A folyóirat előző számaiban arról beszéltünk, mi akadályozza, hogy folyamatosan Isten Királyságban éljünk. Olyan területeket érintettünk, mint a kulturális beállítottság és a világiasság. Sorozatunk negyedik részéhez értünk ebben a minden hívő számára fontos témakörben, és a tisztesség kérdését tárgyaljuk benne, amely véleményem szerint alapszükséglet, hogy Krisztushoz vonzzuk az embereket, akár az egyházon belül, akár a világból. Kérlek, olvasd figyelmesen és imádságos lelkülettel. Légy igaz tanúja Jézusnak!

Úgy gondolom, egy keresztény számára az egyik legalapvetőbb és egyben legfontosabb tulajdonság a tisztesség, amit nagyon egyszerűen így határozhatunk meg: azt tenni, ami helyes – azért, mert helyes. Ráadásul nem csak bizonyos emberek előtt, tettetésből vagy különleges helyzetekben, hanem állandóan. Nyilvánosan és magánéletünkben, a piacon és otthon is. Nagy kárt és szégyent hoz Isten királyságára, akiből hiányzik a tisztesség. Gyakran hallunk korrupt politikusokról, akik hatalmukat nem épp tisztességes vagy becsületes célokra használják. Ilyenkor az ember csak vállat von: hiszen ez csak politika. De ha olyan viselkedik elvtelenül, aki Jézus Krisztust képviseli, az kitörölhetetlen nyomot hagy a nem hívőkben és a frissen megtértekben egyaránt.

1. Belül kezdődik: a rossz magaviselet önigazolása

Elizeus próféta szolgája, Géhazi szomorú példáját nyújtja annak, milyen a tisztességtelen ember. Miután Elizeus meggyógyította Naamánt (2Királyok 5), a hadseregparancsnok ragaszkodott hozzá, hogy ajándékokkal halmozza el a prófétát, de ő határozottan visszautasította. Ezt Géhazi is hallotta, és elhatározta, hogy Naamán kísérete után ered, hogy elkérje az adomány egy részét. Végül is, Naamán szerette volna odaadni azokat az ajándékokat, és kétségkívül telt is neki rá – akkor mi rossz van abban, ha egy keveset elfogad? Nézzük csak meg, hogyan fejlődik ki a gonosz terv.

1. Cselekedeteit igazolja önmaga előtt (2Királyok 5:20–21)
2. Hazudik Naamánnak (2Királyok 5:22)
3. Tetteinek takargatására törekszik (2Királyok 5:24)
4. Hazudik Elizeusnak (2Királyok 5:25–26)
5. A büntetés: lepra (2Királyok 5:27)

Az elv nagyon fontos. Géhazi azért akart jutalmat kapni, amit valójában Isten cselekedett. Íme, néhány önigazoló „kifogás” arra, amikor valaki megsérti az Ige igazságát:

„Isten földi javakkal is szerezné megáldani gyermekeit.”

„Nekem kell gondoskodnom önmagamról, más nem fog.”

Természetesen nem csak pénzről vagy egyéb (anyagi) javakról lehet szó ilyen esetekben. Dávid király is próbálta igazolni tettét, mikor házasságtörés bűnét követte el Úriás feleségével, Betsabéval (2Sámuel 11). Védelmére legyen mondva, mikor Nátán próféta szembesítette őt Isten elleni vétkével, Dávid őszintén megbánta tettét (2Sámuel 12). Ha meg akarjuk érteni Dávid mély bánatát, nézzük meg az 51. zsoltárt, amelyben Isten elleni vétke felett érzet őszinte bűnbánatát énekli meg.

Ha még korábbra lapozunk a Szentírásban, látjuk, hogy Ádám ugyanúgy próbálta igazolni magát, mint ahogy Éva, Káin, vagy Saul király. Az egész emberiséget végigkíséri ez a jelenség. A kortárs pszichológia nyelvezetében ezt gyakran „felosztásnak” nevezik, ami azt jelenti, hogy az adott személy viselkedését szegmensekre osztják, és ahol viselkedése eltér az elfogadott normától, ott találnak egy ésszerű indokot, amivel az önigazolás megoldható. Ha egy hívő testvér az Ige által leleplezi ezt a kifacsart viselkedést, az sokszor haragot és ellenállást szül, hiszen a rejtett bűn napvilágra került.

Védekezésként gyakran elhangzik, hogy „a Biblia nem beszél erről”, azaz nincs konkrét tilalom a Szentírásban az adott dologra (például a drogokra vagy a dohányzásra). Vagy ott van az „Ez még mindig jobb, mint…” kezdetű mondat, amikor másokhoz viszonyítva igazoljuk magunkat. „Sosem éreztem bűnnek”: amikor saját magunk akarjuk meghatározni, mi a jó és mi rossz. „Képtelenség mindenkinek megfelelni, ezért úgy döntöttem, önmagam leszek”, tehát azáltal mentjük fel magunkat, hogy semmibe vesszük mások véleményét.

Az életre szóló lecke

Akkor szolgálom leginkább Isten királyságát, ha Jézus Krisztus által hitből igazulok meg. Szellemi életünk állandó harcát az elménket mérgező, erőtlen önigazoló gondolatokkal vívjuk. Minden gondolatunkat és tettünket az Örök Igazság megváltoztathatatlan szűrőjén keresztül kell megvizsgálnunk. Az isteni tökéletességnél nincs pontosabb mérce, és semmi sem helyettesítheti azt.

2. Hűtlenül az elveinkhez: a mérték nem számít

Gyakran beszélgetek ifjú pásztorokkal „gemkapcsokról” és „bélyegekről”, ami mindig felkelti érdeklődésüket. Szeretném, ha tudnák, az elvekhez a legapróbb ügyekben is ragaszkodnunk kell.

Ha megszegünk egy parancsot, mindegy, hogy az életünk melyik területéhez tartozik, az mindenképp parancsszegés marad. Például a Biblia azt tanítja, hogy „Ne lopj” (2Mózes 20:15). Vajon meghatározza, milyen értéket nem szabad lopni? Van egy bizonyos ár, ami felett a cselekedet már lopásnak számít? Ki kell rabolnod ahhoz egy bankot, hogy tolvajjá válj? Egyértelműen nem. Tehát, ha ellopsz egy gemkapcsot vagy egy bélyeget, engedetlen voltál Isten igéjével szemben, és megszegted az egyik parancsolatot. Ugyanez igaz a hazugságra. A Tízparancsolatban ezt olvassuk: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (2Mózes 20:16)

Néha a ki nem mondott szó többet elárul, mint amit kimondunk. Ártalmatlannak tűnhet, ha elkenjük az igazságot, mert úgy kényelmesebb, vagy ha részigazsággal vezetünk félre valakit, hiszen mondhatjuk, hogy a szavak csűrésével-csavarásával egy nehéz helyzetet akartunk elkerülni, tehát nem „hazudtunk”. De a kérdés továbbra is az, vajon megszegtük-e az őszinteség parancsát azzal, hogy szándékos megtévesztésből mondtunk vagy nem mondtunk ki valamit?

A látható dolgoknál azonban sokkal nehezebb megvizsgálni azt, ami az emberi szív mélyén rejtőzik. Mi van a nehezteléssel, amikor nem bocsájtunk meg annak, aki ellenünk vétkezett? Egy szót sem szólunk, nem is említjük az esetet, látszólag tisztelettel és kedvesen bánunk a másikkal, de belül kínosan őrizzük a fájdalmas szituáció emlékét. Másoknak talán fel sem tűnik a belső vívódás, ugyanakkor a Szentírás egyik komoly parancsát szegjük meg szívünkben. Átgondoltuk már, mit jelent az ima, amelyet Jézus tanított a követőinek? „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Máté 6:12)

Fejből idézzük ezt az imádságot imaéletünk mintájaként. Ami viszont érdekes, hogy amint Jézus elmondta ezt a mintaimát, egyből visszatér a megbocsájtás témájához, hogy kibontsa, amit az imádságban mondott. „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Máté 6:14–15) Az Úr más alkalommal is tanított a megbocsátásról. Péter egyszer megkérdezte, hétszer is meg kell-e bocsátani testvérünknek, Jézus pedig így válaszolt: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Máté 18:22)

Egy példázatot is mondott, hogy egy hétköznapi életből vett helyzettel mutasson be és tisztázzon egy szellemi igazságot. Egy emberről mesélt, aki hatalmas adósságot halmozott fel, de a király elengedte neki, mert képtelen lett volna visszafizetni. A felszabadított ember viszont nem engedte el munkatársa apró adósságát, és börtönbe juttatta. A király erre elfogatta azt, aki képtelen volt ugyanúgy megbocsátani, ahogy neki megbocsátottak, és börtönbe vetette addig, amíg vissza nem fizeti egész adósságát.

Jézus így összegezi ezt a történetet: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Máté 18:35) Mindenki számára egyértelmű lehet ebből, hogy a megbocsájtás parancsa korántsem másodlagos, hanem központi szerepet tölt be Isten megváltó tervében. Mégis úgy tűnik, hogy ezt a rendkívül fontos elvet figyelmen kívül hagyjuk. Sok hívő azért él a megígért áldások nélkül, mert a haragtartás szelleme rombolja belülről. Úgy tápláljuk, mintha áldott viselkedés lenne, pedig halálos bűn.

Minden alkalommal, amikor úrvacsorát veszünk, a Szentírás önvizsgálatra szólít fel (1Korinthus 11:28), mielőtt ennénk a kenyérből és innánk a pohárból. Amikor megítéljük bűneinket, és arra emlékezünk, Krisztus milyen nagy árat fizetett vétkeinkért, annak tisztító, átmosó hatása van. Ott és akkor még az Atyával való kapcsolatunk legkisebb törése is napvilágra kerül Megváltónk tökéletességén és szentségén keresztül. Semmi sem marad rejtve azelőtt, aki tiszta szívvel és alázattal meghajol a kereszt előtt. Ezért bátorítják a híveket arra, hogy rendszeresen járuljanak az Úr asztalához: hogy hálával emlékezzünk a hatalmas áldásra, amit a Szent Isten megbocsájtása jelent számunkra.

Az életre szóló lecke

A bibliai parancsok nem változnak. Isten gyermekeiként kötelességünk hűen követni minden parancsot, és engedelmeskedni mindannak, amit Isten mondott. Fegyelmezett kiszámíthatóságra van szükség, hogy bizonyságot tehessünk a hitetlenek felé, hogy megtudják, kik vagyunk Krisztusban, és hogyan élünk nap mint nap a Mindenható által feltárt elvek szerint, melyeket megváltott teremtményei javára és áldására adott.

3. Én: akire Isten parancsai nem vonatkoznak

Az állami és társadalmi törvények arra reagálnak, amivel valaki megsértette a nemzeti vagy közösségi normákat, gyakran épp azáltal, hogy kiskaput találtak a meglévő szabályon, annak teljesen világos szándéka ellenére. Ezért ahogy halad az idő, egyre több szabályt vezetnek be, míg végül az egyén szabadsága látja kárát. Csak azért, mert valaki úgy gondolta, rá nem vonatkoznak a törvények. A Mindenhatónál azonban más a helyzet. Isten „törvénye”, az ő viselkedési normái és elvárásai nem változnak.

„Uram, igéd örökké megmarad, szilárdan, akár az ég.” (Zsoltárok 119:89) Isten igéjét még sosem kellett felülvizsgálni vagy frissíteni, sem az állandóan változó kultúrához igazítani.

Példának okáért a világ egyesült erővel küzd, hogy újraértelmezze Isten férfira és nőre vonatkozó tervét: a homoszexualitást és a leszbikus kapcsolatokat csupán alternatív életformának tekinti. Ugyanakkor Isten a kezdetektől fogva „férfivá és nővé” teremtette az embert (1Mózes 1:27), és parancsba adta, hogy szaporodjanak, sokasodjanak, és töltsék be a földet (1Mózes 1:28).

Amikor Sodoma és Gomora lakói homoszexuális viszonyaikkal, bűnös módon eltorzították a férfi-női kapcsolatra vonatkozó tervet, az ítélet egyértelműen és gyorsan érkezett (1Mózes 19:1–29). Az ilyesfajta erkölcsi elhajlásra érkező büntetés egyértelműen megtalálható a mózesi törvényben is: „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” (3Mózes 20:13)

Pál a római és korinthusi híveknek írt leveleiben nem hagy kétséget afelől, mennyire súlyos ez a bűn. „Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Róma 1:26–27, lásd továbbá: 1Korinthus 6:9–10)

Az egyik oldalon Isten kegyelmét látjuk, a másik oldalon pedig ítéletét, a kettő között húzódik Isten igazságosságának vonala. Akár irgalmaz, akár büntet, Isten nem lépi át igazságosságának határát.

Napjaink egyházára iszonyú nyomás hárul, hogy fogadja el, támogassa és gyakorolja az azonos neműek – mind homoszexuálisok, mind leszbikusok – házasságát, és ezzel tagadja meg a Szentírást. Hangosan hirdetik, hogy az efféle tiltásoknak talán helyük volt korábbi kultúrákban, de a mostani felvilágosodott (értsd: Istennél is okosabb) világunknak nincs rájuk szüksége. Természetesen az Ige szerint ez továbbra is csúfos torzulása Isten tervének, amit a szexuális kapcsolatokra rendelt. Még logikus szempontból is teljesen értelmetlen két azonos nemű ember ilyesfajta kapcsolata, tekintve, hogy ki van zárva belőle a szaporodás lehetősége.

Ma az említett követelésekre figyel a világ, ugyanakkor egyetlen keresztény sem hiheti, hogy következmények nélkül meg lehet szegni Isten szavát. A „vetés és aratás” üzenetét is könnyedén tekinthetjük ilyen változatlan elvnek. „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. [Elkerülhetetlenül magát csapja be az, aki Istent próbálja becsapni.] Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is.” (Galata 6:7)

Az evangéliumi hívők Isten igazságosságát az isteni tökéletesség szerves részének tartják. Mégis, amikor egy megtévedt cselekedet következményekkel jár, egekig hallatszik az igazságtalanságot kiáltók sírása. Erről a viselkedésről már Salamon király is írt. „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (Példabeszédek 19:3) Istennek nincsenek „kedvenc gyermekei”, de azt sem várja, hogy porban csússzunk előtte. A rossz döntéseknek (engedetlenségnek) mindenképp rossz következményekkel járnak. Minden, ami az Atya kezéből van, az hasznunkra és az Ő dicsőségére válik. A keresztnek hála mindannyian egyenlők vagyunk az Atya szemében, azaz ugyanazok a csodálatos ígéretek érvényesek mindannyiunkra, és ugyanazoknak a szabályoknak kell megfelelnünk.

Ez utóbbi zaklatja fel annyira az embert: az áldásoknak örül, a szabályokat megveti. De amint a Zsidókhoz írt levél szerzője magyarázza: „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.” (Zsidók 12:7–8) Egyikünk sem kivétel Isten házában, és sosem szabad úgy viselkednünk, mintha azok lennénk. Csak egy gyors emlékeztető: értelmünk véges és rettenetesen korlátolt, ezért veszélyes, ha azt képzeljük, Isten többi gyermeke felett bíráskodhatunk.

Az életre szóló lecke

Isten annyira szeret, hogy önpusztító cselekedeteimtől is oltalmaz. Minden, amit nekem, az ő gyermekének tervezett, jó és hasznos, ezért kötelességem naponta tisztelni őt, hódolni neki, és engedelmeskedni a szavának. Az isteni igazságosság kizárja, hogy Isten családtagjai valamiféle extra kegyelemben részesüljenek, vagy hogy kivételezzen velük.

4. „Kettős mérce” önérdekből

Jézus éppen ebben a kérdésben fogalmazta meg legerősebb kritikáját korának vallási vezetőit illetően. A hegyi beszédtől, azaz szolgálatának első napjaitól kezdve (Máté 5–7) egészen a passió hetéig, a kereszthalál előtti órákig (Máté 21:23–23:36) Jézus kíméletlenül rámutatott a kettős mérce képmutatására azok között, akik a zsidó nép önjelölt szellemi vezetői kívántak lenni. Jól dokumentált tény, hogy a farizeusok nem kértek a római uralomból, sem abból a békéből, amit Heródes kötött a római hatalommal.

Legtöbben nem Lévi törzséből származtak, tehát nem papi felmenőik voltak. Ennek következtében könnyebben meghallották a nép hangját, akik pedig támogatták őket és a görög kultúra befolyásával szembeni ellenállásukat, amely oly erős volt a korszakban. Így tehát ez a csoport (akiket korábban „ellenállóknak” hívtak) idővel arrogánssá és büszkévé vált. Elitistának is nevezhetnénk őket, mivel mindenre ők tudták a jó választ, s mindezt a magasabb rendűség érzésével tálalták. Jézus mindezt felismerte, és meglehetősen istentelennek találta. A szadduceusok, akik nem hittek a feltámadásban, leginkább Jeruzsálemben éltek és a papi törzsből származtak.

A mózesi törvény „kapuőreinek” tartották magukat, és cseppet sem voltak toleránsak azokkal szemben, akik nem követték az utolsó kis szabályig a törvényt és a prófétákat. Jézus itt is átlátott a fennhéjázó önigazoláson, és röviden-tömören így értékelte: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Máté 5:20)

Pál apostol is nyíltan szembeszállt Simon Péterrel annak képmutatása miatt. „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól [ti. a jeruzsálemi vezetők], együtt evett a pogányokból lett hívőkkel. Amikor pedig azok megérkeztek [ti. a jeruzsálemi zsidók], visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidók közül való hívőktől.

Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott.” (Galata 2:11–13) Péter viselkedése megváltozott, pusztán azért, mert nem akart konfrontálódni azokkal a zsidókkal, akik még mindig úgy tartották, a pogányoknak is körül kéne metélkedniük. A viselkedésben fellelhető „kettős mérce” mindig maga után vonja a képmutatást, amely pedig zavart és ellentéteket okoz Krisztus testében. Amikor egy adott helyzetben pártoskodás alakul ki, mindig lesznek vesztesek és nyertesek, pedig ilyesmi sosem fordulhatna elő Krisztus követői között. A Biblia egész üzenete a szeretet jegyében íródott.

Szeretetből született az ember és Teremtője kapcsolata, és az egyháznak is ezt kellene kiábrázolni, az „agapé” szeretettel egyetemben. Az Atyától kapott szent ajándékban nincs helye azoknak, akik kompromisszumot kötnek a bibliai igazságokkal, hogy saját érdekeit érvényesítsék.

Az életre szóló lecke

A „tedd, amit mondok, ne azt, amit teszek” elve ellentétes a Szentírással: „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak.” (1Korinthus 11:1) Pál arra biztatja lelki gyermekét, Timóteust, hogy legyen „példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tiszta életben” (1Timóteus 4:12). Péter pedig több római provincia (a mai Törökország) presbitereit tanítja, hogyan legeltessék Isten nyáját: „…ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak” (1Péter 5:2–3).

Krisztus követői azzal veszítik el leggyorsabban hitelességüket – az egyházban és a világban egyaránt –, ha kettős mérce szerint élnek, főként pedig, ha mindezt önző célok motiválják. Ha Krisztusnak szenteljük életünket, abban sosem lesz helye az öntömjénezésnek. Jézus, a mi Urunk biztosítja a békét és biztonságot, ami minden tiszta szívet megelégít.

A „kettős mérce” használatának két legveszélyesebb következménye

Az első, hogy képmutatókká válunk, és úgy viselkedünk, hogy tetteink egyáltalán nem támasztják alá szavainkat. A második, hogy képmutatásunkban másokat ítélünk el, akik nem felelnek meg személyes mércéinknek.

5. A magánélet és a nyilvános megszólalás ütközése

Nyilvános megszólalásainknak magánéletünk szerez hitelt. Sajnos gyakran látunk olyat, hogy egy gyülekezet vezetésében szolgáló férfi otthoni viselkedése meghazudtolja, amiben hisz. Vagy látunk nőket, akik énekelnek, dicsőítenek, táncolnak a gyülekezetben, de ahogy kitették lábukat az ajtón, másokról pletykálnak, vagy épp becsmérlik őket. Tragikus módon épp azok a gyerekek találnak rá legnehezebben a Krisztusba vetett hit valóságára, akik ilyen otthonokban nevelkedtek, és arra jutnak, hogy Krisztus is csak annyira valóságos, mint a Mikulás vagy a húsvéti nyúl. Csak egy „kitalált karakter”, akinek nincs valódi hatása az életünkre. Milyen elkeserítő!

Hála Istennek, vannak még hű szolgálói és szolgálóleányai az Úrnak, akik kitörölhetetlen nyomot hagynak tiszta életük bizonyságával családjuk, gyülekezetük, vagy hitetlen barátaik, szomszédjaik körében. Évekkel ezelőtt, mikor szolgálati úton jártam Nigériában, a helyi gyülekezet egyik vezetője nem sokkal korábban hunyt el. A temetésén ülve fia, aki fizikus az Egyesült Államokban, apja hitéről beszélt. Bizonyságtétele megragadó volt. Így emlékezett: „Pontosan ugyanúgy élt otthon, mint amit ti a gyülekezetben láttatok.”

Az elképesztő technológiai vívmányok korában a közösségi média (számítógépek, mobiltelefonok, tabletek, stb.) egyszerre jelentenek áldást és átkot számunkra. Az eszközök nem önmagukban véve jók vagy rosszak, az a kérdés, hogyan él velük a felhasználó.

Istennek hála, gyermekeinek ezek a platformok is segítségükre lehetnek, hogy Krisztus örömhírét közvetítsék. Egyrészt ijesztő látni, milyen sok olyan weboldal létezik, amelynek kizárólagos célja, hogy szexuális tartalmat (pornográfiát) közöljenek, veszélyüket pedig tovább súlyosbítja, hogy mindez a négy fal között történik: senki sem tudja, mikor kattint rá valaki ezekre a függőséget okozó erkölcstelenségekre. Azok szerint, akik ezt az elektronikus házasságtörést vizsgálják, a pornográfia minden formájában világméretű járvány.

A műholdas eszközök villámsebességgel terjednek, így már nem csak a gazdag államok gazdag polgárait érintik. Csak azért említem ezt a fertelmes pestist, mert a statisztikákból úgy tűnik, azok, akik „újjászületettnek” vallják magukat, ugyanolyan arányban élnek pornográfiával, mint akik nem tartják magukat elkötelezett keresztényeknek. A nyilvános viselkedésben nem látszik a magánéletben eluralkodó perverzió. Ez csak egy példa volt a sok közül, amely azt szemlélteti, mekkora szellemi kárt okoz a hívőnek (és a körülötte élőknek), ha senki sem sejti, mi folyik magánéletében, később viszont kiderül mindenki számára, hogy igencsak bűnös.

A privát, rejtett bűnt gyakran mentegetik azzal a hamis elképzeléssel, hogy „csak most az egyszer”, utána jön a bűntudat, majd a megtérés. Viszont – hacsak az illető szándékosan nem fegyelmezi magát abban, hogy a potenciális kísértést messziről elkerülje –, valószínűleg „még egyszer” és „még egyszer” megtörténik majd, míg végül az „egyszeri, véletlen botlásból” bűnös szokás válik.

A valódi személyiség akkor tárul fel, mikor azt senki sem látja.

Csak azt felejtik el sokszor – vagy legalábbis lökik félre –, hogy a Mindenható pontosan feljegyez mindent, amit teszünk, nyilvánosan és magánéletünkben egyaránt. Sőt, az Ige nem hagy kétséget afelől sem, mi történik a rejtett gonosszal. „…utolér benneteket vétketek büntetése” (4Mózes 32:23). Bölcsen tennénk, ha tanulnánk Ákán (és családja) történetéből, aki ellopott Jerikóból egy sineári köntöst, valamint némi ezüstöt és aranyat (Józsué 7:16–26). Jézus ugyanezt az elvet mondta ki, amikor így szólt: „Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt napvilágnál fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lukács 12:2–3)

Az életre szóló lecke

A legnagyobb kísértés magányos pillanatainkban ér bennünket, amikor nem szegeződnek ránk vizsgálódó pillantások. Botor módon azt gondoljuk, hogy amit senki nem lát, az soha nem derül ki. Isten gyermekének azonban ellent kell állnia az ördögnek (Jakab 4:7) úgy, hogy mindig magára ölti Isten fegyverzetét (Efezus 6:11–12), hogy ellenállhasson a Sátán alattomos, hazug támadásainak. Ha a hívő életében titkos bűn lappang, az az egyházra is negatívan hat.

Személyes örömömre szolgál, hogy megoszthattam veletek Isten igéjét, és alkalmazhattuk azt mindennapi életünkre. Az Úr szüntelenül keresi a tiszta szívűeket, akik képviselhetik őt a mai gonosz világban. Kiválasztottak vagyunk – töltsük hát be azt a célt, amelyre Megváltónk hívott el bennünket! Jézus hamarosan visszatér.

Alig várom, hogy együtt figyelhessünk Isten szent Igéjére a következő számban is.

[simple-author-box]

A cikk a „Kingdom Living” c. könyvből származik.
Copyright © 2013 H. Maurice Lednicky.
A szerző engedélyével. Minden jog fenntartva!