A pünkösdi lelkipásztor és dicsőítésvezető számára könnyű elképzelni a gyülekezetbe járók tömegét, akik teljes szívvel imádják Istent. Felemelt kezek, lelkes éneklés, spontán taps és buzgó imádság jelenik meg előttünk. Az ilyen légkör felkészítheti a résztvevőket az igehirdetésre, amely után sokan előre rohannának, hogy Istent keressék.

De a valóság nem mindig felel meg a reményeinknek. Sokan közülünk tudják, milyen érzés a gyengén látogatott istentisztelettel szembesülni, ahol az emberek úgy állnak, mintha karót nyeltek volna. Néhányan énekelnek, de a legtöbben csak nézelődnek. Kevesen emelik fel a kezüket.

A kérdés túlmutat a részvételen. Amikor úgy tűnik, hogy az évek óta gyülekezetbe járó híveket nem igazán érdekli az Istennel való kapcsolat a dicsőítésben, elképzelhető, hogy a tanítványnevelés hibádzik. Mit tehet ezzel kapcsolatban a dicsőítésvezető?

Megértés

Sok dicsőítésvezetőt frusztrál a gyülekezeti tagjok passzivitása. Ugyanakkor nem célravezető hibáztatni a gyülekezetet. Az igazi probléma gyökereit kell megkeresnünk.

Nem szabad azt feltételeznünk, hogy – még ha régóta imaházba is járnak – a résztvevők tudják, mi a teendő. Vajon el lettek látva instrukcióval? Példaként állunk-e előttük a dicsőítésben? Esetleg elgondolkodnak, de attól még részt vesznek-e az eseményekben?

Ahogy nekünk meg kell értenünk a jelenlévők hátterét, úgy nekik is meg kell érteniük bennünket. Pál apostol nyomatékosan leszögezi, hogy az imádatban fontos az egyértelműség:

„Mert ha csak lélekkel mondasz dicséretet, akkor aki az avatatlanok helyét foglalja el, hogyan fog áment mondani a te hálaadásodra, amikor nem is tudja, mit beszélsz? Mert a te hálaadásod ugyan jó, de a másik nem épül belőle.” (1Korinthus 14,16–17)

Pál itt a nyelveken szólásról beszélt, de az elv maga igaz a dicséret más megnyilvánulásaira is. Nem mindenki származik pünkösdi háttérből. Ami számunkra természetesnek tűnhet, az mások számára teljesen idegen – sőt, akár zavaró – lehet.

Vegyük figyelembe az alkalmon résztvevők tapasztalatait, érettségüknek szintjét. Majd találjunk módot arra, hogy az imádatról alkotott elképzeléseiket bővíthessék.

Elmélkedés

A nem bizonytalan vezető őszintén el tud mélyedni a gondolataiban.

Néha kemény kérdéseket kell feltennem magamnak: Vajon azért szeretem-e ezt a dalt játszani, mert olyan klassz? Vajon a hangzás megnehezíti-e, hogy az emberek kapcsolatba kerüljenek Istennel – meghallják-e saját gondolataikat? Vajon túl gyorsan váltogatom-e be az új zenéket?

Ez utóbbi kérdés különösen fontos a mai dicsőítésvezetők számára. Sok hívő csak havonta néhányszor jut el a gyülekezetbe. A dicsőítőcsapat esetleg már négy éneklés után ráun egy-egy új dalra, pedig a gyülekezet többsége valószínűleg csak egyszer-kétszer hallotta.

Imádságos szívvel gondoljuk át, mit tehetünk annak érdekében, hogy könnyebben be lehessen kapcsolódni a dicsőítésbe.

Tanítás

Csak azért, mert a gyülekezetbe járók nem értik a pünkösdi dicsőítés lényegét, még nem kell a dicsőítésvezetéstől elbátortalanodnunk. Viszont őket is be kell vonnunk. Figyelemre méltó, hogy milyen sokan reagálnak az imádatra, amikor teljes szívükből megértik.

A dicsőítésről szóló tanítás többféle formát is ölthet. Például, a dicsőítésvezető megoszthat egy-egy rövid leckéket a dalok között. A lelkipásztor a dicsőítésről és annak hitünkre gyakorolt jelentős hatásáról prédikálhat. A dicsőítőcsapat a színfalak mögött is kaphat felkészítést.

Nemrégiben a kerületi ifjúsági konferenciánkon vezettem dicsőítést, és a „Worthy of It All” (Te vagy méltó, Istenünk) c. dalt is énekeltük, amelynek szövege a következő sorokat tartalmazza: „Day and night, night and day, let incense arise.” (Magyar szöveg: „Éjjel és nappal hálánk szálljon hozzád!” (fordító: Flach Ferenc))

Ahelyett, hogy megváltoztattam volna az angol szöveget, hogy kevésbé legyen furcsa (szó szerinti fordítása: „Nappal és éjjel, éjjel és nappal szálljon a tömjén fel!”), inkább megálltam egy pillanatra, és tanítói köpenybe bújtam. A szóban forgó rész éneklése előtt felolvastam egy bibliai szövegrészletet, és elmagyaráztam, hogy a Bibliában a tömjén az imát jelképezi. Erőteljes hatással volt rám, ahogy láttam: a tizenévesek szeme – és szíve – felnyílik erre a bibliai fogalomra, és imádat közben válaszolnak is rá.

Ne butítsuk le a dolgokat a gyülekezet számára. Inkább értessük meg velük, vezessük rá őket az igazságra. Ez tanítványnevelés.

Ha megállunk tanítani, csak nagyon röviden tegyük. Kerüljük a túl gyakori szüneteket, különösen a gyülekezet fő istentiszteletén. Általános szabályként az ilyen tanítási közjátékot összejövetelenként legfeljebb egy alkalomra, alkalmanként egy percre korlátozzuk.

Tömören, de célratörő módon fogalmazzunk. Ne csak érzelmi reakciót akarjunk kiváltani.

Sok olyan téma van, amelyet egy percben tárgyalni lehet. Például röviden kifejthetjük, mit mond a Biblia Jézus nevének segítségül hívásáról, a kézfelemelésről, a Lélekben való éneklésről, a tapsról.

Bizonyos alkalmakon – például hétközi istentiszteleten, elvonuláson, táborban – több időt is szánhatunk tanításra dicsőítés közben.

Neveljük tanítvánnyá a dicsőítőcsapat tagjait is, vezetői készségeiket fejlesszük, ne csak dalokat próbáljunk. Szánjunk időt minden próbán arra, hogy a dicsőítés fogalmát boncolgassuk, majd próbáljuk is el a csapattal.

Ne féljünk attól sem, hogy a dicsőítőcsapat tagjait mentoráljuk. A cél nem az, hogy performanszt adjunk elő együtt, hanem hogy segítsünk nekik kifejezni, ami a szívükben van.

Bemutatás

A dicséret számos aspektusát inkább elleshetjük, mintsem megtanuljuk. Ha azt akarjuk, hogy az emberek elsajátítsák ezeket, akkor be kell mutatnunk a dolgokat a gyakorlatban.

Pál így ír az 1Korinthus 11,1-ben: „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak.” Ahhoz, hogy dicsőítést vezessünk, dicsőítést kell élnünk. Ha a dicsőítés adott vonatkozásáról tanítunk, mutassuk is be a gyakorlatban.

Bátorítsuk a gyülekezet vezetőit, akiknek nincs az összejövetelen aktív szerepük, hogy üljenek elöl, és vegyenek részt a dicsőítésben, ne hátul ácsorogjanak. Ez lelkipásztorokra, munkatársakra, diakónusokra, tanítókra és házicsoport-vezetőkre egyaránt vonatkozik. A dicsőítés kultúrájának megteremtéséhez a vezetőknek be kell mutatniuk a gyülekezetnek, hogyan kell dicsőíteni.

A dicsőítőcsapat tagjai létfontosságú szerepet játszanak a megfelelő válaszok bemutatásában. Néha emlékeztetnem kell az énekeseket és a zenészeket a próbák során, hogy nézzenek fel, legyenek ott, és mosolyogjanak. Erőteljes dolog, amikor a pódiumon állók mindent beleadnak.

Gyakorlás

16 éves Libby lányom most tanul vezetni. Miután évekig nevettem a barátaimon, akiknek a gyerekei éppen ezen a szakaszon mentek keresztül, és csodálkoztam, hogy vajon miért olyan idegesek, most rájöttem: a folyamat sokkal nehezebb, mint vártam! Idegtépő az anyósülésen ülni, miközben Libby a városi nagy forgalomban közlekedik. (Az Egyesült Államokban erre lehetősége van a tanuló autóvezetőnek. A fordító megjegyzése.)

Évekig figyelte, hogyan vezetek, és nemrég 30 órát töltött egy vezetéstechnikai tanfolyamon, de csak akkor fog önbizalmat és készséget szerezni, ha alkalmazza a tanultakat. Meg kell engednem neki, hogy vezessen, még akkor is, ha ez számomra kényelmetlen.

Ilyesmi az is, amikor a pünkösdi istentiszteleten megengedjük valakinek, hogy kilépjen. Bizonyos ponton el kell engednünk, hogy gyakorolni tudja, amit tanítunk és bemutatunk. Ha spontán éneklésről tanítunk, bátorítsuk a gyülekezetet, hogy akkor és ott próbálják ki. Készítsünk helyet és teret az istentiszteleten az ilyen dolgoknak.

Kellemetlen érzés lehet számunkra, amikor szünet, vagy olyan pillanat adódik, amelyre nem készültünk előre. A gyakorlás viszont – bármennyire is kínosnak tűnik – elengedhetetlen része a növekedésnek.

Ahelyett, hogy a gyülekezeti tagokat hibáztatnánk a részvétel hiánya miatt, inkább imádkozva értékeljük ki, mit tehetnénk másképp. Tanítsuk és mutassuk be a dicsőítést!

Aztán pedig nézzük, ahogy a Szentlélek cselekszik, miközben a hívek az imádatban csodálatos módokon előre haladnak, és megérintik Isten szívét.