Mily szilárd alap az Isten igéje,
Szentek, erre épüljön fel hitetek!
Szavát átadta, mit mondhat még nektek,
Kik Jézusban leltek szent menedékre?

Akkor adtam át az életem Krisztusnak, amikor a alkotói népvándorlás még épp, hogy csak megindult a modern dicsőítőzene felé. Mivel a váltás még nem történt meg teljesen, hívő életem első éveit átjárta az egyház nagyszerű dicséreteinek ereje és gazdagsága. Félreértés ne essék: szeretem azt a változatosságot, energiát, és kreativitást, amely a kortárs dicsőítést jellemzi, annak idején mégis olyan ajándékot kaptam, amelyben azt kívánom, bárcsak több mai hívő is osztozhatna!

Ezek a dicséretek Isten jelenlétét közvetítették, és mi is azokon keresztül feleltünk az ő tetteire, de emellett abban is segítettek, hogy meggyökerezzek a hit tanításaiban. A biblikus tanítások mellett a dicséretek is hozzájárultak ahhoz, hogy hitem erős alapokra épülhessen. Még mielőtt Rick Warren Céltudatos élet című könyve ismét rávilágított volna, én már rég megtanultom a dicséretekből, hogy ez az egész nem rólam szól.

Ha azt hisszük, az igazság rólunk szól, akkor bizony relativisták vagyunk. Ha olyanokkal vesszük körül magunkat, akik hasonló álláspontot képviselnek, és közös meggyőződésünket tekintjük a teljes igazságnak, akkor bizony relativisták vagyunk. Hányszor mondták már a Biblia igazságaira, hogy „Ez a te igazságod”. A relativizmus abban hisz, hogy az igazság csak egy adott közegben érvényes. Sokak szerint a rossz és a jó, az igaz és a hamis mércéje csak az egyén fejében vagy egy csoporton belül igaz, és nincs olyan objektív, magasabb rendű rendszer, amelyből az igazság és az erkölcs eredne, amelyre állításainkat alapozhatnánk, és amely alapján mindenkit felelősségre lehet vonni.

A relativizmus – mint a hitetlenség egyik formája – mélyen áthatja kultúránkat, és megnehezíti, hogy az evangéliumot úgy hirdessük, mint Isten egyedülálló kijelentését az emberiség számára és az egyetlen reményt az örök életre. A relativizmus arra nevel, hogy még ha nem is utasítjuk el ezt a kizárólagos üzenetet, mindenképpen fogadjuk gyanakvással. De szerencsére nem csak szavakkal dolgozunk.

A Szent Szellem ereje képes meghaladni kommunikációs akadályainkat, hogy az örök igazságot hirdethessük, és áthatol a hamis gondolati rendszereken, hogy megvilágosítson és meggyőzzön. Hiszem, hogy Isten „éppen a mostani időkre” (Eszter 4:14) nevelt ki bennünket, pünkösdieket.

A relativizmus természetéből fakadóan ellenáll keresztyén bizonyságtételünknek, ha racionális, intellektuális önelégültséggel szólunk. Az igazság több, mint objektív, az igazság testet öltött az Úr Jézus Krisztus személyében és művében. Elsősorban nem vitákat kell megnyernünk, hanem embereket Krisztusnak.

Distorted Truth: What Every Christian Needs to Know About the Battle for the Mind („Eltorzult igazság: Amit minden keresztyénnek tudnia kell az elméért vívott harcról”) című könyvében Richard Mouw arra figyelmezteti a keresztyéneket, hogy ne „olcsó, szónoki csatákra törekedjenek a hitetlenséggel szemben”. A hívők ugyanis sokszor azzal támadják a nem keresztyének gyakran ellentmondásos hitvilágát, hogy rávilágítanak arra, milyen felsőbbrendű koherencia jellemzi a keresztyén tanítást. Biztos többen lecsaptunk már a gyanútlan relativistára a következő érveléssel:

Relativista: „Az a bajom a keresztyénséggel, hogy olyan ítélkező. Szerintem nem létezik egyetlen olyan igazság vagy szabálygyűjtemény sem, ami mindenkire érvényes. Az igazság és az erkölcs viszonylagos, és csoportonként vagy kultúránként változhat.

Keresztyén: „Tehát azt mondod, nem létezik abszolút igazság.”

Relativista: ”Igen, így igaz”

Keresztyén: „Egy sem?”

Relativista: „Nem.”

Keresztyén: „Nos, ez is egy abszolút állítás.”

Ez a fajta érvelés talán pirospontot ér egy vitában, de nem az ember szívét éri el. Ezért írja Mouw, hogy merüljünk a tévedések felszíne alá, és tárjuk fel a hamis gondolati rendszer forrásait és következményeit.

Ma a gyülekezetek relativista közegben tevékenykednek, amely legjobb esetben is gyanakvással tekint az igazságról és erkölcsről tett tekintélyelvű kijelentésekkel szemben, legrosszabb esetben pedig egyenesen a gonoszság és elnyomás fő forrásának tekinti őket.

Hogy jutottunk idáig?

Vajon a relativizmus kortárs jelenség, vagy az emberiség bűnös állapotának állandó jele, amely minden nemzedékben új alakot ölt? Én azt hiszem, az utóbbi. Könnyebben megértjük a relativizmus veszélyeit, és könnyebben állunk ellent azoknak ebben a nemzedékben, ha végigkövetjük, hogyan jelent meg a történelem különböző korszakaiban.

Az ember a mérce

A görög filozófus, Szókratész úgy gondolta, ha kitartóan használjuk értelmünket, végül rátalálunk az objektív – önmagunkon kívül álló – igazságra, és ha a gyakorlatba is átültetjük ezeket az igazságokat, akkor jó életünk lehet. Ellenfelei, a szofisták tagadták, hogy létezne olyan objektív mérce, amely minden egyéb igazság és jóság fölé emelkedik. Prótagorasz, a szofista filozófus kijelentette: „homo mensura” (az ember a mérce), és az igazság attól függ, ki mondja. A szofisták öröksége rajta hagyta nyomát a történelmen, máig sem veszített erejéből. Az emberek ma is ugyanúgy elferdítik vagy elhagyják az igazságot, ha élvezetet vagy hasznot remélnek belőle.

Az Aeropágoszon

Szintén a relativizmust testesíti meg a többistenhit babonája, ezzel találkozott Pál Athénban (Cselekedetek 17:16–34). Mikor látta, hogy a város tele van bálványokkal, „háborgott a lelke.” Az Aeropágoszra menet figyelte, hogy az emberek számtalan különböző istenséget imádnak, és ezt a változatosságot használta fel ugródeszkaként az evangelizáláshoz. Rámutatott, hogy bár számtalan opció adódik, valójában egyetlen választás van.

Henoteizmusnak nevezzük azt a hitet, mely szerint az ember eldönti magának, kit, vagy mit imád, de közben  a többi lehetőséget is elfogadja. Posztmodern korunk megújult érdeklődéssel fordul a spiritualitás felé, és a henoteizmus is erőre kapott. Ezért olyan fontos különbséget tenni aközött, hogy tiszteljük az embereket, és aközött, hogy igaznak fogadjuk el hitrendszerüket. A szánk íze szerint választott isten nem szabadít meg a bűnből, és nem tölti be szívünk legmélyebb vágyait.

Szekularizmus

Miután a nyugati civilizáció kiemelkedett a középkorból, a felvilágosodás nevű, folyamatosan növekvő mozgalom mindenfajta vallást szükségtelen babonaságnak bélyegzett. Ez a korszak taposta ki az ösvényt a modern szekularizmus előtt.

A 16. és 17. század folyamán a felvilágosodás egyre több tudósa fáradozott azon, hogy az intellektuális folyamatokat leválassza az egyház és a Szentírás tekintélyéről, ez eredményezte a tudomány (az objektív tények birodalma) és a vallás (a szubjektív értékek uralma) közötti szakadást. Csak a racionálisan helytálló vagy a tapasztalattal igazolható állításokat fogadták el ténynek, és ezáltal igaznak. A tények és értékek közti szakítás messzemenő következménnyel járt. A polgárjog például tényszerűen úgy definiálta a lopást, mint más tulajdonának engedély nélküli elvételét, ami azért helytelen, mert a közjó ellen vét. Az új gondolkodásmód szerint azonban többé nincs semmiféle magasabb rendű mérce, amelyhez képest a lopás helytelennek ítélhetnénk, mivel a vallás sokak szerint nem tekinthető az erkölcs alapjának.

Marx, Nietzsche és Freud

Bár sokan hittek abban, hogy a tudomány és a technika elkerülhetetlenül elhozza a fejlődést, a 20. század elejére a reménységet elszigetelődés és kétségbeesés váltotta fel. A modernség szekularizáló erői egy ideig próbálták egyszerre vallani az objektív tudást és tagadni az igazság transzcendens Forrását. Többek között Marx, Nietzsche és Freud is azt a moderb meggyőződést hirdették, hogy az univerzumban megfigyelt rend és tervezettség Tervező nélkül is létrejöhetett. Azok az emberek és nemzetek, akiknek hatalmukban állt, nem csak a jogrendet alkották újra kényük-kedvük szerint és kényszerítették rá másokra, hanem az igazságot és az erkölcsöt is. A relativizmus elérte a felnőttkort.

A posztmodern

A 20. század előrehaladtával a modernitás alapjai lassan összeomlottak (Diogenes Allen), a szekularizmus képtelen volt kielégítő választ adni olyan problémákra, mint a lét eredete vagy az emberi szellem vágyódása. A modernitás számtalan társadalmi és intellektuális intézményei közül sok még mindig áll, de be nem váltott ígéretek hanyatló romjai csupán.

A posztmodernizmusnak is megvan a maga sajátságos relativizmusa: azt vallja, hogy az emberi én „a legvalóságosabb létező” (James Sire). Lehet, hogy létezik igazság, erkölcs és maga a világ, de csak az számít igazán, én milyennek fogadom el és teszem magaméva az igazságot, a szabályokat és magát a világot.

A posztmodern korban az emberek közös célok, hiedelmek és viselkedési minták köré csoportosulnak, de mindeközben rengeteg más közösségbe is betévednek, ahol magukra veszik a közegnek megfelelő nyelvet és életstílust. Ez önmagában véve nem új, de sohasem tapasztalt teret enged annak, hogy központi énünket helyzetfüggő  identitásokra cseréljük. Ennek következményeképp az egyház talán jelentős közösség maradhat, de befolyását vagy elvárásait tekintve már közel sem kizárólagos vagy elsődleges.

Ez a relativizmus örökségét bemutató vázlat rávilágít arra, milyen közegben szolgálunk és vezetünk. Nagy kihívásokkal állunk szemben, de a pünkösdi szolgálat jellegzetességei egyedülálló, isteni módon képesek lebontani azok falait, akik elutasítják az abszolútumokat, akár az igazságot, akár Őt, aki maga az Igazság.

Ezekben az időkben…

Relativista kultúránkban talán a Biblia tekintélyét éri a legsúlyosabb támadás. Az online elérhető információ erdeje arra nevel, hogy gyanakodva fogadjunk minden olyan véleményt, amely végső tekintélyként állítja be magát. Az efféle narratívák folyamatos támadás alatt állnak, ami még a hívő emberek gondolkodásán is nyomot hagy, ez pedig az egyházi vezetéshez fűződő viszonyukat is megváltoztathatja. A tét nem kevesebb, mint hogy vajon Isten igéjének jogában áll-e előírni, mi valós, meghatározni, mi igaz, vagy megmutatni, mi helyes. Természetesen alázatosnak kell lennünk, amikor bibliaértelmezési elveinket alkalmazzuk, de akár tanítunk, akár lelkigondozunk, akár feddünk, azt kell képviselnünk, amit maga Isten mondott. Az ő élő Szelleme inspirálta a Szentírás emberi szerzőit, és ma is megerősítő szavakkal szól azokhoz, akik nyitott szívvel fogadják igéjét.

Számtalanszor láttam, hogy Isten megtette ezt. Például emlékszem egy fiatal párra, akik csak ültek ott az irodámban, és döbbenten néztek rám. Nem sokkal azelőtt fogadták be Krisztust egy stadionevangelizáción és kezdtek el gyülekezetünkbe járni. Mikor felkértek, hogy adjam össze őket, nagy örömmel vállaltam, és elhívtam őket jegyesoktatásra. Az első alkalmon  a menyasszony megkérdezte tőlem: „Lelkész úr, komolyan azt mondja, hogy egyikünk költözzön ki a lakásból az esküvőnk napjáig? Két éve együtt élünk.”

Isten igéjét eléjük tárva biztosítottam őket, hogy komolyan beszélek. Sorra vettük az igéket, hogy lássák, milyen csodálatos szeretettel szereti őket Isten, és hogy mennyi erő és áldás árad életükre, ha ebben a fontos kérdésben is engedelmeskednek. Tudtam, hogy sem a puszta érvelés, sem a pozícióm nem hatja meg őket. Addigra életüket már azok a befolyásos hangok uralták, amelyek támogatták őket életmódjukban, én viszont arra használtam hangomat, hogy eléjük tárjam a Szentírás álláspontját, és imádkozzak, hogy a Szent Szellem világosítsa meg bennük az igazságot. Meg is tette. Következő találkozásunk alkalmával elmondták, hogy már nem élnek együtt. Az esküvői szertartáson valóban a kegyelmet ünnepeltük.

Lelkészként szintén nehézséget jelent, hogy relatív kultúránkban az emberek zökkenőmentesen alkalmazkodnak különböző közösségeik egymásnak ellentmondó érvrendszereihez és előírásaihoz. Fiatal hívő voltam még, amikor egy igehirdetésben arra figyelmeztettek, ne éljek kettős életet. Most a szószékről arra kell figyelmeztetnünk a gyülekezetet, hogy ne éljenek sokszoros életet.

Az egyházon kívül az emberek boldogan élhetnek ilyen sokszoros életet, ez vezetett odáig, hogy az egyenes jellem nem jelent mást, mint hogy ragaszkodunk a csoportunk szabályaihoz.

Isten Szelleme felfedi előttünk, elsősorban kinek tartozunk hűséggel, és segít, hogy minden közegben megéljük elveinket. Ő mellénk áll, hogy bárhol, bármikor megteremjük és felmutathassuk a Szellem gyümölcseit. Minden szakmai és személyes kötődéseinknél előrébb való, hogy hitben testvéreinkhez tartozunk (Galata 6:10), és a Szent Szellem biztosít bennünket arról, hogy az ő családjába tartozunk (Róma 8:16).

Újabb nehézséget jelent, ha identitásunkat az emberlét objektív mércéje szerint akarjuk meghatározni. Mivel az igazságot már nem fogadják el vezérfonalként, az emberek évekig keresgélnek a modernitás romjai közt, eltérő világnézeteket próbálnak ki, hogy összeegyeztethetetlen és gyakran összefüggéstelen eszmékből alakítsák ki identitásukat, ami szöges ellentétben áll azok identitástudatával, akik elfogadták Krisztust. Ha az igazságot és a jóságot az emberhez mérjük, a létezés értelmét és a teljességet keresők csak ürességre és magányra találnak. Ha azonban a nem hívők meglátják, hogyan működik a pünkösd valósága Isten népe életében, megismerhetik, milyen gazdag Urunk kegyelme, és ők is hozzá akarnak majd tartozni. Velem is így történt: tizennyolc éves voltam, de korábban sosem tapasztaltam a keresztyénség valódi arcát, és már belefáradtam a keresgélésbe. Ekkor meghívást kaptam egy gyülekezet esti alkalmára, és elmentem. Ott azt láttam, hogy az emberek örömmel és szégyenkezés nélkül válaszolnak a Szent Szellem hívására. Olyan mélyen érintett az ott tapasztalt hitelesség és erő, hogy egyből tudtam, megtaláltam, amire a szívem vágyott. Ezt meg is osztottam az ifjúsági pásztorral, és még aznap este átadtam az életem Jézus Krisztusnak. Több, mint harminc évvel később is ugyanolyan hálás vagyok az Úrnak, hogy tanítványává, gyermekévé és örökösévé tett.

Zárásként

Semmi új nincs azokban a kihívásokban, amelyeket a relativizmus állít a hűséges szolgálattal szemben. Ádám és Éva óta minden nemzedékben ott kísért a vágy, hogy az embert állítsák az igazság és jóság mércéjéül. A relativizmus nyugtalanságot szül, ami hasznunkra válik a lelkekért folyó kozmikus küzdelemben. Szent Ágoston is írt az ember szívében rejlő, Alkotó utáni vágyról: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” (Vallomások)

A Szent Szellemmel betöltött, élő gyülekezetek élénk és stabil menedéket nyújt azok számára, akik szilárd és tartós alapokra vágynak. Pünkösd ereje mentőöv azoknak, akik a helyzetfüggő identitás gyötrő bizonytalanságban élnek. Pásztorként arra biztassuk a gyülekezetet, hogy szégyenérzet nélkül, alázatos elszántsággal éljék meg pünkösdi identitásukat, hogy beteljesíthessék a misszió parancsot, hiszen az Úr épp az ilyen idők miatt árasztotta ki Szent Szellemét.

Források

• Allen Diogenes, Christian Belief in a Postmodern world: The Full Wealth of Conviction. Louisville: (Westminster: John Knox Press, 1989).
• Aurelius Augustinus, Vallomások (Budapest: Gondolat, 1961).
• Mouw, Richard J., Distorted Truth: What Every Christian Needs To Know About the Battle for the Mind (Pasadena: Fuller Seminary Press, 1989).
• Sire, James W., Naming the Elephant: Worldview as a Concept (Downers Grove: Intervarsity Press, 2004).
• Rick Warren, Céltudatos élet (Budapest: KIA, 2002).

---

A relativizmus következményei

Az igazsággal kapcsolatos társadalmi harcok következményei messzire vezetnek. Említsünk meg néhányat közülük, hiszen a relativizmus egész társadalmunkat átjárja.

Az első következmény – legalábbis vallási fronton –, hogy tilos bárkit bármiről meggyőzni. Rengeteg egyetemi campuson úgy tekintenek az evangelizációra – a hittérítés tiltott szavára –, mintha letuszkolnánk hitünket mások torkán. Természetesen, ha evangelizálsz, vagy másokat próbálsz meggyőzni, azzal együtt jár, hogy igaznak tartod, amit hirdetsz, sőt, könnyen lehet, hogy hallgatóid tévednek.

Ezzel elérkezünk a második következményhez: ha kizárólagos vagy, akkor egyből önelégült is. Tekintve, milyen sokféle vallást találunk a világon, önfejű tévedés lenne azt állítani, hogy olyasmit tudunk, amit mások nem. Sőt, ha kizárólagos állításokat teszünk – különösen azt, hogy Krisztus az egyetlen út az üdvösségre –, azt gyakran nyugati kolonializmusnak vagy imperializmusnak értelmezik, minket pedig bigott, szűklátókörű embernek mondanak. Azt állítják, olyanokra erőltetjük rá nyugati eszméinket, akik nincsenek tudatában vagy nem akarják. (Megjegyzem, a nem keresztyének időnként jó okkal kritizálnak bennünket. A keresztyének maguk vívják ki az ellenségeskedést, amikor azt kiabálják, a keresztyénség igaz és kizárólagos – és ugyanilyen hangosan hirdetik azt is, hogy a többi nézetnek viszont szemernyi igazságtartalma sincs. Pedig keresztyénként is értékelhetnénk azt, ami más hitekben igaz. Mivel minden igazság Istené, ezért erkölcsi igazságot például a Biblián kívül is találunk, csak úgy, mint  matematikai, történelmi és tudományos igazságokat is.)

Harmadrészt, a toleranciát ma sarkalatos erénynek tartják. Ha azt állítjuk valakiről, hogy téved, az intolerancia, ugyanis a toleranciát ma legtöbbször úgy határozzák meg (megjegyzem: hibásan), hogy nyitottnak kell lennünk, és mindenféle eszmét el kell fogadnunk. A homoszexuális aktivisták szerint például azt jelenti a tolerancia, hogy életvitelüket legitimnek és helyesnek fogadjuk el. Ez az előítélettől mentes magatartás valójában üresfejűséget takar, híján van az ítélőképességnek, és nem ad választ, mi elfogadható és mi nem. Allan Bloom szavaival élve, „annak idején a nyitottság erény volt, amely lehetővé tette, hogy értelmünk segítségével törekedjünk a jóra. Ma azt jelenti, hogy mindent elfogadunk, és tagadjuk az értelem hatalmát.”

Talán a relativizmus utolsó következménye mutat rá leginkább, az igazságról vitázva miért érezzük egyre inkább úgy, mintha háborút vívnánk: azért, mert ha kiiktatjuk az igazság lehetőségét, csak a hatalom marad. Ha tehát az az igazság, aminek mi mondjuk, abból logikusan következik, hogy másokra is ráerőltethetjük akaratunkat. A német filozófus, Friedrich Nietzsche (1844-1900) írta, hogy ha eltöröljük Istent – és vele együtt az igazság és erkölcs bármiféle objektív mércéjét –, azzal beköszönt a nihilizmus kora, ahol minden objektív jelentést és értéket tagadnak. Nem marad más, mint a hatalom akarása, ami viszont azt jelenti, hogy csak a legerősebb marad életben.

A Duke University-n tanító Stanley Fish – aki arról híres, hogy minden objektív irodalmi és erkölcsi normát elutasít –, ezt mondta: „Mindig lesz valaki, akit kiszorítanak, neked csak az a dolgod, hogy vigyázz, ne te legyél az.” Manapság rengeteg érdekcsoport – bár nem mindegyik – működik ennek megfelelően: mivel nincs objektív mércéje munkásságuknak – tehát nincs rá bizonyíték, hogy jó vagy helyes-e, amit tesznek –, csupán hatalmukat latba vetve érhetik el, hogy nézeteiket elfogadják és a hangjukat meghallják mások, és ezzel változást idézhessenek elő. A kormány vagy bármilyen más társadalmi struktúra hatalmi eszközzé válik a kulturális elit és más érdekcsoportok kezében, amelyek nagyobb befolyással és hatalommal bírnak, mint a másik oldal.

Ismétlem, ez a folyamat nem ma kezdődött. Platón másik dialógusában, a Gorgiaszban Kalliklész azt állítja, hogy az igazság valójában nem több, mint hogy a hatalmasok uralkodnak az állampolgárok felett. Kalliklész szerint minden jogos, ami  az uralkodók javát szolgálja. Az erkölcs önkényesen hatalommá redukálódik.

Olyan közegben hallatjuk hangunkat, amely relativista, hatalomközpontú, ellenséges az igaz állításokkal, különösen a hitből eredő igazságokkal szemben. A relativisták kisajátították a toleráns jelzőt, de ha megvizsgáljuk az objektív és erkölcsi relativizmust, látni fogjuk, hogy ez az inkoherens, önellentmondásos filozófiai rendszer sokkal dogmatikusabb és szűklátókörűbb, mint a keresztyénség. Rendkívül ironikus tehát, hogy míg a keresztyéneket tekintik bigottnak és csökönyösnek, a keresztyén abszolutizmus nem csak, hogy igaz, hanem összefüggő és egyben könyörületes rendszert tár elénk.

Dr. Paul Copan (West Palm Beach, Florida, USA)
A „True for You, But Not for Me” c. könyvből (Minneapolis: Bethany House Publishers, 1998), 21–22. A jogtulajdonos engedélyével.

Jegyzetek

1. Harold Netland, Dissonant Voices (Virginia Beach, Virginia: Regent College Publishing, 1999), 144. o. Lásd továbbá Lesslie Newbigin, The finality of Christ (Atlanta: John Knox, 1969), 11–12. o.; és Aldous Huxley, The Perennial Philosophy (New York: Harper and Row, 1944), 140–141. o.
2. Allan Bloom, The closing of the American Mind (New York: Simon and Schuster, 1988), 38. o.
3. „The Gay Science,” in The Portable Nietzsche, szerk. és ford. Walter Kaufman (New York: Viking, 1954). 95. o.
4. Idézi Gene Edward Veith, Jr., Postmodern Times (Wheaton,, Illinois: Crossway Books, 1944), 163. o.
5. Például Gorgiasz, 49, 1b. Lásd továbbá: Theaitétosz, A szofista, illetve Az államférfi.
6. Alister McGrath, „The Challenge of Pluralism for the Contemporary Church,” Journal for the Evangelical Theological Society 35 (1992. szeptember), 363. o.