A Szentírás hitelesen tükrözi a szellemvilág valóságát, a baráti angyalokat és az ellenséges démonokat is beleértve. A nyugati keresztyének – az evangéliumi keresztyénekkel és a pünkösdiekkel együtt – viszont nehezen magyarázzák a valóság e transzempirikus dimenzióját. A szenvedő ember életében a téves diagnózis a gyógyulás gátja lehet.

Vannak, akik teológiai értelemben és gyakorlati síkon is megkérdőjelezik, hogy a szellemi hadviselés valóságos-e. Felteszik a kérdést, hogy saját életükre és szolgálatukra nézve lényeges-e foglalkozniuk vele. Sobhi Malek misszionárius így fogalmazott: „Állandó konfliktus húzódik Isten királysága és a Sátán átmeneti uralma között, aki e világ fejedelme, és démoni erőknek parancsol.”¹

Richard Dobbins pszichológus a következőt írja: „Hiszek a szellemvilág valóságában, ahogyan arról a Szentírás beszámol.”²

Edgar Lee teológus megjegyzi: „A Biblia világos tanítást ad a láthatatlan ellenség létezéséről, amely az emberiség elpusztításán buzgólkodik.”³

Charles Kraft kulturális antropológus is megerősíti: „A Szentírás egyértelműen úgy mutatja be az emberi életet, mint amely az Isten országa és Sátán örökös háborújának színterén játszódik.”⁴

Közvetlenül azután, hogy földi szolgálatára felkente a Szent Szellem, Jézus a Sátán személyes támadásával találta magát szemben (Máté 4:1–11; Márk 1:12–13; Lukács 4:1–13). Később Urunk kijelentette: „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Máté 12:28). Péter így foglalta össze Jézus szolgálatát: „szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött” (Cselekedetek 10:38). Pál apostol így figyelmezteti az efézusi gyülekezetet: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efézus 6:12).

A nyugati világkép és a szellemvilág

A Szentírás hitelesen tükrözi a szellemvilág valóságát, a baráti angyalokat és az ellenséges démonokat is beleértve. A nyugati keresztyének – az evangéliumi keresztyénekkel és a pünkösdiekkel együtt – viszont nehezen magyarázzák a valóság e transzempirikus dimenzióját. A nyugati világkép, a hagyományos teológiai feltételezések és a megszabott bibliai-teológiai szókészlet mind nehezítik annak a hatalmas méretű szellemi valóságnak a meglátását, amely érzékszerveink által nem észlelhető.

A felvilágosodás óta a nyugati kultúra a racionális, humanista szemléletű tudományos gondolkodás irányába mozdult el, ami rendre elferdíti a szellemi tisztánlátást. A racionális és logikus gondolkodásba vetett hit, az emberiség problémamegoldó képessége, valamint a tudomány azon képessége, mellyel a valóságos dolgok mélyébe, szerkezetébe belelátunk, mind hátráltatják azt, hogy felismerjük, konfrontáljuk és megdorgálhassuk az ellenséges szellemi birodalom erőit.

A nyugati gondolkodás hajlamos részekre darabolni az életet, ami csak korlátozott ideológiai teret biztosít a szellemi lények létezésének. A nyugati ember a szellemi lényeket sokszor a teológia egy kisebb alkategóriájába helyezi, biztos távolságban az oktatás, a technológia, a gazdaság, a mezőgazdaság, a természet és a szórakozás kategóriájától. Az ember szellemi dolgokról alkotott gondolatai között a démonokhoz kötődő kognitív tartomány csak egy piciny szelet, amelyet ráadásul – mintha számítógépes vírus lenne – karanténba zárva tartunk. Úgy gondoljuk, hogy csak nagyon minimális, eseti hatás érhet bennünket a rajtunk kívül található démonok részéről. Sok evangéliumi keresztyén arra a következtetésre jut, hogy üdvössége elnyerésével immúnissá válik az ördöggel és démonaival szemben. A pünkösdi keresztyén számára hasonló a Szent Szellem keresztség átélése. Innen származik a gondolat, miszerint az ember nem veszítheti el mennyei védelmét – legalábbis a démonok befolyása alól –, ha már egyszer üdvösségre jutott. Sok teológus úgy véli, Jézus megkötözte Sátánt, vagyis gonosz erői többé nem köthetik gúzsba a hívő embert.

Vannak pünkösdi hívők, akik funkcionális teistaként olyan Szentháromságban hisznek, aki korlátlan hatalmával uralkodik mennyei trónjáról. Nézetük szerint Isten azzal avatkozik be az ember világába, hogy üdvösséget ad és alkalmanként csodát tesz. A teisták viszont minimális figyelmet fordítanak az Isten által teremtett szellemi lények birodalmára. A pünkösdi teisták számára a valóság alkotóelemei a következők: Isten, az ember, a természet és a világegyetem, az életet és a világot irányító természeti törvények és a Szent Szellem alkalomszerű, természetfeletti beavatkozásai az üdvösség, Szent Szellem keresztség, csodagyógyítás és a mihaszna bűnösök démoni befolyástól való védelme érdekében.

Paul Hiebert erős kritikával illeti az általa „a közbenső világ kihagyásának tévedése” néven említett szemléletmódot,⁵ amely figyelmen kívül hagyja a szellemvilág fontosságát, vagyis a felsőbbrendű Isten és az emberek valamint a természet közt létező valóságot. Tragikus módon az egyéni, lelki üdvösséget hirdet ő keresztyénség felkészületlen az Isten egyeduralma alá vettetett ellenséges szellemi hatalmakkal szemben. Az ilyen keresztyénség keretében végzett szolgálat hatékonysága csekély, különösen a harmadik világban, ahol emberek milliói hisznek a szellemi lények mindent befolyásoló erejében.

A harmadik világ gondolkodásában olyan világ tárul elénk, melyben a szellemi lények – köztük Isten, Sátán, az angyalok, démonok és ősi szellemek – az élet minden vetületére hatással vannak. A kisebbségben lévő nyugati világ hasonlóan hatalom-orientált, de számára a hatalom az oktatásban, politikában, pénzügyekben, hatalmi pozíciókban, társadalmi rendszerekben és a technológiában rejlik. Világképének középpontjában az ember áll. Nyugaton pedig – akár a szenzációhajhászás vagy az irracionalista gondolkodás vádjai elől való kitérés, akár az abnormális emberi viselkedés és események túlszellemiesítésének gyanúja álljon a háttérben – a nyugati ember általában mindent egészségügyi és pszichológiai problémával vagy Isten drámai közbeavatkozásával magyaráz. „Az ördög vett rá, hogy megtegyem”, „démonok vannak az asztal alatt”, „a démonok a túlfűtött ősi gondolkodás mitológiai lényei”, és hasonló végletektől való félelmében az ember a világi tudományokban találja meg a biztonságot, a gyógyulást.

A keresztyén antropológia

A keresztyén antropológia – az emberi természet vizsgálata – tovább bonyolíthatja a szellemi hadviseléssel kapcsolatos gondolkodásmódunkat. A keresztyén antropológia alaptételeihez tartozik, hogy az ember három részből álló teremtmény – test, lélek és szellem. Az ember teljes egész. Ez az Ó- és Újszövetségben található zsidó nézeteket követi, miszerint az ember külső, látható testből és belső, bonyolult szellemi természetből áll. A héber világnézet szerint az ember hármas kiterjedésű (lásd 5Mózes 6:5): a belső, láthatatlan élet a „szív” (lebab), a külső test vagy a teljes ember az Isten által teremtett „lélek” (nefes; 1Mózes 2:7), az élet törekvéseinek, teljesítményének és Jahve felé való elkötelezettségnek összessége pedig az „erő” (me’ od).

A görög filozófia formálta nyugati gondolkodásmód olyan alkotóelemekre bontja az embert, amelyek látszólag egymástól függetlenül is működni tudnak. Sok nyugati hívő így különbözteti meg az ember három vetületét: fizikai test (érzelmek, elme, akarat és érzések) és szellem (belső szent lakhely Isten vagy Sátán számára). Példaképpen Dobbins úgy magyarázza, hogy a szellem az emberi lény legmélyebb része, amely keresztyén megtérésünkkor a Szent Szellem templomává válik. Végig megmarad „tisztán, háborítatlanul Krisztus ott-tartózkodása alatt”. Mégis, elismeri, hogy „az egészség szellemi része az a terület, amelyről az ember legkevesebbet tud. Sátán legnagyobb fondorlatainak a színtere”.

Azok a keresztyének, akik elismerik, hogy Isten népe szellemi támadásoknak van kitéve, és emellett fenntartják a trichotóm emberi felépítés nézetét, úgy érvelnek, hogy a démonok csakis kívülről, „külső ellenségként” támadhatják az embert.  Ha valakit gonosz szellem befolyásol vagy kötöz meg, az a legrosszabb esetben is a testben vagy lélekben történik, sosem a szellemében. Ez a magyarázat meglehetősen mesterkéltnek tűnik, mert a kísértést és a szellemi ellenséget a hívőn kívülre, vagy a lélek és szellem közé feltételezett, áthatolhatatlan belső határvonalakra korlátozza. „A kísértés a gondolatvilágunkon keresztül fogan meg bennünk. …Sátán a körbevevő világ és kultúra gerjesztette gondolatainkon keresztül csalogat bennünket”.⁶

A szavak jelentősége

A szókincsünk is korlátozza a szellemvilágról szerzett ismereteinket. Például, az Újszövetségben gyakran használt „daimonizomai” szót fordíthatjuk démonizálásnak. A bibliafordítók ezt „megszállottnak” fordítják.

A „démonok által megszállott” kifejezés extrém erejű démoni irányításra utal az ember életében, ahol a démon az egyén testén és személyiségén keresztül is – alkalmi vagy rendszeres jelleggel – megnyilvánul. Ez azt jelenti, hogy a démonok uralják a személyt, és saját céljaik szerint manipulálják a testét, elméjét és szellemét. Mivel a gonosz e megnyilvánulása nagyon extrém, a keresztyének úgy vélik, Isten és a démonok nem létezhetnek egyidejűleg egy személy fizikai testében. Dobbins, például azt állítja, hogy a Szent Szellem nem hajlandó megosztani lakhelyét démonokkal. Mások azt állítják, hogy „Isten jelenléte garantálja, hogy más olyan erő ne lehessen jelen, amely nem veti alá magát akaratának”.

E meggyőződés szerint Krisztus a hívő emberben lakik – szellemét, lelkét és testét is elfoglalja. Nem jöhet létre démoni megszállottság ott, ahol Jézus az Úr. Ez a test és az uralom amolyan „minden vagy semmi” értelmezése. Ha ez a látásmód helytálló, nehezen magyarázható, mi módon lépett be a kígyó a bűntelen Édenkertbe, Isten uralmának színterébe (1Mózes 3); hogyan használhatta fel Pétert a Sátán, hogy  Krisztus jelenlétében a botránykővé váljon (Máté 16:23);  hogyan szállhatta meg a Sátán Júdást, aki végig Jézussal volt a húsvéti vacsorán (János 13:2, 27), és miért tiltotta meg Pál a korinthusi karizmatikus hívőknek, hogy a pogányok templomában, a démonok tanyáján étkezzenek (1Korinthus 10:14–22). Gordon Fee szerint „a legtöbb nyugati keresztyénnek meg kellene látnia, hogy a démonok világa egyáltalán nem annyira távoli, mint amilyennek azt hiszi.”⁷

Másik elképzelést vall Werner Foerster, aki szerint a szó a démon okozta szenvedést is jelentheti.⁸ Edgar Lee megjegyzi: „az Újszövetségben nem szerepel olyan szó, amely szó szerint azt jelenti, hogy „démon által megszállt”. Úgy magyarázza, hogy a démonizál kifejezés „démonok okozta szenvedést, […] nem pedig démoni megszállást” jelent. Majd hozzáteszi: „Nincs olyan igei bizonyíték, amely alátámasztja, hogy a gonosz szellem csak az ember lelkét szállhatja meg, de a szellemét nem.”

Míg egy szó jelentésének meghatározásában félrevezető lehet az etimológia, időnként mégis hasznosnak bizonyul. A szó (daimon-iz-omai) alkotórészeire alapozva, az ige jelenthet démoni erő uralma alá vetett állapotot, illetve bizonyos szintű démoni irányítást az ember élete fölött. Az első elem („daimon”) démonra utal. A második elem („izo”) általában okhatározó igékben jelenik meg. A mondat alanya valamit előidéz. A harmadik elem („omai”) jellemzően a szenvedő (passzív) igealak vége, mely által a mondatban megjelölt cselekvést nem a mondat alanya végzi, hanem rajta fejtik ki, ő szenvedi el. Összefoglalva, azokban a mondatokban, amelyekben a Biblia szerzői a daimonizomai szót használták, az alany egy démoni hatalom által irányított, passzív (szenvedő) leuralt állapotba került. Az alany passzivitásának mértékét az igealak és a mondat nem jelöli, így az lehet minimális vagy teljes körű is.

Vegyünk néhány bibliai példát a Máté evangéliumából, ahol ezt a szót (daimonizomai) használja a szerző. A Máté 4:24 és 8:16 versben olvassuk, hogy démonizált embereket hoztak Jézus elé, ő pedig meggyógyította őket. Ezen a ponton Máté nem szolgál további részletekkel a démonizált emberek állapotát illetően, csupán feljegyzi, hogy mások vitték őket Jézus elé. A Máté 8:28-ban két démonizált ember maga megy oda Jézushoz. Ezek az emberek nagyon erőszakosak voltak, emberfeletti képességgel és ugyanilyen emberfeletti ismerettel rendelkeztek, mert pontosan felismerték Krisztust és tudatában voltak saját végzetüknek. Jézus egyetlen „Menjetek!” szavára távoztak (32. vers), és ismét normális, hétköznapi emberré váltak.

A Máté 9:32-ben egy „némává démonizált” (saját fordítás) embert vittek Jézus elé. „Miután pedig a démon kiűzetett, a néma megszólalt” (saját fordítás). Úgy tűnik, a démon okozta a férfi némaságát. Miután Jézus kiűzte a démont, a férfi viselkedése helyreállt, és ő maga kezdett el beszélni.

A kánaáni asszony ezt mondta a gyermekéről: „A lányom nagyon démonizált” (Máté 15:22, saját fordítás). Az asszony a gyermek nélkül jött Jézushoz. Az anya hitének megfelelően Jézus meggyógyította a lányt.

Összefoglalva, csupán a gadarai megszállott esetében (Máté 8:28) ábrázolja Máté egyértelműen a démonizált személyt úgy, mint amit mi „démonizált” kategóriába helyezünk, vagyis amikor valaki fölött teljes uralmat vesznek a démonok. Figyelemre méltó, hogy Márk ugyanazon esemény leírásánál „tisztátalan lélektől megszállott” emberről ír (Márk 5:2), és teljességgel kihagyja a démonizált szó használatát.

Timothy Warner megjegyzi:

A keresztyén embert megtámadhatják a démonok, aminek mentális és néha még testi kihatása is lehet, de ez nem jelent megszállottságot vagy démoni birtokbavételt.⁹

Az ember bonyolult felépítése

A keresztyének életében lévő démoni jelenlétet taglaló „minden vagy semmi” nézet taglalása helyett hasznosabb volna, ha figyelembe vennénk az ember természetének bonyolult felépítését. Az ember összetett lény, nem hasonlítható egy egyszobás házhoz, melyben Krisztus vagy minden helyet elfoglal vagy semmit. Olyan helyet képzeljünk el, melyben beépített szekrények és szobák vannak, bennük megvallatlan és rendezetlen bűnökkel és rejtőzködő, gonosz szellemekkel. Illusztrációképpen egy személy meghívhatja megváltójaként házának nappalijába és konyhájába Krisztust anélkül, hogy beengedné a többi helyiségbe vagy megengedné neki, hogy az egész házat megtisztítsa. Sok ember számára a megtisztulás és a szabadság olyan folyamat, amely saját közreműködésük függvényében zajlik folyamatosan. Másoknál Krisztus uralma azonnal és teljesen megvalósul.

A démonok folyamatos befolyása

Amikor megtérünk, megvalljuk vétkeinket, megkérjük Jézust, hogy bocsásson meg nekünk minden addigi lázadásunkért, majd behívjuk az életünkbe, hogy Ő legyen az Úr. Ezzel új szövetség jön létre – elkötelezzük magunkat és hűséget fogadunk. Az átalakulás és a megszentelődés folyamata megkezdődik. Mégis egyértelműen látszik, és az általános tapasztalat az, hogy a tökéletesség és a tisztaság nem azonnal alakul ki. Bizonyos viselkedésmódok, értékek és szokások csak lassan változnak meg.

Ha a keresztyén hívő alávetette magát Krisztusnak, démoni megszállottságról nem beszélhetünk. Démoni megszállottságról olyan személy esetében beszélünk, akiben egy vagy több démon lakozik és időnként teljes uralmat gyakorol az egyén gondolkodása és viselkedése felett. Ilyenkor az egyén az ördög eszközévé válik, gonosz erők manipulálják saját pusztító céljaik elérésére. A démoni megszállottságot így a démoni kontroll szélsőséges esetének kell tekintenünk. Csak olyanok között tapasztalunk ilyet, akik megtagadják Krisztus uralmát.

Van-e köztes terület a tökéletessé vált szent és a megszállott között? Létezik-e a teljes megszentelődés és a démoni megszállottság közti folyamat tengelyén olyan állapot, ahol a testiesség kaput nyit a bűn felé, a bűn pedig bizonyos fokú démoni befolyást eredményez, amely még nem azonos a démoni megszállottsággal? A keresztyén világ nagy részét hidegen hagyja az olyan testies keresztyén, akinek az életében démoni erők munkálkodnak. Egyszerűen imádkoznak érte, démonokat űznek belőle, tanítványozó programra hívják, ahol az imádságot, bibliatanulmányozást, böjtöt gyakorolhatja és elszámoltathatóvá válhat. A spektrum közepén helyezkednek el azok a keresztyének, akik szellemi növekedésükben megrekedtek – sokszor nemtörődöm módon élnek, nem keresik Istent következetesen és nem mindig kerülik a testi kísértést. A másik véglet pedig a démoni megszállottság alatt lévők csoportja. A testi keresztyén és démoni megszállott közt lehet valahol középen a démonizált személy. Megtérésekor lehettek területek, amelyeket visszatartott, ahol Krisztus nem végezhette el tisztító munkáját teljesen. Vagy miután átadta magát Krisztusnak, óvatlanul engedte, hogy bizonyos területeken továbbra is az ördög uralja, aki ezzel átvette az irányítást a mohóság, harag, hazugság, nemi vágyak, hataloméhség és ezekhez hasonló bűnök felett. A keresztyén vétkezhet szándékosan, de ezzel leereszti a kísértések és a Sátán tüzes nyilai ellen őt védő pajzsot (Efézus 6:16). Míg az Isten Szelleme ígéretet tesz arra, hogy minden kísértésnél elkészíti a menekülés útját, néhány keresztyén egyszerűen figyelmen kívül hagyja ennek a lehetőségét (1Korinthus 10:13). Jakab arra inti a hívőket, hogy álljanak ellene az ördögnek és ő elfut tőlük (Jakab 4:7). Némely keresztyén hívő viszont elég kis ellenállást tanúsít.

Az Isten népét elnyelni készülő, ordító oroszlánként szertejáró Sátánnal, a démonokkal, szellemi fejedelemségekkel és hatalmasságokkal szembeni aktív ellenállásra, éberségre és felkészültségre buzdító temérdek bibliai figyelmeztetés érzékenységet kellene, hogy ébresszen a hívő emberben azzal kapcsolatban, hogy a csata mennyire valóságos; akár áldozatokat is szedhet. E figyelmeztetések ereje és gyakorisága szemlátomást elővigyázatosságra inti a hívőket, hogy álljanak készen a sátáni birodalom elleni háborúra.

A pünkösdi szolgáló nem engedheti meg magának, hogy óvatlan vagy túlzottan magabiztos legyen azt feltételezvén, hogy immúnis a démoni erőkkel szemben. Ha a Sátán több ízben is megkísértette Jézust (Lukács 4:13), akkor Krisztus képviselői sem számíthatnak kevesebbre. Az Újszövetség állandó lelki éberségre és kitartó szellemi hadviselésre hívja a keresztyéneket a Sátán és erői ellen. Az Újszövetség nem említ tűzszünetet, fehér zászlót, demilitarizált zónát, vagy azt, hogy bármikor is immúnisak lehetünk ezekkel az erőkkel szemben. Pál jelen időben beszél „harcainkról” – önmagát is belevéve ebbe. Olyan harcról beszél, amely nem emberek ellen zajlik, hanem gonosz szellemi hatalmakkal szemben, melyeknek feje az ördög (Efézus 6:11–12). A korinthusi hívőket úgy figyelmeztetni, hogy vigyázzanak, nehogy túljárjon az eszükön a Sátán (2Korinthus 2:11). Az efézusi keresztyéneket pedig úgy inti, hogy „helyet se adjatok az ördögnek” (Efézus 4:27). Az intelem tehát arra utal, hogy igenis helyet adhatunk az ördögnek – akár a gondolatainkban, hozzáállásunkban, viselkedésünkben vagy emberi kapcsolatainkban. A Rómában élő keresztyéneket így utasította Pál: „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak” (Róma 6:12). Majd így folytatja: „Tagjaitokat se állítsátok a gonoszság fegyvereiként a bűn szolgálatába, hanem álljatok Isten szolgálatába. […] Ha valakinek a szolgálatába álltok, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak” (Róma 6:13–16). Ha ezt az Igét a felszólító mód miatt visszafordítjuk, világosan látszik, hogy a keresztyének életében uralkodhat a bűn a testükben, felajánlhatják tagjaikat bűnös célokra, amivel életük bizonyos részein szolgaságba vetik magukat. Az apostol arra hív, hogy mindent vessünk alá Istennek. Életünk minden területén engedjük át neki az egyeduralmat: szívünkben (belső gondolatok, motivációk, érzelmek és értékrend), a lelkünkben (test és a megnyilvánuló viselkedés) és erőnkben is (életünk minden törekvésében és ambíciójában).

Péter úgy ír a szentek között élő igehirdetőkről, mint akik „megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba elbuknak” (2Péter 2:20). Azt állítja itt, hogy „a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte” (2Péter 2:19). Bár Péter nem használta a démonizált szót, lehetséges, hogy szavai („belekeveredve”, „legyőzte”, „rabja lesz”) ennek megfelelő szinonimái? Hol ábrázolnánk az említett hívők állapotát a szellemi egészség egyenesén?

Győztes szellemi csata

A mindennapi szellemi csaták megnyeréséhez józanságra és egyensúlyra van szükség. Miközben a megszentelődés zajlik, a keresztyén ember ugyanúgy ember marad, testies. Pál arra utasítja a hívőket, hogy a Lélek szerint éljenek, és a test kívánságát ne teljesítsék (Galata 5:16). A test szerint járás olyan, mint ha a házunk környékén hagynánk az összes szemetünket, amely azonnal elkezdi vonzani a rágcsálókat és kártevőket. A figyelmen kívül hagyott testies szemét sebezhetővé teszi az embert és támadási felületet teremt.

A hadviseléshez hozzátartozik az emberi felelősség és a szellemi befolyás is. Isten szelleme segít megszabadulni azoktól a bűnöktől, amelyekbe belekeveredtünk. Segítséget nyújt, hogy akaratának megfelelően engedelmességben járjunk. A Sátán csalijainak bedőlve, az ember további hazugságoknak és pillanatnyi élvezeteknek adja meg magát, miközben lelkiismeretét észszerű magyarázatokkal és kifogásokkal bénítja. Erkölcsi döntéseink következtében a szabadságban vagy ennek ellenkezőjében, a rabságban növekszünk. A Sátán folyamatosan a gyengeségünkben kísért. Viszont, ha a Szent Szellem segítségével aktívan, folyamatosan ellenállunk, és elkötelezzük magunkat arra, hogy elménket, testünket és kapcsolatainkat szent tisztaságban tartjuk, azzal legyőzzük a Sátán mesterkedéseit.

A kísértések dédelgetése végül testies gondolkodáshoz és viselkedéshez vezethet, ez pedig szokásunkká válhat. A szokás függőséghez vezet, a függőség fokozatosan növekvő megkötözöttséghez. Ha mindez ellenőrizetlenül marad, az egyén még ennél is nagyobb szellemi leuraltság felé sodródhat. Azonnal veszítjük el az üdvösségünket? A hívők általában nem azonnal hagyják el Krisztust. Viszont egy kisebb elsodródás véget vethet a Krisztussal való kapcsolat állandóságának, miközben az ellenség szorítása, mint egy óriáskígyó, fokozatosan kifacsarja az emberből a maradék szellemi életet is. A hívő keresztyén ekkor elveszíti örömét és szabadságát. A démonizáltság, a különböző fokú démoni irányítás pedig folytatódik. Ahhoz, hogy ismét szabadságra leljen és szabadulást éljen át, az egyénnek fel kell ismernie, hogy a probléma nagyobb a testiségnél. Szellemi közbeavatkozásra van szükség, melynek része a bűnvallás, a démoni erőket Jézus Krisztus nevében és hatalmával kiűző, Szent Szellemmel teljes hívőktől érkező segítségnyújtás.

A keresztyén embernek fel kell vennie a harcot. Hirdetnie kell azoknak, akik még nem hallották, hogy Jézus az Úr. Meg kell támadnia, el kell foglalnia a sötétség területeit. Ehhez az Isten fegyverzetét kell felvennie (Efézus 6:10–18), és három különböző típusú csatát, a hűség, az igazság és a hatalom csatáját kell megvívnia.

Jézus követőjének folyamatosan meg kell újítania Krisztus iránti hűségét. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy élete minden területén Jézus legyen az Úr. Valószínűleg ez lehetett a probléma Efézusban, amikor a már hívővé lett emberek felismerték, hogy hűségükkel másnak is adóztak. Ekkor ismerték fel, hogy meg kell tisztítaniuk otthonaikat a különféle varázseszközöktől. (Cselekedetek 19:18–20).

Keresztyénként keresnünk kell a Jézus egyenes jellemében, tetteiben és szavaiban testet öltő igazságot. Ezekkel állunk meg a hazugságokkal és tévtanításokkal szembeni harcban. Le kell igáznunk minden kételyt, amely alááshatja az Isten Szentírásban kijelentett jóságába és igazságába vetett bizalmunkat (2Korinthus 10:5).

Amikor pedig a szükség úgy hozza, bátran fel kell vennünk a harcot és meg kell vívnunk a csatát. Hasonlóan kell eljárniuk ahhoz, ahogyan a Szent Szellem által Jézus szembeszállt Sátánnal. Az ördög kísértéseit Jézus úgy győzte le, hogy kijelentette Isten Igéjének igazságait, engedelmesen vigyázott az Atyával való kapcsolatára. Alázatos maradt és Isten gondoskodására, időzítésére, útjaira hagyatkozott. Jézus erőt adott tanítványainak és felhatalmazta őket arra, hogy démonokat űzzenek ki, betegeket gyógyítsanak, az Isten országát hirdessék (Márk 16:15–18; Lukács 9:1–2). Az Isten igéjének tanulmányozása, az imádság, a dicsőítés és a böjtölés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Úrra hagyatkozzunk és bízzunk abban, hogy megszabadítja népét. Imádkozz szellemi tisztánlátásért, hogy megfelelő diagnózist állapíthass meg, majd alkalmazd a megoldást. Engedd, hogy a Szent Szellem segítsen felismerni, milyen személlyel van dolgod: szellemileg fáradt, gondolataiban és viselkedésében testies, démonizált vagy megszállott emberről van-e szó.

Lesznek alkalmak, amikor a lelkek megkülönböztetésekor azt tapasztaljuk, hogy az evangéliummal szembeni ellenállás a személyben „a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei” irányából érkezik. Démoni irányítást tapasztalhatunk az emberek életében széles körben elterjedt törzsi rendszerek megnyilvánulásain keresztül, a rasszizmusban, bálványimádásban, vallási fanatizmusban, erkölcstelenségben és más elterjedt bűnökben. Az ilyen szellemekkel való összecsapások egyéni és csoportos imádságot, az evangélium hirdetését, szabadító szolgálatot igényelnek; olyan krisztusi küldöttekre van szükség, akik hosszú távon elkötelezik magukat, hogy Krisztusnak éljenek és tanúi legyenek az ilyen emberek számára.

A Pál által leírt képletes fegyverzethez (Efézus 6:13–18) tartozik az „igazság öve”. Az ember lényének „derekán”, heveder módjára kell szorulnia az igazságnak, a becsületnek és a tisztességnek. Vágyainkat a „megigazulás páncéljával” kell védenünk – úgy, hogy Isten megigazít és azt cselekedjük, ami az Isten szemében helyes. A megfelelő lábbeli biztosítja, hogy az ember azonnal elindulhasson abba az irányba, ahová Isten mondja neki, és szavaival kimondja az Istennel, másokkal és önmagával köthető béke feltételeit. Ha megragadjuk a „hit pajzsát”, vagyis erősen Isten bibliai ígéreteibe fogódzkodunk, azzal lerázhatjuk magunkról és megfojthatjuk az ördög elpusztításunkra és megölésünkre irányuló kísérleteit. Gondolatainkat az „üdvösség sisakjába” kell zárnunk – olyan üdvösségbe, amely holisztikus, megváltoztatja az elmét, az érzelmeket, a testet és az emberi kapcsolatokat. A fegyver pedig egy kis, jól forgatható kard – „az Isten beszéde” –, elhárítja a gonosz erők támadását. Sok időt kell töltenünk az Ige tanulmányozásával, elmélkedéssel, Igeversek memorizálásával és az Isten igéje összefüggéseinek, kontextusának megismerésével, hogy krízishelyzetben aztán hatékonyan használhassuk a kardunkat. A fegyverzetbe öltözve, pajzzsal és karddal a kézben, Isten küldöttei kilépnek a csatamezőre. Elkezdenek imádkozni „a Szent Szellem által” – ami nem korlátozódik pusztán a nyelveken szólásra, hanem ide tartozik a Szent Szellemmel való betöltekezés és az, ahogyan útmutatására hagyatkozunk, valamint tőle várjuk az erőt és a kitartást a harchoz.

Összegzés

A Szent Szellem által betöltött és a Szellem erejéből táplálkozó pásztornak szüntelen őrködnie, vigyáznia kell magára és a nyájra egyaránt. Megfelelő tisztánlátás kell ahhoz, hogy közösségünk tagjait szükség szerint felmérjük, megvédjük és szabadulásra vezessük. Szerető, védelmező pásztorukra tekintenek majd ránk.

Tetszik vagy sem, a keresztyének harcban állnak. De azt is tudják, hogy nagyobb az, aki bennünk van, mint aki a világban van (1János 4:4). Ugyanígy azzal is tisztában vagyunk, hogy harci fegyvereink nem evilágiak, hanem isteni hatalommal rendelkeznek és erősek erődítmények lerombolására (2Korinthus 10:4).

Bizonyosságunk van a végső győzelem felől, amelyet Jézus Krisztus szerzett nekünk, mert Ő legyőzte a világot, a testet és az ördögöt.

Jegyzetek

1. Sobhi W. Malek: “Islam Encountering Gospel Power,” in Called and Empowered: Global Mission in Pentecostal Perspective, eds. Murray A. Dempster, Byron D. Klaus, and Douglas Petersen (Peabody, Massachusetts: Hendrickson, 1991).
2. Richard D. Dobbins, Can a Christian be Demon Possessed? (Akron, Ohio: Emerge, 1973).
3. Edgar R. Lee, “Spiritual Warfare,” in Signs and Wonders in Ministry Today, eds. Benny C. Aker and Gary B. McGee (Springfield, Missouri: Gospel Publishing House, 1996).
4. Charles H. Kraft, “Spiritual Warfare: A Neocharismatic Perspective,” in New International Dictionary of Pentecostal Charismatic Movements, eds. Stanley M. Burgess and Eduard M. van der Maas (Grand Rapids: Zondervan, 2002).
5. Paul G. Hiebert, “The Flaw of the Excluded Middle,” Missiology 10 (1982).
6. General Council of the Assemblies of God Commission on Doctrinal Purity, “Thought Life.”
7. Gordon D. Fee, The First Epistle to the Corinthians (Grand Rapids: Eerdmans, 1987).
8. Werner Foerster, “Δαίμων,” in Theological Dictionary of the New Testament, vol. 2, ed. Gerhard Kittel; trans. Geoffrey W. Bromiley (Grand Rapids: Eerdmans, 1964).
9. Timothy M. Warner, Spiritual Warfare: Victory over the Powers of This Dark World (Wheaton, Illinois: Crossway, 1991).