Ha igei tanítást nyújtunk a szent életről, azzal szellemi szabadságot biztosítunk gyülekezetünk tagjainak.

A pünkösdi tanításnak legalább az Azusa utcai ébredés óta része az a meggyőződés, hogy a személyes szentség minden hívőre vonatkozik. A Szentírás azt tanítja: „törekedjetek […] a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsidók 12,14). Mivel Isten szent, nekünk is szentnek kell lennünk. Ez azonban felvet egy problémát: Mi nem tudjuk szentté tenni magunkat. Ha saját erőnkből próbálkozunk ezzel, az biztosan törvényeskedéshez vezet; külső szabálykövetéshez, amelyből hiányzik a valódi szentség által megkövetelt belső átformálódás.

Gyülekezetben nőttem fel, így tisztában voltam azzal, hogy megtérésemkor Isten saját kijelentése alapján megbocsátotta bűneimet Jézus Krisztus kiontott vére által. Azzal is tisztában voltam, hogy elsődlegesen az én felelősségem szent, megszentelt keresztény életet élni a megtérést követően. Isten már megtette az ő részét azzal, hogy megmentett; most nekem kellett emberi erővel szentté tenni magam. Felvállaltam hát, hogy eleget teszek a szentségre szóló felhívásnak, bár rémisztő és lehetetlen feladatnak tűnt, és elkerülhetetlenül sok megalázó kudarchoz vezetett. Hálás voltam Isten kegyelméért, mégis úgy éreztem, gúzsba köt szentségének látszólag teljesíthetetlen mércéje. Akaratlanul is a törvényeskedés útját választottam, de hogyan felelhettem volna meg az Isten által megkövetelt szentség normájának?

A törvényeskedés lényegében meggyengíti a gyülekezetet, és csalódott, kiégett, vereséget szenvedett keresztényeket hagy maga után. Sok hívő arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten jóindulatának elnyeréséhez be kell tartania egy sor merev szabályt, normát és előírást. A pásztorok óriási erőfeszítéssel igyekeznek megtanítani övéiknek, hogyan éljenek szentségben napról napra, de egyes vezetők akaratlanul is a törvényeskedő, cselekedeteken alapuló igaz életet erősítik. Isten szabadságra hívta el a hívőket Krisztusban (Galata 5,1). A pásztorok és vezetők feladata kihangsúlyozni, hogy a szent élet abból fakad, amit Krisztus már elvégzett értünk a kereszten, nem pedig abból, amit mi képesek vagyunk elérni emberi erőfeszítéseink révén.

Hogyan szenteli meg Isten a hívőt Krisztusban?

Az újszövetségi írók különféle kifejezésekkel írják le a drámai változást, amely Krisztus önfeláldozásának eredményeként megy végbe. Az üdvösség a rabszolgaság metaforájából merít. A bibliai szerzők gyakran összekapcsolják a megváltást a fogságból való kiszabadításért fizetett árral.

A megigazítás jogi kifejezése azt a bírósági ítéletet írja le, melyben Isten, az Örök Bíró felmenti a hívőt bűnei alól. Sokszor azonban figyelmen kívül hagyjuk a megszentelődést, amikor az átélt megváltásról beszélünk. Időnként úgy tekintünk a megszentelődésre vagy szentségre, mint amit a hívő a megigazulás után, a megdicsőülés előtt tapasztal meg. Ez az elgondolás azonban nem fedi teljesen azt, ahogyan Isten megszenteli a hívő embert Krisztusban. Komoly veszélyt rejteget. A megigazítás a kegyelem munkája, ugyanakkor hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy a megszentelődés elérhető emberi erőfeszítés révén.

Isten az üdvösség elnyerésének pillanatában megigazít és meg is szentel. A teológusok szoktak a megszentelődés két különböző, ám egymással szorosan összefüggő megközelítéséről beszélni: a helyzeti megszentelődésről – amely arról szól, kik vagyunk mi Krisztusban az ő kereszthalálának köszönhetően; és a fokozatos megszentelődésről – melynek során megtanuljuk, hogyan éljük meg a szent életet. Pál ezt az elgondolást kijelentő és felszólító mondatokkal érzékeltette. A kijelentő mondatokkal azt írta le, ami már igaz a hívőre Krisztus váltságművének köszönhetően. Felszólító mondatai pedig felhívást jelentenek a kijelentő mondatokban foglaltakból fakadó erkölcsös életre. Krisztus halála szentté tett; hát éljünk ennek megfelelően!

A következő szakaszok leírják, mit végzett el Krisztus a kereszten; hogy szentté tette a hívőt, és új pozícióval ajándékozta meg őt Önmagában. Ezek az igeversek a helyzeti megszentelődésre fektetik a hangsúlyt, de azért szó lesz arról a felszólításról is, hogy éljük meg, kik vagyunk Krisztusban. Ezekben az igékben Isten egyszer sem szólítja fel a hívőket arra, hogy tegyék szentté magukat – csupán arra, hogy éljék meg a szentséget, amely már övék Krisztus halála által.

Helyzeti megszentelődés

Zsidók 10,5–18

Krisztus a halála által elvégezte, amit az állatok vérének ismételt kiontása nem tudott véghez vinni. Krisztus „egyszer s mindenkorra” ajánlotta fel magát végső, tökéletes áldozatként (Zsidók 10,10). Az, hogy „szentté lettünk”, olyan állapot, amelyet Krisztus halála tett lehetővé. Áldozata „egyszer s mindenkorra” szól, „nincs szükség további áldozatokra vagy szertartásokra ahhoz, hogy megmaradjunk ebben a megszentelt állapotban”.¹

A 14. vers újra kijelenti, hogy a hívők szentté lettek Krisztus halála által, „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette” – ám azt is hozzáteszi: „a megszentelteket” [azokat, akik megszentelődnek]. Hogyan értsük azt, hogy „azokat, akik megszentelődnek”? Mivel ez jelen időben van, arról a folyamatos belső munkáról szól, amelyet Krisztus végez a hívő szívében. Krisztus halála miatt a hívő bizalommal járulhat hozzá (Zsidók 7,19; 10,1.22).

A Zsidók 10,22-ben a Zsidókhoz írt levél szerzője buzdítja a hívőket, hogy „igaz szívvel és teljes hittel” járuljanak Istenhez – ez a beteljesedése annak az isteni ígéretnek, hogy Isten megváltoztatja övéi szívét (Jeremiás 31,33; Ezékiel 36,26.27). Krisztus önfeláldozása miatt szabadon imádhatjuk és szolgálhatjuk az élő Istent oly módon, amely kedves előtte és dicsőségét szolgálja. „Hogyha hirdetjük és elhisszük Jézus megszentelő munkáját, Isten átformálja szívünket, és magához von bennünket mint az új szövetség gyermekeit.”² A szentséghez alapvetően fontos, hogy megértsük, kik vagyunk Krisztusban; így vezet majd szívünk belső átformálódása külsőleg is engedelmes életvitelhez.

1Korinthus 1,2

Pál így szólítja meg a korinthusiakat nekik írt levele első soraiban: „az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek” (1Korinthus 1,2). Itt is Isten munkáján van a hangsúly. Ők „Isten gyülekezete”; Isten népe; olyanok, akiket „megszenteltek”³. Nem az tette őket szentté, amit ők tettek, hanem amit Isten tett „Krisztus Jézusban”.

Megtérésükkor helyzetileg megszentelődtek Krisztusban. Ennek ellenére a korinthusiak nem úgy viselkedtek, mint megszentelt, szent emberek. Viszálykodásuk megosztottsághoz vezetett (1Korinthus 1,11–13); eltűrték, hogy egy férfi apja feleségével éljen együtt (1Korinthus 5); pogány bíróságon pereskedtek egymással (1Korinthus 6,1–8); visszaéltek az Úr asztalával (1Korinthus 11,17–34) és helytelenül használták a szellemi ajándékokat (1Korinthus 12–14).

A korinthusiak megszentelt volta aligha utalhat jellemük vagy viselkedésük szentségére, hiszen Pál ideje nagy részében magatartásuk helyreigazításával foglalkozott, és az erkölcsös életre szólította fel őket. „Sok tekintetben inkább hasonlítanak Korinthusra, mint Isten Korinthusban élő népére”.⁴ Pál mégis „Krisztus Jézusban megszentelteknek” nevezi őket (1Korinthus 1,2).

Kapcsolati értelemben már meg voltak szentelve, ám ezt a megszentelődést életvitelükben is kifejezésre kellett juttatniuk.⁵ Pál emlékeztette őket arra, hogy a szentség elhívásuk is (1Korinthus 1,2), így hidalható át a különbség Krisztusban elnyert mivoltuk és életvitelük valósága között. Isten arra hívja őket, hogy azok legyenek, akivé váltak Krisztusban, és így tükrözzék Isten jellemét.

1Korinthus 1,30

Az 1Korinthus 1,30-ban azt írja Pál: „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá.” Pál ragaszkodott ahhoz, hogy a megfeszített Krisztus az Isten bölcsessége, és hiába próbálnak a korinthusiak bölcsességet találni saját maguk számára (1Korinthus 1,18–25). Isten bölcsességének végső kifejeződéseként Krisztus három dolgot biztosít a számunkra: (1) „igazság” (megigazulás); ez a jogi kifejezés azt írja le, hogy a hívő bocsánatot nyert, és érdemtelenül is rendeződött a kapcsolata Istennel; (2) „megszentelődés”; a hívő új állapota, mint aki szent Krisztusban és (3) „megváltás”; a bűn kötelékéből való megszabadulásunk ára.

Ez az igeszakasz nem úgy írja le a megszentelődést, mint az erkölcsi változás folyamatát, hanem mint Krisztusban elnyert új állapotunkat. Mindhárom kifejezés – igazság, megszentelődés és megváltás – Isten üdvözítő munkájára utal. „Az ő (Isten) munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok” (1Korinthus 1,30). Pál a megszentelődést a megigazulás után, de a megváltás előtt helyezi el. Ha a megszentelődés a megtérést követően végbemenő erkölcsi változás folyamatára utalna, akkor Pál logikusan a megváltás után említette volna.

A korinthusi hívőket Krisztusban elnyert új állapotuk új identitással ruházta fel. Többé nem a világ határozza meg őket, amely úgy tekint rájuk, hogy „emberi megítélés szerint” nem „bölcsek, hatalmasok vagy előkelők” (1Korinthus 1,26–29). Pál felszólította őket, hogy éljenek Krisztusban elnyert új állapotuknak és új identitásuknak megfelelően úgy, hogy Isten bölcsességére hallgatnak, és nem a világ bölcsességére.

1Korinthus 6,11

Pál ebben az igerészben arra inti a korinthusiakat, hogy ne hurcolják egymást bíróságra magánügyekkel (1Korinthus 6,1–8). Talán figyelmeztetésnek szánva felsorolja mindazokat, akik „nem örökölhetik Isten országát” (9.10. v.). Aztán kijelenti: „néhányan ilyenek voltatok” (11. v.). Múlt időt használva emlékezteti őket arra, amit Krisztus már elvégzett értük: „de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (11. v.). Akárcsak az 1Korinthus 1,30-ban, Pál itt is mindhárom kifejezést említi, hogy jellemezze Isten üdvözítő tevékenységét Krisztusban. A görögben ezek mind aorisztosz passzív alakban állnak, vagyis azt írják le, amit Isten már megtett értünk. Mindegyik előtt ott áll az alla (de), bár ezt nem minden fordítás tükrözi.

Pál három különböző leírást nyújt ugyanarról a valóságról: „megmosattatok” – ez a bűntől való megtisztulást sugallja; „megszentelődtetek” – Isten sajátjának nevezte és népévé tette őket; „megigazultatok” – ez a jogilag rendezett kapcsolat kinyilvánítására utal. Mindez „Krisztus nevében” történik – hiszen Krisztus üdvözítő hatalma cselekszik a hívő érdekében – és „a mi Istenünk Lelke által” (1Korinthus 6,11). „A kettő együtt azt fejezi ki, amit Isten már megtett az ő népéért Krisztusban; amit Lelke által érvényre juttatott bennük.”⁶

Ebben az igeversben szintén nem az erkölcsi javulásra vonatkozik a megszentelődés, ahogyan az 1Korinthus 1,30-ban sem. Bár hajlottak arra, hogy bepereljék egymást, már megszentelődtek Krisztusban. Pál emlékeztette a korinthusiakat arra, hogy mit tett értük Krisztus; ezzel törekedett a szent életre sarkallni őket. Noha Pál így fogalmaz: „néhányan ilyenek voltatok”, a korinthusiak úgy döntöttek, tetteikkel régi életüket tükrözik. Azzal, hogy nem szerették egymást, lerombolták a tanúságtételüket a hitetlenek előtt, pedig Isten éppen előttük szerette volna szentként kinyilatkoztatni magát.

Efezus 5,25–27

Pál a házasság hasonlatával ábrázolja Krisztusnak az egyház iránti szeretetét. Krisztus megszentelő, önkéntes keresztáldozatáról ír, amikor azt mondja: „ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy […] megszentelje”.

„Krisztusnak az volt a szándéka, hogy az Egyház az ő saját tulajdona legyen, az ő szent népének közössége, elkülönítve önmaga számára.”⁷ Krisztus elválasztotta az Egyházat mint menyasszonyát, hogy kizárólag neki szentelje oda magát. Az Egyház Krisztus szent menyasszonya, akármilyen hibák mutatkoznak is esetleg benne jelenleg, és Krisztus, amikor másodszor eljön, dicsőségben „állítja maga elé az egyházat […], hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen” (27. v.).

Megélni, akik Krisztusban vagyunk

Fokozatos megszentelődés

Krisztus kereszthalála nemcsak helyzetileg szentelt meg bennünket, hanem lehetővé teszi a fokozatos, folyamatos szent életet. A fokozatos szó használatával azonban vigyáznunk kell, mert azt sugallja, hogy saját erőfeszítéseink révén szentebbé válhatunk.

Nem lépcsők vezetnek a szentséghez, amelyeken a hívőnek fel kell lépdelnie. Az Újszövetség sosem szólít fel arra, hogy tegyük szentebbé magunkat. A Biblia arra biztatja a hívő embert, hogy éljen összhangban azzal, akivé Krisztusban lett. De senki sem teszi szentebbé magát. Ezt egyedül Krisztus tudja elvégezni, és ő már meg is tette.

Krisztus nemcsak megszentel, hanem példát is mutat a szent életre. Testet öltött Istenként kinyilatkoztatja nekünk Isten jellemét. Aztán arra hív, hogy legyünk olyanok, mint ő, amikor azt mondja: „Kövess engem”. Ahogy Atanáz egyházatya mondta: „Hasonlóvá lett hozzánk, hogy mi is hasonlóvá válhassunk hozzá”.

Jézus követéséhez azt kell megkérdeznünk: „Mit tenne Jézus?” Dallas Willard jól fogalmaz: „Tanulgatom Jézustól, hogy úgy éljem az életemet, ahogy ő élné az életemet, ha az én helyemben lenne. Nem azt tanuljuk meg, hogyan éljük Jézus életét (hiszen ő azt már leélte); azt tanuljuk, hogyan éljük a mi életünket úgy, ahogyan Jézus élné azt a helyünkben.”⁸

A szentségre való törekvés több annál, hogy tőlünk telhetően igyekszünk betartani egy rakás szabályt; azt jelenti, hogy megtanulunk úgy élni és szeretni, ahogy Krisztus teszi. Gyakorlati értelemben a szeretet által lehet a legjobban kifejezésre juttatni a szentséget. Ha a vétkezés megakadályozza, hogy szeressünk, akkor a szent életnek szeretetet kell eredményeznie. Krisztus azt tanította: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” – hogy szeressük Istent és szeressük a felebarátunkat (Máté 22,34–40). Valójában „a szeretet […] a törvény betöltése” (Róma 13,10).

A Szent Szellem teszi lehetővé, hogy megszentelt életet éljünk, mert állandóan ránk vonatkoztatja Krisztus kereszten elvégzett művének áldásait. Emlékeztet bennünket Krisztus munkájára, ugyanakkor arra vezet, hogy Hozzá hasonlóan éljünk. Ha Szellemben járunk (Galata 5,16.25), az a Szellem gyümölcsét fogja megteremni, ami nem más, mint a szeretet (Galata 5,22). Miközben a Szellem vezet bennünket, nekünk a Szellem dolgaira kell törekednünk (Róma 8,5). A Szellem által megöljük a test cselekedeteit (Róma 8,13). A Szellem – aki szent – jelen van életünkben, így tesz képessé arra, hogy szent életet éljünk. „A Szellem munkálkodik a hívőben; ő munkálja ki a Krisztushoz való hasonlóságot”.⁹

Róma 6–8

A Róma 6-ban Pál felszólítja a hívőket, hogy éljenek olyan életet, amely szentségre vezet (Róma 6,19.22), felismerve azt, hogy kivé váltak Krisztusban (Róma 6,11). Már nem szolgái a bűnnek, hanem fel kell ajánlaniuk magukat az igazság szolgáiul. Azzal, hogy azonosul Krisztus halálával és feltámadásával, a hívő meghal a „régi életének” (Róma 6,2.6) és „új életre” támad fel (Róma 6,4). Ahogyan a Krisztus előtt élt régi életet a bűn uralma jellemezte, az új életet Isten uralmának kell jellemeznie. A hívő életre kelt Istennek Krisztus által, így már nem hagyhatja, hogy „uralkodjék a bűn” és nem engedelmeskedhet a bűn gonosz kívánságainak (Róma 6,12). Ehelyett fel kell ajánlania önmagát rabszolgaként „az igazság szolgálatába, hogy szentek legyetek” (Róma 6,19; vö. 6,22).

A szent életvitel abból fakad, amit Krisztus már elvégzett értünk a kereszten. Nekünk azonban muszáj elhinnünk és elfogadnunk Krisztusban elnyert új állapotunkat. Pál így int: „Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!” (Róma 6,11) Felhívást kapunk arra, hogy „jussunk egyetértésre Isten nézőpontjával”.¹⁰ Pál felszólítja a hívőket, hogy „legyenek azok, akiknek ő hirdeti őket. Pál szemében az identitást az határozza meg, hogy Krisztusban vagyunk, de a hívőnek ezen felül is úgy kell döntenie, hogy elégséges mértékben elhiszi ezt a valóságot ahhoz, hogy ennek megfelelően éljen. Az ember hit által kap új identitást, és hit által kell folyamatosan elfogadnia ezt az új identitást, és ebben élnie, hogy engedelmes cselekedetei az élő hit kifejeződéseivé váljanak.”¹¹ Ez nem azt jelenti, hogy Pál bűntelen maximalizmust várna a római hívőktől, hanem épp ellenkezőleg. Arra számít, hogy a hívők óriási nehézségekbe fognak ütközni, miközben szent életre törekednek. Mindez azonban ott kezdődik, hogy megértjük, kik vagyunk Krisztusban, és ez az igazság motivál bennünket.

Pál a bűnnel vívott küzdelmet szívbe markoló egyes szám első személyű elbeszélésben tárja elénk a Róma 7,14–25 szakaszban. Kár megakadni azon, hogy Pál a megtérése előtti vagy utáni állapotáról ír-e itt, vagy esetleg szónoki fogást alkalmaz csupán. A lényeg az, hogy érzékletesen beszél arról az elkerülhetetlenül kudarcba fulladó próbálkozásról, hogy emberi erővel igyekezzünk megtartani a Törvényt.

Az „én” ismételt használatával Pál jól szemlélteti, mennyire hiábavaló törekvés önmagunk megszentelése. Hogyan menekülhet meg az ember ebből a nyomorult állapotból? A válasz a Kereszt – „Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róma 7,25). Krisztus a Kereszten elvégezte azt, amit a Törvénynek nem volt ereje véghez vinni (Róma 8,3).

A Szellem irányítása alatt élt életről azt mondja a Róma 8: Szellem szerint élni (Róma 8,5), a Szellem irányítása alatt álló elmével (Róma 8,6). Nem „én” irányítok, hanem a „Szellem”, és ez győzelmes keresztény élethez vezet. Ahhoz, hogy átadjuk magunkat a Szellem irányításának, hagynunk kell, hogy a Szellem által alkalmazott igazság formálja a gondolkodásunkat. Azt kell tartanunk magunkról, hogy halottak vagyunk a bűnnek (Róma 6,11), és „a Lélek dolgaira” kell törekednünk (Róma 8,5). A hitetlen ember elméjét a test/a bűnös természet uralta, ez pedig istentelen szokásokhoz, gondolkodásmódhoz és életvitelhez vezetett (Róma 8,5–8).

A megtérést követően az új hívők sokszor éreznek kísértést arra, hogy visszatérjenek a megtérés előtt kialakított szokásokhoz, és ettől úgy érzik, továbbra is a bűn uralma alatt vannak. Megakadályozhatjuk a bűnnek ezt a természetes bejutását az életünkbe, ha megújítjuk elménket, hogy többé ne igazodjunk e világhoz (Róma 12,2). A Szellem által megöljük az életünkben azt, amit Isten már halálra ítélt a Kereszten (Róma 8,13). „Szükség van az emberi erőfeszítésre, de nem Isten Szellemének munkájától függetlenül, vagy attól elkülönülten, hiszen ő igázza le a testet, mi pedig az ő erejével megöljük, és elménkkel a Szellem dolgaira törekszünk”.¹²

1Thesszalonika 3,12.13

A thesszalonikabeli gyülekezet, ennek a páli levélnek a címzettje, súlyos üldözésen ment keresztül, amely már-már az egységüket fenyegette. Pál azért könyörgött, hogy szeretetük gyarapodjon és gazdagodjon […] egymás iránt és mindenki iránt” (1Thesszalonika 3,12). Az „és mindenki iránt” azokat jelenti, akik a gyülekezeten kívül vannak, és nyilván üldözőiket is magába foglalja. Azért, hogy bizonyságtételük a tűzpróbában is megmaradjon, Pál arra kérte Istent, erősítse meg a szívüket, hogy feddhetetlenek legyenek a szent életben a második eljövetelkor (1Thesszalonika 3,13).

A szentség az Isten által megerősített szívből fakad. A valódi szentség sohasem pusztán külsőségekből áll. Isten belülről kifelé munkálkodik. „A szeretet és a szentség két egymással rokon módja annak, ahogyan tekinthetjük a keresztény életet. A szentség minden másnál inkább kifejeződésre jut a szeretetben, és a szeretet a legfőbb eszköz a szentség megőrzéséhez. Pál imája azt sugallja, hogy a szeretetnek gyarapodnia és növekednie kell ahhoz, hogy a hívők megmaradhassanak a szentségben. […] A szentség valójában akkor sokasodik, ha a szeretet is.”¹³

Zsidók 12,10–14

A Zsidókhoz írt levél szerzője olyan hívőknek írt, akik a nyomorúság próbájába estek. Bátorságot merítve azok példájából, akik előttük jártak (Zsidók 11), kitartással kell megfutniuk a hit versenypályáját, szemüket Jézusra szegezve (Zsidók 12,2). A szenvedés, amelyet elviselnek, Isten fegyelmező céljait szolgálja. Ahogyan az apa megfenyíti fiát, akit szeret, Isten is megfenyít bennünket, hogy hasonlóbbak legyünk hozzá (Zsidók 12,10). A szentség itt a „jellemet” jelenti. Isten „mindent” fel tud használni ahhoz, hogy Fiának képmására formáljon bennünket (Róma 8,28.29).

A szentségében való osztozás célja az, hogy „igazságban és békességben” éljünk másokkal (Zsidók 12,11). Isten nem úgy tervezte, hogy elszigetelten éljük meg szentségünket, hanem hogy mutassuk meg abban, ahogyan másokkal bánunk. Különösen igaz ez a szenvedés miatt kialakuló feszültségterhes időkben. A Zsidókhoz írt levél szerzője tisztában volt ezzel, ezért biztatta így a hívőket: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsidók 12,14).

Zárszó

Krisztus a kereszten megszentelt bennünket, és helyreállította kapcsolatunkat önmagával. A mi dolgunk elhinni és elfogadni azt, amit Krisztus tett, amikor új identitással ajándékozott meg bennünket önmagában. Azt kell tartanunk magunkról, hogy meghaltunk a bűnnek, de élünk Istennek a Krisztus Jézusban (Róma 6,11), és úgy kell tekintenünk magunkra, hogy el vagyunk rejtve „Krisztussal” (Kolossé 3,3). Isten megszentelő munkája akkor kezdődik el bennünk, amikor elhisszük azt, amit elvégzett értünk Krisztus által a kereszten.

Amikor elfogadjuk azt, akik Krisztusban vagyunk, akkor kezdjük úgy látni magunkat, ahogy Isten is lát bennünket. Többé már nem az határozza meg elsődlegesen az identitásunkat, ahogyan mások látnak bennünket, vagy ahogyan mi látjuk magunkat, és nem is a kultúra uralkodó értékrendje. Ha olyasmihez kötjük identitásunkat, amit elveszíthetünk, akkor állandó bizonytalanságban fogunk élni. A mi identitásunk azonban benne található. Hogyha elfogadjuk, kik vagyunk Krisztusban, magabiztosan igent mondhatunk a szentségre és nemet a világnak. Lehet, hogy a világban élünk, de nem vagyunk már a világból valók.

Isten megszentel bennünket Krisztus által, aztán elhív, hogy megéljük új identitásunkat. Ez az elhívás nem azt jelenti, hogy nekünk kell szentté tennünk magunkat. Isten nem kér bennünket olyasmire, amire csak ő képes. Ez sokkal inkább buzdítás – miután már megszentelődtünk –, hogy éljünk megszentelt életet, vagyis legyünk azok, akik Krisztusban vagyunk. Ehhez elköteleződés és kitartás kell a mi részünkről, miközben törekszünk szentül élni egy szentségtelen világban. A Szellem által meg kell ölnünk a test cselekedeteit (Róma 8,13). Előfordul azonban, hogy a csata hevében küszködünk és elbukunk. Isten az ő kegyelmében felemel, és Igéje által emlékeztet bennünket arra, kik vagyunk.

Maga Krisztus a példaképünk a szent életre, hiszen ő szeretete által kinyilatkoztatta Isten jellemét. Az ő példáját követve nekünk is szeretetünk által kell kifejezésre juttatnunk Isten szentségét. Ahogy ezt együtt végezzük, szent közösséggé válunk, amely kinyilatkoztatja Isten természetét a világnak. Erre hívta el Isten Izráelt, a tanítványokat, a thesszalonikai hívőket, és most erre hív bennünket is. Isten megszentelt bennünket Krisztus által a kereszten, hogy együtt kinyilatkoztathassuk az ő szent természetét a világnak.

Jegyzetek

1. David Peterson: Possessed by God: A New Testament Theology of Sanctification and Holiness (Isten tulajdonában: a megszentelődés és szentség újszövetségi teológiája) (Grand Rapids: Eerdmans, 1995), 34.
2. Uo. 40.
3. Pál a görögben a befejezett passzív igenevet használja a „megszentelt” szónál annak leírására, amit az üdvösség elnyerésekor már megtapasztaltak. A szenvedő szerkezet arra utal, hogy a korinthusi hívők Isten cselekedetének elszenvedői, a befejezett alak pedig olyan eseményre utal, amely a múltban következett be, ám hatása a jelenben is érződik.
4. Gordon Fee: The First Epistle to the Corinthians (A Korinthusiakhoz írt első levél) (Grand Rapids: Eerdmans, 1987), 33.
5. Peterson, 41.
6. Fee, 247.
7. F.F. Bruce: The Epistle to the Ephesians (Az Efezusiakhoz írt levél) (Toronto: Fleming H. Revell Co., 1961), 116.
8. Richard Foster: “Salvation Is for Life,” (Az üdvösség egy életre szól) in Theology Today, (61, 2004): 307.
9. Millard Erickson: Christian Theology, (Keresztény teológia) (Grand Rapids: Baker Book 1985), 970.
10. Craig Keener: Romans: A New Covenant Commentary, (Róma: Igemagyarázat az új szövetség alapján) (Eugene, Oregon: Cascade, 2009), 81.
11. Keener, 82.
12. Peterson, 112,113.
13. Peterson, 80.