Az elbátortalanítás válogatás nélkül csap le áldozataira. Semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy megtapasztaljuk – sem iskolázottság, sem külső, sem kor, sem nemzetiség, sem anyagi helyzet, sem házasság, sem szolgálat.

Négy évvel azután, hogy a Puyallup városában (Washington, USA) működő gyülekezetünk lelkipásztora lettem, váratlanul csüggedés vett erőt rajtam. A szolgálatunk lendületben volt. Éppen akkor indítottuk el a negyedik helyszínünket. A gyülekezetünk számára ez volt a legjobb időszak, számomra viszont a legrosszabb.

Éjszaka folyton felébredtem, és zavaró gondolatokkal küzdöttem. Csak forgolódtam, a múltbeli csalódásokat pörgettem végig a fejemben, és az egyre bővülő teendőim listáján gondolkodtam. Amikor minden reggel megszólalt az ébresztő, kialvatlanul, bizonytalanul és mélyen elkeseredve keltem ki az ágyból. Tudtam, hogy valaminek változnia kell.

Csak Péter apostol szavait megszívlelve tudtam lecsendesíteni a lelkemet; csak ekkor tudtam valamelyest pihenni, és túllépni a csüggedés időszakán: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Péter 5,7)

Hasonlóképpen írja Dávid király az 55. zsoltár 23. versében: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.”

Amikor a bibliai hősök történeteit olvassuk, könnyen azt feltételezzük, hogy ők nem éltek át olyan hanyatlást és szívfájdalmat, mint mi. Ha nem vigyázunk, valóságukról téves kép marad bennünk. Percek alatt elolvasunk egy-két fejezetet az életükről, de elfelejtjük, hogy valójában ezek a fejezetek hónapok, évek – sőt, akár évtizedek – alatt játszódtak le.

Ha őszintén megvizsgáljuk a Szentírásban szereplő embereket, felfedezzük, hogy van valami közös bennük. A csodák és mérföldkövek mellett csalódást, csüggedést és késedelmeket is megtapasztaltak.

Gondoljunk csak az ószövetségi pátriárkára, Józsefre. Az egyik dolog, amit a történetében a legjobban értékelek, az, hogy valóságos és nyers. Könyvet írhatott volna a csüggedésről.

Elég nehéz lehetett feldolgozni azt a traumát, hogy testvérei eladták rabszolgának, elüldözték otthonról. De aztán, amikor már úgy tűnt, hogy a dolgok kezdenek az ő javára billenni, újabb szörnyű helyzettel szembesült.

Ismerjük ezt az érzést? A hirtelen elindulások és leállások hihetetlenül elkeserítőek lehetnek. Könnyű természetesnek venni a nyugodt és produktív napokat, amíg ránk nem köszön a zűrzavaros, akadályokkal teli időszak. Éppen a dolgunkat intézzük, feladatot teljesítünk, amikor valami váratlan történik.

József számára a bajok új időszaka a főnöke feleségének nemkívánatos közeledésével kezdődött. Az 1Mózes 39,6–7 szerint: „…Józsefnek szép termete és szép arca volt. Ezek után történt, hogy Józsefre szemet vetett gazdájának felesége, és ezt mondta: »Hálj velem!«”

József helyesen cselekedett: elmenekült. Potifár felesége azonban hamis vádakkal illette, ami miatt börtönbe került.

Természetesen Isten olyan módon munkálkodott, amit József abban a pillanatban nem láthatott. Ugyanez igaz ránk is.

Járhat-e Isten kedvében valaki úgy, hogy közben nem tapasztalja meg az emberek jóindulatát? A fájdalmas válasz az, hogy igen, lehet. Isten jóindulata és az emberi igenlés gyakran ellentétben állnak egymással.

Pál apostol tudott egy-két dolgot a csüggedésről. Egyéb nehézségek mellett megverték, hajótörést szenvedett, és megkövezték (2Korinthus 11,24–26). Ennek ellenére az Újszövetség 27 könyvéből 13-at ő írt.

Ha nem küzdött volna meg annyi kudarccal és elkeserítő körülménnyel, talán nem lett volna olyan termékeny, mint amilyen volt. A galaták gyülekezetének írt levelében azt írja, ami szerintem megrendítette a szívüket, és megerősítette elszántságukat: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Galata 6,9)

Az életemben a tartós csüggedés időnként arra késztetett, hogy fel akarjam adni. A folyamatos csüggedés arra késztethet, hogy elgondolkodjam, vajon megéri-e a jó, amit teszek. Mi a helyzet veled?

Pál arra emlékeztet minket, hogy ha kitartunk, még akkor is, ha csüggedéssel küzdünk, olyan dolgokat fogunk megtapasztalni, amelyek csak a hűséges kitartás eredményeként jönnek létre.

Vajon hányszor vándoroltak vissza József gondolatai sajnálkozva arra az eredeti pillanatra, amikor úgy döntött, megosztja álmát a testvéreivel? Hány napot töltött a börtöncellába zárva azon tűnődve, vajon nem árt-e neki, hogy helyesen akart cselekedni Potifár feleségével kapcsolatban?

Nem tudjuk a választ, de egy dolgot tudunk: József nem adta fel!

A csüggedés terhe attól kezdve nem gyengítő, hanem fejlődést serkentő, hogy mi is meghozzuk a döntést: nem adjuk fel. Ha elhatározod, hogy bármivel is kell szembenézni, kitartasz, tovább küzdesz, és nem vagy hajlandó feladni, az megerősíti a lelkedet és az elmédet, megacélozza a belső elszántságodat.

Néha csak ki kell jelentenünk:

– Nem engedem, hogy a csüggedés átmeneti érzése visszatartson a hosszú távú eredményektől, melyeket az elszántság terem meg.

Ez a döntés a győzelem lágy szellőjét lehelheti a vitorláidba, mozgásba hozhat.

Tarts ki a döntésed mellett

Néha úgy érezhetjük, hogy az áttörés, amire vágyunk, egyre csak távolodik tőlünk. Futunk felé, de a cél egyre messzebb kerül. Hogy előre tudjuk, mikor változnak a körülményeink, olyan luxus, amivel nem rendelkezünk. A csüggedés közepette elérhetjük viszont, hogy szilárd hittel tudjuk: Isten nem felejtett el minket – még mindig a javunkat munkálja. Töretlenül keres bennünket, és gondot visel ránk. Jóságának örökkévaló jellege reményt ad nekünk.

Milyen a csüggedés a saját világodban? Vannak-e olyan pillanataid, amikor azon tűnődsz, vajon azzal kell-e majd szembesülnöd a továbblépés után, hogy a „talán még kicsit bírom kitartással” valamilyen formája vár rád?

A szolgálat elején feleségemmel, Joanne-nel részt vettünk egy dél-kaliforniai lelkészi konferencián, ahol először hallottam Rick Warrent beszélni. Az előadása közepén Warren azt mondta: „Az ember nagyságát nem a képzettsége, megjelenése vagy tehetsége alapján ítéljük meg, hanem az alapján, hogy mi kell az elbátortalanításához.”

Ez a gondolat – talán egyszerűsége miatt is – megmaradt bennem. A kiválóságot tükröző dolgok nem valósulhatnak meg, ha a csüggedés kisiklat bennünket.

Mi kell tehát az elbátortalanításodhoz? Nem a pillanatnyi csalódottság érzésére gondolok, amikor a dolgok nem pontosan úgy mennek, ahogyan azt reméltük. Ezek rendszeresen előfordulnak bárkinél, aki komoly dolgokkal próbálkozik. Azokra az időszakokra gondolok, amelyek miatt nem tudunk lenyugodni, és rosszul alszunk.

A csüggedés azzal fenyeget, hogy eltorlaszolja a nagyság felé vezető növekedési ösvényt. Ha elbátortalanodással küzdesz, az legalább azt jelzi, hogy még mindig képes vagy érezni. Nem akarom elvitatni a fájdalmadat, csak emlékeztetlek: a szenvedélyed bizonyítéka mindez.

Az elkötelezettséged most próbatételi időszakon megy keresztül, de ettől függetlenül még létezik.

Találd meg az örömöt

Amikor Joanne-nel Washingtonból Missouriba költöztünk, a családunk hónapokig gyászolt. Nem azért, mert úgy éreztük volna, hogy szem elől tévesztettük Istent a döntésünkben, vagy mert azt kívántuk, bárcsak visszatekerhetnénk az időt, és visszacsinálhatnánk a költözést. Azt gyászoltuk, amit elengedtünk.

Ugyanazon a helyen ismertük meg a szolgálatot és a házaséletet, a gyermeknevelést és a lelkipásztorkodást. Igaz, mi csak az időszakok, a feladatok és az álmok sáfárjai vagyunk. De amikor odaadjuk az életünket adott célra, és ezért el kell engednünk, az gyakran fájdalommal jár.

A nehéz pillanatokban emlékeztettük a gyerekeinket, hogy jobb szeretni és fájdalmat érezni, mint egyáltalán nem érezni semmit. A távozás miatti szomorúság és a bánat egyszerűen azt jelzi, hogy nagyon szerettünk. Én pedig mindig a mély, szívfájdalmat okozó kapcsolatokat választanám az érzelemmentes élet helyett.

Joanne-nel időnként nevetve kijelentjük egymásnak: „Hé, ez az én csüggedős napom! Neked várnod kell holnapig!…” Az a célunk, hogy amikor csak lehetséges, ne ugyanazon a napon csüggedjünk el. Így tudjuk a másikat támogatni, amikor valamelyikünk éppen süllyedni készül.

Ha rendszeresen olyan ember közelében vagyunk, aki csüggedéssel küzd, az ránk is átragadhat. Ez különösen igaz az olyan személyre, aki erős nevelői adottságokkal rendelkezik. Nem támogatom, hogy a csüggedőt karanténba zárjuk. Azt javaslom, hogy amikor a csüggedés feszültségét érzékeljük, Isten igéjének igazságát hirdessük ki magunk és mások fölött, mert az Úr valami fontos dolgot akar megmutatni a csüggedés közepette.

Az határozza meg az irányultságunkat, érzelmeinket, ami a figyelmünket megragadja. Azt találjuk meg, amit keresünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene tudomást vennünk az érzelmeinkről, de ahelyett, hogy a feszítő dolgokat bámuljuk, inkább nézzünk Jézusra.

Figyelmünket az akadályokról az előttünk álló lehetőségekre helyezhetjük, mert megígérte Isten, hogy meglátjuk az aratást, ha nem adjuk fel.

A Jakab 1,2–4 szerint: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.”

Bár sosem választanánk a próbatételt, megvan bennük a lehetőség, hogy értékes dolgokra vezessenek bennünket. A teljes öröm, amire Jakab utal, nem a pillanatnyi fájdalomban rejlik, hanem abban, ahogyan felfedezzük Isten jelenlétét a fájdalom közepette.

Minden próbában ott rejlik a kudarc lehetősége. De annak a lehetősége is, hogy sikerrel vesszük az akadályt. Ahogy Isten az elkedvtelenítő időszakunkban a fejlődésünket formálja, több próbát fogunk kiállni, mint amennyit elbukunk. A hitünk próbatétele folyamatos növekedésünk építőkövévé válik.

Tartsd meg a buzgalmadat

A csüggedés alattomos dolog. Egyik nap még szárnyalunk, másnap meg már alig vonszoljuk magunkat. Rugalmasságra van szükség ahhoz, hogy a béke hassa át napjainkat.

A szolgálat folyamatosan lehetőséget biztosít az akadályok leküzdésének gyakorlására. Lesz-e valaha olyan idő, amikor a csüggedés nem kopogtat többé az ajtónkon? Nem hiszem. Végül is megtört világban élünk.

A Róma 12,11–12 olyan igeszakasz, amely a csüggedés idején bátorít és szemléletemet formálja: „[legyetek] a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.”

A „fáradhatatlanok” azt jelenti, hogy „folytassuk szenvedélyesen azt, amire már elköteleztük magunkat”.

A buzgalom lelkesedés, hév, szenvedély. Általában nem része a hétköznapi szókincsünknek. Azonban nem kerülhetjük meg, ha meg akarjuk tapasztalni a végső célt, ami nem más, mint „az Úr szolgálata”.

Nem elég, ha tele vagyunk buzgalommal valamivel kapcsolatban. Sokan a kedvenc sportcsapatukhoz, politikai oldalukhoz vagy kávérendelésükhöz is buzgó fanatikusként viszonyulnak.

Évekkel ezelőtt hallottam egy Star Wars-rajongóról, aki annyira elszántan látni akarta valamelyik rész premierét, hogy felmondott az étteremben, ahol nem adták meg neki a kért szabadnapot. Annyira lelkes volt a Star Wars iránt, hogy hajlandó volt otthagyni a teljes idejű állását, csak hogy az elsők között láthassa a bemutatót.

Őrültségnek tűnik, de a buzgalom gyakran így néz ki kívülről, és a legtöbben buzgólkodunk valamiért. A kérdés, amit szeretném, ha feltennél magadnak, a következő: „A buzgóságom az én saját preferenciáimról szól, vagy Istenéről?”

A Róma 12,11–12-ben Pál háromféle megközelítést ad ahhoz, hogy lelkileg buzgóak maradjunk.

Először is, a reménységben örvendezzünk. A remény hatalmas dolog. Orvosi tanulmányok szerint a remény javítja a fizikai jóllétet, és gyorsítja a gyógyulást.

A remény az öröm tápláléka. Ha megkérdeznék, hogy mi a három legértékesebb ajándék, amelyet Istentől kaptam, akkor a következő sorrendbe állítanám őket: kegyelem, szeretet, remény. A remény azért dobogós az ajándékok között, mert a benne rejlő lehetőségek nem azon alapulnak, amit a múltban tettem vagy a jövőben tenni fogok. Egyetlen személyből, Jézus Krisztusból fakadnak. Ő pedig már teljesítette a feladatát. Már csak annyi a dolgom, hogy megosszam az örömhírt, és várjam, hogy beteljesedjenek a dolgok.

Reményforrásunk kimeríthetetlen, még a késedelmek közepette is.

Másodszor, Pál azt mondja, hogy a nyomorúságban legyünk kitartók. Számomra ez nehéz dolog.

Mondták már neked valaha, hogy ne imádkozz türelemért, mert különben Isten esélyt ad a gyakorlására? Ez kissé komikus – ha teológiailag nem is megalapozott – gondolat. A lényeg az, hogy mindannyian szeretnénk türelmesek lenni, de nem igazán tetszik, ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol szükségünk is lenne rá.

A türelem a Szentlélek bennünk munkálkodó jelenlétének és erejének bizonyítéka. Instant, rohanó világunkban nem igazán nagyra értékelt tulajdonság, de a Lélek gyümölcsének része, és mindannyiunknak szüksége van rá.

Amikor különösen nehéz időszakon megyek át, és tanácsot kapok valakitől, akkor figyelembe veszem, hogy ki adta a tanácsot. Amikor Pál életét nézem, annak minden hullámvölgyével és mélypontjával együtt, jó okot látok rá, hogy megfogadjam a tanácsát.

Harmadszor, Pál arra hív minket, hogy az imádkozásban állhatatosak legyünk. Hogyan írnád le egy gyermeknek, mi az imádság? Valószínűleg egyszerű meghatározással, amely Isten azon vágyára épül, hogy rendszeresen kapcsolatba lépjen velünk. Ajánlatos, hogy az imádság egyszerű legyen, különösen, amikor küszködünk.

Nagyon rövid az imám, amikor éppen a türelemmel birkózom. Máskor meg a végtelenségig tudnám folytatni a panaszaimat az Úr előtt. Isten mindkét imaformát szívesen hallja.

A hűséges imádság minden ember számára másképp néz ki. A hűséges imádság rendíthetetlen főszereplője azonban a mindent tudó, mindenkit szerető Isten.

Bízz Jézusban

Hadd fejezzem be ezt azzal, hogy közvetlenül azokhoz az egyházi vezetőtársaimhoz szólok, akik csüggedéssel küzdenek. Nem vagytok egyedül, még akkor sem, ha úgy érzitek!

Az érzések nem tények. Bár természetes részét képezik személyiségünknek, a döntéshozatalhoz nem kínálnak jó alapot.

Talán azért haboztál elolvasni ezt a cikket, mert attól féltél, hogy valami leegyszerűsített, elérhetetlen megközelítést javaslok a csüggedésből való kitörésre. Nincsenek egyszerű válaszok, de szeretnélek Jézus mennybemenetele előtti utolsó szavaira emlékeztetni a Máté evangéliuma szerint.

Miután meghívta követőit, hogy csatlakozzanak hozzá a tanítványszerzés missziójában, ezt a kijelentést tette: „…Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20).

Ehhez az igevershez nem csak halálos ágyunkon fordulhatunk oda. Ez olyan ígéret, amelyre ma – és minden nap – támaszkodhatunk.