Ne térjünk el küldetésünktől a felháborodás korában!

Üdv a felháborodás korában, barátom! Ki gondolta volna, hogy a technika nem a legjobbat, hanem a legrosszabbat hozza ki belőlünk?

Húsz évvel ezelőtt nem kerestünk rá dolgokra az okostelefonunk Google böngészőjében. Ma már szinte ösztönösen tesszük ezt. Már-már gondolkodás nélkül kutatjuk át a világhálót, és még végig se gépeljük a szavakat, máris több könyvtárnyi információ áll rendelkezésünkre gyakorlatilag bármilyen témáról. Én is több tucatszor keresgéltem a neten ennek az egyetlen cikknek a megírása közben.

A modern technológia segítségével képesek vagyunk az azonnali és folyamatos kommunikációra, akár élet-halál kérdésről van szó, akár csak a kíváncsiságunkat szeretnénk kielégíteni. Az 1980-as években az American Express azt tanácsolta a bankkártyatulajdonosoknak, hogy ne induljanak el otthonról a kártyájuk nélkül. Ma pedig, úgy tűnik, a telefonunk nélkül nem tudunk elindulni otthonról. Legtöbbször hamarabb visszafordulnék az otthonfelejtett telefonomért, mint a pénztárcámért. Lehetséges – sőt kötelező – állandóan kapcsolatban maradni a barátokkal, családtagokkal, munkatársakkal – na meg a világgal.

Ugyanakkor az eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenkivel bármikor kommunikálhassunk, sokszor inkább eltávolítanak egymástól. A technika tágította az interperszonális kommunikáció lehetőségeinek körét, viszont személytelenebbé is tette a kommunikációt, a konfliktust, és falakat emelt közénk és felebarátaink közé.

A YouTube csatornán olvasható hozzászólások ékesebb bizonyítékát adják az emberiség romlott voltának, mint a nagy reformátorok doktrínái együttvéve. Digitális kommunikációnk és piacterünk csak úgy hemzseg a vitáktól, zaklatástól, összeesküvéselméletektől, maró gúnytól, a téves és félrevezető információk észszerűtlen fertőitől. Nagy a felháborodás mindenütt – időnként a keresztyénekre is irányul, de sajnos sok esetben a keresztyénektől ered.

Olyan világban élünk, ahol meggyőződéseink egyre furcsábbnak, sőt akár sértőnek is számítanak. Nekünk azonban keresztyénekként hagynunk kell, hogy válaszreakciónkban a Szent Szellem vezéreljen. A keresztyéneknek valóban jut bőven a felháborodásból. Azt is látom azonban, hogy gyülekezetbe járó emberek is jócskán kiveszik a részüket az internetes ellenségeskedésből és félretájékoztatásból. Márpedig digitális felháborodásunk naponta aláássa a bizonyságunkat. Sokszor úgy tűnik, éppen a magukat keresztyénnek vallók terjesztik leginkább a téves vagy hamis információkat.

Valóban sok aggasztó dolgot láthatunk a világban, és van olyan, ami jogosan váltja ki méltatlankodásunkat, vagy akár haragunkat is. Kell is, hogy Krisztus követői szomorkodjanak és bánkódjanak a szenvedés és igazságtalanság miatt, miközben szavaikkal és tetteikkel törekednek változást munkálni a világban. De milyen esetben jogos a keresztyének haragja? És mikor van az, hogy a felháborodásunk gyalázatot hoz Jézus nevére, és aláássa a bizonyságtételünket? Milyen esetben forgatjuk fel joggal a pénzváltók asztalait, és mikor rendezünk ámokfutást vesszőparipáink miatt? Nem könnyű megválaszolni ezeket a kérdéseket, de érdemes elgondolkodni rajtuk, ha Krisztus hűséges tanítványai akarunk lenni.

Világunkat elborítja a megosztottság és az ellenségeskedés. Mindenfelől körülvesz a felháborodás, és el kell döntenünk, hogyan lavírozunk ezeken az új és sokszor veszélyes vizeken. Nem mi döntjük el, milyen korba szülessünk, vagy milyen kihívásokkal nézzünk szembe. Minden nemzedéknek megvoltak a maga konfliktusai, mi mégis különleges időszakban élünk és szolgálunk. Digitális felületeinken betegségként terjed a felháborodás, és a keresztyének sem immunisak ellene. Hogyan tudjuk Jézust dicsőíteni a reakciónkkal? Először is, ismerjünk el három dolgot!

Vonzónak találjuk a felháborodást

Az emberek természetüknél fogva hajlamosak a felháborodásra. A keresztyének nem jelentenek kivételt; sőt sokszor még rá is teszünk egy lapáttal.

Christians in the Age of Outrage (Keresztyének a felháborodás korában) című írásomban felhoztam Caleb Kaltenbach példáját, aki 2013-ban megosztott egy fényképet a Twitteren egy Costco-üzletben árusított Bibliáról. Viccesnek és ironikusnak találta, hogy a Bibliát nyilvánvaló tévedésből a fikció részlegen helyezték el. Miután több százan megosztották a fényképet, a főbb hírcsatornák is felkapták a sztorit. Így írtam erről a könyvemben:

“A Fox News hírcsatorna „A Biblia a Costco szerint fikció” címmel tálalta azt az elgondolást, miszerint Kaltenbach a keresztyének és a Biblia ellen irányuló összeesküvést leplezett le. Még azt is idézték, hogy Kaltenbach „bizarrnak” nevezte az üzlet döntését, mellyel a Bibliát a regényirodalom alkotásai közé sorolták.

A The Drudge Report hírgyűjtő weboldal perceken belül felkapta a sztorit, és a keresztyének bojkottot emlegetve dühödt felháborodásba lovallták bele magukat a vélt sértés nyomán. A Bibliát a fikció kategóriájába soroló címkézési hiba egyszer csak a Szentírás lényegére vonatkozó burkolt teológiai nyilatkozattá vált. Az, ami nagy valószínűséggel naponként száz meg száz alkalommal fordul elő könyvesboltokban, alattomos szikraként lobbantotta lángra a keresztyének felháborodását a Costco ellen.”

Kaltenbach nem volt felháborodva. Ő úgy vélte – amint azt a Costco meg is erősítette –, hogy a polcfeltöltés során történt tévedés. Csakhogy Kaltenbach története – amelyet a felháborodás örvénye úgy felkapott – jóval összetettebb ennél. Ugyanis egy egynemű pár nevelte fel. Keresztyén lett, megváltozott a világnézete, végül kitagadták, évekkel később pedig megérhette, hogy vér szerinti apja és anyja hitre jutott Krisztusban.

Megfordult az otthonomban, és egyáltalán nem keltette egy felháborodott keresztyén benyomását. Nagylelkű, figyelmes és kedves ember. Könyve – Messy Grace: How a Pastor With Gay Parents Learned to Love Others Without Sacrificing Conviction (Zűrös kegyelem: Hogyan tanult meg egy meleg szülőkkel rendelkező pásztor meggyőződése feláldozása nélkül szeretni másokat) – tele van bölcsességgel, és – igen – kegyelemmel!
A hírek azonban nem Kaltenbach megtéréséről vagy családjáról szóltak, hanem a costcós bejegyzéséről, mert az embereket vonzza a felháborodás. Márpedig ezt a felháborodást elsősorban a keresztyének gerjesztették – ráadásul téves információ alapján. De kit érdekelnek a tények, hogyha fel lehet háborodni? Tetszik nekünk a tűz.

Úgy tűnik, valaki valahol mindig szítja a felháborodás lángjait. Hogy miért? Mert a sértés felkelti az érdeklődésünket. Ilyen az emberi természet. Szívesen gondolunk magunkra sértett félként, akinek jár a bocsánatkérés, vagy mint akinek valaki más nevében ki kell azt csikarnia.

A nemesebb út

Másodszor, a legtöbb felháborodás nem igazságos haragból fakad. Sokan melengetnek igazságos haragnak érzett felháborodást a lelkükben, mivel kultúránk gyakran összetéveszti a kettőt. Ez ártalmas nemcsak a keresztyének, hanem a világ számára is.

A feleségem és a lányom nemrég ott ragadt egy reptér parkolójában hajnali kettőkor, mert az autókölcsönző dolgozói nem voltak hajlandók elismerni a foglalásukat, vagy akár csak egy parányi alkalmazkodást is tanúsítani. Egyre idegesebb lettem, ahogy több száz mérföldről megpróbáltam elérni valakit, aki segíthetne a családomnak. Szívesen utat engedtem volna felháborodásomnak a világhálón keresztül negyedmillió Twitter-követőm előtt.

A Szent Szellem azonban segített az azonnali elégtétel helyett arra összpontosítanom, hogy mi hozna eredményt. Az autókölcsönző ügyfélszolgálatának vacak hozzáállása bosszantó, goromba és megmagyarázhatatlan volt. Be kellett azonban ismernem, hogy ez nem jogosít fel az igazságos haragra. Ezért aztán inkább az udvarias online segítségkérést választottam, a Twitter-fiókjukat kezelő emberek pedig segítettek is – részben talán éppen azért, mert észszerűen viselkedtem. Az igazságos harag azt jelenti, hogy érzelmeinket és szenvedélyes nyugtalanságunkat azokra a dolgokra irányítjuk, amelyek Istenben is haragot keltenek. Isten teljes mértékben tökéletes, szent; semmi köze a bűnhöz és a romlottsághoz. Röviden: Isten természeténél és jelleménél fogva igaz. Amit Isten képvisel és tesz, az helyes. Ami ellenkezik Isten természetével és jellemével, az gonosz. Ha olyanok miatt haragszunk, amik sértik Isten természetét és jellemét, az igazságos harag, mert arra vágyik, amire az igaz Isten is.

Jézus soha nem veszítette el önuralmát, de merészen szembehelyezkedett a romlottsággal, szenvedéssel és igazságtalansággal, és mindig igazságos méltatlankodás és harag volt benne a bűnnel szemben. Isten tökéletes Fiaként gyűlöl mindent, ami nem áll összhangban az ő és az Atyja jellemével.

Ő ugyanaz a Jézus, aki a templomot megtisztította: „Kötélből korbácsot csinált, és kiűzte mindet a templomból” (János 2,15).

Ezt az Isten-központú haragot sokszor felcseréljük az önmagunkra vagy másokra összpontosító felháborodással. Irányíthatjuk ezt egy politikai jelölt, egy pásztor vagy akár egy olyan személy ellen, akivel az online tér hozzászólásai közt találkozunk. A mások felé megnyilvánuló szorongás és agresszió az igazságos harag olcsó, gyors és bűnös hamisítványa.

Az igazságos harag alázatos, és szem előtt tartja saját bűnre való hajlamunkat is. Miközben Isten természetére és jellemére fókuszálunk, másképp kezdjük látni magunkat és másokat is. Gondoljunk Jézus erőteljes szavaira a Máté 7,5-ből: „Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát”!

Jézus arra tanít, hogy először magunkba nézzünk, és lássuk meg saját kirívó, feltűnő hiányosságainkat. Ahogy elkezdünk ezeken dolgozni, tisztábban fogjuk látni és személyesen megtapasztaljuk Isten igaz voltát. Azután már könnyebben segíthetünk másoknak szeretetteljes, krisztusi módon. Az egyik a másiktól függ.

A felháborodás viszont gőgből és kevélységből fakad; az önismeret hiányából, amely folyton azt kiabálja: „Jó, de mi van azzal, hogy…?” Nincs semmi rossz abban, ha kivesszük a szálkát valaki másnak a szeméből – sőt, a Biblia egyértelműen mondja, hogy tegyük ezt –, de csak miután magunkkal foglalkoztunk.

A felháborodást kísérő heves reakció, a gyűlölködő kiáltások elnémítják az árnyaltság és az önvizsgálat hangját. Ha mások bűnével foglalkozunk anélkül, hogy először a sajátunkkal leszámolnánk, az képmutatás.
Isten haragját mindig kedvességének összefüggésében kell értelmezni, az pedig megtérésre és hitre indítja az embert. A felháborodás elfelejti vagy semmibe veszi Jézusnak ezt a kegyelmes voltát. Az irgalom, a kegyelem lehetőségének kiszorítására törekszik, és helyette megtorlást követel. Kíméletlen, gyors és kemény. Szégyen, hogy a keresztyének sokszor a bosszúszomjas reagálás kulturális mintáját követik az irgalmas reakció helyett.

Hídépítés

Harmadszor: a felháborodás elválaszt, de a misszió bevon. Nem szeretem a „kultúrharc” kifejezést, mert nehéz egyszerre háborúzni egy néppel és szeretni őket. Az persze igaz, hogy a kultúra szembefordult sok keresztyén értékkel. Úgy is mondhatjuk, hogy sok szempontból a háború keresett meg bennünket. Nem mindig mi indítottuk. Vegyük csak a házasság újradefiniálását, az egyetemes igazság tagadását, vagy azt a hamis vádat, miszerint a keresztyénség rosszabbá és nem jobbá tette a világot! A keresztyének helyesen teszik, ha elvetik ezeket az elgondolásokat. De kiállhatunk az igazságért úgy is, hogy nem viszonyulunk gyűlölettel azokhoz, akikkel nem értünk egyet.

Az, ahogyan reagálunk, amikor valaki felhúz bennünket, segíthet vagy árthat a keresztyén bizonyságtételünknek. Jézus arra hív bennünket, hogy az Ő szeretetét és kedvességét mutassuk be akkor is, amikor mások igazságtalanul vádolnak vagy gyaláznak bennünket. Az az aggodalmam, hogy most, a felháborodás korában – amikor a sértésre adott személyes válaszreakcióhoz nem szükséges a személyes interakció – jellemünk sokszor nem Jézust, hanem a világot tükrözi.

Számít, hogyan reagálunk. Van egy nemesebb út. A keresztyéneknél ott az evangélium; a legeslegjobb hír. Az evangélium pedig komor örömöt hoz: az öröm abból a tudatból fakad, hogy Krisztus által üdvösséget nyertünk, a komor érzés pedig azért tölt el, mert látjuk a bűn zsoldját, és tudjuk, hogy sokan továbbra is elvetik a megváltás egyedüli módját. Hogyha mi megvetéssel viszonyulunk a hitetlen világhoz, hogyan várhatjuk vagy remélhetjük, hogy elhiszik: Jézus az út, az igazság és az élet?

A kérdés tehát így hangzik: Hogyan reagáljunk? Erre nyilván többrétű a válasz. Van, aki a vallásszabadság védelmére kel – és jól teszi. Van, aki igyekszik olyan kultúrát létrehozni, amelynek hatására vonzódni fognak az emberek az evangélium szépségéhez. A legtöbben pedig azt választjuk, hogy kultúrharc helyett emberenként foglalkozunk a kultúrával.

Ha teljesíteni akarjuk Istentől kapott elhívásunkat, nem szabad tovább szítanunk a felháborodást, mások felháborodását pedig Jézus jó hírével kell csitítanunk. Ha a keresztyének arra összpontosítanának, hogy szeressenek másokat, és ne a felháborodásuknak adjanak kifejezést mások eltérő nézetei miatt; ha irgalmat tanúsítanánk az emberek iránt a kárhoztatás helyett, egészen más fényben látnák Jézust. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legnagyobb kihívás napjainkban.

Persze az is igaz, hogy a mi kihívásaink távolról sem olyan fenyegetőek, mint azok, amelyekkel az előző évszázadok alatt kellett szembenézni sokaknak. A legtöbbünknek nem kell azon aggódnia, hogy karóba húzzák. A tét azonban továbbra is magas. Fontos, hogy jól kezeljük ezt a pillanatot Krisztus és az ő királyságának ügye szempontjából.

Só és világosság

Ideje elengedni a felháborodást, és jobb utat, nemesebb utat találni. Krisztus szeretetét nem csak a pásztoroknak és gyülekezeti vezetőknek kell bemutatniuk. A Szent Szellem Krisztus minden követőjét felruházza erővel, hogy ezt megtehesse. Jézus arra hívja követőit, hogy „a föld sója” és „a világ világossága” legyenek. A hegyi beszédben azt mondja: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5,16).

A legtöbb ember jobban kedveli a sötétséget a világosságnál. Keresztyénekként szükségünk van Jézus és az evangélium rendszeres táplálékára ahhoz, hogy ellen tudjunk állni a sötétség vonzerejének. Sajnos sok gyülekezet igei foglalatossága kimerül a vasárnap délelőttökben, és a tagok tanítványképzésére nézve sincs tervük. Sok pásztor pedig vonakodik kitérni a gyülekezeti tagok helytelen online interakcióira.

Jézus azonban nem riad vissza az ilyesmitől. Ahol rést lát, betömi. Ahol gond van, azt szeretettel rendbe hozza. Feltűri az ingujját, és munkához lát szívünk kemény, sötét zugaiban, hogy teljességet, gyógyulást, megváltást és kegyelmet hozzon.

Jézus a legfőbb példaképünk arra nézve, hogyan lehet igaz életet élni egy ellenséges világban. Ahogyan Péter ír róla: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Péter 2,23).

Miközben alázattal munkálkodunk ezen saját életünkben, más hívőket is kedvességre ösztökélhetünk a düh helyett. Ugyanaz a Szellem él bennünk, aki Jézust is feltámasztotta a halálból (Róma 8,11). Ő erőt ad ahhoz, hogy felülemelkedjünk a felháborodáson, és önmérséklettel reagáljunk.

Kaltenbachot érték támadások, amiért a tiszteletteljes párbeszéd üzenetét hirdeti. De ő nem foglalkozik a kétkedőkkel. Elvégre a szívek megváltoztatása Isten dolga; a miénk az, hogy bátran, kegyelemteljesen megosszuk igazságát.

A Szentírás arra emlékeztet, hogy azokban, akik szakadásokat okoznak, „nincsen Szentlélek” (Júdás 19). Akik Szellemben járnak, megtermik az Ő gyümölcsét, ami nem más, mint „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Galata 5,22–23). Pál apostol listájából feltűnő módon hiányzik a felháborodás. Teljesedjünk be tehát Szellemmel, és járjunk Őbenne ahelyett, hogy maró gúnyt okádnánk a billentyűzetünkön és az okostelefonunkon keresztül!

Jézus arra hív, hogy hidakat építsünk, nem pedig arra, hogy feleslegesen felégessük őket!

Szerző: Dr. Ed Stetzer

Dr. Ed Stetzer a Wheaton College egyetem Billy Graham egyház, misszió és evangelizálás tanszékének professzora és a Billy Graham Evangélizációs Központ ügyvezető igazgatója