2016. Február 15.Sokféle gátja van az evangelizálásnak a XXI. században. Sok hívőnek nincs már motivációja arra, hogy megossza a hitét másokkal. Még a gyülekezeteket és a pásztorokat is eltántoríthatja az a sok kihívás, amivel szembe kell nézniük akár a közösségükön, akár a társadalmukon belül. Ez a fókuszváltás elvonta a figyelmünket arról a felelősségünkről, hogy meg kell mentenünk az elveszetteket a pokolban töltött örökkévalóságtól.
De ez többről szól, mint a fókusz vagy az energia hiányáról. Úgy hiszem, hogy az egyik akadálya az evagnélizálásnak az, amit úgy tudok megfogalmazni, mint „tökéletlen értelem” vagy „hiányos kijelentés” az emberiség örök létére vonatkozóan.
Az Ige sok helyen beszél erről a részleges vagy „hiányos kijelentésről” az örök életre vonatkozóan, mind a megtértek szemszögéből, mind azokéból, akik elutasították Krisztus ajándékát.
1Korinthus 13:12: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.”
1János 3:2: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk látni, amilyen valójában.”
Zsidók 9:27–28: „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.”
Ha megértjük, hogy milyen lesz az örök élet keresztyénként, és milyen lenne akkor, ha nem lennénk azok, akkor az motivál minket arra, hogy eredményesen és kitartóan evangélizáljunk.
Miért hangsúlyozták folyton a 18. és 19. századi prédikátorok a Pokol és az Istentől való elszakadás gondolatát az igehirdetéseikben? A Krisztus nélküli örökkévalóság gondolata megjelenik a legtöbb megmaradt feljegyzésben ebből a korból. A hitatyáinkat megragadta az a kijelentés, miszerint az élet maga Krisztus, de nélküle élni, vagy ami még rosszabb, meghalni nélküle örök, visszavonhatatlan elszakadást, fájdalmat és szenvedést von maga után.
A tanításainkat, prédikációinkat és evangélizálásunkat az emberiség örök létére kéne összpontosítanunk. Jonathan Edwards prédikációja a „láng felett lógó pókról”, Spurgeon tanítása a „pokol tüzeiről”, és Wesley folyamatos utalása az „emberiség állapotára” is arról szól, hogy mi történik akkor, ha valaki nem fogadja el a Megváltót. Ezeket az embereket nem a társadalmi igazságtalanságok, a gyülekezet növekedése, vagy az a gondolat motiválta, miszerint az alkalmak látogatottsága határozza meg a szolgálatuk sikerességét. Őket az motiválta és kényszerítette erre, hogy tudták, mi történik az örökkévalóságban a meg nem tért emberekkel. Figyeljünk csak egy másik, múltbéli prédikátor szavaira, akit maga a Mindenható tanított az emberiség örök létére és a mi felelősségünkre vonatkozóan:
Ezékiel 3:16–19: „Hét nap múlva ez történt: Így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő mégsem tér meg a bűnéből és bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet.”
Manapság gyakran a meggyőzés és a békéltetés céljával prédikálunk, hogy az embereket pszichológiailag megerősítsük. Ezek önmagukban nem helytelen dolgok, és szükség is van rájuk a megfelelő időben, és a megfelelő mennyiségben. Azonban ha mi elhanyagoljuk a tanítást arról, hogy mi történik az ember lelkével/szellemével a földi élet után, és nem beszélünk a gonoszság és a megváltástól való elfordulás következményeiről, akkor elhanyagoljuk kegyelem talán legnagyobb cselekedetét, és a célt, amit Krisztus a gyülekezetnek és a hívőknek adott.
Legalább százszor hallottam a következőket egy személyes mentoromtól: Isten jó Isten, szeret téged, és meg akar áldani sikerrel, gazdagsággal, egészséggel és teljességgel. A siker mibenlétét úgy magyarázta, hogy sikerre vagyunk teremtve, hogy ajtókat nyissunk meg, utat készítsünk a pusztában, hogy ne csak programszerűen tegyünk „tanúságot” Krisztusról, hanem Krisztus tanúivá VÁLJUNK. A legnagyobb áldás, amit másoknak adhatunk az, ha kulturálisan érzékeny, de érthető és Igére alapozott módon osztjuk meg velük Krisztust. Ha hozzá vezetjük azokat, akik az Atyától való örök elszakadás felé haladó úton vannak. „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Cselekedetek 1:8) Minden, amit Krisztus a megváltáskor és utána nekünk adott, azért van, hogy az örökkévalóságról szóló üzenetének a tanúi legyünk.
Gyakran a félelem szelleme az oka annak, hogy nem prédikálunk a Pokolról és az emberiség örök létéről. Kényelmetlenül érezzük magunkat, mert attól félünk, hogy az emberek elutasítóak lesznek, és nem járnak majd gyülekezetbe. Vagy azért hanyagoljuk ezt a küldetésünket, mert nem tanulmányoztuk elég mélyen az Igét ahhoz, hogy a tökéletes megértés „meggyőzzön és kényszerítsen” bennünket. Ha Krisztusban halunk meg, akkor Vele és Isten gyermekeivel együtt fogunk élni az örökkévalóságbanHa Krisztus nélkül halunk meg, akkor nincs második esély a megtérésre, nincs lehetőség az engesztelésre, ezért örökre elszakadunk az Atyától. Ezt az Ige mondja, tehát nem lehet ezzel vitatkozni.
Lassan megadjuk magunkat a korszellemnek, ami az 1 Mózesből ered, amikor Nimród lázadásból megépítette Bábel tornyát (Zikkurat). Nimród ezt mondta: „MI tegyük meg ezt, MI jussunk fel az égig, MI váltsuk meg önmagunkat. A saját gondolataink és útjaink egyenlőek a Teremtőjével.” Az őseink ezen gondolkodásmódja ma is elterjedt a világban. A babiloni vallásos gondolkodásmód mindenhová bekúszott a világban, és a Gyülekezet sem mentes ez alól. Sőt, úgy tűnik, hogy a gyülekezet különösen fogékony erre a gondolkodásmódra.
Az ige egyértelműen kimondja, hogy NINCS a megváltásnak több útja. „…És nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Cselekedetek 4:12) „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus.” (1Timóteus 2:5)
Én személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy kinyilatkoztatásra van szükségünk, és ezt nekünk, vezetőknek kell kérni az ÚRTÓL. Ez pedig a következő: az a rideg valóság, hogy az ember, Krisztus megváltása nélkül, örök kárhozatra van ítélve. Ha át tudnám érezni az elszakadást, és a lélek folyamatos gyötrelmét az ítélet fehér trónja előtt, megérezni a valódi pokol lángjait, hallani a szívszaggató segélykérő sikolyait az elveszetteknek, hogy valaki menjen, fizesse meg az árat, tanulja meg a nyelvüket, ismerje meg a kultúrájukat, vállaljon velük közösséget, amíg el nem éri, hogy szavainak tekintélye legyen előttük, akkor az evangélizáció sokkal inkább része lenne az életemnek. Az Ezékiel 18:20-at („Annak kell meghalnia, aki vétkezett”) nem fegyverként kéne használni az elveszettek ellen, hanem ez kéne, hogy motiváljon bennünket abban, hogy megnyerjük őket. Ez kéne, hogy az alapja legyen a vezetésről való gondolkodásmódunknak és tanításainknak.
Hadd égjen bele a szívünkbe ez a sürgetés, Isten elhívásával egyetemben. Arra lettünk kiválasztva, azt a parancsot kaptuk, és arra szomjazunk, hogy elérjük az embereket, és behívjuk őket a Gyülekezetbe. Menjetek el a főutakra és az ösvényekre, és kényszerítsétek őket, hogy jöjjenek be. Mert az én asztalom lakomára van terítve, de akik kimaradnak, arra sírás és fogcsikorgatás vár. (A szerző átirata a Lukács 14-re)
Néhány évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy egy helyi gyülekezet vezető pásztora lettem. Ekkor jöttem rá, hogy az „evangélizálás” vagy „mások Krisztusnak való megnyerése” az alábbi tevékenységekben merül ki:
- Meghívunk embereket az alkalmainkra.
- Bekopogunk a szomszédokhoz, megkérdezzük őket, hogy meg vannak-e térve, és ha nem, akkor elmondjuk nekik, hogy térjenek meg.
- Keresztyén traktátusokat vagy igei idézeteket helyezünk el nyilvános helyeken, hátha valaki elolvassa őket.
- Imádkozunk másokért, hogy eljöjjenek a gyülekezetbe vagy megtérjenek.
Habár a fent felsoroltak részei az evangélizációnak, legtöbbször eredménytelenek, mert ezek a módszerek általában abból fakadnak, hogy valaki „jó keresztyén” akar lenni, nem pedig egy életen át tartó, megtervezett és rendszeres munka eredménye azért, hogy az embereket „Krisztushoz vezessék”, mert értik, miért van erre szükség.
Ezért gyakran és szenvedélyesen prédikáltam az evangélizációról és annak fontosságáról. Azonban egészen addig nem láttuk ennek az eredményét, amíg el nem kezdtem egy 27 hetes tanítássorozatot az evangélizációról vasárnap esténként. Ahelyett, hogy csak a szükségről beszéltem a gyülekezetnek, ezáltal hamis bűntudatot keltve bennük, amiért nem evangélizálnak, egyszerűen elkezdtük egymáson gyakorolni az elveket a közösségen belül. Négy alapvető szempont mentén haladtunk:
- KERESD MEG A SZÜKSÉGET, TÖLTSD BE A SZÜKSÉGET. A körülöttünk élő embereknek szüksége van Kriszusra, de más szükségleteik is vannak. Ha szolgálunk feléjük, segítjük őket, akkor az bemutatja nekik Krisztus szolgai természetét, és kiváló lehetőséget is teremt arra, hogy meghallgassuk őket.
- ALAKÍTS KI BARÁTSÁGOKAT. Ne félj az evangélizálástól. Egyszerűen csak alakíts ki valódi és tartós barátságokat a körülötted élőkkel. Megtanítottam a gyülekezetem számára, hogy az evangélizáció legtöbbször a személyes kapcsolatokból fakad, nem pedig szellemi buzgalomból. Arra ösztönöztük őket, hogy alakítsanak ki barátságokat a szomszédjaikkal azáltal, hogy meghívják őket vacsorázni vagy egy közös programra, segítenek nekik a ház körüli munkákban, vagy olyan apró ajándékokkal kedveskednek nekik, mint egy frissen sütött sütemény, vagy egy csokor virág.
- OSZD MEG A SAJÁT TÖRTÉNETEDET. Sosem hangsúlyozzuk eléggé, hogy mennyire fontos a saját megtérésed története. Ezért elkezdtük megosztani a történeteinket egymással a gyülekezetben: a vezetőkkel, a fiatalokkal, a házastársainkkal, és azokkal, akiket nem ismerünk annyira jól. Ennek eredményeképp nőtt az önbizalmunk, ahogy a sok nevetés és közös élmény egy nyugodt közeget eredményezett.
Egyszeriben lett egy olyan gyülekezetem, amelyik nem csak azt tudta, hogy evangélizálnia KÉNE, hanem azt is, HOGYAN evangélizáljon a körülötte élők felé. Nagyon felszabadító volt látni őket, ahogy nyitnak a szomszédjaik és munkatársaik felé, mert a motivációjukat össze tudták kötni egy valós és véghezvihető cselekedettel. Mindannyian képesek vagyunk valós barátságokat kialakítani és gyakorolni. Ezáltal természetes módon fog megtörténni a Szellem vonzása és Krisztus bemutatása, látszólag minden emberi erőlködés nélkül.
Vannak az evangélizációnak gátjai, de mindegyiket át lehet törni helyes értelmezéssel, megfelelő teológiával, és azáltal, ha azt hangsúlyozzuk, amit meg TUDUNK tenni, és nem azt, ami kellemetlen a számunkra. Isten segítsen bennünket abban, hogy elérjük a körülöttünk élőket – ez az, ami valóban fontos.
Jeffrey W. Dove a Bible Alliance és Life Publishers International (Assemblies of God; Springfield, Missouri, USA) igazgatója. Pásztorként és misszionáriusként szolgált. 14 éven át hat délkelet-ázsiai ország missziós tevékenységét irányította Bangkokból (Thaiföld)