A sikeres szellemi vezetéshez szent idő és egyedüllét kell. Ez az ideál komoly kihívóra talál a közösségi médiában.

Jómagam digitális bevándorló vagyok. 1962-ben születtem, a hivatásszerű (fizetett) szolgálatot pedig csak 1983-ban kezdtem végezni. Felső tagozatosok ifjúsági pásztoraként kezdtem a szolgálatomat egy nagy San Jose környéki gyülekezetben. A siker receptje egyszerű volt. Minden reggel az legyen az első, hogy egy órát az Úrral töltesz! Oszd be, mettől meddig tartanak a „hivatalos órák”! Tarts rendet az íróasztalodon! Érkezz időben a munkatársi megbeszélésekre!

Feladatom lényeges részét az tette ki, hogy a határidőnaplómat naprakészen tartsam.

Ahhoz, hogy sikeres legyek, ötletekkel kellett előállnom, majd átbeszélni ezeket a munkatársaimmal, valamint beírni a találkozókat és vállalásokat a naptárba, hogy megszervezésük és betartásuk zökkenőmentes legyen. Mindezt a 9-től 5-ig tartó munkaidő alatt.

Ha elég nagy volt a gyülekezet, ott ült egy titkárnő a recepción, és fogadta a hívásokat. Az információkat kis papírcetlikre jegyezte le, majd ezeket odanyújtotta, ahányszor elhaladtam az íróasztala mellett.

Ha valaki esetleg munkaidő után is reagált a hívásokra, az csak azért történt, mert egészen kivételes hajlandóságot mutatott arra, hogy tovább legyen elérhető.

De ez volt a kivétel.

Életem addigi 25 évét mindenféle technikai újítás elsajátításával töltöttem. Pontosabban, ez a „mindenféle” körülbelül ötöt jelentett. Különösebb sorrend nélkül ide tartozott az automata garázsajtó, a mikrohullámú sütő, a kazettát automatikusan megfordító autós magnó és a televízió távirányítója. És persze a nagyágyú: az elektromos ablakemelő az autóban. Ezeken kívül nem sok új dolog volt, ami mentális erőfeszítést igényelt volna. Akkor még nem is sejtettem, hogy mindjárt megjelenik a fax és a vezeték nélküli telefon.

Aztán nagyjából vezetői életem felénél azt vettem észre, hogy deportáltak a digitális követelmények új világába, ahol az ötletek és kötelezettségek nincsenek összefüggésben a munkaidővel, és ahol a vezetők telepesekből ismét felfedezőkké váltak. Megszabott munkaidő helyett a vezető egyszerűen nekivágott minden egyes új napnak, és hajtott, amíg el nem fogyott az energiája, vagy már képtelen volt koncentrálni. Egy rövid pihenő után folytatódott a felfedezés az együttműködés, ötletelés és kapcsolatteremtés terén.

Amíg képesek vagyunk koncentrálni, az idő nem számít.

Jelenleg szűrőktől mentes vezetői életet élünk. Még ha meg is tartották a titkárnők és hivatalos órák régi szerkezetét, a napi huszonnégy órás digitális elérhetőség elérkezte olyan ködös, zavart világot teremtett a vezetők számára, amelyben fogalmuk sincs, utolérték-e már, amit kergettek, és ha igen, mikor.

A sikeres szellemi vezetéshez szent idő és egyedüllét kell. Ez az ideál komoly kihívóra talál a közösségi médiában.

Amikor Krisztus szolgált a nyája felé, ő tartotta kézben az idejét, apostoli csapata pedig támogatta ebben; szükség esetén beavatkoztak, és segítettek cipelni a terhet. Krisztus élvezhette a közösségi média hiányának luxusát; nem voltak figyelmet követelő e-mailek, sem tolakodó telefonhívások. Az emberek a történetek és elmélkedés régimódi útján adták tovább a szavát.

A pásztorok energiájuk nagy részét arra összpontosítják, hogy megértsék Isten Igéjét és azt, hogy mit jelent ez a hétköznapi életet élő hétköznapi emberek számára. A kihívást az jelenti a számukra, hogy az Igéből működőképes megoldásokat tudjanak leszűrni az életre vonatkozóan. A modern gyülekezetben az igeszolgálók ügyességük és történetmondó képességük segítségével teszik valóságossá ezeket a megoldásokat. A szenvedély, amellyel átadják az üzenetet, tisztánlátást nyújt a gyülekezetnek, és azt a tudatot kelti bennük, hogy összekapcsolódtak az Igével és a szolgálóval. A gyülekezeti tagok sokszor piedesztálra állítják a pásztorokat, az üzenet átadóit.
Ahhoz, hogy valaki igeszolgáló legyen, szükség van összekapcsolódásokra – a Krisztus Igéjéhez kapcsolódó személyes tapasztalatok megosztására és összehangolására –, de a valódi kapcsolatra, személyes barátságra nincs garancia mindazok számára, akik ezt valóságként fogják fel. A barátság olyan közös élményekből születik, amelyekbe a résztvevők komolyan beletették a részüket; a barátság kölcsönös és egyenlő. A barátok azért lépnek kapcsolatba egymással, mert ez a kapcsolat személyes előnyökkel jár rájuk nézve. Az igeszolgálók nem állhatnak tartalmas barátságban minden egyes gyülekezeti taggal. Nem ez a dolguk; azért felelősek, hogy az Igét úgy vigyék a gyülekezet elé, hogy mások meghallják, és olyan módon, hogy azzal elősegítsék a Krisztusban létrejött kapcsolatokat.

A pünkösdi pásztornak az a vágya, hogy nonstop elérhető legyen, komoly buktatókat rejt magában a közösségi média modern korában. A szolgálóknak úgy kell gazdálkodniuk az idejükkel, hogy szakszerű egyensúlyt tartsanak fenn pásztori kapcsolataik között, és ne táplálják a felsőbbrendűségi érzést, sem a személyes kiégést.

A pünkösdi pásztornak szem előtt kell tartania az őszinteség és hitelesség szükségességét, ugyanakkor határokat kell szabnia, hogy maradjon ideje a családra, szent idő a készülésre és elmélkedésre, és barátai szűk körére, akiket azért választott ki, mert jelentősen hozzájárulnak az életminőségéhez.

A pásztornak azon kell igyekeznie, hogy a hívők Krisztus életével összhangban álló jellemvonásokat alakítsanak ki, és nem szabad, hogy nevetséges lelkész-utánzattá váljon a közösségi média kapcsolatain keresztül olyan könnyen elősegíthető hamis összetartozás-érzéssel.

Senki sem képes kezelni az információáramlásnak ezt a szintjét, ha nem készít tervet a tartalom megítélésére és a cselekvésre vonatkozóan. A hatékony kommunikátorok és vezetők úgy kezelik az információkat, hogy növeljék megértésüket, és javítsák a döntéshozásukat. Az információ nem javít az életminőségünkön, hacsak nem tudjuk felhasználni és alkalmazni a munka, a család és a közösség vonatkozásában. A tudás információból táplálkozik, és a bölcsességhez szükséges infrastruktúra is abból épül fel.

A közösségi média által támasztott igények ösztönöznek ugyan összekapcsolódásra, de nem feltétlenül hoznak létre a másik sikerére törekvő, valódi kapcsolatokat. Segítő kapcsolataink szintjét és minőségét akadályozza a túl sok kapcsolatból fakadó nyomás. Sajnos sokan működőképesnek jósolják a közösségi médián keresztül létrejövő kapcsolatokat, pedig ezek felszínesek, és hiányzik belőlük a kölcsönös összetartozás.

A pásztorok esetében problémásak a közösségi médiában létrejövő kapcsolatok, és hiányoznak belőlük a pásztori munkához szükséges határok, mivel nincs mód az információ megerősítésére és a párbeszédre. A közösségi média a futó összekapcsolódások helyszínévé vált: megosztunk információt anélkül, hogy ellenőriznénk, megértették-e; anélkül, hogy visszajelzést adnánk, vagy közös megértésre és megegyezésre jutnánk. Jobb rendszert kell kialakítani, hogy átformáljuk azt, ahogyan a pásztorok viszonyulnak a gyülekezetükhöz.

Például készíthet blogot a pásztor, amelyet elküld ismerőseinek a Facebookon ahelyett, hogy az összes e-mailre vagy kérésre külön-külön próbál válaszolni. Érdemes rendszeres alkalmakat szervezni hasonló szükséglettel rendelkezők számára; ezek a 4-6 héten át tartó, tematikusan szervezett találkozók azt a célt tűznék ki, hogy valaki közülük vezesse tovább a csoportot. A pásztor ezen a ponton továbbléphet egyéb gyülekezeti gondok megoldására. A pásztor életében legyenek olyan egyéni kapcsolatok, amelyek szükségeket töltenek be, készségeket erősítenek, elősegítik a személyes növekedést, és hozzájárulnak a családi és közösségi élet minőségéhez.

A modern pásztorok félnek a láthatatlanná válástól, és sokszor úgy látják, hogy az egyedüllét ellentmond a szükségnek, hogy állandóan kapcsolódjanak másokhoz a közösségi médiában. Feltétlenül meg kell szabadulnunk ettől a gondolkodástól, mielőtt még túl késő lenne. A valódi vezetés nem lehet digitális; összetartozáson és emberi interakciókon alapuló, tényleges vezetésnek kell lennie. A televíziós nézettség helyét átvette az ismerősök és követők hatalmas száma; ez határozza meg a személyes sikert és befolyást. Láthattuk elszigetelt és magányos vezetők csúfos bukását, akik a televíziós nézettséget tévesen életük értelmének tekintették.

Remélem, nem követjük el ugyanezt a hibát a közösségi médiával. A közösségi média igazán rendkívüli módszer a reklámozásra, bátorításra, sőt akár a tanításra is. Egy rész, de soha nem a teljes egész. Soha nem veheti át annak a helyét, ami Isten országának valódi zsenialitását jelenti: „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak.”

Szerző: Scott Hagan

Scott Hagan az Assemblies of God sacramentói (Kalifornia, USA) Real Life Church gyülekezetének vezető pásztora