Végidők miatti szorongás, vagy boldog reménység?

Amiért a végidők teológiájának gyógyíthatatlan optimistává kellene bennünket tennie

Visszatér-e Jézus 2023-ban? Ez a kérdés egyesekben reményt, másokban pedig aggodalmat ébreszt.

Miért okoz szorongást Jézus visszatérésének gondolata? 2022-ben a médiában kiemelt figyelmet kaptak az olyan történetek, amelyekben valamilyen módon megjelent az elragadtatás miatti szorongás. A hitüknek hátat fordító egyes evangéliumi hívők – keresztyén családban nevelkedett emberek, akik (gyakran traumatikus élményeik miatt) ma már megkérdőjelezik a hagyományos evangéliumi tanokat – azt mondják, hogy az elragadtatás tanítása szorongást okozott nekik.

Lelkipásztorként fáj a szívem azokért az emberekért, akik egyház közegben traumát szenvednek.

Szükséges-e, hogy a tantételeink szorongást keltsenek? Egyáltalán nem!

Az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet által kiadott Alapigazságok nyilatkozatának 13. cikke a következőket állítja az elragadtatásról: „Az egyház küszöbön álló, boldog reménysége az, hogy a Krisztusban elalvók feltámadnak, és azokkal együtt átváltoznak, akik élnek, és az Úr eljövetelére megmaradnak.”

Az elragadtatás gondolatának nem volna szabad szorongást okoznia; sokkal inkább nyugalommal kellene eltöltenie a szorongó keresztyént. Bármilyen rosszra is fordul a helyzet, tudjuk, hogy áldott reménységünk hamarosan beteljesedik!

Tantételünk négy szövegrészt említ meg az elragadtatással kapcsolatban: 1Thesszalonika 4,16–17; Róma 8,23; Titusz 2,13 és 1Korinthus 15,51–52. Ha alaposan megvizsgáljuk az egyes passzusok tágabb kontextusát, akkor kiderül, hogyan tölthet el bennünket reménnyel az elragadtatás.

Az 1Thesszalonika 4,13–18-ban Pál olyan keresztyénekhez szól, akik a hívőtársak halála miatt aggódtak. Vajon lemaradnak-e Krisztus visszajöveteléről?

Azzal nyugtatta meg a thesszalonikaiakat, hogy a keresztyének számára a halál olyan, mintha elaludnának. „Isten harsonája” az ébresztőóra, amely felébreszti őket, amikor Krisztus visszajön. Először feltámadnak az elhunytak, majd az élők „a levegőben” csatlakoznak hozzájuk, hogy Krisztussal találkozzanak.

„És így mindenkor az Úrral leszünk” – zárja a gondolatait Pál. „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!”

A Róma 8,18–25-ben azt látjuk, hogy a híveknek a „jelen szenvedései” jelentették a problémát. Ezek a szenvedések nem személyes jellegűek, hanem kozmikus jelentőségűek voltak. „…Az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.”

Kevés dolog olyan kétségbeejtő, mint a mélyreható, tartós szenvedés. Vajon véget ér-e valaha? Pál azt írja, hogy szenvedésünk akkor ér véget, amikor Krisztus visszatér, és beteljesíti fiúságunkat, testünk megváltását.

Azonnal hozzá is teszi ezt a döntő fontosságú kijelentést: „Mert üdvösségünk reménységre szól.”

A reménység a Titusz 2,11–14-ben újra megjelenik. A 13. vers adja az Alapigazságok nyilatkozata 13. cikkének címét: „Boldog reménység”.

Ebben a szakaszban az tükröződik, hogy a hívek a bűn miatt aggódnak, amelyet Pál hitetlenségként, világi kívánságként és gonoszságként jellemez.

Krisztus emberré lett, és ez reménysugárként ragyogott rá az emberiségre. „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” – írja Pál. Addig is a hívő ember törekedjen rá, hogy istenfélő életet éljen, „mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését”.

Figyeljük meg Pál szavainak időbeli vonatkozásait. „megjelent Isten üdvözítő kegyelme” – a múltra utal. „Várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” – a jövőre mutat. Keresztyénként nem szorongások közepette, hanem a kegyelem és a reménység által közrefogva élünk. Ez a jelenünk valósága!

Az 1Korinthus 15,50–58-ban a szorongás oka ismét a halál. Saját halandóságunknál talán csak szeretteink halandósága aggaszthat bennünket jobban. A halállal véget ér az életünk – gondoljuk –, pedig ez nem igaz.

„Íme, titkot mondok nektek:” – írja Pál, „nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk.”

Aki Krisztusban hisz, annak a halál nem az élet végét jelenti, mert Jézus örök életet ad.

Ezzel pedig visszatérünk az eredeti kérdésünkhöz: Vajon aggodalomra ad-e okot az elragadtatás? Ha a Biblia tanítására hagyatkozunk, akkor semmiképpen! A szorongás forrása a bűn, a szenvedés és a halál. Krisztus visszajövetele ezzel szemben az ő szentjei számára mindig a reménység forrása.

Nagyon tetszik, amit G. Raymond Carlson, az Assemblies of God korábbi elnöke mondott a Krisztus visszajövetele és a keresztyén bizonyosság közötti kapcsolatról:

A keresztyén reménység középpontjában egy személy, valamint e személy mindenhatósága és végső győzelme áll. Ezért a keresztyén ember a legoptimistább ember a világon! Tisztában van vele, hogy a napjainkban tapasztalható káoszt visszajövetelének előfutáraként mutatta be Jézus. Isten szent céljai beteljesednek, Krisztus győzedelmeskedni fog. Az Urunk eljövetelébe vetett hit tesz bennünket gyógyíthatatlan optimistává.

Ha az elragadtatás a reménység forrása, akkor miért van az, hogy egyesek szoronganak miatta? Hadd zárjam azzal, hogy bemutatom ennek három okát, és mindegyikre egy-egy pásztori gyógymódot ajánlok.

Először is, túl sok a spekuláció. Talán emlékszünk arra a keresztyén hívőre, aki „88 ok, amiért az elragadtatás 1988-ban lesz” címmel könyvet adott ki. Amikor ez nem következett be, 1989-ben, 1993-ban és 1994-ben átdolgozott kiadásokkal állt elő. Mind a négy esetben tévesek voltak a jóslatai.

Ezen nem kellene meglepődnünk, hiszen Jézus azt mondta: „Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.” (Márk 13,32–33)

Ha még maga Krisztus sem tudta, hogy pontosan mikor tér vissza, akkor mi sem tudjuk. Ártunk másoknak (és a saját jó hírnevünknek), amikor azt állítjuk, hogy többet tudunk, mint amennyit tudhatunk.

Másodszor, túl sok a rossz hír. Emlékszünk még az 1972-es „A Thief in the Night” (Tolvaj az éjszakában) c. thrillerre? Ez a film a nagy nyomorúság borzalmait hangsúlyozta, amely azután következik be, hogy Krisztus elragadja az egyházat.

Amikor túlhangsúlyozzuk a nagy nyomorúság szörnyűségeivel járó rossz híreket, az emberek nem hallják meg annak az örömhírért, hogy Krisztus visszajön az övéiért. Igehirdetésünknek és tanításunknak nemcsak az ember állapotának sötét képét kell megfestenie, hanem Isten kegyelmének ragyogó fényét is be kell mutatnia.

Harmadszor, túl sok a törvénykezés. A Szentírás világosan tanítja, hogy kegyelemből, hit által üdvözülünk, nem pedig cselekedetek által (Efezus 2,8–9). A Titusz 2,11–14 arra bátorít minket, hogy a megjelent kegyelem és az eljövendő reménység fényében éljünk istenfélő életet. Az istenfélő élet motivációja tehát a kegyelem és a reménység, nem pedig az ítélettől való félelem.

A reménység az ember egyik legalapvetőbb szükséglete. Mindenkinek szüksége van rá! Ha személyes kapcsolatunk van Krisztussal, akkor az elragadtatás üzenete a ránk találás reményéről szól. Gondoskodjunk hát róla, hogy igehirdetésünkből boldog reménységgel töltekezhessenek fel a hallgatók!