sötét éjét csupán az a belső öröm múlja felül, hogy részesülhetünk Krisztus szenvedéséből, és az a külső öröm, amely akkor érkezik el, amikor dicsősége lelepleződik (1 Péter 4,12–14).

Ki szabhat gátat a nagy missziói parancs teljesítésének? Az elcsüggedt és elkeseredett hívők. Isten gyermekei, akik elveszítették a reményt a földi árnyak éjsötétjében.

Urunk visszatérésének várása örömmel tölti el szívünket a megfáradás és a puszta napjaiban. Kitartást ad, hogy továbbmenjünk.

Pál emlékeztetett arra, hogy nem vagyunk reménység nélkül (Efezus 2,12). Meg kell világosodnia lelki szemeinknek, hogy meglássuk, milyen reménységre hívott el minket Krisztus, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen nagy mérhetetlen hatalma rajtunk, hívőkön (Efezus 1,18–19).

Tudjuk, hogy a próba után következik az élet koronája, ezért már most elkezdhetünk örvendezni (Jakab 1,12). Ahogyan a szántóvető várja, hogy beérjen a vetés, nekünk is türelmesnek kell lennünk, mert az Úr eljövetele közel van (Jakab 5,7–9).

Mivel el fogjuk nyerni az ígéretet, nem dobjuk el bizodalmunkat, mint azok, akik meghátrálnak, és elvesznek; mi azok közé tartozunk, akik állhatatosak, hisznek, és életet nyernek (Zsidók 10,35–39).

Az Úrnak a filadelfiai gyülekezethez intézett szavát személyes üzenetként fogadjuk: „Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.” (Jelenések 3,11)

A Szellemben járva szívesen fogadjuk az intést, hogy ragadjuk meg a felkínált reménységet, és bátorodjunk fel. Ez a reménység lelkünk biztos és erős horgonya. Behatol a kárpit mögé a szentélybe, ahova elsőként bement értünk Jézus (Zsidók 6,18–20).

Belé vetjük reménységünket (2 Korinthus 1,10), ez tesz kitartóvá, hogy hűségesek maradjunk, és végezzük feladatunkat. Az a meggyőződés, hogy ő hamarosan visszatér, nem a valóság elől való menekülésre késztet. Inkább erővel tölt el és tettekre sarkall. Eljövetelének nagyszerű híre új élettel tölti meg tetteinket, és örömteli várakozást ébreszt bennünk.

1. S. Lewis pontosan fogalmazott, amikor így írt a reménykedés hatásáról Keresztény vagyok című könyvében:

„Aki foglalkozik történelemmel, az tudja, hogy a jelenlegi világért éppen azok tették a legtöbbet, akik a legtöbbet foglalkoztak az elkövetkező világgal. Amióta a keresztények már csak keveset törődnek a másvilággal, azóta lettek oly eredménytelenek ezen a világon. Vedd célba a mennyországot, és megkapod a földet »ráadásként«; de ha a föld a célod, egyik sem lesz a tiéd!”

Kérdések a személyes elmélkedéshez: Eltökéltem-e, hogy mindvégig kitartok? Vajon azért nehezebbek a jelenlegi próbáim, mert elveszítettem az ő visszatérésének tündöklő reménységét? Lefelé néztem, ahelyett, hogy felfelé tekintettem volna?

Számíts a jutalomra!

Nagybátyám, Victor Plymire úttörő misszionárius volt Kínában és Tibetben. 1908-ban utazott oda, és tizenhat évig szolgált, mire megnyerte az első megtérőt. A legtöbben feladták volna csüggedésükben – ő azonban eltökélte, hogy állhatatos lesz.

Missziós szolgálatának 19. évében egyetlen hét leforgása alatt meghalt a felesége és egyetlen, hatéves kisfia fekete himlőben. Nem adtak neki helyet a temetőben, így vett egy kis földdarabot a városon kívül egy domboldalon. Tél közepe volt. Csak annyi ereje volt, hogy egyetlen sírt ásson kettőjüknek a fagyos földben.

Mi volt a jutalma mindezért?

Mi ma, különösen Nyugaton az azonnali vágykielégítés korát éljük. Azonnali jutalmat várunk az elvégzett munkáért, a szolgáltatásért és a befektetésért.

A Biblia azonban késleltetett jutalomról beszél. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Márk 8,34–35)

Nagybátyám, Victor úgy halt meg 1956-ban, hogy nem tudta meg, milyen célt szolgált feleségének és kisfiának a halála Isten üdvtervében.

1988-ban szerették volna hivatalosan újra elindítani az általa plántált gyülekezetet. Nem kaptak rá engedélyt, azzal az indokkal, hogy a gyülekezet nem tudja bizonyítani, hogy a nagybátyám által vásárolt telek és az ott emelt épület valaha gyülekezetként szolgált. A hivatalnokok tudták, mi az igazság, ahogyan mindenki más is a városban. Csakhogy packáztak a pásztorral, aki a fia volt annak a mártírhalált halt vezetőnek, akire Plymire rábízta a munkát 1949-ben.

A pásztor kétségbeesésében megkérdezte misszionárius unokatestvéremet, David Plymire-t, létezik-e valamilyen irat, amellyel bizonyíthatnák, hogy az épületek és a telek a gyülekezet tulajdonát képezi. Dávid átnézte apja Springfieldben (Missouri, USA) tárolt aktáit. Talált egy okiratot, ám az nem a gyülekezeti ingatlan tulajdoni lapja volt, hanem a domboldalon fekvő sírhelyé.

Csak Isten tudja, miért, de Victor Plymire azt a sírhelyet a gyülekezet nevére íratta. Amikor David Plymire visszatért Kínába, és átadta a tulajdoni lapot a pásztornak, a helyi hatóságok elfogadták cáfolhatatlan bizonyítékként arra nézve, hogy a gyülekezet valóban létezett. Az ingatlant visszaadták, a gyülekezet újra megnyithatta ajtaját.

Egy évszázaddal később így már egy kicsit jobban értjük azt a sötét éjszakát. Nem Isten okozta Victor Plymire első feleségének és kisfiának a halálát. Ezt a veszteséget viszont felhasználta arra, hogy abban a városban meggyökerezhessen a gyülekezet. Plymire nem tudta meg, mi lett a gyülekezet sorsa, mi azonban már látjuk áldozatának földi jutalmát.

És jön a még nagyobb jutalom napja. Még a sír is meg fog nyílni, és előjönnek a halottak, hogy elnyerjék jutalmukat magának Jézusnak a kezéből. Az a jutalom elfeledtet minden bánatot.

Isten népe komoly vigaszt meríthet Jézusnak a Bibliában lejegyzett legutolsó üzenetéből: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint.” (Jelenések 22,12)

Kérdések a személyes elmélkedéshez: Mi lesz a jutalmam azon a napon? Önként hordoztam keresztemet, a naponként elviselt szenvedést életem során az evangéliumért – nem azért, mert muszáj volt, hanem saját döntésem alapján? Hű és igaz voltam idáig? Tényleg számíthat ma rám az Úr?

Készítsük szívünket a találkozásra!

Utoljára pünkösd napján volt olyan kicsi az egyház, hogy elfért egy helyiségben. Százhúszan voltak jelen. Amikor kiáradt a Szellem, egyetlen nap alatt háromezer fővel nőtt a létszám. Soha többé nem gyűlt össze egyetlen helyiségben az egyház.

Ezt tartsd szem előtt, miközben elgondolkodsz azon, hogy mi történt az utolsó vacsorán! Jézus vette a poharat, és azt mondta: „De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Máté 26,29)Miután ezt mondta, elénekelt egy dicséretet a tanítványaival, és kimentek az Olajfák hegyére (30. vers).

Nem tűnik semmi szokatlannak ebben a sorrendben: pohár, dicséret, kimenés.

Aki viszont vett már részt páskaünnepen, az tudja, hogy négy poharat isznak ki meghatározott időközönként. A poharak a 2 Mózes 6,6–7 négy ígéretét jelképezik:

• „Kihozlak benneteket.”
• „Megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától.”
• „Megváltlak benneteket.”
• „Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek.”

Mindegyik poharat meghatározott időpontban kellett kiinni: az elsőt az elején; a másodikat a keserű füvek és párolt gyümölcsök elfogyasztása után, de még mielőtt a bárányból ettek volna; a harmadikat pedig, amelyet a megváltás poharának is neveztek, a bárány elfogyasztása után.

Általában órákig együtt maradtak még az asztalnál étkezés után, komoly beszélgetést folytatva Isten múltbeli és jövőbeni megváltó tetteiről. A beszélgetés végén elénekeltek néhányat a hallélból (dicsérő énekek), a 113–118. zsoltárok közül.

Azután a páska lezárásaként mindnyájan ittak a negyedik pohárból, a beteljesedés poharából. Ez a pohár előremutat a jövőre, amikor Isten megváltó tettei hiánytalanul megvalósulnak: ítéletét kiönti a hitetlenekre, a megváltottakat pedig összegyűjti Jeruzsálemben.

Figyeljük meg a Máté 26 szövegét: megittak egy poharat a hallél előtt, és utána is kellett volna következnie egynek. Ám az éneklés után Jézus és társasága egyszerűen „kiment” (30. vers).

Mi történt? Jézus idő előtt véget vetett az étkezésnek. Amikor azt mondta: „…nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből…” (29. vers), a harmadik poharat tartotta kezében. A negyediket nem itta ki.

A harmadik pohár a megváltás pohara. Ezt isszuk az úrvacsorai alkalmainkon, megemlékezve az Úr megváltó haláláról, míg vissza nem jön (1 Korinthus 11,26).

Mikor fejezzük be az étkezést és isszuk ki a negyedik, utolsó poharat, a beteljesülés poharát? Jézus azt mondta: „…majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Máté 26,29)Ez csak akkor fog bekövetkezni, amikor az egyház újból együtt lesz egy helyiségben a Bárány menyegzői vacsoráján.

Képzelj el egy lakomatermet, amely olyan óriási, hogy a látóhatárig húzódik, mégis annyira meghitt, hogy mindenki érzi az összetartozást! Nézz szét az asztalokon, amelyeken vakítóan szép és elegáns mennyei abroszok, edények és evőeszközök díszelegnek! A boltozatos mennyezetről lobogók lengedeznek, az érzékeket a szivárvány minden színében játszó, szemet gyönyörködtető díszek kényeztetik, amelyeket a Legfőbb Művész alkotott.

A zenekarok hangszerei a dicséret szimfóniájával olvadnak egybe. Dalolnak a hárfák, meg-megvillannak a cintányérok, szólnak a trombiták, csengnek-bongnak a szélcsengők. Harangok és kürtök, lantok és hegedűk, cimbalmok és klarinétok. A hangszerek időről időre elhalkulnak, hogy felharsanhasson a nagy létszámú angyalkórus ujjongó dala, mely a gyötrelmes földi éj minden emlékét eltörli.

Az asztaloknál azoknak a vendégeknek készítettek helyet, akik megmosták magukat a Bárány vérében. Fehér ruhát viselnek – bár ha közelebbről megnézed, azt veszed észre, hogy a fehér egy pillanatra mintha csodás módon földi ruhává változna, és az asztal körül ülők többsége a parasztok és foglyok egyszerű barna vagy fekete ruháját hordja.

Egy angyal lép az emelvényre, és megszólal: „Kérlek, álljatok fel! Azonnal kezdődik a lakoma.”

A terem elcsendesedik. Szétnézünk a hatalmas teremben összegyűlt vendégseregen. Mindenfelé örömtől sugárzó arcokat látunk.

A főasztalhoz odalépnek az apostolok, a próféták és a mártírok, akik a leghevesebb időszak terhét viselték, és hűségesek maradtak. Aztán elérkezik a pillanat. A legutolsó földi vendég is feláll. Egy újabb angyal bejelenti a házigazdát: „Hadd mutassam be nektek a királyok királyát és az urak urát, a názáreti Jézust!”

Felharsannak a trombiták, és milliónyi angyal zeng halleluját. A mennyei díszőrség zászlókat lobogtat, szerpentinek repülnek a levegőben.

És belép ő fenséges ékességben. Az Emberfia és Isten Fia odalép a főhelyre. Csend támad. Hangja megtöri a némaságot: „Köszöntelek benneteket menyegzői vacsorámon! Ürítsük ki a beteljesülés poharát!” És akkor a szentek valamennyien – minden korból, népből, nyelvből és kultúrából, falvakból és városokból, tanyákról és sivatagokból – vele együtt felemelik poharukat az ő köszöntésére. És abban a pillanatban, amint kiisszuk a negyedik poharat, teljessé válik a megváltás műve, és az örökkévalóság megnyílik előttünk.

Most még szét kell küldenünk a meghívókat. Még nem teljes a vendéglista. Az Úr egy példázattal ránk ruházta a kiváltságot, hogy mindenkit meghívjunk a menyegzői vacsorára. „Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” (Lukács 14,23)

Mivel tudunk a Krisztussal való nagy találkozásról, igyekeznünk kell engedelmesen elvinni az evangéliumot minden embernek, mindegy, hol él, hány éves, milyen nyelvet beszél, milyen színű a bőre, milyen az egészségi állapota, milyen nemű, milyen a gazdasági helyzete, a szükséglete, vagy milyen hamis isteneknek szolgál.

Kérdések a személyes elmélkedéshez: Tényleg hiányzik nekem, vagy túlságosan elkényelmesedtem? Valóban fáj nekem, hogy sokan még nem tagjai az ő családjának – ezért megkettőzött erővel igyekszem eljuttatni őket erre a nagy találkozásra?

Én ott szeretnék lenni a Bárány menyegzői vacsoráján, és nem akarom, hogy egyetlen ember is lemaradjon róla. Milyen boldog nap lesz az!

Maranatha!

Hogyan kapcsolódik a második eljövetel a nagy missziói parancshoz?

Jézus szavai szerint az aratással nem az a gond, hogy nincs aratnivaló, hanem az, hogy nincs elég készséges munkás (Máté 9,37–38). Az egyház nagy része elaludt, mert nem hiszi, hogy Jézus visszajön.

A második eljövetelről szóló tanítás a munkást célozza meg, nem a világot. Krisztus közeli visszatérésének fényében a munkás a következő utasításokat kapja:

Élj feddhetetlen életet – készen várva az ő visszajövetelét!

Vállalj nagy kockázatot – meg fogja érni!

Eltökélten tarts ki – maradj állhatatos!

Számíts a jutalomra – hozza magával, amikor eljön!

Készítsd szívedet a találkozásra – így mindenkor az Úrral leszünk!

Maranatha! Jöjj, Uram Jézus!