2023. Február 15.Ötletek kölcsönzése a becsületesség megsértése nélkül
Gyülekezetünk vezető pásztora nemrég a hét közepén kért fel, hogy prédikáljak a vasárnapi istentiszteleten. Szívesen segítettem, de amikor beleástam magam a hétre kijelölt igerészbe, tehetetlenséget éreztem. Hogyan tudnék megfelelően beszélni ezekről a fontos igékről ennyire kevés felkészülési idő után?
Elővettem néhány népszerű igemagyarázó anyagot, és reménykedtem, hátha találok egy kész vázlatot. Végül is ezek a szerzők teológusok voltak, megbecsült személyek az egyházban. Talán most az egyszer kölcsönkérhetem a kenetüket. Ám a lelkiismeretem nem engedte. Tudtam, hogy le kell lassítanom, el kell végeznem a munkát, és rá kell bíznom a Szellemre a végeredményt.
Olyan korban élünk, amikor hallatlanul könnyű hozzájutni az információkhoz. Elég néhány kattintás, és az igehirdetők máris találnak a neten kommentárokat, szemléltető példákat, ábrákat, sőt teljes prédikációkat. A nehézséget az okozza, hogy nem mindig tudjuk, mi kitől származik – és hogyan használhatjuk etikus módon.
Amikor különböző szolgálatok nyílt forráskódú környezetben tesznek fel tartalmakat a világhálóra, még inkább elmosódhat a határ a mi üzenetünk és az övék között. Nagyon is valóságos a kísértés, hogy fogjuk meg és vegyük el. A világjárványnak köszönhetően még inkább megcsappant az igehirdetők amúgy sem túl bőséges idő- és energiatankja. Ez könnyen hanyag készüléshez vezethet – sőt akár plagizálásba is sodorhat.
Ha pedig szabadon felhasználjuk valaki más munkáját anélkül, hogy neki tulajdonítanánk, azért komoly árat kell fizetnünk. Nemhogy jobb lenne tőle a prédikáció; sőt az üzeneten és a hírvivőn is foltot ejt.
Arisztotelész, a nagy filozófus a meggyőzés három eleméről beszélt: a pátoszról (az érzelmekre hatni), a logoszról (az észre hatni) és az ethoszról. Ez a harmadik alkotórész a beszélő hitelességére utal. Az ethosz a beszélő hírnevéről, szavahihetőségéről és helyzetéről szól, valamint a beszéd tartalmának hihetőségéről.
Ez az ősi alapelv ma is megállja a helyét. A prédikáció alatt a hallgatók elgondolkodnak az üzeneten, és vagy elfogadják, vagy elutasítják. A Szent Szellem az, aki Krisztushoz vonja az embereket, de az igehirdető feladata, hogy hűséges evangéliumi tanúságtevőként szolgáljon. Arra vágyunk, hogy a gyülekezet bűnbánattal, imádattal és engedelmességgel válaszoljon Istennek. Semmiképpen nem akarunk gátakat emelni, amelyek akadályozzák ezt a folyamatot.
Az emberek utálják, ha manipulálják őket. Nem valamiféle dörzsölt beetetést akarnak hallani a gyülekezetben. Egy olyan ember élettapasztalatából, szellemi meglátásából és alapos bibliatanulmányozásából fakadó üzenetre vágynak, aki napról napra Istennel jár.
A hitelességünket kockáztatjuk azzal, ha nem ezekből a dolgokból fakad az üzenetünk. Hogyha pedig elveszítjük a hitelességünket, az emberek nehezen fogják elhinni, amit mondunk. Még az is előfordulhat, hogy meggyőzés helyett manipulációként értelmezik a szavainkat. Az elveszített ethoszt nehéz visszaszerezni.
Ha sokat kölcsönzünk valaki mástól anélkül, hogy megneveznénk, az árt a szavahihetőségünknek. Plagizálásnak nevezik azt, ha átvesszük valaki más szavait vagy gondolatait, és sajátunkként állítjuk be. Ez nagyon gyakran előfordul a gyülekezetekben.
Nemrég erről beszélgettem néhány pásztorral. Az egyik vezető azt mondta: „De hát mi nem vagyunk tudósok. Kit érdekel, ha valaki másnak a gondolatait használom fel? Úgyse fogja senki leellenőrizni a munkámat!”
Erre azt feleltem: „A Tízparancsolatból kettő a lopással és a megtévesztéssel foglalkozik. A plagizálás tulajdonképpen azt jelenti, hogy lopunk, és aztán hazudunk róla.”
Még ha egy szerző elérhetővé teszi is az anyagát, tisztességtelen úgy beállítani, mintha az illető prédikációja a sajátunk lenne. Mit árul el az erkölcsünkről és a szavahihetőségünkről, ha csak legyintünk a becsületre, mintha nem is számítana?
Léteznek nagyon egyszerű megoldások az ethosz kialakításának és a plagizálás elkerülésének etikai kihívásaira. Hadd javasoljak négy módszert, amelyet érdemes észben tartani.
Először is, tervezzünk be elegendő időt az imádságos készülésre és a prédikáció kidolgozására. Hogy mennyi idő szükséges erre, az személyenként változó. Az is változtathat rajta, ha az igehirdető már könnyebben elboldogul a kutatómunka és a felkészülés folyamatával. Ne sajnáljuk az időt a készülésre! Tartsuk szent lehetőségnek arra, hogy találkozunk az Úrral, és meghalljuk a hangját!
Másodszor, olvassunk sokat és sokfélét! Vezessünk folyton bővülő listát idézetekről, történetekről és szemléltető példákról – hivatkozással együtt! Gondoljuk át azt is, hogyan segíthetnek a beszélgetések, a megbeszélések és időbeosztásunk egyéb elemei jobban belelátni az üzenetbe, amelyet Isten a szívünkben forgat!
Harmadszor, ne csináljunk olyat, hogy egy teljes üzenetet átveszünk külső forrásból! Hallgassunk más igehirdetőket! Tanuljunk könyvekből és kommentárokból! De vegyük figyelembe, mennyire fontos megkérdezni az Úrtól, hogy mit kell hallania a mi gyülekezetünknek.
Kísértést érezhetünk arra, hogy egyszerűen lemásoljuk egy sikeres szolgálatot végző, ismert igehirdető prédikációját. Ám attól, hogy elismételjük valaki más üzenetét, vagy egy másik szolgálat anyagainak a nagybani felhasználásához folyamodunk, még nem leszünk olyanok, mint ők. Sőt ez a gyakorlat sok esetben éppen ellenkező eredményt szül. Lustaságot táplál, és fennáll a veszélye, hogy a hallgatók, akik rájönnek, hogy valahol már hallották vagy látták ezt az üzenetet, összehasonlítgatásba kezdenek, és lecsökken a szavahihetőségünk.
Negyedszer, jelöljük a forrásainkat! Igen, tényleg ennyire egyszerű. Ha rátaláltunk egy zseniális kommentárra, és onnan vettük a prédikációnk vázát, mondjuk el! Ha egy kész sorozatból használunk fel egy diát, említsük meg a gyülekezetnek! Nem mondom, hogy állítsunk össze egy teljes bibliográfiát. De ha idézünk valahonnan, vagy egy valakinek a könyvéből vett ötletre építkezünk, tüntessük fel a forrást, illetve nevezzük meg a szerzőt!
A prédikáció előkészítése és átadása komoly erőfeszítést igénylő feladat. Nincs azzal semmi baj, ha felelősségteljesen használjuk az elérhető eszközöket. Manapság annyi anyag áll az igehirdetők rendelkezésére, hogy nem szükséges minden héten feltalálni a spanyolviaszt. Gyülekezetünk hasznára válhat a különféle forrásokból összeszedett információ. Létfontosságú azonban, hogy elhívásunkhoz méltó módon végezzük munkánkat. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy nyíltan és őszintén beszélünk arról, hogy honnan szedtük ötleteinket, és mit foglaltunk bele prédikációinkba.
Ha így teszünk, az nem ássa alá hitelességünket. Épp ellenkezőleg: alázatos és őszinte hozzáállásról tanúskodik. Ezenfelül arra biztatja az embereket, hogy hozzánk hasonlóan legyenek készek Krisztus egész testétől tanulni.
Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint aki nem vall szégyent a munkájával, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (2Timóteus 2,15)
Lesz olyan, amikor egyszerűen nem áll elegendő idő rendelkezésünkre a készüléshez, felülkerekedik rajtunk az irigység, vagy elbizonytalanodunk igehirdetői mivoltunkban. Nem hagyhatjuk azonban, hogy ez szokássá váljon. Időt kell szánnunk a készülésre, bíznunk kell elhívásunkban és abban, aki elhívott bennünket, és el kell ismernünk azokat, akik segítségünkre vannak az igehirdetés feladatában. Így olyan légkört tudunk kialakítani, amely Istent dicsőíti, és amelyben könnyebben elfogadják az üzenetet.
Dr. Joy E. A. Qualls a springfieldi (Missouri, USA) Evangel University szónoklattani és kommunikációs karának egyetemi adjunktusa.