Ha szeretnénk megőrizni érzelmi egészségünket, akkor még akár fájdalmak árán is vállalnunk kell, hogy szembe nézzünk életünk és szolgálatunk három területével.

Húszévnyi pásztori szolgálat után végül beláttam, hogy csak futólag tettem eleget vezetői kötelességeimnek. Sokan a felületességgel próbáljuk meg elviselni a sokféle kihívással, állandó nyomással és túlterheltséggel jellemezhető helyzetünket. Látszólag sokat merítünk, de csak felszínesen; mélységében nem foglalkozunk a környezetünkkel. Olyan ez, mint amikor gyorsan végigfutunk egy könyvet: azt a látszatot kelti, hogy mindent elolvastunk, de valójában ez messze áll az igazságtól.

Honnan tudhatjuk, hogy felületesek vagyunk? Onnan, ha

• Isten jelenlétének tudata nélkül tartjuk egyik alkalmat a másik után.
• úgy mondunk igent új kötelességekre, hogy a már meglévő feladatainkat nem végezzük lelkiismeretesen.
• rádöbbenünk, hogy még arra sincs időnk, hogy a saját magunk által hirdetett igazságok átformálják keresztyén életünket.
• a konfrontáció miatt kerüljük az igazságot és a nehéz döntéseket.
• a pásztori telefonbeszélgetést vagy látogatást nehezteléssel végezzük.
• még családunk körében is a félbe hagyott gyülekezeti munka jár az eszünkben.
• túl elfoglaltak vagyunk saját szívünk állapotának felméréséhez, Jézus Krisztussal való kapcsolatunk ápolásához.
• már nem fektetünk be saját magunk és házasságunk növekedésébe.
• sikereinket mások véleménye, nem pedig az Isten és közöttünk kialakított, belső értékrendünk alapján mérjük.

A felületesség gyakran olyan negatív védekező mechanizmus, amely meggátolja a szellemi–lelki növekedésünket. Így akarjuk a szolgálatunkban elkerülni azokat a dolgokat, amelyek aggódásra késztetnek, fájdalmat okoznak. Egy ideig működhet a dolog, de végül learatjuk a hozzáállásunk gyümölcsét. Az én esetemben a következőképpen szembesültem ezzel.

A szerepem éves felülvizsgálatakor gyülekezetünk vezető testülete éveken át megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam vezető pásztori pozíciómban.

„Szeretek igét hirdetni, tanítani, látást megosztani, tanítványokat képezni,” – mondtam, „de Isten nem adott nekem az adminisztráció és a szervezetvezetés ajándékából. Az adminisztratív feladatok frusztrálnak.”

Éveken át próbáltuk a vezető testülettel együtt megoldani az adminisztratív vezetés kérdését. Mindig falba ütköztünk. Úgy tűnt, hogy hosszú távon semmi sem működik. A probléma a gyülekezet alapítása után húsz évvel ugyanúgy fennállt, mint az első évben. Nem a méret jelentette a problémát. A probléma bennem volt.

Továbbra is kerültem a nehéz döntéseket, nem kezeltem jól az önkéntes kulcsembereket, nem szántam időt az értekezletek megtervezésére, nem kísértem figyelemmel egy-egy projekt kimenetelét.

Tisztában voltam vele, hogy mit kellene tenni, de azt akartam, hogy valaki más végezze el. „Ez mind adminisztráció!” – nyugtatgattam magamat. „Valaki másnak a feladata. Nem az enyém.”

Visszatekintve két tényezőt látok, amely akadályozott.

Nem bíztam magamban. A szolgálatomban adminisztrációs kudarcok sora kísért végig, így már vegyes érzelmekkel tekintettem egy újabb próbálkozásra. Ezenfelül több pásztor – sőt, még a feleségem is – így nyilatkozott: – Benned nincsenek meg ezek az ajándékok. Inkább az erősségeidre összpontosíts, és keress másokat, akik a gyengeségeidben helyettesíteni tudnak. Az idődet az igetanulmányozással és imádkozással töltsd. A gyülekezet működtetését bízd másra!” Ez megerősítette azt a mentális gátlást, amely miatt nem tudtam helytállni.

Gyáva voltam. Minden egyes alkalommal, amikor láttam, hogy mit kellene tenni, megijedtem a részletektől. Változtatnunk kellett a vezetésben. Néhány kulcsembert nem jól pozícionáltunk. Mások nem végezték jól a dolgukat. És mindez már egyre jobban kihatott az egész gyülekezetre.

Hoztam azelőtt nehéz döntéseket, de mostanra felületes lettem, próbáltam felülkerekedni a csatározásban, megnyugtató magasságba a visszahúzó adminisztratív problémáktól. Az igazat megvallva, féltem, hogy félreértenek, barátokat veszítek el, és lesznek, akik elmennek a gyülekezetből, megakasztva ezzel a lendületünket.

Panaszkodtam. Mérges lettem. Bűnbakokat kerestem. Duzzogtam. És nem tettem semmit.

Személyes kiteljesedés – végre

Több esemény együttes hatására végre ki tudtam törni ebből az állapotból.

Először a frusztráció temetett maga alá. A gyülekezeti vezetőség belső folyamatai nem tükrözték a szószékről hirdetett üzenetemet. Nem érvelhettem tovább olyan életmód mellett, amelyet nem éltünk meg.

A feleségem, Geri is ezidőtájt fejtette ki a véleményét:

– Pete, szerintem az igazi kérdés a bátorság. A te bátorságod. Nem hibáztatni akarlak. Nehéz kivitelezni azokat a változásokat, amelyekre szükség van. De annyit tudok, hogy te megtehetnéd, de mégsem teszed. Nem gondoskodsz arról, hogy az érzelmileg kiegyensúlyozott szellemi élet alapértékei – amelyekben egyébként teljes szívünkből hiszünk – olyan mértékben megjelenjenek a gyülekezeti munkatársak életében, amilyen mértékben erre szükség lenne. Mérges vagy, neheztelsz. Nagyszerű gyülekezetünk van, de…

Itt megállt egy lélegzetvételre, majd bevetette a nehéztüzérséget.

– Mindez rólad szól. Lehet, hogy nincs meg benned az, ami a végrehajtáshoz kellene. Lehet, hogy lejárt az időd, és valaki másnak kellene átvennie a vezetői szerepet.

Lerántotta rólam a leplet. Fájdalmat okoztak a szavai, de tudtam, hogy igaza van. A következő napot Isten jelenlétében töltöttem egyedül, csak a naplóm volt velem.

Igen, azt szerettem volna, ha valaki más közbelép és rendet tesz, átvezeti a gyülekezetet az előttünk álló fájdalmas változásokon. De mégsem volt ez az egész egyértelmű. Beláttam, hogy a legnagyobb gát, amely megakadályozza, hogy a New Life Fellowship Church gyülekezet olyanná váljon, amilyennek Isten szánta, én magam vagyok. Nem valaki más, nem valami más.

Az ezután következő egy évben rájöttem, hogy a szervezet ügyvezetői feladataihoz szükséges készségeket viszonylag könnyen meg lehet tanulni. A valódi nehézséget az idő felszabadítása, az Úr jelenlétében való előrelátó gondolkodás, a nehéz beszélgetésekhez szükséges bátorság összeszedése, és az események befejezésig történő végigkísérése. Ezzel abba a kezemet „összepiszkító”, fájdalmas igazságba léptem bele, amely mind a gyülekezetünket, mind engem személy szerint szabaddá tud tenni.

Egészséges érzelmek a gyülekezetben

Mivel vezetői mivoltomban a felületesség felszámolása lett az egyik legnagyobb kihívás számomra, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mennyire jellemző rám a felületesség az élet egyéb területein.

Az ember felületes lehet a karácsonyi vásárláskor vagy az autómosáskor. Felületes lehet a társadalmi életben, az e-mailes levelezésben, az olvasandó könyvek listájának összeállításában. De ne legyen felületes a legfontosabb dolgokban.

Rájöttem, hogy az életem három fő területén kísért a felszínesség. Mindegyiknek mély, messzemenő vonatkozásai voltak saját magam és az általam szolgált emberek életében. Ez a három terület nem függ attól, hogy 30, 50, 100 vagy 1000 fő jár-e a gyülekezetedbe. Önmagunk vezetése a legnagyobb kihívás.

Kapcsolatod Istennel

Ha mély életközösséget akarok kialakítani Jézussal, akkor ehhez sok és minőségi idő szükséges. Az Isten jelenlétében töltött napok, a Szentírásról való elmélkedéssel és olvasással töltött órák elengedhetetlenek. Amikor Máriához hasonlóan mi is Jézus lábainál időznénk (Lukács 10:38–42), a figyelmünket elterelő tényezők egész hada vesz bennünket körül.

Az egyháztörténelemben a hét halálos bűn közül az egyik a jóra való restség („acedia” – érdektelenség), amely nem csak lustaságot jelent, hanem azt is, ha helytelen dolgokkal foglaljuk el magunkat. Azért ügyködünk – szól a lelki érvelés –, mert nem tudjuk elviselni az istenes áhítat és magány megkövetelte teendők terhét. Az aktív életmódot nem – még az Isten ügyeiben foglalatos életmódot sem – tolerálták, ha az nem az Istennel közösséget ápoló belső életből táplálkozott.

A sivatagi atyák ismét és ismét óva intettek attól, hogy az ember Istenért folytatott tevékenységekkel foglalja el magát, mielőtt betelne az idő. Időszerű figyelmeztetés ez számunkra is.

Így tehát az Istennel való kapcsolatom felületességének felszámolása érdekében szerzetesi fegyelmet kezdtem kiépíteni az életemben. Például, hogy jól osszam be az időmet, bevezettem mindennapi irodai időt. Három-négy kisebb egységben kezdtem megtervezni a napjaimat, hogy megállhassak, elcsendesedhessem és Igét olvashassak. Következetesen csendes napokat tartottam, mert ezek a pásztori hivatásom elengedhetetlen részét képezték.

Csak magunkat áltatjuk, ha azt hisszük, hogy olyan szellemi úton vezethetünk másokat, amelyen mi magunk nem jártunk még. Nincs az a program, amely helyrehozhatná a szolgálatunkat átható felszínesség és saját egyéni akarat következményeit, ha felületesek vagyunk az Istennel való kapcsolatban. Gondoljunk csak bele, mi történt volna, ha az apostolok engedték volna, hogy figyelmük elterelődjön az Isten Igéjéről és az imádkozásról a Cselekedetek könyve 6. fejezetében feljegyzett történetben.

Kapcsolatod saját magaddal

A legtöbben túlvállaljuk magunkat, saját dolgaink lekötnek bennünket. Nagyon szűkében vagyunk az időnek; kimerít bennünket a körülöttünk felmerülő szükségek végeláthatatlan sora. Kinek marad ideje arra, hogy Jézus, a házastársa, a gyermekei jelenlétét vagy az életet magát élvezze?

Azt feltételezzük, hogy majd később bepótoljuk a kevesebb alvást. Azt gondoljuk, hogy a lelkünk feltöltéséhez és a pihenéshez szükséges időt és teret majd később megtaláljuk. Nem sok pásztornak van ideje a szórakoztató kikapcsolódásra, hobbira. Egyszerűen mindig túl sok az Istenért elvégzendő munkánk.

Jézus jó példa arra, hogyan kell egészségesen gondot viselni önmagunkról. Az egész emberiség terhének súlyával a vállán megpihen, és élvezi azokat a dolgokat, amelyet másoktól kap a kereszthalála előtt (János 12:1–8).

Clairvaux-i Bernát – akárcsak Ágoston őelőtte – rájött, hogy mások iránti szeretetünk nem teljesedhet ki, ha nem teremtünk hozzá megfelelő alapot saját magunk szeretésével. Ha nem tudunk magunkra gondot viselni, akkor nem tudunk másokat sem szeretni. Csak Isten szeretetének fényében szerethetjük önmagunkat megfelelő módon. Bernát érvelése szerint Isten szeretetének legmagasabb rendű formája az, ha Istenért önmagunkat szeretjük. A könyörtelen kötelezettségek kiölhetik belőlük az Úr örömét, ami elvileg az erősségünk lenne.

Felszabadulásunk egyik kulcsa az, ha ismét felfedezzük magunknak a szombatnap megtartásában rejlő növekedési lehetőséget, még ha ezzel radikálisan korunk társadalmi elvárásai ellenében is haladunk. Én személy szerint elfogadom Isten hívását, hogy hetente 24 órára megálljak, megpihenjek, gyönyörködjek és elmélkedjek. Számomra ez azt jelenti, hogy péntek este 19 órától szombat este 19 óráig leállok – még akkor is, ha nem fejeztem be az igehirdetésre való felkészülést. Felfüggesztek minden „muszáj” és „jó lenne, ha” kezdetű gondolatot. Kerülöm a számítógépet, e-maileket, a gyülekezeti munkát. A szombatot másfajta munkára szánom – például takarításra, autószerelésre, mosásra, a csekkek befizetésére.

A szombatnap arra figyelmeztet bennünket, hogy a „semmittevést” beépítsük a heti menetrendünkbe. Úgy tesszük ezt a semmit, hogy az közben mérhető. A világi normák szerint ez nem hatékony, nem termelékeny, és ezért haszontalan. És mégis ez az egyik legalapvetőbb dolog, amit Isten saját egészségünk érdekében a lelkünkre kötött.

Kapcsolatod a házasságodban

Csak kevesen merik bevallani, hogy sok pásztor házassága romokban hever. Ha őszinték lennénk, akkor ez a leggyorsabban növekvő gyülekezeteink közül néhányat megtorpanthatna – legalábbis rövidtávon.

Még a legjobb vezetői és felekezeti konferenciák, szemináriumok, teológiák és egyéb iskolák sem készítenek fel bennünket arra, hogy házasságunk időtálló, a menny felé mutató legyen. Nem veszünk tudomást a szolgálattal együtt járó egyedi nyomásokról, és tévesen azt feltételezzük, hogy a nagyszerű házasság csak úgy magától bekövetkezik, ha Istent szolgáljuk.

Megfeledkezünk arról a bibliai alapelvről, hogy amilyen a szolgálattevő házassága, olyan a gyülekezete is. Nem lehetünk jó gyülekezeti vezetők, ha otthon felületesek vagyunk (1 Timóteus 3:5).

Ha házas vagy, akkor elsődleges elhívásod a feleséged és gyermekeid felé szól. Ez a szövetség elsőbbséget élvez a gyülekezeted és az oda járók előtt.

Pál apostol a férj és feleség egy testté válását Krisztus és az egyház eggyé válásának előképeként mutatja be (Efézus 5:31–32). Isten tehát arra szánta a házasságot és a szexuális életet, hogy az a Krisztussal való eggyé válást hirdesse, tükrözze. Házasságunkban az Isten szeretete befogadásának és továbbadásának kell kirajzolódnia.

Kinek van ugyan ideje az efféle tanulásra és növekedésre?

Vannak olyan pásztorok, akik erre azt mondanák, hogy „Peter, akkor ez azt jelenti, hogy fenekestől fordítsam fel a szolgálatomat?” Igen.

Feleségemmel, Gerivel úgy döntöttünk 19 évvel ezelőtt, hogy Krisztus után a házasságunk táplálása lesz életünk legfontosabb része. A határidőnaplónk is elkezdte ezt a hozzáállást tükrözni. Olyan zavartalan, kizárólag egymással töltendő napi és heti időket különítettünk el, amikor teljes figyelmünkkel a másik felé fordulhatunk. Közeli szálláshelyeket kerestünk, ahová rendszeresen félrevonulhattunk.

Természetesen máig ott van a kísértés, hogy felületes legyek a házasságban. De ahogyan a házasság – hivatás, Istentől kapott elhívás és küldetés – teológiája egyre mélyült bennünk az idő múlásával, úgy gyengült a felületesség kísértése.

Kapcsolat a vezetői szolgálattal

Felületességem részben arra volt visszavezethető, hogy elválasztottam a szentet a világitól: a pásztori szolgálat ügyvezetői, tervezői oldalát kevésbé tartottam fontosnak, szentnek, mint az imádkozást és a bibliatanulmányozást.

Éveken át inkább azt tettem, ami könnyű, nem ami szükséges. Nem szeretem a konfliktust és a feszültséget. Ki szereti?

Amikor végre felhagytam a felszínességgel, elkezdett kibontakozni előttem, hogy mennyire a külső jóváhagyások motiválták az életemet. Azt akartam hallani, hogy rendben vagyok. Azzal szembesültem, hogy egy-egy nehéz beszélgetés után az emberek nem közeledtek hozzám, hanem inkább tisztes távolságot tartottak.

Néha elkerültem azt a találkozót, amelyről előre sejthető volt, hogy nehéz lesz. Elnagyoltam az igazságot, amikor kényelmetlen volt. Inkább nem akartam nehéz kérdéseket feltenni, nem akartam szóvá tenni még az egyértelműen helytelen dolgokat sem.

Könnyebb tervezés nélkül berohanni az értekezletre. Nehéz időt szánni a célok és teendők tisztázására.

Könnyebb az események után futni, mint előre gondolkodni és imádkozni. Még magamnak sem merem bevallani, hogy milyen sok döntésemet érzésekre és impulzusokra alapoztam. Ilyen háttérrel nehéz kiváló vezetőnek lenni.

Könnyen mondok valamit, és teszek valami egészen mást. Sokkal nehezebb folyamatosan összeszednem magam, és végig figyelemmel kísérni azokat a dolgokat, amelyek mellett elköteleztem magamat.

Könnyen átsiklok a következetlenségek fölött. Sokkal nehezebben azokat a fájó adatokat elemzem, amelyek szerint nem megy minden jól.

Könnyen ringatom magamat hamis békességben, amikor mindig az emberek kedvében járok. Sokkal nehezebben mondom ki az igazságot, ha emiatt esetleg megharagudnak.

Könnyen fogjuk rá saját pörgésünkre és túlzásainkra, hogy ez látás. Sokkal nehezebb összeegyeztetni a hitet és a könyörtelen tényeket.

Nem szabad megfeledkeznünk a célunkról: formálódjanak át az emberek Krisztus képére. Szeretjük őket, de ez nem azt jelenti, hogy mindig csak örömet okozunk nekik. Jézus példája azt szemlélteti, hogy sokszor fájdalmat okozunk másoknak, de ez az éretté válás része.

És emlékezzünk csak: ha vezetőként felhagyunk a felületességgel, akkor ez bennünket és az általunk vezetetteket is felszabadítja – még ha először fájdalmat is okoz.