Isten országában a vezetői siker útja eltér a modern társadalom bölcsességének útjától. A személyes siker hajszolása – amikor kizárólag a saját álmaink és törekvéseink lebegnek a szemünk előtt – ellentétes Jézus modelljével. A Szentírás rávilágít a sikerről való gondolkodás másfajta módjára: arra, amely jelenünk horizontján túlra tekint. Bármilyen szolgálati időszakban is vagyunk, Isten azt akarja, hogy ne feledkezzünk meg az utánunk érkező gyülekezeti vezetők következő nemzedékéről.

A Zsidók 11,20 szerint: „Hit által áldotta meg Izsák is a jövőre nézve Jákóbot és Ézsaut.” Az angol nyelvű Message kiadás így fogalmaz: „A hit cselekedetével Izsák a jövőbe nyújtotta ki kezét, amikor megáldotta Jákobot és Ézsaut.” Ábrahám fia, Izsák, az ígéret gyermeke képes volt a jelenen túlra tekinteni fiaival. Isten így nyilatkozik Izsákról: „Szövetségre lépek vele is, örök szövetségre, meg utódaival is.” (1Mózes 17,19, kiemelés tőlem)

Felismerte, hogy Isten áldásának ígérete nem csak róla szólt, Izsák a jövőbe nyújtotta ki kezét, és megáldotta a következő nemzedéket. A zsidókhoz írt levél írója számára Izsák életének ez a legfigyelemreméltóbb aspektusa.

Ma olyan vezetőkre van szükségünk, akiket jobban érdekel a következő nemzedék áldása, mint a személyes siker elérése. Az alábbiakban az olyan vezető három jellemzője következik, aki készen áll rá, hogy megáldja az utódokat.

Perspektíva

Gordon Anderson, a mentorom és a minneapolisi North Central University egyetem korábbi rektora egyszer elmesélte egy barátja történetét, aki katonai ösztöndíjjal végezte el az orvosi egyetemet, és a diploma megszerzése után tiszt lett. Amikor a friss diplomás orvos először lépett be egyenruhás tisztként a katonai támaszpontra, a katonák megálltak, hogy tisztelegjenek neki.

Anderson megjegyezte, hogy valójában az egyenruhának tisztelegtek, nem az egyénnek. Fennáll a veszélye annak – mondta, – hogy a szolgálati beosztás, titulus – ha úgy tetszik, az egyenruha – határozza meg önazonosságunkat.

Dolgozhatunk annyira megfeszítve a szolgálattevői rangunk megszerzése érdekében, hogy szem elől tévesztjük a nagyobb képet. Isten nem munkakörre, szolgálati életútra hívott el bennünket, hanem arra, hogy meghalljuk a hangját, és kövessük őt.

Így szólt Ábrahámhoz:

– Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (1Mózes 12,1)

Hitben engedelmeskedve háta mögött hagyta Ábrahám az általa ismert életet, és követte Istent az ismeretlenbe.

A mi feladatunk, szolgálatunk színtere a gyülekezetünk. Elhívásunk az, hogy oda menjünk, ahová Isten vezet. Nem a gyülekezeté vagyunk. Abban a pillanatban, amikor Isten azt mondja, hogy valami mást csináljunk, tegyük meg!

A munkatársaimat is gyakran emlékeztetem:

– Az elhívásod nem az enyém!

Amikor a csapatomhoz csatlakozik valaki, azt mondom neki, hogy hálás vagyok a segítségéért, de ő Istené, nem az enyém. Az az álmom, hogy mindannyian túlmutassanak a jelenlegi feladatukon. Szeretném őket biztatni, hogy hallják meg Isten hangját, és válaszoljanak rá, bárhová is vezesse őket. Ugyanez vonatkozik a gyülekezeti tagjaimra is.

Keresztelő Jánosnak sikeres szolgálata volt, hatalmas tábor követte. Aztán megjelent Jézus, és a sokaság hirtelen elkezdett fogyatkozni. Azt kezdték követni, akinek a szolgálata épp csak beindulóban volt.

Mit mondott János? „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János 3,30) Megértette, hogy ez nem róla szól.

Később börtönben találta magát – a kivégzés eshetőségével kellett szembe néznie. Mindenféle gondolattal birkózhatott. „Hol rontottam el? Elszalasztottam? Mi lett volna, ha megmarad a tömeg?”

János végül üzenetet küld Jézusnak:

– Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? (Lukács 7,20)

Már tudta a választ erre a kérdésre (János 1,32–34). Talán valójában azt kérdezte: „Megérte-e mindez?”

Jézus így válaszolt:

– Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem. (22–23. vers)

Más szóval, nem a szerepünkről vagy egyenruhánkról van szó. Nem az a lényeg, nagy színpadon prédikálunk-e. Nem is az, ismer-e bárki bennünket.

Az elhívásra adott válaszunkról és Isten hangjának követéséről van szó. Amikor oda megyünk, ahová Isten vezet bennünket, és másokat is erre szabadítunk fel – ez mindig megéri az áldozatot. A vakok látnak majd, az emberek meghallják az örömhírt.

A küldetésünknek túl kell mutatnia a szerepkörünkön.

Kegyelem

A fejlődésre összpontosítsunk, ne a tökéletességre. Vezetőként gyakran lehetetlen mércéhez mérjük magunkat, és olykor ezt a mércét a körülöttünk lévőkre is ráerőltetjük.

A tökéletesség nem egészséges elvárás, hiszen egyikünk sem tudja elérni. Mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelmére, hogy a hiányosságaink okozta űrt kitöltse.

Ahelyett, hogy a tökéletességhez ragaszkodunk, tanuljuk meg értékelni a fejlődést. Pál így ír: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.” (Filippi 3,12)

Krisztus követőiként már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk. Jézus mindannyiunkat más emberré tesz. Remélhetőleg növekszünk, és előre haladunk. Ez az, amit ünnepelni érdemes.

Jézus követésének útja arról szól, hogy kivé válunk, nem pedig arról, hogy mit érünk el. Ha a szolgálatoddal kapcsolatos álmaid tíz év múlva beteljesülnek, vajon ki leszel? Olyan leszel-e, aki másokat annyira keményen hajt, hogy azok sebesülten, frusztráltan és a hivatásukat megkérdőjelezve távoznak? Vagy olyan leszel-e, aki értékeli a fejlődést, örül neki a körülötte lévők életében, és táplálja a folyamatos növekedésüket?

Ahhoz, hogy jól vezessük az embereket, jól kell szeretnünk őket. Az 1Korinthus 13. fejezetében ezt olvassuk: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (4–7. vers)

Gondolkodjunk el vezetőként ezen, különösen azon a páli kijelentésen, miszerint a szeretet mindent elfedez. Az „elfedez” eredeti görög kifejezése fedelet sugall – mint amilyen például házon a tető. Azok, akiket vezetsz, védve érzik-e magukat, vagy félnek, hogy esetleg keresztbe tesznek neked? Biztonságos hely-e a gyülekezeted, ahol az emberek önmaguk lehetnek, hibázhatnak, és növekedhetnek a szeretet, a tisztelet és a kegyelem fedele alatt?

Becsületesség

A becsületesség a szolgálat hosszú távú aspektusáról szól. A becsületesség két formája is létfontosságú: az erkölcsi feddhetetlenség és a szerkezeti épség.

Az erős jellem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy Isten népét hatékonyan pásztorolhassuk, a nevükben a jövőbe tekintsünk. A magánéletünk apró-cseprő dolgai erkölcsi integritásunk szintjét tükrözik. Következetesek vagyunk a jellembeli dolgainkban, még akkor is, amikor nem lát más?

A feddhetetlenség az életünk és szolgálatunk felépítése szempontjából is létfontosságú. Gondoljunk csak a függőhídra!

Azért építünk hidakat, hogy kezelni tudjuk a rajtuk áthaladó forgalmat. Ha a híd ép, akkor ellenáll a nyomásnak.

Tekintsünk a szerkezeti épségre olyan képességként, amelynek birtokában meg tudjuk tartani álmaink forgalmát, nem omlunk össze. Mennyit bír a szerkezetünk? Amikor a szolgálatunk 40 százalékos növekedést tapasztal, szerkezetmódosításra van szükségünk.

Ha a jelenlegi súlyunk 40 százalékát hirtelen a testünk egy adott pontjára helyeznénk, a vázrendszerünk meghajolna a terhelés alatt. Újra el kellene osztanunk a súlyt, vagy fogynunk kellene. Ezt a jelenséget csontváztörvénynek nevezem.

Amikor a gyülekezetünk vagy a szervezetünk növekszik, nem csinálhatjuk a dolgokat úgy, ahogyan eddig csináltuk, különben valami összeomlik.

Vezetőként meg kell határoznunk a szolgálatunk szerkezetét. Emellett át is kell adnunk a feladatokból másoknak, hogy segítsenek cipelni a terhet.

Közel húsz évvel ezelőtt nappali tagozatos egyetemi hallgató voltam, aki teljes munkaidőben tanított. Emellett előadásokat tartottam, és négy fiunk amerikaifoci- és kosárlabdacsapatának edzői teendőit is elláttam. Ennek következtében éjszakánként csak három-négy órát aludtam.

Büszke voltam arra, hogy kevés alvással is képes vagyok működni. Aztán egy nap tónusos-clonusos rohamom volt egy áruház közepén. Amikor a sürgősségi osztályon magamhoz tértem, az első gondolatom az volt, hogy az időbeosztásom megöl.

Abban a pillanatban Isten a szívemhez szólt, és azt mondta: „Senki más nem felelős az időbeosztásodért, csak te magad. Egy nap majd egyedül állsz meg előttem.”

Rájöttem, hogy szerkezeti módosításokat kell eszközölnöm abban, ahogyan a szolgálatomra vonatkozó látást a személyes életemben kezelem.

A következő két hétben számos vizsgálatot elvégeztek rajtam, hogy megállapítsák a roham okát. Az volt a diagnózis, hogy a hosszan tartó alváshiány és a stressz volt a fő tényező.

A neurológus az események sorozatát a folyó partjának fokozatos csökkentéséhez hasonlította, amíg a folyó ki nem önt. Azt mondta, hogy újra kell építenem a folyó partját. Ez többek között azt jelentette, hogy minden éjjel legalább hét órát kell aludnom.

Azért engedte meg Isten testem összeomolását, hogy felismerjem, szerkezeti épségre van szükségem. Ahhoz, hogy azzá váljak, akinek eltervezett, el kellett kezdenem nemet mondani. Hajlandóvá kellett válnom arra, hogy csalódást okozzak az embereknek. Nem tehettem azokat a dolgokat, amelyeket az Úr nekem szánt, amíg meg nem tanultam, hogy a körülöttem lévő vezetőket felhatalmazzam, és ne egyedül cipeljem az összes terhet. Mindezt továbbra is folyamatosan tanulnom kell.

Erkölcsi integritás és szerkezeti épség kell ahhoz, ha azt szeretnénk, hogy szolgálatunk nemzedékeken átívelő, jövőbe mutató legyen.

Ruch-nagyapám az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet lelkésze volt Illinois és Iowa állam kisvárosaiban. Nehéz gyermekkora volt, dühvel a szívében cseperedett, míg tizenéves fiatalként Krisztushoz nem jött.

I. világháborús haditengerészeti veteránként Nagyapa kettős szerepben dolgozott: a haditengerészetnél megszerzett készségeit kamatoztatva szerelő volt, valamint a lelkészi szolgálatot is ellátta. A nagyszüleim négy gyermeket neveltek fel, köztük az apámat is.

Bár a múltjából hozott működési zavarok miatt sok szülői hibát követett el, mégis magasra tette a lécet a következő nemzedék számára. Végül én is mind Nagyapa, mind Apa fejlődésének haszonélvezője voltam. Valójában Nagyapa érintette meg a jövőt apámért, és apám ugyanezt tette értem.

Élete vége felé nagyapám elkísért egy ifjúsági missziós útra Chilébe, ahol Mike és Mona Shields misszionáriussal dolgoztunk együtt. Mike abban a gyülekezetben nőtt fel, amelynek Nagyapa az iowai Comanche-ban lelkipásztora volt.

Az út során Mike mindenféle „Ruch-testvér” történetet mesélt, nagyapám pedig nagyon jól érezte magát. Börtönben is prédikált, és szemtanúja lehetett, hogy több száz ember átadja az életét az Úrnak.

Nagyapa minden este kivette a hallókészülékét, és legalább egy órán át csak feküdt a padlón, és imádkozott. Gyermekeiért, unokáiért és dédunokáiért, valamint az összes fiatalért, akik részt vettek azon az utazáson, mindannyiuk jövőjéért.

Néhány hónappal azután, hogy visszatértünk Chiléből, prosztatarák miatt Nagyapa hospice ellátásra szorult. Egy nap felhívtam, és megkérdeztem tőle:

– Nagyapa, hogy vagy?

– Eljött az én időm – válaszolta. – A stafétabot most már a te kezedben van.

Képzeld magad elé az összes embert az életedben: családtagjaidat, gyülekezeted munkatársait és önkénteseit, valamint a gyülekezeti tagokat. A stafétabot a kezedben van, és lehetőséged van arra, hogy ne csak az ő életükre, hanem az őket követőkére is hatással légy.

Kérd Istent, hogy adja meg neked azt a perspektívát, kegyelmet és becsületességet, hogy belenyúlhass a jövőbe – és megérinthesd az örökkévalóságot!