Ha ezt a cikket olvasod, szellemi vezető vagy. A vezetők pedig, attól fogva, hogy az idő kereke abban a legelső másodpercben megmozdult, mindig is kényelmes célpontot jelentettek.

Hallottál már ilyen megjegyzéseket? „Miért nem veszik feljebb a fűtést a nagyteremben?” „Azért nem növekszünk, mert az emberek elalszanak a prédikációidon.” Vagy a kegyelemdöfést: „Ha már ekkora fizetést kapsz tőlünk, igazán megereszthettél volna egy telefonhívást, amikor múlt hónapban kórházba kerültem.”

A szavak, a bíráló, éles, fájdalmas szavak megsebeznek, és bizony fájnak.

Meggyőződésem, hogy az, ahogyan érzelmileg kezeljük a kritikát, illetve ahogyan verbálisan felelünk rá, szellemi életünk legrosszabb és legjobb fokmérője lehet.

Ébredj, és érezd… a koporsószagot!

Már szolgálatom elején felfigyeltem Dietrich Bonhoefferre korszakalkotó műve, a Követés miatt. Szavainak még nagyobb nyomatékot adott az, amikor a Harmadik Birodalom fagyos börtönében, egy zongorahúr lengedező végén lelte halálát. Azóta is ott visszhangzik a szellememben: „Akit Krisztus elhív, meghalni hívja.”

Mi már azt is gyötrelmes kínhalálként éljük meg, ha rossz dátumot hirdettünk ki az éves üzleti megbeszélésre, vagy nem jut eszünkbe a gyermek neve, akit múlt vasárnap kereszteltünk meg. Beszélünk arról, hogy mit jelent Krisztussal együtt meghalni, de ez a teológia nem érint közelről, amíg át nem éltük, milyen árat kell fizetni azért, hogy kiállunk és Isten Fiának nevében szólunk.

Van-e bármi köze a Kereszt üzenetének ahhoz, ahogyan viszonyulunk szellemi közösségeinken belül azokhoz a tagokhoz, akik értékességük végső bizonyítékát a gazdagság felhalmozásában látják? A Kereszt üzenete mozgat-e bennünket abban, ahogyan reagálunk a gyermekbántalmazásra, ha a bántalmazó esetleg az egyik köztiszteletben álló gyülekezeti tag? És hogyan alakít a Kereszt üzenete a válaszunkon, amikor nyílt faji megkülönböztetéssel találkozunk környezetünkben és/vagy a gyülekezetünkben?

Ha őszintén hiszünk a szótériológiában (az üdvösség teológiájában), akkor állandó feszültséget tapasztalhatunk meg a korszellemmel.

Mózes, Illés, Mirjám, Jeremiás, István és Dorkász olyan bátor kiállású szellemi vezetők voltak, akik nyíltan felvállaltak minden kötelezettséget, ami azzal járt, hogy emberként Isten nevében szóljanak.

Ha a hitünk megköveteli, hogy Krisztus nevében szóljunk, készüljünk fel arra, hogy mások kritikájának a céltáblájává fogunk válni!

Az ellenszenvesek sokfélesége

A gyülekezeti bírálat a fájdalom egész arzenálját sorakoztatja fel. Konkrétan háromféle vádló kijelentéssel szokták illetni a gyülekezeti vezetőket az emberek.

Először is, nem egy személyre irányul a kritika; sokkal inkább az Istent imádó közösség hírnevét célozzák meg.

A szellemi vezetők hallhatnak ilyesmit: „Az egyház szinte egész története során működésképtelen volt. Azt hiszem, a jövőben sem várhatunk középszerűségnél többet tőle.”

Az ilyen kritikus hozzáállás szándéka az, hogy nagy vonásokkal ecsetelje, mennyire lehetetlen feladat Isten, vagy bármilyen más istenség számára megváltoztatni egy gyülekezet történetének szánalmas menetét. A legjobb, amit bárki tehet, hogy „kitart, amíg Jézus vissza nem jön”.

Másodszor, ezeknek a kritikus megjegyzéseknek az alapja a passzív-agresszív magatartás, mert általában így zárják le őket: „Hát, mindenesetre mindennap imádkozni fogok érted most, hogy ezzel az újfajta dicsőítéssel próbálkozol. De annyit mondhatok, hogy 7 évvel ezelőtt, mielőtt idejöttél lelkipásztornak, kétszer ennyi régi dicséretet énekeltünk!”

Érdemes megfigyelni, hogy a passzív-agresszív kijelentések célzásokat tartalmaznak. Ezeknek köszönhetően a szellemi vezető sokszor szóhoz sem jut, összezavarodik, sőt akár neheztelni is kezdhet.

A kritizálás harmadik típusa a teljes szembetámadás. Nagyon fontos tisztában lenni azzal, hogy az ilyen kifakadás hatékonyságának garantálásához szükség van egy harmadik fél jelenlétére.

Szóval készülj fel! Aki ezt a fajta kritizálást kívánja gyakorolni, az a gyülekezeti munkatársak megbeszélésén teszi, vagy a gyülekezeti tagok éves gyűlésén, vagy akár a gyülekezet előterében, lehetőleg olyankor, amikor a gyülekezeti tagok kifelé tartanak a vasárnap délelőtti istentisztelet után.

Aki ehhez a típushoz folyamodik, abból indul ki, hogy háromszögelés esetén sokkal nagyobb hatással bír a hibáztatás. A háromszögelés azt jelenti, hogy a bíráló és az a személy, akire a bírálat irányul, mások jelenlétében tartózkodnak. A többiek nyújtják azt az érzelmi energiát és szociológiai fedezéket, amire a bírálónak szüksége van mondandójához.

A felnyársalt szolgáló készségei

Nagyon fontos tisztában lenni azzal, hogy az itt következő információk készségek és nem kommunikációs fogások. A fogásokra könnyen legyinthetnek az emberek, mert érződik belőlük a színlelés, ám a készségek arról árulkodnak, hogy őszintén foglalkozol a másik személlyel és a helyzettel.

Az első készség ahhoz kapcsolódik, hogy megfelelő érzelmi választ tudj adni az érzelmileg túlfűtött kritikára.

Ha például valaki azt mondta: „Nem igazán értettem a mai prédikációdat. Az volt az érzésem, hogy nem készültél fel valami jól” – mit érzel? Milyen érzések kavarognak benned, ha ilyen véleményt fogalmaz meg valaki a prédikációdról? Harag? Csalódottság? Neheztelés? Önostorozás?

Lépj túl ezeken az érzelmeken! Válaszold azt: „Mondd el részletesen, mi hangzott el, vagy mi nem hangzott el a prédikációban, ami miatt úgy gondoltad, hogy nem készültem fel?”

Ezzel a válasszal három interperszonális készséget is bevetettél. Először is, megőrizted érzelmi egyensúlyodat, és nem másoltad le a beszélő érzelmét. Másodszor, kérdést tettél fel kijelentő válasz helyett. Harmadszor pedig, konkrét adatokra kérdeztél rá, hogy tudd, a jövőben mit csinálhatnál jobban.

A készségek második csoportja az ellenállás jogossá nyilvánításához kapcsolódik. Ez alapján valahogy így hangzana a válaszod: „Tudod, mit? Most, hogy belegondolok, a vasárnapi prédikációnak tényleg egyértelműbbnek kellett volna lennie.”

Figyeld meg, hogy ezekkel a szavakkal csupán az egyértelműségre tértél ki, de nem azt erősítetted meg, hogy nem készültél fel!

Ha jogossá nyilvánítod az ellenállást, a végeredmény mindig valamiféle egyetértés lesz. Az egyetértésnek azonban őszintének kell lennie. Ha leereszkedően azt mondod: „Tudod, mit? Fején találtad a szöget! Valószínűleg sose volt még nálam rosszabb igehirdető ezen a szószéken” – azzal elveszíted a hitelességedet.

A gyorsan rávágott, egysoros, cinikus visszavágás méltatlan az elhívásodhoz és szakmai hozzáállásodhoz. Még ha fantasztikus tehetséged van is az azonnali csípős megjegyzések előrántásához, ne tedd!

Az utolsó készséget már ismered.

Térjünk vissza a prédikálásodra tett megjegyzés helyszínére! Akár mások jelenlétében történt, akár csak ketten voltatok a bírálóval, kérj időt válaszod megfogalmazásához!

Mondhatsz valami ilyesmit: „Úgy látom, erős érzések vannak benned azzal kapcsolatban, hogyan tudom átadni Isten Igéjét. Szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozzam a gondolataimat és érzéseimet. Szívesen meginnék veled egy kávét holnap délelőtt 9-kor. Megfelel neked ez az időpont? És köszönöm az őszinte észrevételt!”

Ezt a cikket szeretném egy olyan mondattal zárni, amely a negyedik bekezdésben már szerepelt: Meggyőződésem, hogy az, ahogyan érzelmileg kezeljük a kritikát, illetve ahogyan verbálisan felelünk rá, szellemi életünk legrosszabb és legjobb fokmérője lehet.