A kommunikáció messze legnagyobb problémája az” – írja George Bernard Shaw drámaíró, „hogy azt hisszük, megtörtént…” Sajnos ez igaz az igehirdetésre is. Kutatásai alapján Barna azt állapította meg, hogy a prédikáció után két órával az átlagos gyülekezeti tag a prédikáció témájára sem emlékszik már.¹

Ha ez tényleg így van, akkor a Shaw által említett önámítás a keresztyén előadókra is nagyon jellemző. Egy másik felmérés arra volt kíváncsi, hogy mi a véleménye a gyülekezeti tagoknak az igehirdetésről. A felmérésben részt vevők elmondása szerint csak ritkán ér el igazi életváltozást.² A két megállapítás összefügg egymással: ha valaki nem emlékszik a prédikációra, akkor nem is tudja azt megvalósítani.

Részben az igehirdetés erőtlenségének köszönhető, hogy a tanítvánnyá válás legnépszerűbb közegévé egyre inkább a kiscsoport és a szellemi diszciplinák gyakorlása válik. Pál ugyanakkor határozottan az igehirdetés szerepének jelentőségét hangsúlyozza a tanítványneveléssel kapcsolatban. Erre figyelmezteti hitbeli fiát, Timóteust: „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Timóteus 4:2). Természetesen a tanítványnevelés összes többi eszközét is értékesnek tartjuk, de meg kell találnunk a hatékony prédikáláshoz vezető utat, ha az Istentől kapott elhívásunknak engedelmeskedni szeretnénk.

A történelem során az igehirdetés hatalmas szerepet játszott a tanítványok megerősödésében. Ha hatékonyan végezzük, segít az elménk „megújulásában” (Róma 12:2), és így mind a perspektívánk, mind a fontossági sorrendünk, mind pedig a gyakorlatunk jó irányba változhat. Úgy is mondhatjuk, hogy az igehirdetés életváltozást idéz elő. De akkor mi történt az igehirdetéssel? A gyülekezeti tagok sokszor még az üzenetre sem emlékeznek, nemhogy még alkalmazni is tudnák.

Bemutatok hat olyan kulcsfontosságú tényezőt, amely segítségünkre lehet az életformálásban, hogy hívő emberből valódi tanítvánnyá válhassunk. Az első négy tényezőt viszonylag egyszerűen gyakorlatba ültetheti az igehirdető, míg a másik kettő esetében általában több idő kell a szükséges ismeretek és képességek megerősödéséig.

A különféle témák összehangolásával segítsük a tanulást

Sok igei biztatást hall az a keresztyén hívő, aki hetente több összejövetelen is részt vesz. A vasárnapi igehirdetés három-négy megszívlelendő pontot is tartalmazhat. A bibliaórán további témák jöhetnek elő. Ha vasárnap még egy istentiszteleten, hét közben pedig hétközi alkalmon, házi kiscsoportban vagy egyéb közösségben is részt vesz, akkor további témákban merülhet el. Egy átlagos hónapban akkor összesen hány gondolatot is hall? Akár több tucatnyit.

Az átlagos hívő ember ezek közül a gondolatok közül mennyit ültet át a gyakorlatba? Az a szomorú valóság, hogy a legtöbb esetben egyetlen egyet sem. Sokféle témával és gondolattal bombázzuk őket, ezért a legtöbbre nem is emlékeznek a gyülekezetünk tagjai; a megvalósításban pedig még rosszabb a helyzet. Ha a gyülekezet pásztora felmérést végezne a tagok között, hogy milyen főbb gondolatokra emlékeznek és ezek közül melyeket kezdték már el megvalósítani az előző havi igehirdetésekkel kapcsolatban, akkor arra kellene rádöbbennie, hogy ismereti szinten is nagyon kevés a maradandó, a gyakorlatba pedig még kevesebb került át.

Van olyan gyülekezet, ahol már kitapasztalták, hogyan hozzák összhangba a hét során elhangzó különféle üzeneteket. A kisebb összejöveteleken a vezető tovább boncolgatja a témát, a résztvevők megvitatják az elhangzottakat, kiemelik a személyes vonatkozásokat és a kölcsönös elszámoltathatóság terén is gyakorolják magukat. Ezzel a gyülekezet tagjai hetente egy főbb témára összpontosíthatnak. Még több ideje és figyelme jut a hívő keresztyénnek az elmélyítésre és megvalósításra, ha a közösségben egy-egy témát több héten át is tanulmányoznak. Nem minden terület igényel ilyen kiemelt figyelmet; a változatosság kedvéért jó, ha időnként önálló üzeneteket is beiktatunk.

Olyan gyülekezet is akad, amelyben a téma feldolgozását szükség szerint akár a különféle korcsoportokban is összehangolják. Az adott területen kérdéseket állítanak össze a családi beszélgetéshez, ötleteket adnak a közös tevékenységekhez, és mindezt olyan bontásban, amely a gyermekek, tinik és fiatalok szükségleteit is lefedi. Ez a gyakorlat azért is előnyös, mert a szellemi ismeretszerzés és növekedés színterét fokozatosan áthelyezi az imaházból a család közegébe.

Serkentsük az Isten iránti és az Igéje iránti szeretetet

A feladatok, a ránk ruházott felelősség, az egyéb elfoglaltságok, a stressz mind leszívja szellemi életerőnket és megakadályozza, hogy növekedjünk. Jézus követésében és a hozzá hasonlóvá válás folyamatában folyamatos motiválásra van szükségünk. Az igehirdetőnek jogalapja van arra, hogy a keresztyén ember figyelmét a feladataira irányítsa és ezzel motiválja az Isten iránti engedelmességet. Ez önmagában ugyanakkor csak arra elegendő, hogy az elvárható legalacsonyabb szintet teljesítsük, mégpedig sok esetben nem nagy örömmel. Emlékezzünk csak a tékozló fiú bátyjára a példázatban.

A bennünk kialakult istenkép sokkal jobban meghatározza az Isten iránti szeretetünket és szolgálatkészségünket, mint a kötelesség. Ez táplálja az Ővele való kapcsolatunk növekedését is. Az igehirdetésben ezért Isten szentségét, nagyságát, szépségét, szeretetét kell bemutatnunk a hallgatóság számára, hogy megfelelő módon méltányolni tudják jóságát, hűségét és megbocsátó kegyelmét. A tanítvánnyá válásunk útján alapvető jelentőséggel bír, hogy Istent jónak, szeretetteljesnek tartjuk-e – olyan valakinek, aki nem az ellenségünk, hanem a mi oldalunkon áll. Richard Foster bölcsen jegyzi meg: „A keresztyén élet nem fogcsikorgatással, hanem beleszeretéssel kezdődik”³.

Igehirdetőként szavainkat az életünkkel kell alátámasztanunk. Ha az Isten iránti szeretet növekedése jellemez bennünket, ha örömünket leljük Őbenne, akkor a belőlünk sugárzó hitelesség másokat is inspirálni fog. Ennek hiányában csak üres tényeket közlünk, kommunikációnk nem hordoz szellemi életet. Gyülekezetünk tagjai hamar rájönnek, hogy friss szellemi átélésből vagy pusztán emberi érzelemből mondjuk-e, amit mondunk. Rendszeresen fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon az Isten iránti szeretetünket úgy tápláljuk-e, hogy az friss és élő maradjon a szívünkben?

Az igehirdetőnek az Isten Igéje szeretetét is át kell adnia, mert a tanítványság Szentírás iránti engedelmességet feltételez. Akkor maradunk motiváltak az Ige követésére, ha meglátjuk: a bűn károsító, romboló hatásával ellentétben mennyire sokat jelent saját boldogulásunk terén.

A hajszárítómon van egy címke, amelyre fel van írva, mit tegyek és mit ne tegyek vele:

• Mindig húzza ki a használat után.
• Ne helyezze és ne tárolja olyan helyen, ahonnan a fürdőkádba, WC- vagy mosdókagylóba eshet.
• Ne használja fürdés közben.
• Ne helyezze vízbe, ne használja víz közelében.
• Ha a hajszárító vízbe esik, azonnal húzza ki; ne érintse a vizet.

Mi lenne, ha eképpen gondolkodnék: miért hagyjam, hogy a gyártó megmondja, hogyan használhatom a hajszárítómat?! Végülis megfizettem az árát, most már az enyém. Úgy használom, ahogy akarom… Valószínűleg a fejedet ráznád és azt gondolnád, hogy elment az eszem. A gyártó nem csak azért helyezi el a címkét, mert ezt írja elő a törvény, hanem azért is, mert tisztában van vele, hogy a nem rendeltetésszerű használat esetén komoly, akár halálos sérülést kockáztatok.

A hívő ember azért háboroghat Isten törvényei miatt, mert: 1) sokukat nem könnyű betartani; 2) első ránézésre több az életünket korlátozza; 3) van, amelyik olyan mértékben ellentétes társadalmunk elvárásaival, hogy mi magunk is megkérdőjelezzük érvényességét; és 4) van, amelyikhez bátorság, kockázattűrés és áldozatvállalás szükségeltetik. Ha azt akarjuk, hogy a keresztyén hívő ember az Isten iránti engedelmességre folyamatosan motivált maradjon, akkor meg kell kívántatnunk vele az isteni mércének megfelelő életet. Meg kell láttatnunk vele, hogy azért ad Isten törvényeket, mert a mi javunkat keresi.

A saját gyülekezetemben éveken át arra irányítottam a hallgatóság figyelmét, hogy Isten törvénye a valóságot írja le. Ezt a figyelmeztetést kapta Izráel: „Tartsd meg az Úr parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra!” (5Mózes 10:13; lásd még: 44:; 5:29, 33; 6:3, 24) A saját előmenetelünket szolgáljuk, ha betartjuk Isten törvényeit. Ha nem veszünk róluk tudomást, tulajdonképpen a valóságról nem veszünk tudomást, és ennek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy az életünk eltorzul, kárt okozunk magunkban és másokban; ez az út pusztulásba vezet.

A hamis isteneket és a tévhiteket ne hagyjuk szó nélkül

A világ látványos, sürgető célokkal próbálja meg a szellemi célokról elterelni a figyelmünket. Ezek gyakran hamis istenekké válnak az életünkben. Ennek az ámításnak a természete szemernyit sem változott a bibliai idők óta. Jézus három alapvető kategóriát említ ezzel kapcsolatban: „…az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják őket, és nem érlelnek termést” (Lukács 8:14). A gazdagság és az élvezetek kérdése magától értetődő. Az élet gondjai nem csupán a mindennapi aggodalmakra terjednek ki, hanem a biztonság, megerősítés, siker, hatalom, befolyás, kiteljesedés iránti vágyunk motiválta életcéljainkat is magukba foglalják. Ha megáld bennünket Isten ezekkel, akkor hálás szívvel fogadjuk el és használjuk fel őket az Ő céljai előmozdítására. Ha viszont ezek kapnak elsőbbséget az életünkben, akkor nem marad sem időnk, sem energiánk a szellemi életünk gondozására.

Az igehirdetőnek fel kell ismernie, hogy az ámítás mely formáival kell a hallgatóságnak megküzdenie. A hamis istenek csak részleges, ideig-óráig való beteljesedést tudnak nyújtani. Ezt a jellemzőt nem szabad szó nélkül hagynunk. Meg kell láttatnunk a hívekkel, hogy egyrészt Isten pontosan azt rendeli ki számunkra, amire szükségünk van, másrészt pedig mi magunk Isten képére és a vele való kapcsolatra teremttettünk. Őnélküle nem teljesedhet ki maradandóan az életünk.

A különféle emberi kultúrák nem csak az ámításnak, de a tévhitek özönének is táptalajul szolgálnak. Ahogyan az alacsonyan repülő rakéta a védelmi vonal radarkészüléke számára észrevétlenül átsuhan a katonaság védelmi vonalán, sokszor a mi védvonalunk alatt is belopódzik és hitünket meggyengíti, világnézetünket, szenvedélyes szeretetünket és értékrendünket eltorzítja egy-egy téves hiedelem. Néhány példát említek csupán a társadalmunkat behálózó tévhitek sorából:

• Az az elsődleges életcélunk, hogy magunkra és a családunkra gondot viseljünk.
• Isten azért van, hogy gondunkat viselje, amikor az erőforrásaink szűkösnek bizonyulnak.
• Az élet végső célja a személyes kiteljesedés.
• Értékünket az határozza meg, amit elértünk, amit megszereztünk, ahogyan kinézünk.
• Sok bibliai tanítás már idejétmúlt, irreleváns.
• A szexuális éhség olyan természetes ösztön, amelyet mind az egyedülálló, mind a házas embernek ki kell elégítenie.

A tévhit olyan, mint a gyom: szaporodik, terjed. A téves társadalmi eszmék mögött rejtőző hamis elképzeléseket az igehirdetőnek napvilágra kell hoznia, hogy nehogy meggyengítsék a hívő keresztyén szellemi elkötelezettségét, életét, fejlődését. Akkor tudjuk a hatásukat minimális szintre csökkenteni, ha beszélünk róluk. A gyomlálással szabadíthatunk fel teret a szellemi gyümölcsterméshez.

Éljünk a személyes történetekben rejlő erővel

Jézus gyakran beszélt példázatban, ez is egy fajta történet. Az Ó- és Újszövetség egyaránt tele van elbeszéléssel. Szükséges tehát, hogy az igehirdető is éljen a történetmesélés lehetőségével az igazság hatékony közlésének érdekében. Több előnye is van ennek, többek között az alábbiak:

• A történetet könnyebben megjegyzi a hallgató, mint az elvont állítást, és a kapcsolódó igazságok is előjönnek, sőt még jobban be is vésődnek, amikor felidézi a hallottakat.
• A történet nem csak az elmét, hanem a szívet és a képzeletet is megragadja, ezáltal pedig mélyebb, maradandóbb benyomást gyakorol az emberre.

A személyes történetünk még nagyobb hatással lehet a hallgatóságra, mint az, amelyiknek más valaki a főszereplője. Beszéljünk a küzdelmeinkről, amikor annak van helye, és ezzel többféle hatást is elérhetünk. Először is a hallgatóság méltányolja, hogy személyes tapasztalatot, nem pedig száraz elméletet osztunk meg. Másodszor, saját gyengeségeik miatt azonosulni tudnak velünk. Harmadszor, sebezhetőségünk arra bátorítja őket, hogy őszintén megvizsgálják a saját életüket. Negyedszer, a kudarcaink mellett a sikereinkkel is azonosulnak majd. Saját küzdelmeik közepette reménységgel telnek meg: „Ő is ember! Ő is küzdött már olyasmivel, amin most én megyek át. Isten segítségével felül tudott kerekedni a problémán, és ebből én is hitet merítek, nekem is sikerülhet…”

Az élet teljes keresztmetszetéről beszéljünk

2010 októberében Fokvárosban, a Világevangelizációs (ún. Lausanne-i) Kongresszuson a világ minden tájáról jelenlévő négyezer evangéliumi keresztyén küldött nyilvánosan megvallotta, hogy az egyházban hiányzik a tanítványság holisztikus megközelítése: „Kudarcot vallottunk abban, hogy az élet teljességét bevonjuk Krisztus uralma alá”⁴ – hirdették. Az igehirdetés gyújtópontjában gyakran a keresztyén élet lényege, a szellemi élet áll. Arra hallunk felszólítást, hogy szeressük és imádjuk Istent, bízzunk benne, engedelmeskedjünk neki és szolgáljuk őt.

Jó, ha a tanítványságról szóló üzenet kitér a mindennapi élet különböző területeire: a munkához, életpályához, sikerhez, pénzhez, földi javakhoz, kikapcsolódáshoz, médiához való hozzáállásunkra és az ide kapcsolódó magatartásformákra is. Prédikáljunk a kapcsolatokról – különösen a szerelem és szexualitás elhanyagolt területeiről, hiszen ezeket a kultúránk nagyon sok fájdalmat okozva kifacsarja, eltorzítja.

Az igehirdető nem mehet el szó nélkül a mellett sem, hogy mi a hívő keresztyén kötelessége a világban. Bármennyire fontos is az evangelizációról, a misszióról, nem csupán ezekről van szó. Isten Igéje szerint a hívő keresztyén embernek a létfenntartás és az igazságszolgáltatás gyakorlati szükségleteinek betöltésében is részt kell vállalnia.

Foglalkozzunk az egyén fejlődésével és problémáival

A személyes érettség szorosan összefügg a szellemi növekedéssel. Személyes érettség hiányában szellemileg sem lehetünk érettek. Ismerek olyan keresztyéneket, akik felettébb buzgók Isten dolgaiban, de mégsem gyakorolnak érzékelhető hatást mások életére. Miért nem? Hatásuk, szolgálatuk, tanúságtételük hatékonyságát a kapcsolatok terén tapasztalható gyengeségük, lelki éretlenségük erősen korlátozza, akár ki is oltja. A személyes érettség területéhez hozzátartozik az érzelmi tudatosság és növekedés, a saját életünkre hatást gyakorló múltbeli és jelenbeli tényezők megismerése, a belső sebek gyógyulása, az elmebeli és erkölcsi fejlődés, a kapcsolatok és az életvitel jó egészsége. A személyes érés folyamatát a szellemi erőforrások megtámogathatják, ami pedig visszahat a szellemi fejlődés alakulására.

A legtöbb igehirdető tájékozatlan ezeken a területeken, hiszen sem a szolgálati felkészítésük, sem a tanítványnevelés irodalma nem nagyon tér ki ezekre. Olyan dolgokról van szó, amelyekben tudatosan kell törekednünk a növekedésre. Az igehirdetéseinkben beszélnünk kell arról, hogy milyen küzdelmeink vannak a személyes problémáinkkal kapcsolatban, és hogyan tanulhatunk meg a Szent Szellem segítségével felettük győzedelmeskedni.

Például, míg a szolgálatban nagyon is helyénvaló a szenvedélyesség, hosszú évekbe tellett, amíg megtanultam, hogy az ezen a téren tanúsított munkaholizmusom egészségtelen motivációkból táplálkozik. Több alvásra lett volna szükségem, mégis elintéztem annyival, hogy elég nekem a napi 6 óra, mert így többet szolgálhatok. Végtére is rajtam múlik, hogy be tudom-e tölteni a gyülekezet szükségleteit, miközben teljes erőnkkel hirdetjük az evangéliumot az elveszett világnak – gondoltam.

Mindez azzal járt, hogy napközben gyakran elcsigázott, álmos voltam. Megfelelő pihenéssel sokkal jobban tudtam volna teljesíteni. Egyszer a volán mögött szenderedtem el és az autóval fának ütköztem. Még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy rohanó életmódomon változtassak. A megfogalmazott motivációm nemesnek tűnt, de az igazi motiváló erő az alacsony önértékelésem volt. Két kézzel kaptam a szolgálati sikerek után, csak hogy bizonyíthassam magamnak: igenis értékes vagyok. Szerencsére végül megtapasztaltam (nem csak megértettem elméletben), hogy az igazi értékem nem abból fakad, amit elérek, hanem abból, hogy Isten szeret engem.

A szellemi növekedés útjában állhatnak még többek között az alábbi személyes problémák: feldolgozatlan lelki fájdalmaink, a gyengeségeinkkel való szembesülés kerülése, az érzelmeink és az ezeket kiváltó okok hiányos ismerete, a perfekcionizmusunk, a társfüggőségünk, az a tudat, hogy nekünk mi mindenhez jogunk van. Ha ezek közül bármelyik is hatással van az életünkre, akkor Jézus nem tud teljes jogú uralmat gyakorolni felettünk. Megfelelő érzékenységgel a tanítványnevelő célzatú igehirdetés feltárhatja ezeket a témákat, hogy a hívő keresztyén hasznos szellemi útmutatást, külső segítséget és a Szent Szellemtől erőt kapjon a tanítvánnyá válás akadályainak leküzdésére.

A fenti hat alapelv alkalmazása közben kérjük meg a Szent Szellemet, hogy bennünket is és a hallgatóinkat is ruházza fel erővel és alkalmassággal a kihívások teljesítésére. Így nem csak nem felejtjük el, hogy miről szólt az igehirdetés, hanem a tanítványneveléssel valódi életváltozást is elérhetünk.

Jegyzetek

1. The Barna Update, 2005. augusztus 9., letöltés napja: 2012. április 2.
2. Lori Carrell: „Sermons Most Likely to Succeed” IN: Rev! magazin, 2007. május/június, 71. o.
3. Richard Foster: Streams of Living Water (Harper San Francisco, 1998), 51. o.
4. The Cape Town Commitment: Lausanne 2010. Letöltés napja: 2012. április 2.